December 2006
Vallás – bölcselet


  Bevezető
  

  Kézemelés Istenre?
  Rigán Lóránd

  Emberi méltóság – filozófiai gondolkodás
  Gáspár Csaba László

  „Ki a bölcs közületek?”
  Bakos T. Gergely

  Az egyháztörténet a teológia és a történetírás metszéspontjában
  Jakab Attila

  Ricardo Reis Tahitin (vers)
  Bogdán László

  A prototeológiától a vallásbölcseletig
  Mezei Balázs

  (1.) Talált vers az utazásról; Harmincöt
  Lászlóffy Csaba

  Devóció, hitvallás, poézis – karácsonyi énekeink értékszerkezete
  Farmati Anna

  Az ökumenikus állapot és párbeszéd Európában
  Nagypál Szabolcs

  Vallás, antropológia, politika
  Losonczi Péter


1956–2006
  Kiket is üldözött a „dolgozók állama”?
  Koczka György

  Közel és távol: 1956
  Kántor Lajos


Tájoló
  Lükő Gábor alapműve és aktualitása a jelenlegi csángókutatásokban
  Kinda István–Peti Lehel


História
  A kisebbségi kérdés megoldásának egy pozitív példája: Dél-Tirol esete (I.)
  Gulyás László


Világablak
  A magyar kultúra irányvételének kérdései európai és finanszírozási összefüggésekben
  Egyed Péter

  Emberek, emberek...
  Dobos László


Mű és világa
  Az örök élet keresztény hite
  Boros István

  Egy lírikus ’56-ban
  Burján–Gál Emil


Levelestár
  „Az idő őrlésének kitéve”
  Sümegi György bevezetőjével


Téka
  Fricska
  Vallasek Júlia

  Kortörténeti diagnózis
  Soós Amália

  Egy pad, két szereplő
  Bálint Enikő

  Olvasószolgálat
  

  A Korunk könyvajánlata
  


Talló
  Blogoszféra
  Ferencz Enikő

  Rajzfilm ’56-ról
  S. L.

  Trágár szavak szótára
  R. L.



  Abstracts
  

  Számunk szerzői
  

Bálint Enikő

Egy pad, két szereplő

Kiss János: Szélmalom

 

Egy rekkenő augusztusi délután két nyugdíjas, Ozora és Lévita egy padon ülve elevenítik meg elmúlt életük fontosabb mozzanatait, és mondanak ki általános emberi igazságokat. A regény színhelye ez a pad, a két szereplő a történet végéig itt marad ülve, az események azonban, akárcsak a gondolatok, nem teljesen szabálytalanul, de szabadon szárnyalnak a két ember fontosnak tartott emlékei nyomán, felelevenítve egy-egy rendszerváltás előtti életképet. Közelmúlt és régmúlt, valóság és vágyakozás, apa, gyermek és unoka története elevenedik meg egyszerre előttünk. Egyféle mitikus hangulat is jellemzi az elbeszélést (lásd az idő relativitása), és egy ismerősnek tűnő determináltság feszültsége érződik ki a sorok közül.

Ozora élettörténetét és jellemét főleg gondolataiból ismerjük meg; ahogyan Lévita találóan megjegyzi: ő a legnagyobb melegben is begombolt ingnyakkal jár, akárcsak az ozoraiak Illyés Gyula regényében, a Puszták népében. Túlzott zárkózottsága Lévitának is feltűnik, aki ezt annak a szokásnak tulajdonítja, ami a rendszerváltás előtt vésődött mélyen Ozora viselkedésébe. Még most is mindenkire gyanakszik, egyfolytában menekül, pedig most már nem kell, most már „meleg van”.

De nem volt ez mindig így. Mindkettejük sorsa volt, hogy tanúi legyenek egy embertelen kornak, rendszernek, amellyel sem szüleik, sem maguk, sem gyermekeik nem tudtak megbirkózni. Habár a két szereplő jelleme ellentétes, mégis utólag visszatekintve hasonlóan élték meg életüknek ezt az időszakát, hasonló gondolatokkal küzdöttek, és mindketten tettek olyan vargabetűket, amelyekre nem szívesen emlékeznek vissza.

Kiss János részletes jellemképet nyújt Ozoráról, aki úgy érzi, hogy egyik csapdából a másikba esett: az új rendszer nem hozott számára megoldást, mellette még a kommunizmus is bizonyosságot nyújtott az embernek, még ha csak a félelem bizonyosságát is. Életéről, családjáról csapongó gondolatfoszlányai alapján szerzünk tudomást, miközben Lévita andalító és unalmas mormolása hallatszik a pad túlsó széléről. Visszaemlékszik szüleire, akikről szinte semmit nem tud. Apja halála után, mikor a pap megkéri, mondjon néhány szót róla, rádöbben, csak annyit tud mondani: jó ember volt.

Valóban erős akaratú ember lehetett, akit társai tiszteltek, mindenről határozott véleménye volt, szerette a rendet. Ozora azonban nem nagyon hasonlít rá. Befolyásolható, félénk ember, ahogy a felesége nevezte, balek. Kémiát tanul, de abbahagyja apjának nemtetszése ellenére, és a szakszervezetnél kap állást, később alelnökké nevezik ki. Érzéketlensége, rugalmatlansága, távolságtartása emlékei szerveződésében is megmutatkozik. Régi futballmeccseire, egy-egy gólra, leszerelésre jobban emlékszik, mint feleségével való találkozásukra, ezek mélyebben vésődtek bele a tudatába. Apja erős karaktere majd gyermekében elevenedik meg újra, abban a Gergőben, aki egy isten háta mögötti faluban fogant meg egy nővérkével való kapcsolat következtében. Ő maga mindaddig nem tud erről a gyermekről, amíg Lévitával egy döcögően induló, majd fokozatosan elmélyülő beszélgetésbe nem bocsátkozik. Ugyanis kiderül, hogy ez a kedves nővérke Lévitának a testvére, és a gyereket Lévitáék nevelik fel, amíg az Svédországba nem költözik (akárcsak Ozoráék lánya).

Lévita természete ellentétes az Ozoráéval: nyílt, szeret beszélni, beleszólni más emberek dolgába, emellett jó emberismerő. Karrierje derekán nagy csapás éri családját: házát, amelyben asztalosműhelye állt, lebontják, ők maguk be kell érjék egy harmadik emeleti tömbházlakással. Becenevét nem lévitaságáról kapta, hanem egy anekdotáról; székely felesége kérdezte egyszer: „Lévitted-e a szemetet?”.

Ozora mindig is utálattal és irtózattal gondolt a faluról beszármazottakra, akik mint a tűzvész elől menekültek a városba, és magukkal hozták a falu cseppet sem makulátlan tisztaságú erkölcseit. Őket okolja minden rosszért, mert nem tudtak alkalmazkodni a város törvényeihez, és csak törnek-zúznak. Talán ezért is nem szimpatikus neki Lévita, mert róla még a sok tíz év óta sem kopott le a falusiság. És közben eszébe jut egy szójáték, hogy ezek a lévitafélék (csak így, kisbetűvel) nem is származnak, hanem erednek, kifele a falujukból.

Anyja halálának leírása hasonlít a napjaink-beli amerikai filmekben alkalmazott jelenetekhez: kórház, lélegeztetőgép, majd egy hosszú, egyenes vonal a képernyőn, amelyet egy szívfagyasztó sípolás követ. Filmszerű jelenetek több helyen megjelennek a regényben, például alelnök korában hasonlít egy bőrszékében ülő igazgatóra, akinek a titkárnő továbbítja a telefonhívásokat, ilyenek a közös focinézések, mikor mindenki hevesen felugrik minden egyes gólra. Ezek a fogyasztói világra utaló jelenetek éles ellentétben állnak a szülők alakjával, akik a hagyományt képviselik. A kontraszt megmutatja, mennyit is változott a világ egy emberöltő alatt, és az Ozora-féle embereknek nehezére esik eligazodni benne. A három generáció három modellje annak, hogyan lehet megélni egy diktatúrát: a szülők feladják a harcot, Ozora alkalmazkodik, beépül a „szerkezetbe”, a gyermekek is a menekülés egyik útját választják: külföldre emigrálnak.

Közben tovább pörögnek az események az „emlékezet mozijában”. A gyermekek élettörténete a rendszerváltás utáni fiatalság két választási lehetőségét vázolja fel: vagy külföldön keresni a boldogságot, vagy beolvadni a többségi nemzetbe. Mindkettő identitásvesztéssel jár. A szülők, az itthon maradottak fájdalommal érzik, hogy gyermekeik egyre elérhetetlenebbekké válnak, nem földrajzi értelemben; bekebelezi őket egy idegen világ. Ozora lánya Svédországba emigrált, emancipált és önálló nő, nem akar gyereket, annak ellenére, hogy már harmincéves. Pedig Ozorának az volt egyetlen vigasza, hogy majd unokáival bepótolja azt, amit gyerekeivel elmulasztott megtenni, de rá kell döbbennie az örök érvényű igazságra: amit elszalasztott, azt többé nem tudja visszahozni. Igaz, fiának két szép lánya van, de nem töltheti be az áhított nagyapaszerepet, nem azért, mert fia Galacon él, hanem inkább a nyelvi korlát miatt, amely unokát és nagyapát elválaszt egymástól: az unokák már nem tanulták meg apjuk anyanyelvét. Ezek a jelen problémái: tehetetlenül nézni, ahogy gyermekeik elhidegülnek; mindegyre szembesülni érzéketlenségükkel, a számukra maradt öregkori magányossággal és a közeli halál gondolatával. Ezekhez kapcsolódnak még a múlt problémái: amikor tehetetlenül nézték szüleik reménytelen harcát a hatalommal, amely végül az előbbiek bukásával ért véget, mert nem voltak hajlandók megalkudni és alkalmazkodni az új, zsarnoki világhoz. Lévita apját főleg az viselte meg, hogy az erőszakos kollektivizálás elvette tőle földjeit és állatait, ami számára az életet, a lét- és családfenntartást jelentette.

Múlt és jelen egyszerre elevenedik meg ezen az augusztusi délutánon, amikor azt hinnénk, nem történik semmi figyelemre méltó, amikor a „színpad az élet”-ből már csak a „pad az élet” maradt meg. Ezen a padon újra megismétli magát a történelem, de már egy bíráló szűrőn keresztül. Az a gondolat, ami Ozorában már „annak idején” megfogalmazódott, de még csak sejtés szintjén, hogy „az egyenlőség biológiai képtelenség”, az mára már bizonyosság. Ez a beszélgetés Ozorának sorsdöntő, szembe kell néznie azokkal a gyengeségeivel, amelyeket Lévita kíméletlenül és kiváló emberismeretről tanúskodó magabiztossággal tár fel előtte. Rájön, hogy nemcsak Lévitát és más embertársait nem ismerte, de önmagáról is hamis, eufemizált képet alkotott. Ez a leleplezés megszégyeníti, gyengévé és kiszolgáltatottá teszi, és most is, mint mindig, mikor a támadás ellen képtelen védekezni, beindítja hüvelykujjai szélmalmát, amelynek egyenletes forgásában bizonyos megnyugvásra talál.

Jól sikerült résznek tartom a Caritas piramisjáték leírását, amely az emberi esendőséget mutatja meg. A könnyen, munka nélkül megszerezhető pénz varázsa teljesen elvakította az embereket, akik mohóságuknál fogva egyre többet és többet akartak. Ozora sejti, hogy ez egy ördögi játék, mégsem tudja feleségét lebeszélni arról, hogy beszálljon, ezáltal nem tudja megmenteni őt a csalódástól. Az az időszak mindenkire kihatott, az emberek suttogtak, talán arra gondoltak, ha elárulják a titkot, véget ér az álom. A pad körül is kihalt az élet, ahol pedig mindennap nyugdíjasok egy csoportja szokott összegyűlni, beszélgetni. De akkor mindenki futott, tervezgetett, és elméletben már el is költötte azt a pénzt, amit már a zsebében érzett. Még a nyugdíjasoknak is lett egy életcéljuk. Azán a Caritas összeomlása után újra megelevenedett a pad körüli élet...

Kommunizmusról, kollektivizálásról sokat olvashattunk már, hiszen aki ezt a kort átélte, nem könnyen felejt, szinte minden erdélyi író és költő művében megjelent ez a téma, már-már vándormotívummá válva. Ahogyan a regényben is megfogalmazódik: hogy ez a rendszer létrejöhetett és működhetett, az nemcsak a hatalmon levőknek tulajdonítható, hanem minden embernek, aki ebben a rendszerben élt, és fogaskerékként hajtotta előre azzal, hogy hozzáidomult vagy elmenekült. Amit ehhez még hozzátesz a regény, az az, amit Lévita szájába adva mondat el Kiss János: tartozunk egymásnak – egy kis figyelemmel, megértéssel, toleranciával.

*Pallas–Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2005.