Az egyik első emlékezetes benyomás a szél. Az, hogy „majdnem elvitt a szél”, itt, úgy tűnik, betű szerint is érvényes. A kerekes bőröndöm, amelyik le volt támasztva mellém, elindult, gurult a szélben. És a kabátom is elkezdett vitorlaként működni.

Az időpont: 2007 januárja. Helyszín: Dublin. Alig néhány napja oldotta fel Írország a vízumkötelezettséget a román (és egyben európai uniós) állampolgárok számára. A Ferihegyi reptéren a számítógépes rendszer még kérné a vízumom sorszámát. Tájékozatlan Hölgy, akinél bejelentkezem, megkérdezi Tájékozott Hölgyet a szomszéd pultnál. Tájékozott Hölgy megoldja a problémát. Ettől Nagy Földrajzi Felfedezőnek kezdem érezni magam, aki először döngeti az immár nyitott kapukat. Ezt a frissen kialakult énképemet csak az befolyásolja majd a Frankfurt–Dublin repülőjáraton, hogy mellettem és előttem egyaránt román honfitársak ülnek, egyikük afféle vezérszerepben viszi a szót a többiek helyett is, ha épp szükségessé válik az utaskísérőkkel való kommunikáció. (Dublinban is többször, több helyen hallok román beszédet az utcán. Magyart is egyébként.) Ismételten módosult énképemmel rejtőszínt veszek fel a repülőben: Ted Hughes-verseket olvasok, angolul.

A dublini kiruccanásom célja és ürügye egy konferencia: Propaganda and the Mass Media in the Making of Cold War Europe – A propaganda és a tömegkommunikáció szerepe a hidegháborús Európa létrehozásában, a University College Dublin Történeti Intézetének szervezésében. Azért ürügy is, mert amellett, hogy valóban több mint két éve foglalkozom a téma kutatásával, Írország önmagában is nagy vonzerő ennek az utazásnak a megtervezésében, régi tervek egyike. Szóval konferencia is, és Dublin is. Az előadásom egyfajta összegzés, a Sapientia – KPI támogatásával folytatott egyéni és csoportos kutatásaink összefoglalása: The Making of Communist Man: Minority Media and Literature in Romania, 1948–1965. A kommunista ember megteremtése: kisebbségi sajtó és irodalom Romániában 1948 és 1965 között. Ez az egyetlen romániai téma a konferencián kb. negyven előadásból, de egyébként szerencsésen kiegyensúlyozott a rendezvény: hasonló arányban szerepelnek a Vasfüggöny keleti és nyugati oldalához kapcsolódó szövegek. A résztvevők németországi, ausztriai, írországi, olaszországi, hollandiai, görögországi, amerikai, nagy-britanniai, észtországi, franciaországi, belgiumi, lengyelországi egyetemek és egyéb intézmények oktatói, kutatói – olyanok, akiknek a teljes életműve ráépült már a témára, de olyanok is, akik még csak egy kutatás első eredményeit mutatják be.

Az érkezésem délutánján már zajlik is a konferencia. Egy húszperces előadásban nem könnyű értelmezésekre helyezni a hangsúlyt, különösen olyan témák esetében, amelyek ha időben nem is, de térben és kulturális szempontból távol esnek egymástól. Az első nap tanulsága, hogy a képekre, filmekre épített előadások itt erősebben érvényesülnek. És nem csak azért, mert egy jól kitalált kép általában hatásosabb, mint a szöveg. A saját tapasztalattal való összevetés könnyebb így: a bemutatott kép talán még inkább elszakad az előadó személyétől és az előadás logikájától, mint az, amit mond. Azon kapom magam, hogy az amerikai propagandafilm-részletekben, amelyek a Marshall-tervet népszerűsítették annak idején, kommunista propagandafilmek képeit és eszközeit fedezem fel. Azokon a plakátokon, amelyeknek a keletnémet lakosság tudatát kellett átalakítaniuk az ötvenes években, a romániai nyolcvanas évek gyermekrajzainak motívumait látom meg, vagy régi bélyegek rajzát ismerem fel újra (kézfogások! hidak! gyárkémények!). Szubjektív benyomások, nyilván. De Nicola Hille Tübingenből éppen azt fejtegeti a hidegháborús német propaganda kapcsán, hogy mennyi hasonló képi elem tűnik fel a keletnémet és a nyugatnémet oldalon – és hogy a keletnémet plakátok rajzai sokszor épp a náci Németország plakátművészetét idézik. Ugyanazok a képek tehát többféle üzenetnek rendelődnek alá a különböző történelmi időszakokban vagy a Vasfüggöny két oldalán. Az érzelmi ráhatás a domináns, óriásokat látni, amint az ellenfél-figurákat összemorzsolják, lesöprik a színről. És tömegeket, esküre emelt kezeket.

Másnap két izgalmas előadás a korszak építkezéseiről, a szovjet fennhatóság alá tartozó államokban: NDK, Lengyelország és Szovjetunió a példák. Ismét erősek, emlékezetesek a képek, ismét van, amihez kapcsolni őket. Kiderül, hogy a Szovjetunió számára az amerikai építkezés fontos minta – azzal kell versenyezni, azoknál a felhőkarcolóknál kell magasabbat építeni. A lengyeleknél viszont egyenesen támadás éri az építészeti moder-nizmust az ötvenes években, és egy nemzetibb, klasszicizáló vonulat erősödik meg: meg kell nyerni a tömegeket – a kommunisták stratégiája ott az, hogy megpróbálják magukat a nemzeti hagyomány legitim örököseiként beállítani. Érdekesen cseng ez egybe azzal, amit nem sokkal később Jane Curry, a konferencia egyik rangidőse mond a lengyel kommunisták (cenzúra működését is meghatározó) stratégiáiról: nem érezték biztonságban magukat, és nem érezték elég erősnek saját hatalmukat – ezért rengeteg olyan fogást kipróbáltak, amelyek a többi kommunista országban egyáltalán nem voltak jellemzőek.

Az építkezés-előadások kapcsán rákérdezek arra, ami ezzel kapcsolatban foglalkoztat, hogy a monumentális építkezés „magánéletbeli” hatása mennyiben követhető. Illetve hogy a bemutatott monumentális épületek kapcsolódtak-e valamiféle személyi kultuszhoz Lengyelországban vagy az NDK-ban? Nyilván Ceauşescu késő kommunizmus-beli nagy átalakításai járnak a fejemben. A személyi kultusszal kapcsolatos kérdésre adott válasz egyértelműen nemleges. Sokkal inkább a háború által lerombolt országok újjáépítésével és újjáépítőjével, a Párttal kapcsolódik össze ez a történet. Érdekes viszont, amit az egyik előadó kiemel az újjáépítő munkát népszerűsítő plakátok kapcsán, ahol sok-sok nő rakja egymásra a téglákat, kőművesmunkát végezve. Rengeteg közmunkára, ingyenes munkára volt szüksége a rendszernek ahhoz, hogy ezek az építkezések gyorsan megvalósulhassanak. Összefügghet ez máshol is a korabeli nőábrázolással? Kérdés. A magánéletre vonatkozó kérdés esetében azok a mintalakások kerülnek szóba, amelyek a nagy sugárutak mentén kerültek átadásra, és amelyekbe főként pártfunkcionáriusok, olykor egy-egy élmunkás költözhetett. Ott egyértelmű a magánéletre tett hatás – mondják. Máshol kevésbé mérhető.

Még egy előadás a cseh írókongresszusokról; kiderül: nagyon éles helyzeteket vállaltak az ottani ellenzéki írók. És hogy 1956 említésre méltó történései között helye van a második cseh írókongresszusnak is.

Felfedezőút az egyetemi campus területén. Hatalmas zöldterületek, a különálló épületek között egy nagy tó, hattyúkkal, kacsákkal, szökőkúttal. Könyvesbolt, étkezdék, könyvtár, bank – majdnem minden, ami kell. Azért csak majdnem, mert ahogy olvasom az interneten, éppen 2006-ban hirdetett meg az egyetem egy tizenöt éves fejlesztési tervet, amelyik a campus átépítéséről, funkcionálisabbá tételéről szólna, arról, hogy a hét minden napján, a nap huszonnégy órájában pezsegjen itt az élet. Tény, hogy így kissé kihalt a hétvégi UCD, bár a kacsák és a hattyúk kitartóak. Reménykedve jönnek közel a parthoz, ahogy látják, hosszabban álldogálok a tóparton. Csalódniuk kell: ennivalót nem kapnak, viszont rákerülnek néhány fényképre.

A város olyan, mint a nagyvárosok általában: engem azokra emlékeztet, amelyeket én ismerek. Akik járatosak Londonban, azt mondják, leginkább Londonra hasonlít. Mindenesetre a sok sétálóutca tömve emberekkel még késő este is, különösen a Temple Bar nevű városrész, ahol egymást érik az éttermek és szórakozóhelyek. Kicsit kevesebb egzotikus arc, mint mondjuk Amszterdamban. Utcák, látványosságok, éttermek – ismerkedés a várossal. A Nemzeti Múzeum és a Nemzeti Képtár ingyenes, bár nem ezért próbálom ki őket.

A szervezők – jó érzékkel – igyekeznek nem egyszerű akadémiai jellegű rendezvény-nyé tenni a konferenciát: az első esti borkóstolás és szendvicsezés ugyan az egyetem egyik épületében zajlik, a másnapi konferenciavacsora viszont a városban, egy központi török étteremben, a konferenciazárás utáni levezetőként pedig egy „James Joyce pub crawl” is belefér a hivatalos programba. Ez a dublini turistavonzó specialitások egyike egyébként – kocsmáról kocsmára járni, mindenhol ismerkedve a hazai ízekkel. Többféle „pub crawl” létezik (kb. „kocsmatúra”, de a crawl – mászás – szó a dolog intenzitását is jelezni próbálja), ehhez, amelyiken részt veszek, Joyce-részletek hangos és ízes, profi olvasása is hozzátartozik. Mivel a társaság túl nagy ahhoz, hogy bármelyik kocsmába könnyedén beférjen, lehorgonyzunk és hosszabban berendezkedünk a Davy Byrnes Pubban. Szóval pub igen, crawl kevésbé. A pult fölött, a tévében rögbimeccs megy. Egyik ír bennszülött történészkolléga, amikor megtudja, honnan jöttem, rögtön mondja is: Romániának jó rögbicsapata van, ugye? Mondom, igen, de a focicsapatukra azért büszkébbek a románok.

A „pub crawl” előtt persze, az utolsó nap délelőttjén még sor kerül az előadásomra – jól fogadják, kérdésekkel, s az előadások vitájában, amikor konkrét, személyes tapasztalatok is előkerülnek a propaganda működésével kapcsolatban, különösen érdekelni kezdi a résztvevőket, hogy milyen is volt a május elsejei gyermekrajzok intézménye például… Hogy nem volt-e skizofrén helyzet békegalambokat és efféléket rajzolni gyermekként. Mondom, ez a konkrét dolog például egyáltalán nem – a gyerek, éppen úgy, ahogy a felnőtt is, pontosan tudja, mit várnak el tőle úgy általában. És megpróbál megfelelni a feladatnak. Ezen a válaszon azóta is gondolkodom, hogy bonyolultabb-e ennél a dolog? Mindenesetre tény, hogy a család és a nyilvános szféra által közvetített értékrend között különbség volt a nyolcvanas években. A külső elvárásokat külső elvárásokként közvetítette a család – legalábbis az én családom. Tehát olyan illemszabályként, viselkedési kódként, ami a másokkal való érintkezéshez tartozik, és nem lényegi dolog. Ilyen szempontból a gyerekrajz-projektek teljesítése a pragmatikus és egy picit talán cinikus ügyek közé tartozott. A nyolcvanas évek persze valószínűleg másak, mint a kommunista rendszer első néhány éve – inkább elválik egymástól a valóság, amit az ember a szemével lát, és az, amit valóságként kínál az újság és a televízió. Ettől pedig nem biztos, hogy könnyebb élni, de az biztos, hogy könnyebb belátni a kulisszák mögé, a viselkedést pedig viselkedésnek tekinteni.

S a jellegzetes kép, amit hazahozok Dublinból? Talán az iskolás egyenruhák látványa az utcán. Mintha egy Harry Potter-filmben volnék. Iskolás egyenruhák és az a valószerűtlen klímaérzékelés, ami ehhez kapcsolódik. Nagykabátosan vitorlázom a szélben a dublini utcán, szemben térdszoknyás és térdzoknis lánycsapat jön az iskolából. Mellettük rövid ujjú pólós fiatal pár várakozik az autóbuszra. Én a szemembe húzom a sapkám, és vitorlázom tovább.