Harangzúgással indul a fehér hajó, dél van és Pozsony már csak lágyan énekel a dinnyék, szőllők és barackok bódító illattengeréből. Itt állok a hajó fedélzetén, egyedül sok ember között, akik életük zarándokútján most ezen a gőzösön úsznak le velem együtt a Duhán. Még integet a vár aszott karjaival, még látni a Lidót is, nemsokára azonban minden eltünik, ismeretlen tájba fut a hajó. Csak vigyen és fusson, jó járni új helyeken. A csallóközi part: erdők, füzesek, mocsarak, kiszakadó folyók és patakok meg szálinkózó sirályok trópikus mitológiája s akkora csönd terpeszkedik itt a dolgok fölött, mintha éppen ébredőben volna ez az érintetlen ősi táj valami történelmi álomból. Nekem álomi a hajó is, a zászló a szent koronával, s Szent Imre, akiről, isten tudja miért, ezt a hajót is elnevezték. Lehet, hogy a kitünő herceg is itt van, benn a motorok között, ott vigyáz reánk. Nyugtalan vagyok, rámtörnek egy utazás lírai homályai, melyekben gyermeki emlékek ébrednek föl és kinyujtják karjaikat az ég felé. Megyek Budapestre! Most lépem át először a trianoni határt, most megyek világéletemben először Pestre. Vajjon tudják-e, mit jelent ez egy ember számára, aki. perifériáról megy a fővárosba s útközben fekszik ki eléje: az egész magyar szellemi glóbusz, a huszadik század középeurópai történéseinek minden jelentős állomása, egy nemzedék felsikoltó új arca, két országhatár, két szellemi határ. Tudjak-e mi ez? Első gimnázista korom óta készülök a magyar fővárosba s csak most jutottam hozzá. Közben volt világháború, voltak forradalmak és ellenforradalmak, évek, napok és órák, amelyekben új ember alakította ki izmait. Megyek lefelé Budapestre és nagyon érzem, hová visz a folyó. Egy amerikai házaspár ül mellettem, azzal a világuralmi fölénnyel és bankó-szaggal, amelyik a legnagyobb szemtelenségre is képes. Minden pillanatban hurcólkodnak, ahogy iaz árnyék hullámzik a székek fölött, tolakodók, hangosak, jólöltözöttek. A többi ember csak nézi őket és hallgatja a szavukat: most Bécsből jönnek s lemennek Pestre, aztán a Balkánra, aztán Velencébe, aztán Korzikára.... Nyugtalan vagyok, egyre békétlenebb, el kell hessegetni Mühlbeck Károly tusrajzait a budapesti állatkertből, amiket gyermekkoromban nézegettem s nem bírok nevetni Göre Gábor pesti viccein. A parton dühösen futnak végig fehér taréjjal Szent Imre hullámai s ingújjra kell vetkőzni, olyan a forróság. Milyen lesz Budapest? Nem tudok feküdni, almát eszem s nézem a túlsó partot. Tudom: hová megyek, mégis sokat várok a fővárostól. Tíz millió magyar Rómája ez, mégha a széjjelszórodott hívők máshitűek is. Gócpont, ahová minden szál összefut s ahonnan ki fog mozdulni az új magyar élet tengelye és tüze, ha most törések és pernyék j merednek is az ember elé. Én egy generáció nevében megyek át a határon. Lemondok mindenről, amit hallottam és olvastam, nem veszek tudomást értesítésekről; szemtől szembe látni és hallgatni akarom Magyarország mostani dolgait. A világháború boldog gyermeki álomból ébresztett föl és amikor egy őszi napon nyilvánvalóvá vált a fordulat, egy éjszaka ordításaiban, amikor a vidékről hanyathomlok menekültek a kisvárosba a falusi jegyzők és vérvevő urak, amikor az uccákon. Úgy folyt a zsidó korcsmárosok bora, mint nyári zápor után a víz és ai megszálló csapatok géppuskái kerepeltek a határból, amikor elutazott az utolsó magyar csendőr is, a régi hatalom kakastollas szimbóluma: valami óriási nyilvánosság ütött a fiatalember agyába. Egyszerre összeesett előtte az egész társadalmi és erkölcsi világrend, darabokra hullott s ezek! a darabok újabbakra hullottak széjjel. Remegő kézzel, magunkra maradva, árván és dicstelenül, a legkamaszabb és legéhesebb napokban, kezdtük felérezni a világ új teremtését. Az apák kezéből kiesett az állam, a társadalmi kenyérszatyor s ránkesett a kisebbségi sors. De fejük fölött Európa Keletje és Nyugatja áramlott végig. Összehajoltak a progresszív demokrácia fakó lobogói: kiábrándultunk a Nyugatból, hisz a szemünk előtt fogott kezet Oswald Spengler és Henri Massis Európája. Generáció lettünk, holott azelőtt csak iskolai folyosók tölteléke hullámzott bennünk. De meghatványozódott fiatal életünk. Elszakadtunk a gócponttól, a tápláló szívtől, pedig a multban sosem próbáltuk ki, milyen a függetlenség a végeken. Tizenkétszer háromszáz hatvanöt napot éltünk már át, más gazdasági, más társadalmi, más politikai, más szellemi viszonyok között, mint az anyaország. Itt éltünk a széleken bejártuk köröskörül Európát, csak éppen Magyarországot hagytuk ki. Megtanultunk németül, franciául és a szláv nyelveken, Adynak és kortársainak magyar metafizikáját szívtuk diákszobák mélyén és a régi progresszív magyar szellemi generációval tartottuk ébren az éjszakát Pozsony, Bécs és Páris kávéházaiban. Nem volt egyetlen napunk, amikor ne tettünk volna valamit. Ujságokat és folyóiratokat szerkesztettünk verekedtünk emberekbe] és eszmékkel, voltunk politikai agitátorok és lírai költők, diákvezérek és koplaló fanatikusok, de nem telt el egyetlen nap a tizenkét esztendő (alatt, hogy új gondolatok, új érzések ne szántottak volna fel minket. Az állam alig volt már élmény számunkra, egyszerre, minden átmenet nélkül, emberekkel kerültünk szembe, akik magyarul könyvet és kenyeret kértek tőlünk. Azelőtt egyáltalában nem voltunk fontosak, most pedig bizony mindenünnen felfigyelnek reánk. Zömünk olyan származás amelynek nagyapja még jobbágy volt, paraszt volt, nyomorgó kispolgár. Egyetemi tanulmányaink alatt többet nélkülöztünk, mint a békében három nemzedék. A mi útunk lényegesen más, mint az apáinké volt. A történelem nyitott, élő húsa előtt dolgozunk reggeltől estig s bár az osztálykorrupció és álforradalmiság megritkítja már sorainkat, azért a generáció éle tartja magát s kifejlődőben van más országbéli magyarságrészekben is.

Fel akarom fedezni az őshazát, a hivatalosat, Julián barát jár diákeszemben, aki így kerekedett fel, ilyen érzelmekkel Ázsia felé. A magyar kulturával szeretnék találkozni, a Nemzetet akarom látni; eddig csak néppel volt dolgom.

A hajó még csak úszik izzó fehérségével a halványkék vizeken. Amikor Gönyűnél kikötünk, először pillantom meg Magyarországot. Ott áll a hajóhíd elején, zöld ruhája van, milyen furcsa, de a tollaskalap a fején van, de egyenesen áll, mint a cövek, szuronya hegye csillog a napban. Szeretnék kiszállni s nehány szót váltani vele:, meg a fináncokkal, akik ugyanabban a végtelenre kivasalt, kikefélt nadrágban állnak itt s ugyanúgy pödrik bajszukat, mint 1914-ben, amikor utoljára volt velük valami dolgom az osztrák határon. Néhány ember kiszáll, néhány bejön, lecsapódnak a Vaskötelek, a hajó megy tovább. De nem tudok mást csinálni, csak a csendőrt nézem, őt meg azt a csomó maszatos falusi gyereket és libátkergető asszonyt ott a gönyűi parton. Meg kéne kérdezni tőlük, hogy érzik magukat, hogyan vélekednek a dolgokról, istenem én ismerem őket, ugyanígy voltak másfél évtizeddel ezelőtt. Mintha semmi sem változott volna meg, mintha itt megállt volna az idő. A part most megint unalmas lesz és le kell ülni. Megismerkedem egy pesti tanárral s kövér, dundiarcú szőke feleségével, Oberammergauból jönnek, arcukon a bedugultság stigmáival. A nő ujságot olvas, mert Albrecht főherceg házassága ragyog benne három oldalon keresztül s a derék tanügyi oszlop, a pesti filozófia doktora, mikor megtudja, hogy szlovenszkói vagyok, lelkemre köti, ha semmi mást, de nézzem meg vasárnap a várban az ünnepélyes őrségváltást. Aztán jön Komárom, egy ezredes száll be a családjával. Rémes: ugyanaz az arc, amilyen 1914-ben volt,. Vagy amilyen az Egy önkéntes naplója című regényben szerepelt. Már Gyönyű óta egyenruhás fiúcska jár-kel az utasok között, zsebresüllyesztett kézzel, mord arccal, lángoló szemekkel, lapos sapkája van, vállaszíjja, ki ez? Megmondják: levente. Az emberek megszokták, valószínűleg azért nem veszik észre, de nekem jelenség ez a fiú. Lehet, hogy hetedikes gimnázista, vagy egyetemi hallgató, ám szeretném megkérdezni: hogyan gondolja ő a dolgot, az egész ügyet, a jövőt ezzel a vállszíjjal s ezekkel a szemekkel? De Esztergom el veszi őt tőlem s most különben is merengtem muszáj: történelmi bizonyosságok előtt állok. Egy rikkancs pesti lapok neveit fújja, emberek tódulnak a hajóra, s fönt álmos nyári délutánban beszél az ég felé a dóm, Vajk szülőhelye. Nagyon nagy ez a templom, minek egy ilyen kisvárosnak? Amint tovább úszunk: jól látni a hatalmas kupolával egyvonalban piros gyárkéményt. Óriási a templom, kicsiny a gyár. Mintha az egész országból valami önkéntes szimbólum jönne az ember elé. Igy úszunk, szinte lebegve a vízen, már alkonyodik, elmentünk Vác mellett; láttam sok papot, sok fegyencet s nehány katonatisztet meg kisvárosi nőt, fürödni voltak a folyóban. Elmegyünk Visegrád mellett is, szép ez a vidék, szinte kívánja az ember, már este van, sejtelmesen mozog Szent Imre hajója s a budai tanár jelzi már, hogy jön Budapest. Fel vagyok csigázva; távolban valami fényesség mozog. Arra gondolok, ha barátaim, a magyar emigránsok, visszatérnének Pestre, micsoda érzelmekkel futna be velük a gőzös. Valaki a földje felé tart, én csak a fővárosba megyek, mint a provenci fiú Párisba. És jön már Budapest. Hétezer szeme ég, de úgy, mint valami hétezer gyertya. Hatalmas öblös temetőnek tűnik fel a város ebben a sötétségben. Üres partmenti fürdőházak, üres vendéglők, gyérközönségű kávéházak előtt úszik a hajó s egyszerre bekanyarodik a városba. A citadella falai izzanak a villanyfénytől. A vár meg a parlament sötétbe burkolózott, sokba kerül a villany, magyarázza szaporán a tanárka, bizony szegény ország Magyarország! Szegény s Szent Imre, hallom, sok pengőt húzott ki mostanában a zsebéből. De miért szegény, miért nem akar meggazdagodni, miért nem akar újjáéledni? Már visz az autó az uccákon, transzparensek fényözönében, de olyan vénnek, kihültnek érzem fezt a várost az első pillanattól fogva, nem is tudom megmagyarázni miért. Tán mert hozzá vagyok szokva, hogy új helyen mindig mai építkezést keressek, talán mert túlságosan megérzem a lüktetést, az egészséget. Itt a zajon túl is csönd van, roppant csönd, halálos csönd. Igen, tudom, mondja a barátom, olvastam is: Budapest az utolsó félszázadban épült föl ekkorára, most már megállt. De hiába tudom, úgy van: ma már ez a palotasor öregebb, halottabb, mint akármelyik prágai vagy nürnbergi barok-ucca. A történelmi hullámzás ma átment az ő korukon s az Idő már nem érez vele szervességet. Uj idő? Itt nincs új idő! Kiszállok, barátom barátjánál fogok lakni, tíz perc mulva már a királykérdésre kerül a sor, ni milyen babonás emberek ezek. Menynyire hisznek a kiskirályok és főhercegek varázsában. Mi az, ami így félemlíti a lakosságot? Elmegyek sétálni, még ma találkozni akarok írókkal a kávéházban. Csakugyan ott találom őket. A kávéház majdnem üres, savanyúarcú pincérek álldogálnak falai mellett, az írók pedig veszekednek, szidják egymást, mint a bokrot; pénzről, regények, versek, cikkek elhelyezéséről van szó, alig hallani valamit, ami művészet, irodalom, alkotás, problémaboncolás volna. Azután egy héten át, mindennap, voltam lebben a kávéházban, másban is, beszélgettem minden jelentős alkotó íróval, a magam nemzedékbelijével éppúgy, mint az idősebbekkel. Kedves uraknak és elvtársaknak címezik egymást a pesti magyar írók, mi odahaza testvériesen tegeződünk valamennyien. Ezek itt annyira féltékenyek egymásra, olyan tojástáncot kell járni köztük, hogy csoda. Jóhangosan nem jó beszélni, aztán a közállapotokról se jó bírálatot leadni, kérnek jobbról is balról is, hallgass el, majd künn az uccán. Bánatosak, kókadtak a nemzeti lélek őrizői, kávéházi barrikádokon csatáznak csupán, dekadensek, türelmetlenek, igazi élvezet találkozni egy-két olyan emberrel, aki a vidékről talajt és erőt hozott magával ebbe az éhes városba. Amikor az ember megtudja, mi az útja és ára annak, hogy egy ismeretlen és érdekközösségiekhez nem tartozó író megjelenhessen a rangadó irodalmi fórum hasábjain, megundorodik az írástól. Pedig ez a független irodalom. Mit mondjon az ember ahhoz, amit hivatalosan, állami segítséggel tenyésztenek? Az ország legelőkelőbb zenei szemléjében egy főherceggel´ ´kezdődik a cikkírók sora s el kell ájulni, miket ír össze az ilyen „író” a magyar zene hivatásáról. Mindenütt van reakció, Pozsonyban éppúgy, mint Bécsben, de még sehol nem találkoztam annyi tehetséges emberrel, íróval, tanárral, esztétával, tudóssal, akinek akkora ártatlan számüzetést kellene végigélnie, mint ezeknek itt szegényeknek Budapesten; otthon, a. saját hazájukban. Ügy tűnik fal, a kisebbségi sors itt is megvan, de míg a tehetséges ember előtt másutt legalább nem zárják el az érvényesülést, addig itt kicsukják, kivetik őket s ebben olyan csodálatosan okos a pestireakció, hogy még a szagáról is megismeri az igazi tehetséget. Szeretnének hát kivándorolni, kimenekülni innen, ha csak lehetne, akárhová, Pozsonyba, Erdélybe, mindenüvé! Az állapotok így persze lehetetlenek. De félni nem kell, mert a karhatalom vigyáz mindenek fölött. Csöndesek az emberek s ilyenkor nagyszerűen esik a rothadás. Örök dominó, sakk, éjféli csavargás, céltalan szerelem, minden-mindegy mentalitás, ez a vulgéranarkizmus az melynek kétségbeesett hangjait Nagy Lajos nemrég: megjelent novelláskötetéből is oly élesen hallhatjuk.

A magyarországi új nemzedék most hullámvölgyben fetreng, krajcártalanságban, mint mindenütt, ahol nem adja el anyagi függetlenségét sem. De vannak pompás emberek közöttük. Elbírják-e ezek az új magyarság gondolatát arra a hőfokra emelni, amelyen ma gazdasági és társadalmi determinációinál fogva állani kellene? Messzebb kéne jutniok, mint a Huszadik Század és a régi Nyugat generációjának, holott az igazság az, hogy ma Budapesten ezt a munkát újból kell megkezdeni, mintha semmi, de semmi sem volna belőle. Olyan erős volt a lemosó ellenforradalmi ár. Egy új intellektuális réteg megneveléséről van szó, ha nem´ akar a számbajövő mai magyar fiatalság szétmorzsolódni az egyéni virtuózitás ateliémunkájában, vagy a pártfrakciók meddő béka-egérharcában. Találkoztam és beszélgettem egyetemi hallgatókkal, fiatal tudósokkal, akik kitűnően tudnak dolgozni saját szakmájukban, elsőrangú cédulások, ismerik a nyugati irodalmat, beszélnek több nyelven, gépeket és teóriákat konstruálnak, de világnézeti tájékozódottságuk olyan, hogy sírni lehetne. Almokban és banalitásokban élnek, valami valóságszerűtlen nemzeti metafizika száll ki belőlük, amelynek semmi valóságszerű, semmi társadalomtudományi alapja nincsen. És megalkuvásba, vagy kényszerült elvonultságba menekülnek. Mindenki mástól várja itt a megváltást, a kiállást, a cselekvést s azalatt felszerveződik a jobboldali ellenséges front. De azért jó, volt szorongatni azt a kevés tiszta kezet és érezni a dacos, gyújtó erőre vágyó agyakat és sziveket. Volt nehány ilyen pillanatom Pesten.

Egy este a Jánoshegyen voltam barátaimmal, a kilátónál, söröztünk s néztük, hogyan gyúl ki Budapest. Felejthetetlenül szép volt. Olyan ez a hegy meg a vidéke, mint egy szanatóriumokra, szállódákra, életre váró tájék s a vendéglőben nem voltunk tizenötnél többen. Általános mostanában a panasz: be kell csukni a kávéházakat, be kell csukni a boltokat. Tényleg: délelőtt tízkor az Andrássy-útról letértem nehány mellékuccára, megálltam a sarkfokon és néztem a fővárost. Legalább tíz csukott boltot s két zárt kávéházat számoltam meg. Elvitte őket a gazdasági nyomor, gazdáik agyonlőttél; magukat, vagy megszöktek a hitelezők elől. Igen: erősebbnek, élőbbnek képzeltem Budapestet, mint amilyennek találtam. A szobrait jobbaknak és nagyobbaknak képzeltem, az embereit is másnak; nem volt ebben a találkozásban sok öröm. Bejártam majdnem az egész milliós metropóliszt s csak három helyen láttam, hogy építenek, újat csinálnak. Na kérdezze senki: mi volt ez? Talán kórház, talán tüdőbetegek szanatóriuma, talán új tömeglakások? Egy sem. Két katholikus meg egy zsidó templom épült Budapesten, azon dolgoztak a munkások. De láttam tömeglakásokat fából, akkora nyomorral, amilyen Bécsben vagy másutt nem található. A faházon, kívülről, pedig ott ékeskedett a polgármester plakátja, amelyben megköszöni a székesfőváros lakosságának, hogy a Szent Imre ünnepségeken oly nagy számban vett részt, s hódolattal fogadta a pápa követét, aki leszállott Budapestre boldog országot találva itten. Szomorúan mentem tovább az uccákon, betértem az állatkertbe, dobtam a medvéknek szilvát s ez nagyon kedves volt. Vén rozmárok feküdtek valamivel odébb a meleg vízben, mint a konzervativizmus eleven szimbólumai: bután és kövéren.

Aztán megnéztem a Szépművészeti Múzeumot, megnéztem a Milleneumi emléket, a Városligetet, az automata büfféket (Budapest egyetlen modem szabású épületeit), a Nemzeti Muzeumot kívülről, de Petőfi szelleméből nem szálldogált arrafelé semmi. Csak ludovikás tisztjelöltek mentek éppen arrafelé s ez is oly kómikus volt nekem, aki tíz év óta megszoktam a militarizmus modern öltözetét, szinte sajnáltam ezeket a hetykebajszú fiúkat, milyen komolyan vitte őket a kardjuk az uccán, akárcsak húsz évvel ezelőtt. A rendőr kardjával, régi kalapjával is korszerűlenül hatott, de ezek a tagbaszakadt alföldi parasztlegények itt durvák és szervilisiek, amilyen egy igazi paraszt sose lehet. Budán a Krisztina-téren elnéztem a forgalmi rendőrt. Egy pékinas hajtott el, verejtékes arccal, hátán süteménnyel tele kosár, oldalról sebesen jött egy katonatiszt az autóján. A pékinas nem ment elég gyorsan, a tiszt átordította a teret: Disznó gazember hajtasz gyorsabban! S akkor megmozdult a rendőr, előbb szalutált a tisztnek s aztán tovább káromkodta a fiút. Ebben a képben, nem lehet elfelejteni, benne volt minden. Az egész feudális ország. Ezeket a rendőröket időnként részeg arisztokrata csemeték szokták felpofozni, de azoknak semmi bajuk sem történik. Láttam a színházakat, a szőke pesti primadonna virult a Budai Színkör zöld falai mögött. Megtekintettem egy mulató uraságot s hallottam az uccáról, hogyan szól a nagy kávéházban a cigánymuzsika, melyet mifelénk a rádió boldog egyedüliséggel küld Budapestről. Az emberek hullámzottak az uccákon, nagy város ez mindenképpen, beszélgettem újságrikkancsokkal és villamoskalauzzal és megálltam tisztelettel a Színházi Élet szerkesztősége előtt ahol korunk álcázásának és kendőzésének hagy munkája folyik. Ezt a képeslapot hetenként szétviszi a pósta mindenfelé, hogy egész Budapestet kitartott színésznők gazdag hermelinpalástjába és parfömligetébe hazudja a nyitrai és rimaszombati jegyzőné meg tanítóné előtt. Budának vannak részei, amelyek múlhatatlanul emlékeztetnek Pozsonyra; az a kispolgári világ él még itt, amelyet a túloldal már kiszorított a fővárosból. A Szent Gellért lehetetlen szobra alól s a Halászbástya kivilágított árkádjaiból néztem az utolsó napon az éjszakai Budapestet. Csak egy fekete árny voltam annak, aki a dunaparti szállók mellől nézett, de bennem és barátaimban égett, lángolt valami féktelen tűz, amiben sikoltás és hullámzás volt és örök indulat. Másnap reggel elhagytam Budapestet. A Keleti pályaudvarról utaztam le a Balaton hoz, ahol egy barátom nyaralt. Az állomáson gyülekeztek a vidéki csendőrosztagok, a hétfői munkásfelvonulás számára. Ugy éreztem, most beljebb utazom, most még többet látok meg, de a probléma keresztmetszetiét már Budapest megadta. Minden olyannak tűnt föl, mintha 1918 novemberéből léptem volna át 1930 augusztusába. Semmi sem változott meg ez idő alatt. Csak én változtam meg mindenből, ami voltam; felnőttem és felfejlődtem, ez itt mind megállott. Magára és az urakra van hagyatva ez az ország, legbelsőbb kérdései, legfontosabb életakciói kizsákmányoló kezekre vannak bízva, olyan kavargás és bizonytalanság ül az emberek lelkén, mint talán sehol e világon Kis ország; milyen nagy lehetne pedig! Kóboroltam egyedül Budapest éjszakai uccáin, megálltam egy-egy szerkesztőség előtt, hallottam a telefon csöngését; dolgoztak. Olvasom más nap a lapokat: min dolgoznak, mikor kritikájuk nincsen? Cukrozzák a Habsburgokat, vezércikk-muskátlit tolnak Ferenc József száz esztendeje elé, el kell szédülni, ha az ember megnézi milyen lap ír így, kinek a szignuma áll a kövér sorok alatt. Szédül, áthajlik most minden Budapesten, mintha a régi elvek szilárd stációja alatt is elveszett volna a talaj. Bús vagyok, őszintén komor, miért van ez így? De naívságomra visszakacag a város. Hol vannak a nagy írók, akik napjaik lüktető ereire téve kezüket, kiálltak az emberi fejek fölé, mint száz évvel ezelőtt? Voltam Móricz Zsigmondnál Leányfalun. Békés, napsugaras idillben írja Bethlen Gábor regényét, köszvényes lábbal, őszülő fejjel. A budai kávéházban az ablak mellett ül néma átokkal öldöklő ajkán Szabó Dezső; este hatkor már hazamegy: aludni. Mint egy meglőtt medve, jön le minden délután ide s megy vissza a Rózsadombra. Valakinek nagyon el kéne kiáltani most magát!

De én már itt vagyok a Balaton partján, este van Révfülöpön, s itt ülök két barátommal egy présházban. A hold ragyog a mesés vizen, őszi bogarak muzsikálnák a szőllők között s mi badacsonyi bort iszunk. Mögöttünk a Bakony, azzal a véres földdel, kék éggel, amit sehol se láttam még. Magyar tájélmény ez. Az egyik barátom a pesti új generáció írója és vezetője, a másik mérnök, akinek orosz golyó van a testében s az egyetemet a numerus clausus miatt külföldön végezte. Hárman vagyunk, magyar glaeseri évjárat, s ahogy összehajolunk: abban több van a generációs lázadásnál, az már új építők dialógusa egy lezáruló nap peremén.