Bodor Andrásnak a marxista irodalomkritikáról szóló megállapításai* — felfogásunk szerint — egy ponton kiegészítésre szorulnak. Bodor állítja ugyan, hogy tartalom és forma lényegében nem választhatók el, tehát nincs egy tartalomtól absztrahálható „észtétikai” érték. Mégis: konkrét példájából az tűnik ki, hogy pl. egy „briliánsan” megírt verset azért vetünk el, mert az tartalmában életutálatot fejez ki: „öngyilkosokat nevei”, mikor szembeszállást kéne prédikálnia, kártékony, — tehát rossz.

Végeredményben tehát nem azt állapítja meg, hogy a dolog úgynevezett „esztétikai” értéke is, (tehát hatóereje) adott esetben ellenforradalmi tartalma következtében egyenlő nullával, hanem meghagyja azt a lehetőséget, hogy a vers esztétikailag hatásos és rossz csupán azért, mert kártékony, mert ellenforradalmi.

Mi ezzel szemben tagadjuk azt, hogy ma, tehát 1931-ben, a világválság kiéleződésének korszakában más, mint forradalmi írás is esztétikailag hatásos, szuggesztív, meggyőző, tehát jó lehessen. A forradalmiság igazi ereje egyenes arányban áll esztétikailag hatásos voltával.

Mi ennek az oka? Miért van, hogy a forradalmi ideológiájú orosz film esztétikailag hatásosabb, mint a német vagy amerikai filmek művészileg még legkülönbül megépített darabjai is? Miért van az, hogy a Kostja Rjabcev jobb, mint Gide „Faux Monnayeurs”-je? Miért különb a Georg Grosz vagy Uitz művészete például Picassonál, vagy Berénynél ? Mivel jobbak Weinert vagy az amerikai néger költők versei Kassákénél? És. igy tovább.

Forradalmi és nem forradalmi művészet között a határvonalak itt-ott még elnézhetők. A fasizmusnak Olaszországban meg van a maga saját pszeudo-kollektív művészete. A forradalmi írók és művészek — részben — nem lépték át még teljesen azt a határvonalat, amely az önönmagát injekciókkal frissitő, fejlődő monopolkapitalizmus látszólag forradalmi, ténylegesen azonban ellenforradalmi művészete és a proletáriátus és egyéb forradalmi osztályok céltudatos művészi és társadalmi támadásai között van. Ez azonban a lényegen nem változtat.

Történelmileg — és mindig történelemről van szó, ha marxista szemmel nézzük a dolgokat — a következőket kell megállapítanunk:

Az esztétikai hatásosság a mondanivaló szuggesztív kifejezésében rejlik: a formában. A forma: élményforma, benne van már abban, ahogy a dolgokat, az eseményeket látjuk, felfogjuk. A forma a maga egészében tehát: világnézet. (Viszont ez a forma dialektikusan viszszahat a tartalomra, annak kiválasztására).

A polgári irodalom és művészet számtalan kísérlete évszázadok alatt kitermelte a maga alapvető osztályharcos, támadó vagy védekező formáit. Birtokba vette a világot a maga életszemlélete alapján, normalizált is, majd a „l´art pour l´art” látszólag érdektelen, ténylegesen azonban minden értékelni akarás terhe alol kibúvó művészetét teremtette meg, amelyben nem tudtak társadalmiasulni az író és művész által már-már intenziven érzett fájdalmak és visszásságok — ellenkezőleg: ezek a problémák mindinkább elkenődtek, általános emberiekké és az irodalom, művészet nem társadalmilag, hanem esztétika-filozófiailag számolt le velük, amennyiben transzcendentális emberi értékeket konstruált belőlük. Ez az úgynevezett „eldologiasodás” természetes folyamata, amire Marx mutatott rá, mikor pl. a polgári közgazdaság kritikáját adja. Mig a polgári közgazdászok ősei még nyilt szemmel látták az ökonómiai alapvonalait, mig egy ideig meg volt számukra az egésznek ha csupán laza összefüggése is, addig a későbbiek apologetikus törekvésükben, valamint a kapitalista termelési rend eláltalánosodásának következtében éppen az alapvető ökonómiai fogalmakat (mint például az érték) nem képesek többé tisztán, érdekeiktől eltérően meglátni; az „eldologiasodástól” mentesen, amely a munkás számára saját munkájának társadalmi összefüggését, tehát az árút, mint a dolgok rá nézve sorsszerű kiszámíthatatlan. irányító hatalmát vetíti vissza. Az irodalom és művészet is a „l´art pour l´art”-ban és az élet egy eldologiasodástól mentes magyarázata elöl való kitérésben (amely rejtett és nem nyilt apológiája a fennálló rendnek és egyszersmind áttekinthetetlenségének fokozása is) ugyanezt csinálja. Irodalom, művészet és filozófia így a legtisztábban hozták ki azokat a gondolkozási ellentéteket, amelyek egymással mereven és idealisztikus alapon megoldhatatlanul szembenállva végeredményben az irodalom, művészet és filozófia legmagasabb igazságai és a világról, életről, szerelemről felállított nézetek alaptételeivé lettek.

Ezeken az időkön túl vagyunk. A kanti filozófia, a polgári dráma hőskora, a francia regény (Flaubert, Goncourtok) a modern líra, (Baudelaire, Verlaine, Rimbaud) a festészetben Courbet: naturalizmus stb.

Ami ezután jött: a „hiperkapitalizmusnak” az eldologiasodás részleteiben talán még koncentráltabb, betegesebb túlhajtása lehetett — a tömegektől való elválásnak még frappánsabb bizonyítéka. (A művész, az intellektuell és a polgári társadalom „aktív” rétegei közt a kaszt-elválasztódás — épp a Bodor által idézett marxi értelemben — még jobban kiéleződött). Lényegében újat azonban nem adhatott, gyökerei a polgári művészet, irodalom, filozófia ama korába nyulnak vissza.

A ma polgári művészete visszanyúlás, eklekticizmus, variálás. A lényegében régi (csupán talán felfokozott) tartalomnak új, kérészéletű formában való feltálalása — a kapitalizmus sem gazdasági, sem politikai, sem művészeti téren lényegében (tehát strukturában) újat produkálni nem képes, hanem csak zavarosan és eklektikusan — meggyőződés nélkül ismétli önmagát.

Mennyiben van adva tehát a polgári irodalom vagy művészet esztétikai hatásosságának lehetősége ezek szerint? Vagy ami evvel egyenlő: képes-e még polgári vonalon a művész élményekhez jutni, amelyek nincsenek már keletkezésükben megfojtva ezen a vonalon tökéletesebb, átfogóbb irodalomba öltözött élmény reminiszcenciáktól? Nincs adva, nem képes!

Mindazt, amit alkotnak, írnak, festenek: láttuk, éltük már; tökéletesebben, átfogóbban, közvetlenebbül, meggyőzőbben. És a polgári író, művész, filozófus sorsa — vagy abszurdumig fokozni az eddigi lehetőségeket, ahol az élmény már közölhetetlenné válik annyira „egyéni” vagy „általános” —- vagy eklekticizmusban megelégedni régi idők visszfényének új leöntésével — vagy ahogy a fasiszták csinálják, ismét beállni a polgári (de már nem forradalmi) társadalom nyilt apologétájának, amelynek művészi lehetőségével (őszinteség) már a l´art pour l´art leszámolt. A fasizmus tehát csak papir vagy blöff ízű művészetet teremthet, élménylehetőségei nincsenek.

A jövő (és részben már a jelen) a forradalmi művészeké, akiknek egyedül lehetnek élményeik, tehát művészi erejük, új, pompás művészi lehetőségük. (Budapest)

* A KORUNK idei, márciusi számában. A 236. oldalon.