Amikor a földalatti villamos szakaszsora éles, veszélyes iramát felvette,

Az élkocsi fiatal ellenőre még lent állt a pályatesten.

Kényelmesen várta mig a gördülő szakasz ajtaja eléje ér.

Csak ezután kapott a kilincs után, hogy a helyére lendüljön frissen...

A dolog azonban egy kicsiségen mulott, a másodperc egy kicsiny részével későbben történt, egy milliméterrel rövidebb volt a fogása s az izmok ereje egy atommal gyöngébb,

Ugyhogy elhibázta a csillogó fémből készült fogantyút.

Egész sápadtan állott a pályatesten, az alagútból intett a vörös fény vissza,

Zavart mosollyal tekintgetett körös-körül; a hivatalnokok azonban közömbösen léptek szolgálati falaik mögé, a közönség a legközelebbi föld alattira várt, miközben a megelőző hivatalos kisérője nélkül tovagördült.

Hogy utolérje, tett legelőször pár látszólagos lépést,

Azután felszaladt a lépcsőn, egyre több lépcsőfokot úszva keresztül egy-egy ugrással.

Fel, az emberek és kocsik forgatagán keresztül egy autótaxihoz,

Beszállt és kiáltotta: „gyorsat!, a legközelebbi állomáshoz”. A jelzőlámpa azonban már vörösen világított vissza az alagútból,

Egész bizonyos, a döntő pillanatok voltak, amikor megérkezett, mert két földalatti villanyos szakaszsorát hallotta gördülni s az egyik az övé volt.

Tovább! A legközelebbi állomásra! Folytatni kell a szolgálatát, el kell foglalni a helyét a figyelő ablakánál!!

Ugy érezte, hogy őt, a megbízható hivatalnokot lerázta magáról a föld az üres levegőbe, valahová föl az uccák napvilágú forgatagába és úgy ül az autótaxiban, mint az őrületben.

Ahelyett, hogy vágtató kocsija elektromos szolgálatában csak az alvilág néptelen vonalát nézné és szabályszerűen ki és beszállna ...

És hirtelen a gondolatai egy idősebb úr körül örvénylettek, aki a szakasz ajtajában állt.

Dühödten emlékezett, hogy ez az úr az ajtót be tolta előtte — ezt az urat remélhetőleg még eléri a kocsiban — Ám az újabb állomáson a földalattik megint tova rohantak — megint későn jött — rákiáltott a vezetőre és magas jutalmat igért neki,

Miközben átvágtatott az agyán, hogy még az autótaxi kifizetésére sincs pénze.

Száz vöröslámpa izzása torlódott fel, az összes mellékuccákból a kocsik keresztbe futottak, a közlekedési rendőrök ijesztő oszlopokként forogtak az autó orra előtt, az út testét eltorlaszolta az emberforgatag az üres, élesen feldörgő földalatti pályája fölött —

Ismét egy új állomásra ért és mielőtt az autó megállott volna, egy óriási ugrással kilendült belőle.

Örömtől eltorzult arccal érte el a lépcsőt, mert lentről már hallotta, amint a földalatti éppen berobog.

A soffőr azonban a viteldíjért kiáltozva beérte és a lépcső legfelső fokán rávetette magát.

Az ellenőr kiszabadult az ölelés alól, de a soffőr újból megragadta, lentről hallotta a szolgátattevők hangos előírásos kiáltásait s a soffőrt lelökte a lépcsőn.

De már késő volt. A földalatti ismét robogott tovább, a soffőr pedig fenyegető öklökkel tápászkodott a lépcsőn feléje.

Erre megfordult és a szégyentől kivörösödve ordította: „elbocsátanak!” és rohant az uccán álló autótaxihoz vissza.

A kormánykerékhez vetette magát, bekapcsolta a motort és elindult az utolsó állomás irányába.

De a sarkon megcsúszott s a nagy plakátoszlopba ütközött és holtan zuzódott el az összetört kocsiban.

(Fordította: Szacsvay Gusztáv)