A saját kultúraértelmezés helyzete és fontossága

A kultúra kérdéskörével találkozó és szembesülő kutatók mindig a definíciós problémába ütköznek első lépésben. A kultúra fenomenológiájának ez az eseménye azonban soha nem kell, hogy megriasszon, itt sohasem a sokaság vagy a számszerűség kérdésköre a döntő, hanem a sokaság mögött rejlő másik tény, azaz hogy mindig is szükség volt a kultúrának egy olyan szubsztanciális vagy funkcionális meghatározására, amely működőképesen (modus operans), eszközszerűen (instru-mentalizálhatóan, hasznossági értékkel) írt le valamit avagy közvetített a felhasználó számára. Volt egy olyan tudás, amely megmondta az embernek, hogy mit és miképpen kell ismerni, és ennek megfelelően miként kell viselkedni. (A kultúrában állni vagy a kultúra alatt állni maga is egy kultúraértelmezési művelet.) Ezen túl azonban olyasvalamiket is kijelölhetett, hogy – azon túl: milyen egy elsajátítható, társadalmilag konszenzuálisan működtethető ismeret – mi az, ami nem ez, másképpen kifejezve, mi az eltérő: mi az, ami alkotó, teremtő képesség, hogyan lehet ezt felismerni, kodifikálni, használni. Minden hagyományos megközelítést félretéve itt abból indultam ki, amit a reneszánsz nagyszerű kódja, alapműve, a lombard diplomata, Baldassare Castiglione munkája, az Il libro del cortegiano  (Az udvari ember könyve) tartalmaz és sugall. Társasági lényünk nem nélkülözhet egy bizonyos ismeretrendszert, annak alkotó alkalmazási módját, amellyel mintegy versenybe szállunk. De még ennél is fontosabbnak tartom, hogy ebben az elképzelésrendszerben egy mindannyiunk számára kötelező és megszerezhető tudáskvantumról van szó, amely emberi lényegünket nyilvánítja meg, azt képviseli, vagy azt az eszmét, hogy a kultúrában találkozhatunk, s ez mindenki számára nyitva álló, elsajátítható, közös tudáslehetőség. Nem valamilyen tudásszociológiai megközelítés melletti opcióról van itt szó, hanem arról az optimisztikus és kreatív, nyitott viszonyról, amelyben egy hagyomány őrizte és teremtette, művelt és óvott kincset, thesaurumot mintegy közkinccsé, mindenki számára elérhetővé lehet tenni, mert – s ismét csak hangsúlyozom, hisz ez a legfontosabb – ennek az alapján ki lehet bontakoztatni és érvényesíteni bizonyos egyéni, személyes képességeket és készségeket, alkotóvá lehet válni, akár művésszé. A kultúraalkalmazás is lehet művészet.

Szükséges volt ezt a szépséges eredetet, kezdetet felemlítenem, ugyanis ez a fajta kultúraértelmezés évszázadokon át hatékony volt, mivel az embert képességeinek és elhivatottságának a fényében határozta meg. A kulcsszó persze a sokoldalúság, az, ahogyan az ember rápillant a természeti és a társadalmi környezetére, és kezelni tudja azt, fölényesen tájékozódni tud benne. Valamilyen fénye van a látásának, ő maga egy interpretáns, aki polgári biztonsággal a helyére teszi a dolgokat. Ez a helyzet például a német klasszika olyan alkotóinál, mint Goethe – itt elsősorban a Dichtung und Wahrheit szemléletmódjára utalok. Ez az alapállás a 20. században is megőrződik. Thomas Mann például úgy fogalmazott, hogy a kultúra a lét erkölcsi értékeinek az összességét fejezi ki, a morálnak és a lelkiségnek van ehhez sok köze, tehát – teszem hozzá – a személynek, személyességnek. Fontosnak tartom hangsúlyozni ezt a perszonalista megközelítésmódot; nem létezhet olyan kultúra, amelyben valamilyen fokon ne találnánk fel magunkat, azaz alighanem az a kultúra halála, amikor már nem találjuk fel benne magunkat. Eme vonáson túl Thomas Mann a kultúra apolitikusságát is kiemelte: „létezik az állami és a politikai élethez képest egy kétségtelenül felsőbbrendű szféra, amelyhez a művészet, a vallás, a szellemi diszciplínák s a mélyebb moralitás tartoznak, egy szféra, amelyben összegyűlnek az értékek és a legkiválóbb személyi alkotások.”1 Hivatkozott tanulmányában Kéri Elemér idézi Cacciari értelmezését is, aki szerint minden, ami nem-politikai (unpoli-tisch), az a német nép szellemi-polgári világának, az Innerlichkeitnak, a belső világnak, a humanitásnak a megerősítése. A kultúrának ezek a nem politikus humanitásra vonatkozó meghatározási szempontjai alkalmasint igen fontosak lehetnek. A szellemre vonatkozó komponens azonban, amely mellett egy Max Scheler és Ernst Cassirer érvelt, a heideggeriánus filozófia, a fundamentálontológiai érvelésmód és a derridai dekonstrukció nyomán kikerültek a definíciós mezőből, ma nem, alig vagy csak nagy nehézségekkel operacionalizálható tényezők. Ez a szellemkoncepció alighanem az aere perennius, sub speciae aeternitatis alkotás, teremtés felfogásából származott. Ezt azonban a posztmodern kor semmi esetre sem tudja magának leképezni.

A septem artes liberales antik, majd középkori tradíciója – s ez elképzelésem másik lényeges eleme – együvé sorolta a mai értelemben vett tudományokat, valamint az irodalmat mint művészetet és persze a zenét – a tudásra vonatkozó régebbi szakrális tradíció szerint. Az asztrológia/asztronómia helyére kerülhetett a filozófia, mint ahogy a reneszánsztól a képzőművészeteknek mint gyakorlati művészeteknek külön nagy irodalma alakul ki. (Gondoljunk csak Leon Battista Alberti, Giorgio Vasari és Leonardo da Vinci nagy műveire – ezekben már a mai értelemben vett környezettervezés és humánökológia elemei is benne vannak.) Ebben az egykori koncepcióban – amelynek megfelelően még a 20. században is oktattak a katolikus szemináriumokban – a mai értelemben vett tudományok és művészetek együtt vannak mint a kultúra középponti elemei, az és, ez a szent konjunkció azonban ma már alig vagy egyáltalán nem működik. Kompetitív világunkban gyakorlatilag nincs átjárás a kettő között, beszélünk tudományos kultúráról például, ám igazából a tudománynak egyetlenegy értelme maradt csupán: a szakbarbár a tudományüzemben. A másik oldalról sincs átjárás: a különböző művészeti ágak művelői sem a tudományos jártasságaik okán jelesek. Mindennek alapján tehát azt állíthatjuk, hogy az egykori, hagyományos kultúrafogalmunkkal immár hagyományosan visszaélünk, avagy nem tesszük meg benne azokat a szekvenciális megkülönböztetéseket, amelyek azt definiálnák, hogy mire is gondolunk, amikor kultúráról beszélünk.

Mintegy összefoglalásképpen: teljes mértékben egyetértek Lánczi András abszolúte világos és áttekinthető megfogalmazásával, és azt a magam számára paradigmatikus értékűnek tartom: „A kultúra maga a szabadság. A kultúra eredeti értelmében a szabad ember művelését jelentette. Csak a szabad embernek van ráérő ideje, hogy művelje magát, és így erkölcsössé váljon. A hét szabad művészet azokat a tárgyakat jelölte, amelyek méltóak és szükségesek a szabad ember műveltté válásához. A kultúra célja az iskolázottság, a műveltség. Ezért van az, hogy az oktatás a kultúra mindenkori legfontosabb kérdése.” A további szűkítés azonban kérdéses: „Felfogásom szerint az tekinthető valódi kulturális teljesítménynek, ami szisztematikus formában átadható, tanítható. A kultúra és a szabadság közti kapcsolat mit sem változott az antikvitás óta.”2

Tanulmányom hivatkozott anyagai szándékosan a magyar tudomány- és kultúraértelmezésre alapoznak, illetve azt igyekeznek kibontani a Magyar Tudomány utóbbi tíz évfolyamának a szemlézése, olvasata nyomán. Itt azonban – egy kivétellel – nyomát sem találtam a kultúrára avagy a művészetekre vonatkozó írásoknak, szemléletnek. Csak Beck Mihály képviselte továbbra is azt a szemléletet, amely szerint 1. „a természettudományok, a filozófia (és természetesen a többi humán tudomány), valamint a művészetek között bizonyos átfedésekkel kell számolnunk, a vallás(ok) és a természettudományok között csak áttételes a kapcsolat”. (Egy ábra is szolgál mindennek az ábrázolására, egymást részben átfedő körök képviselik a különböző területeket.) 2. „Közhely, hogy a művészeteknek és a tudományoknak milyen sokrétű a kapcsolata [...].”3 Egyik legfontosabb köztes terület a szimmetriaprobléma, ez a tanulmány legfőbb példája is. Tegyük hozzá, hogy ez egy reneszánsz példa, és a legjobbat akkor tehetnénk ennek a szép régi elképzelésnek az igazolására vagy aktualizálására, ha újabb összefüggéseket keresnénk egy olyan korban, amikor a tudomány szervezettségi módja azt a fény sebességével távolítja a művészetektől. Sőt a művészeti oktatás is egyre kevesebbet tud kezdeni önmagával a főleg a tudományos oktatással foglalkozó hagyományos univerzitásokban.

Egy negatív meghatározás
és következményei

A kultúra mint egész: ennek az egészlegességnek vagy az ilyesfajta hagyománynak azonban van egy másfajta, igencsak baljós kicsengése. A kulturális forradalomra gondolok, amelynek első, orosz változatában4 végül is az állami kulturális bürokrácia alapjait teremtették meg. A kulturális forradalom kínai változata megsemmisítette a teljes hagyományt. De volt ám „mini kulturális forradalom” Romániában is, ahol 1977-től kezdődően közvetlen pártirányítás érvényesült a tudományos és művészeti intézményekben. Ez a koncepció azonban – akár egy-egy nemzeti állam éves költségvetésének a logikája és felosztása – arra a kulturális rendszerre irányítja a figyelmet, amely a teoretikusabb definíciókból gyakran kimarad; az intézményekre, arra, hogy a kultúrának van egy bizonyos intézményi rendszere és szerkezete, amelyben a személyek tevékenykednek. Ez még mindig meghatározó, jóllehet már régen érvényben van egy sokkal operatívabb működési rendszer, ami tervezetek, projektek, tudományos kutatói és művészeti csoportok köré szerveződik. A másodlagos elosztás, a pályázati rendszer nagyjából nevesíti ezt a szférát, de eme újabb kultúragazdaságtani fogalmak egyben egy szerveződési módra is utalnak.

Tudományos kultúrameghatározás.
Tipológiák és hiposztazációk

Ezeknek a többé-kevésbé mindig személyességet hordozó kulturális választási aktusoknak a nyomán azonban – itt nem szabad elrejtenünk a személyességünket – nyilván szembe kell néznünk a kultúradefiníciók és meghatározástipológiák kérdésével. (Az a meggyőződésem, hogy a hagyományos kultúrfilozófia, valamint a szovjet eredetű kulturológia ma keveset tud mondani e kérdésben. Az egyes tudományok értelmezései azonban igenis nagyon sokat.) A magyar tudósok és szakírók nagyon szép eredményeket tudnak e téren felmutatni. Mindenekelőtt Józsa Péternek egy, a strukturalizmus szemléletmódjában fogant tanulmányát említhetem (A társadalmi élet közege és a kultúra, 1968), amely azért használható ma is, mert analitikus. Azaz úgy fogja fel a kultúrát mint tudást, kommunikációt, praxist és jelentést, majd eme konstitutív tényezők alkotta mátrixok lehetséges megoldásaiba fog.5 A kulturális antropológia szemléleti bázisán született Niedermüller Péter nagy összefoglalása (A kultúraközi kommunikációról, 1999).6 Ő egyrészt hivatkozik Alfred Kroeber– Clyde Kluckhohn 1952-es összefoglalására, amelyben több, mint négyszáz kultúradefiníció található. (Ezeknek önmagukban – ez az én alapvető elképzelésem – van ugyan történeti értékük, de sokkal értelmesebb dolog őket egy folyamatos kulturális reflexió elemeinek – még csak nem is szakaszainak – tekinteni! Ezért fontosak.) Mindezek közül Niedermüller Ward Goodenough „mentális”, valamint Clifford Geertz „jelentés-struktúra”-felfogását méltatja, majd felállítja tételeit a kultúraközi kommunikációról annak alapján, hogy a kultúra megértése azonosítások és különbségtevések szabályszerűségeinek ismeretét jelenti, abból kifolyólag, hogy a saját nemzeti–etnikai– kulturális (téri) kötöttség részben azonos, részben strukturálisan átjárható fogalmakat takar. Végül a filozófiai hermeneutika perspektíváit megfogalmazva értekezik Bohár András elsősorban a kultúra szűkebb, értékelő fogalmáról. (Erre a későbbiekben térek ki.) Ebben a mezőben azonban azt az álláspontot is meg kell jelentetnem, amelyet Pléh Csaba képvisel ma a magyar tudományosságban (evolúciós naturalizmus), s amelynek értelmében – Vigotszkij, majd Tomasello nézetei alapján – a kultúra specifikus tanulási, valamint viselkedési interaktív folyamatok végeredménye.7

Mindezek után nyomatékosítanunk kell a mai hiposztazációt: napirenden az interkulturalitás és a multikulturalitás kérdései vannak, amelyek igen jótékonyan hatnak az intézményekre, az oktatásra és a kutatásra. A legfontosabb kulturális összefüggés az, hogy nincs reális interkulturalitás kölcsönös ismertség, átjárhatóság nélkül. Ennek vannak szintjei és fokozatai, ennek megfelelően tanítható, akár training formájában is. Tanítani is kell majd a kultúrákat, amennyiben az Európai Közösség valóban közösségként határozza meg magát. Enélkül interkulturalitást emlegetni lehet üres politikai fogás, politikai nyelvezeti kérdés. Sokan így értik a multikulturalitást is, azonban ma ez Európa egyes számú politikai kérdése. Ugyanis a multikultura-litást egy államban politikailag elismerni azt jelenti, hogy de jure és de facto lemondunk a nemzetállamról, és egy immár eléggé kiürült republikanizmusról. Ernst Nolte és nyomában sokan azon a véleményen voltak, hogy ennek az amissziója Európában lehetséges konfliktusokat és hatalmas tűzfészkeket hoz létre. A konfliktusok azonban egyelőre a judeo–keresztény hagyomány és a harcos iszlám kulturális törés- és tűrésvonalán vannak.

(Azt azonban nem mondhatjuk, hogy a kérdés tudományos felvetésben idejekorán meg ne jelent volna. Sőt Európában, a frankofóniában már negyedszázada, a nyolcvanas évek óta igen színvonalas szakirodalma van.8)

Nemzeti és nemzeti kisebbségi kultúra. Finanszírozás mint strukturálás

Ismeretes, hogy a Magyar Köztársaság alkotmányjogilag szabályozta a határon túli magyarokkal való kapcsolatát, azazhogy felelősséget vállalt irányukban. Ez a szabályozás mintegy szinoptikus összefüggésbe hozható az európai jogszabályokkal, amelyekben a legutóbbi fejlemény az Európa Tanács–Parlamenti Közgyűlés 1735. (2006) számú Ajánlása, A „nemzet” fogalma című dokumentum, amely a nemzeti kisebbségek védelmével kapcsolatban kijelenti, hogy az „elengedhetetlen a béke fenntartásához és a demokratikus stabilitás fejlődéséhez. Egy magát pluralistának tekintő társadalomnak lehetővé kell tennie a társadalmainkat gazdagító kisebbségi identitások megőrzését és azok virágzását […].” A 16. 2. paragrafusban a következő megfogalmazást találjuk: „hívja fel a tagállamokat, hogy nemzeti jogalkotásukban mozdítsák elő a nemzeti kisebbségek kulturális jogainak elismerését […].” A kisebbségeket tehát a kulturális jogok alapján definiálja, ezért ennek a kérdésnek a diskurzus középpontjába való helyezése módszertanilag is nagyon indokolt, ugyanis a kulturális jogok biztosítása ma identitáskérdést jelent.

A magyar állam – közismert adat ez – a nemzeti költségvetés egy ezrelékét szánja a határon túli magyarok oktatási–kulturális támogatására, amely alapvetően intézményi és projekttámogatást, rendezvények és állagfelújítások támogatását jelenti kötött vagy pályázati rendszerben. Sok összefoglaló tanulmány készült erről a kérdésről, és nem kevés polémia is kibontakozott. Most egy mérvadó tanulmány adatrendszerét idézzük. A Tóth Pál Péter és Berényi Dénes által jegyzett támogatáspolitikai tanulmány9 adatbázisa a Domus Program, az Arany János Közalapítvány, valamint az Erdélyi Magyar Tudományegyetem támogatása keretében elosztott összegeket mutatja be, és megállapítja, hogy 1990 és 2002 között mintegy 11 milliárd forint került szétosztásra. Megjegyzi, hogy az összegek mértéke nem tükrözi, tükrözheti a hasznosulás, hasznosultság mértékét. Az osztó szervezeteket közelebbről szemügyre véve megállapítja: „A részletesebben megvizsgált három forrás (Illyés Közalapítvány, Apáczai Közalapítvány, valamint a Művelődési és Közoktatásügyi Minisztérium/Oktatási Minisztérium 1990–2001 között 4,7 milliárd forinttal támogatták a határon túli magyar felsőoktatás és K+F intézményesülését. A támogatási összeg tíz százaléka az Illyés Közalapítvány forrásaiból származott. Az Arany János Közalapítvány és az MKM/OM hozzávetőlegesen azonos arányban vállalta a szakterületek támogatását. Az összeg 40%-a – ösztöndíjak formájában – Magyarországon realizálódott. Az ösztöndíjakat a minisztérium forrásaiból finanszírozták. (A fenti összeghez adódik hozzá a Sapientia Egyetem évi támogatása.)”10 (Azok számára, akik a kérdéssel behatóbban kívánnak foglalkozni, közlöm az adatokat további bontásban is.11)

Nem adatolhatom a könyvkiadás, az írott és elektronikus sajtó, a kiállítások és rendezvények, személyek támogatási adatait, amelyek NKÖM és NKA adatbázisokból hozzáférhetőek, de csak azért, mert legalább ilyen nagyságrendűek az egyéb kisebb pályázati forrásokból és civil szférából átszármazott, az oktatási–tudományos szféra támogatását nagyságrendekkel meghaladó összegek. A külhoni könyvkiadás gyakorlatilag teljes egészében magyarországi pályázati forrásokból tartja fenn magát, és nem állt át a gazdaságilag önfenntartó pályára, azazhogy infrastrukturális és személyzeti önfenntartása teljes egészében felemészti a realizált jövedelmet, tehát semmit nem tud a fejlesztésbe visszaforgatni. És itt még azt is meg kell jegyeznem, hogy – például romániai viszonylatban évi két-három milliárd forintból „gazdálkodik” – az egyéb honi támogatási rendszerekből is le lehet hívni összegeket a megfelelő lobbyzás igénybevételével. A reform itt is halaszthatatlan, és a könyvkiadásban dolgozó szakemberek a gazdasági pályára állítás a „támogatás kölcsönrendszerben” elvet tartják járható útnak. Amely természetesen száz százalékos rizikót jelent a kiadónak, ugyanakkor mintegy kényszeríti a ténylegesen piacosítható művek kiadására, akár megrendelésére. És a változásnak meg kell történnie, mert ez a támogatási rendszer ráadásul nem is EU-konform. (Pozitív diszkriminációnak minősül, azaz a konkurenciatörvény hatálya alá esik.)

Anélkül, hogy bárkivel bármilyen vitába bocsátkoznék, meg kell állapítanom, hogy például az erdélyi tudós- és művésztársadalom számára mindig is hozzáférhetetlenek voltak azok az adatok, amelyek pontosan a támogatási összegek Magyarországon realizált részét illetik, mint ahogy a különböző kuratóriumok és alkuratóriumok működésének nyilvánossága, a döntéshozatali mechanizmusok átláthatósága is sok kívánnivalót hagyott maga után. (Ezt akkor is meg kell jegyeznem, ha nagyon sok adat nyilvános és hozzáférhető.) Mellesleg ez nagyjából mindenhol így van, és mégis fontos, ugyanis a filozófiai kérdés éppen abban van, hogy a tervezés avagy a kultúrában–oktatásban való gondolkodás nagyobb mértékben ott kezdődik vagy ott lehetséges, ahol az aktoroknak rálátásuk van a folyamat egészére. Ezt jelentené a kulturális kérdések áttekintése, megfontolása a leginkább illetékesek számára, akik persze nem a bürokraták. Másfelől liberális oktatáspolitikusként meg kell állapítanom, hogy mint a kulturális piacot alakító, működési feltételeit megteremtő egyik aktor, a liberális állam illetékes intézményeinek is teljes joguk van arra, hogy ezen a piacon támogatóként vagy haszonélvezőként fellépjenek. (Ezt az álláspontot képviseltem hozzászólásomban, amely a sajnálatosan megszűnt Nappali Ház nagyszerű összeállításában – VI. évf. 1. szám – látott napvilágot. Azóta sem volt ilyen átfogó débat a magyar kultúra kérdéseiről.)

A filozófiai kérdés tehát ez: hogyan alakítja a támogatáspolitika a magyar kultúra szerkezetét, beleértve a határon túli magyarok kultúráját?12 Milyenek lesznek ebben a függelmi viszonyok? Realizálódik-e mentális szinten a magyarországi köztudatban – hangsúlyozom a locust –, hogy itt nem egy idegen test támogatásáról, hanem a saját kulturális hagyományaihoz való viszonyról van szó. A kultúrnemzeti összetartozás egyáltalán nem evidencia a magyar közgondolkodásban, és politikai kérdés is, hogy azzá kívánják-e tenni, avagy nem. Egyébként ugyanis honnan ennek a támogatásnak a legitimációja? A külhoni magyarok a támogatást ugyanis valóban nyelvi–kulturális és nem állampolgári jogon vagy attól eltekintve kapják. Ezeknek a kérdéseknek a végig nem gondolása a társadalmi nyilvánosságban rendkívül zavaró és veszélyes, tulajdonképpen méltatlan a magyar hagyományokhoz. Hadd érveljek egy példával: a hódoltság korában a végvári kapitányok akkor is találtak egy rénes forintokat a külhoni egyetemekre induló diákok támogatására, amikor a katonaságnak nem tellett ki a hópénz, a zsold. Katonák lévén mégis jobban tudták, hogy betű nélkül sem lehet megélni.

Azt kell mondanom, hogy egy Klebelsberg Kunó méretű kultúrpolitikus nagyon is hiányzik ma nekünk. Ezzel persze nem akarom azt mondani, hogy minden további nélkül egyetértenék e nagy kultuszminiszter ideológiai megfontolásaival és diskurzusával, amelyben az olasz korporatív államot és intézményeit tekintette mintának. De csak a maga gondolkodása számára, a magyar viszonyokra nem tartotta azokat közvetlenül lefordíthatóknak.13

Visszatérve az alapkérdésekre: tézisem szerint egy (magyar) kulturális evolúciós jelenség elején vagyunk, amely nagymértékben összefügg a nemzeti fejlődéssel avagy szétfejlődéssel. Persze a kultúrának megvan a maga autonómiája, amelynek az alapja a nyelvi kérdés, a nyelvi egység. Az oktatás–kutatás többnyire tervezhető, kalkulálható, a kultúra egésze azonban nem: a teremtő energiák, az alkotás lehetősége, ha meg is alapozható, nem tervezhető. A spontán folyamatok felfedezése, kibontakoztatása – amelyek végül is a szabadság lehetőségét jelentik – autonómia-kérdések. Azaz ama bizonyos értékrendszer, moralitás, bensőségesség, személyesség közvetítése az ember felé, ami a kultúra értelme, vagy ez a kultúra. Ha most ennek a kulturális evolúciónak a fenomenológiáját próbáljuk meg követni, akkor azt látjuk, hogy a tervezés és a végrehajtás csak egy részét s nem is a legjelentősebbiket fedi le. De benne van a politika, mivelhogy a támogatás – lágyabb szóhasználattal – az utóbbi tíz évben egyáltalán nem volt politikamentes, sőt bizonyos klienteláris érdekképviselet-kijárás mentén is szerveződött, amelyre csak rájátszottak az erősebb szakmai csoportok érdekeltségei. Ezt nem nevezhetjük spontaneitásnak, csak esetleges, akcidentális, rájátszó folyamatok valamilyen vektorának. Tehát az a támogatási folyamat, amelyről beszélünk, igenis esetlegességi–politikai elemeket tartalmaz, egy nagyon kontrapro-duktív összefüggésben.

2005. szeptember 26-án Csete Örs, az AKA irodavezetője drámai hangvételű dokumentummal szólította meg a határokon túli tudóstársadalmat, mintegy háromszáz professzort. Felvetései persze alapvetően egy közigazgatási szakembernek a szempontjait tükrözik, aki a magyarországi demográfiai helyzet és munkaerőpiac szempontjából fogalmazza meg a látleletet és a célokat. Nyilván meg kell fogalmaznia azt, hogy a támogatáspolitika magyar kormányzati, és nem pártpolitikai kérdés, azaz „a határon túli oktatástámogatás kormányzati ciklusokon átívelő megújítását célozza”. „Amikor a határon túli magyar oktatásról gondolkodunk, elöljáróban rögzíteni kell, hogy a rendszer jelenlegi állapota az elmúlt tizenöt év fejlődésének eredménye. Töprenghetünk arról, hogy mi és miért alakult úgy, ahogy, beszélhetünk arról, hogy rossz az elosztórendszer, hogy nincs elegendő forrás. Hogy jórészt a tehetetlenség uralja a határon túli ügyet.” „A határon túli magyar oktatás fejlesztése nem a prognosztizálható demográfiai trendek, munkaerőpiaci szükségletek figyelembevételével történik.”14 Külön mellékletben foglalja össze és rendszerezi az elosztórendszer Magyarországon belüli és határokon túli hiányosságait, következtetése szerint a rendszer így gyakorlatilag működésképtelen, tekintettel arra, hogy semmilyen világos elképzelés nem működteti, a célrendszer meghatározatlan, ezért alapfokon hatástalan.

Vajon az lenne a következtetésünk, hogy ennek eredménye egy lehetőségeihez mérten is torz kulturális evolúció lesz? Nem lehet ilyen következtetésünk, mert a kultúrában meglevő teremtő energiák igen gyakran képesek korrigálni a rossz röppályát, sajnos azonban ez teljesítménycsökkenéssel jár. Mindig teljesítménycsökkenéssel jár az, ha az aktorok többnyire a saját működési feltételeiket kell hogy megteremtsék, azzal vannak elfoglalva.

A magyar kultúrában mindig is megvolt egy bizonyos sokrétegűség, sokalakúság: például az erdélyi kultúrának is megvan a maga viszonylagos autonómiája, saját arcúsága. Ezt azonban nem lehet abszolutizálni, mint ahogyan azt például a transzszilvanizmus ideológiája tette, egy szép mítoszt kreálván a kényszerből.15 Ha valami a magyar nemzetben és a nemzetrészekben közös lehet, az a kultúra. Ez azonban ismertséget, a fő elemek kölcsönös ismertségét kellene hogy jelentse, mert ez a többlet, alkalmasint a nem várt excedens – és csak itt van a szomszédban. Ebben a kérdésben is csak a sokszínűség, a hatékonyság, a teremtő erők megsokszorozódásának az alapján állok, nem zárván ki annak a lehetőségét, hogy a magyar nemzetfejlődés szempontjából is igen koherens érvek hozhatók fel az ismertség, elismertség és célra-cionális, hatékony támogatáspolitika mellett.

Nem lehet eléggé hangsúlyozni ama tényt, hogy az információs társadalom, a hálózatiság, az elektronikus korszak feltételrendszerében a kultúrafogalom radikális átértelmezésre szorult, és ez is egy nyílt folyamat. Mindenekelőtt a történetiségnek a dogmájával kell leszámolnunk. Egy 1973-as híres tanulmányukban Jurij M. Lotman és Borisz Uszpenszkij még ezt írhatták: „mivel a kultúra emlékezet vagy másképpen szólva a kollektíva által átéltnek a leírása az emlékezetben, a kultúra elkerülhetetlenül összefügg az elmúlt [múlt idejű – ford.] történelmi tapasztalattal. Következésképpen kialakulása pillanatában a kultúra nem konsta-tálódhatik [konstituálódhatik] rögtön kultúraként, ezt csak post factum ismerik el.”16 Számomra legalábbis nyilvánvaló, hogy akik manapság a hálózatokban különböző definiáltan kulturális jellegű tevékenységet végeznek – de önmagában az a tény is, hogy viselkedésük tudatosan kommunikatív –, a pillanatnyiságban, a jelenidejűségben ezt mint kulturális és nem csak bürokratikus-könyvelői tevékenységet fogják fel, és ebben benne van az a bizonyos autotelikus (önmegszólító) funkció is, amelyet a kultúra sajátszerűségének tartanak. (Ezt a kérdést a vallás, a hitgyakorlás funktíváinak a szempontjából is meg lehet közelíteni. Ez azonban itt nem lehetett az én feladatom, ámbár természetesen tisztában vagyok a vallási–vallásos kultúra jelentőségének a kérdésével vizsgált tematikám szempontjából.)

A történetiség alighanem a könyvkultúra kérdéséhez kötődik elsősorban, és a hagyomány problémakörébe utalható.17 Itt azonban világtörténelmi méretű változások zajlottak le, el kell fogadnunk Frank Tibor értékelését, amely egyben a kultúra jelenségtanával és helyzetével kapcsolatos alapvető értékelés is: „A kultúra ma sokkal inkább a nézésre–látásra, illetve a hallásra épül, mint az olvasásra. Romlik az írott szöveg minősége, miközben a beszélt szöveg mind dinamikusabbá és hatásosabbá válik, és alkalmasabbnak mutatkozik a kommunikációra. Az írásbeliség kultúrájától útban vagyunk a szóbeliség és a képi kifejezés kultúrája felé.”18 Ha jól megfigyeljük azonban, ez a leírás teljesen ráillik a folklór típusú kultúrára, azzal a megkötéssel, hogy nem hagyományszerű kommunikációs keretben megvalósuló jelenségről van szó. Ugyancsak e változást jellemezve idézhetjük a Walter J. Ongra hivatkozó Nyíri Kristóf egy 1998-as tanulmányában megfogalmazott véleményét: „Ongé az érdem, hogy szintézist teremtett a posztliterális, a literális és a preliterális kommunikáció elméletei között. »A telefonnal, rádióval, televízióval s a különböző fajta hangszalagokkal – írja Ong – az elektronikus technológia a másodlagos szóbeliség korába hozott el bennünket. Ez az új szóbeliség feltűnő hasonlóságokat mutat a régivel: részvételi misztikájában, a közösségi érzés fokozásában, a jelen pillanatra történő összpontosí-tásában.«” Nyíri Kristóf is kitért arra, hogy Ongnak a hagyományos írásbeliséggel kapcsolatos nézetei már nem voltak fenntarthatóak, amennyiben annak továbbra is döntő szerepet tulajdonított.

Mindkét helyzetértékelést figyelembe véve én inkább azt emelném ki, hogy a továbbiakban pontosan ennek a jelen idejűségnek, valamint a részvételnek a tartalmát nem elemezték kellő mélységben. Ennek egyik dimenzióját egy sajátos szerepcserében látom, abban, hogy a hálózatokban mindenki aktor és közönség is; egy igen intenzív szerepfelvétel és vállalás van ebben. Az anonimitás folytonos leküzdése pontosan egyfajta személyességet jelent, amelyben a megszólalás tartalma (miért ne mondhatnám: kultúrája?) döntő lehet.

A jelen idejűséggel kapcsolatos kérdések elemzésére Bohár András, a sajnálatosan idén elhunyt kiváló kultúrfilozófus hívta fel a figyelmet könyvében, amelyben a jelenkori kultúraközvetítés három hiposztazációjának megjelölésében (továbbra is egy implicit történetiséget tulajdonítva a kultúrának) azt tartotta fontosnak, hogy a kultúraközvetítésben az az intencionális elem a legfontosabb, amely a jelenvalólétet mint ön- és világmegértést tartalmazza.19

A hálózottság alapjában véve globalizációs kérdés, amely ismét felveti a nyelvi problematikát. Idézett tanulmányában Frank Tibor arra is kitér, hogy milyen módon váltja le az amerikai nyelvi referencia- és kulturális rendszer a németet, amellyel a magyar egykor organikus kapcsolatban volt. Mintánk tehát van a fordulat értelmezésére, és következtetéseink is lehetnek arra vonatkozóan, hogy a magyar tekintetében milyen lehet a helyes nyelvpolitika. A hálózottság, valamint a globalizáció más kérdéseket is felvet. Egy alapvető tanulmányában Nyíri Kristóf arról értekezik – Manuel Castells nyomán –, hogy a nemzetállam funkciót veszít. Ezzel egyet is érthetünk, azzal a kiegészítéssel, hogy funkciókat teremt és nyer is. Egyrészt pontosan a lokális funkciók területén, például azzal, hogy hálózati rendszereket telepít és működtet. (Éppen a kisebbségek vonatkozásában a magyar állam jelentős szerepet vállalt ebben.) Tehát információs politikája van. Nem beszélve arról, hogy – ha akarja, ha nem – ellenőrző funkciókat kell hogy gyakoroljon, azaz másodlagos rendszereket kell hogy telepítsen.20 Nem beszélve az ezzel kapcsolatos jogalkotási funkciókról.21

Vajon a borúlátó szakértői vélemények alapján teljes sikertelenségnek kell-e tartanunk a határon túli magyarok kultúrájára áldozott félszáz milliárdnyi forintot? Aligha. Valamilyen, ha nem is mérhető avagy számszerűsíthető eredménye csak volt. Szerintem a legfontosabbként az a felismerés, hogy amennyiben nem biztosítjuk a külhoni magyarok számára a hozzáférést a magyar tudo-mány–oktatás–művészet teljes vertikumához, azaz nem tesszük őket bár kulturálisan választópolgárokká, akik kulturális javak között választhatnak, akkor idézzük elő a teljesen ellenőrizhetetlen mozgásfolyamatokat, beleértve az asszimilációt. Ez nem jelenti azt, hogy térileg egyértelműen be lehetne szabályozni a mozgásfolyamatokat, azazhogy a kulturális szabadság lehet kedvező az otthon maradás szempontjából, de nem döntő. Ismétlem, hogy evolúciós folyamatok kellős közepén vagyunk, amelyben a legnagyobb stabilitást ma a mákonyos internetkapcsolat biztosítja.

JEGYZETEK

1. Kéri Elemér: Kultúra és civilizáció. Thomas Mann és Nietzsche reflexiói alapján. Filozófiai Figyelő 1991. 101–120. 105.

2. Lánczi András: Hozzászólás. Nappali Ház VI évf. 1. 77.

3. Beck Mihály: A „két kultúra” – ma. Magyar Tudomány 1999. 12. 1480–1487. 1482.

4. „Fiatal kommunisták, akik korábban kimaradtak az osztályharcból, most olyan »erődítmények rohamo-zásában« vettek részt, mint a Nagy Színház és a Tudományos Akadémia. »Kultúrkampányokat« szerveztek az országban az írástudás terjesztésére; a helyi kultúr-vezérkar anyagi forrásokat szerzett a lakosságtól, a szakszervezetektől és helyi vállalkozásoktól. 1929 és 1930 között a Munkások és Parasztok felügyelősége és az erre a célra létrehozott moszkvai munkáscsoport 164 ezer dolgozót távolított el a központi kormányszervekből (több, mint másfél millió közül). 1929 és 1930 között több, mint száz munkatársat tartóztattak le a Tudományos Akadémián, míg 1929-ben a mérnökök 17 százalékát távolították el. Leopold Averbah és az Orosz Proletár Írók Szövetségének  (RAPP) más tagjai örültek a lehetőségnek, hogy megszabadulhatnak Buharin befolyásától, aki 1925-ben megakadályozta az irodalom feletti »proletár hegemónia« megteremtését célzó követelésüket. Senki nem akart kimaradni. Festők egy csoportja így tájékoztatta Vorosilovot: »Mi művészek munkáinkkal akarunk rálőni osztályellenségeinkre, úgy, ahogy a Vörös Hadsereg katonái lőttek, és fognak lőni. Harcos művészetre tanítottak bennünket, osztályművészetre.« A kulturális forradalom számos »tyúkeszű« tervet támogatott, mivel mindenféle hóbortos ember lehetőséget látott arra, hogy elképzelését hivatalosan is támogassák. Látni lehetett a nemzeti kultúra különböző területeinek leendő diktátorait. Akik azon fáradoztak, hogy megszerezzék a szellemileg fölöttük állók ellenőrzését. Az emberek tanúi lehettek olyan ostoba kísérleteknek, amelyek a proletár matematika és sebészet meghatározását kísérelték meg. Másrészt a szovjet történelem feletti viták, amelyek majdnem M. N. Pokrovszkij akadémiai vezető szerepének elvesztésével jártak, rendkívül értékesek voltak. Az új eszmék hatására a szovjet történészek az ősi keleti társadalmak felé fordultak, és új kritikai eszközökkel jelentek meg, hogy kiegészítsék a marxista klasszikusokét. 1931-re Sztálin megelégelte ezt a politikát, a kulturális elit pedig még örült is, hogy az állam megmentette őket hóhéraiktól. A kultúra területén az osztályharc eredménye az állami ellenőrzés lett.” Lionel Kochan–Richard Abraham: The Making of Modern Russia. Penguin, Harmondsworth, 1983. 357. (Ezt a folyamatot írja le Paszternak fájdalmas és szépséges Doktor Zsivagója, abban pedig az az emlékezetes jelenet, amikor a doktor fellázad, majd megszökik. De ez egy morális lény lázadása, akinek a kulturális értékei is iránytűként szolgálnak.) A sok tudományos kultúradefiníció mellett, úgy vélem, nagyon fontosak az ilyen jelenkortörténeti, folyamatleíró, tipológiájukban más fogalmak, amelyek megmutatják, hogy mi működött akkor, amikor kultúráról beszéltek.

5. Józsa Péter: Kód–kultúra–kommunikáció. Népművelési Propaganda Iroda, Bp., é. n. [1976]. 55.

6. Újraközölve: Hamp Gábor–Horányi Özséb: Szöveggyűjtemény a társadalmi kommunikáció tanulmányozásához. Műegyetemi Kiadó, Bp., 2005. 115.

7. Pléh Csaba: A szintézis szerepe a mai pszichológiában. Magyar Tudomány 1999. 12. 1447–1456. 1451.

8. Hivatkozom a Langages 1984-es, Louis Guespin szerkesztette híres 74. számára, melyben Dialogue et interaction verbale címen jelentek meg a szerkesztő, Françoise Gardès-Madray, Georges-Jacques Mérida és Lambert Félix-Prudent, valamint Bernard Gardin programadó tanulmányai. Referenciaértékű lett a frankofónia vezető lapjának, a Le français dans le monde-nak két száma is, a Les voies de la communication interculturelle címmel szerkesztett 1982. júliusi, valamint a Culture des médias címmel szerkesztett 1982. november–decemberi száma.

9. Tóth Pál Péter–Berényi Dénes: Hogy hasznosultak a magyarországi támogatások a környező országok magyar felsőoktatásában és kutatásában? Magyar Tudomány 2004. 7. 772–775.

10. Kiegészítő–alternatív adatok: „A Magyarországról a határon túli oktatásra fordított kormányzati forrás 2004-ben hozzávetőlegesen 3 milliárd forint volt (a kedvezménytörvény által biztosított 5,5 milliárd forintnyi oktatási–nevelési támogatás nélkül); ennek 80 százaléka felsőoktatásra fordítódott, és 20 százaléka jutott az oktatás többi szegmensére. Az oktatásra fordított támogatások döntő része a felsőoktatást és azon belül három intézményt érint.” Tóth Pál Péter–Berényi Dénes: i. m. 775.

11. „Amennyiben a támogatások területi megoszlását nézzük, akkor megállapíthatjuk, hogy a felvidéki támogatásokra a vizsgált időszakban közel 600 millió forint jutott. Ennek egytizedét otthoni, szülőföldi ösztöndíjakra, 65 százalékát, a támogatások zömét pedig intézményépítésre fordították. (Magyarországi felsőoktatási intézmények kihelyezett tagozatai Komáromban, Királyhelmecen és Dunaszerdahelyen működnek.) Tudományterületi megoszlásban Felvidéken a közgazdaság-tudomány aránya a Kárpát-medencében kiemelkedően magas: 46%. Kárpátalján a támogatás hasznosulása (összege 314 millió forint) rendkívül hatékony volt. 1993 óta ugyanis az összes támogatás jelentős része a Kárpátaljai Magyar Tanárképző Főiskola fejlesztését és működtetését szolgálta. E koncepció keretében otthoni, szülőföldi ösztöndíjakra csak a támogatások 10 százalékát fordították. Az erdélyi támogatás kumulált összege közel egymilliárd forint (nem tekintve a Sapientia Tudományegyetem támogatását). Ennek negyedét adta az otthoni, szülőföldi ösztöndíjakra fordított összeg. Erdélyben is igen intenzív volt a beruházás, az intézményhálózat megteremtésére irányuló igyekezet. Erre a célra mintegy 500 millió forintot használtak fel. Az erdélyi fejlesztési stratégiát 1993-tól a magyarországi felsőoktatási export, a kihelyezett tagozatok (Marosvásárhelyt, Csíkszeredán, Sepsiszentgyörgyön, Székelyudvarhelyen és Nyárádszeredán) létrehozása jellemezte. [Hadd jegyezzem meg itt, hogy ez a politika nem vált be. Ennek okaira itt nincs terem kitérni. – E. P.] A vizsgált időszakban kiemelt támogatásban a nagyváradi Sulyok István Református Főiskola/Partiumi Keresztény Egyetem részesült. A tudományterületi megoszlás szerint az egyes diszciplínák részesedése itt a legegyenletesebb. A Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem természetesen más entitást jelent: az elmúlt esztendőben csaknem annyi magyar költségvetési támogatást kapott, mint amennyit az IKA összesen 1990–2001 között nyújtott. 1990–2001 között a három költségvetési forásból az erdélyi régió (az Erdélyi Magyar Tudományegyetemnek nyújtott támogatással együtt, amellyel most nem foglalkozunk) támogatásként összesen 6,7 milliárd forintot kapott. 1990–2001 között a Vajdaság 210 millió forinttal részesedett a támogatásokból. Ennek felét az otthoni ösztöndíjak (diáksegélyek) tette ki. A szerencsétlen sorsú tartományban a támogatáspolitika célpontjai esetlegesek voltak. Egyetlen markáns fejlesztés Zentán történt, ahol 1995 óta a Kertészeti Egyetem kihelyezett tagozatot működtet. Ez a magyarázata annak, hogy ebben a régióban a támogatásokból az agrártudomány részesedése (ösztöndíjak nélkül) ötvenegy százalék.” Tóth Pál Péter–Berényi Dénes: i. m. 777.

12. Első ízben egy 1994-ben Triesztben Il ruolo culturale delle minoranze címmel készítettem átfogó tanulmányt, amely az olasz nyelvű konferenciakötetben jelent meg. Ezt aztán folyamatosan kiegészítettem, van egy francia változata is. A legutolsó  magyar forma A romániai magyar nemzetiség kulturális jelene címmel 2006-ban jelent meg Látlelet c. kötetemben (Kalota Könyvkiadó, Kvár).

13. Klebelsberg Kunó és az olasz modell részletesebb szemlézése megtalálható Giovanni Gentile és Julius Evola magyar recepciójának történetéhez c. tanulmányomban. Korunk, 2006. 7. 93–103.

14. Csete Örs: Javaslat a magyariskola-program kidolgozására. Kézirat.

15. Ezt a következőképpen fogalmazza meg az irodalomtudós Pomogáts Béla: „A magyar kulturális–irodalmi regionalitás a trianoni kényszer, illetve a második világháború és 1956 utáni emigrációs hullám révén született meg. Ez Erdélyben egyszerűbben (mert itt mindig is volt egy erőteljesebb regionális hagyomány), másutt (pl. Csehszlovákiában és Jugoszláviában) nehezebben ment végbe. A kisebbségi magyar irodalmakra kettős – a regionális és az egyetemes – tájékozódás volt és maradt jellemző.” Pomogáts Béla: A kulturális regionalizmus hagyománya és jövője. Regio 1991. 2. 89–97. 90.

16. Jel–Kommunikáció–Kultúra. (Szerk. Hoppál Mihály és Vándor Ágnes) MTV Tömegkommunikációs Kutatóintézet, Bp., 1977. 177.

17. Lásd ezzel kapcsolatban Nyíri Kristóf: A hagyomány fogalma c. tanulmányát. Magyar Tudomány 1994. 8. 969–981.

18. Frank Tibor: Nemzetek fölötti nyelv és nemzeti megmaradás. Kulturális politikák esélyei Kelet-Közép-Európában. Magyar Tudomány 2004. 8. 808–823. 811.

19. Bohár András: Filozófiai nézőpontok (a kultúraközvetítés perspektivikus igényeiről). Magyar Műhely Kiadó, Bp., 2001. 166.

20. Nyíri Kristóf: Globális társadalom és lokális kultúra a hálózottság korában. Magyar Tudomány 1998. 11. 1286–1297. 1291.

21. Itt kell megjegyeznem, mert máshol logikailag nem nyílik rá lehetőségem, hogy a fentebb citált tanulmányok szerzői nem rendelkeznek egy sajátos kompetenciával éppen a kisebbségi-kulturális kérdésekre vonatkozóan. Én magam is csak itt jöttem rá, hogy van egy olyan problematika, amely a vázolt szemléleti keretekben nem jeleníthető meg. Sajátos igényekről van szó, sajátos szükségletek lefedéséről. Ez pedig nem csupán azt jelenti, hogy a kisebbségek megjelennek az európai politikában és a jogalkotásban, hanem hogy egy bizonyos integrációs szemléletmódot kell meghonosítani, képviselni, kiképezni a kisebbségekkel kapcsolatban, ugyanis ezek a csoportok a túlélési kényszer alól viszonylag felszabadulva – hogy a latin-amerikai felszabadítás-filozófia terminológiáját használjam – beszéd-tettként (atto de hablar)  kívánják megélni magukat.