A legtöbb Olaszországban megjelenő napilap alapítása még a háború előtti Itália liberális periódusából datálódik, sőt nem egynek a mai olaszországi napilapok közül meglehetősen nagy a multja. A legfontosabb olasz napilapok ma a turini Stampa (1861), a milanói Corriere della Sera (1875), a Tribuna (1883), a Messagero (1879), a római Giornale d´Italia (1900; s amit legelsősorban kellett volna megemlítenünk, a Mussolini öccse által vezetett milanói Popolo d´Italia (1914).

Az olasz lapok is, mint egy régebbi jegyzetünkben a francia sajtóval kapcsolatban megállapítottuk, nem előfizetési rendszeren épülő s nem is hirdetési orgánumok. Az olasz lapok kezdettől fogva az ucca árúcikkei voltak, megjelenési példányszámuk s így gazdasági prosperitásuk még ma is elsősorban azon a hatáson épül, amit az alkalmi vásárlóra gyakorolnak. Ennek a sajátos körülménynek a magyarázatát nagyrészt a mozgékony olaszok természete adja, akik csak futólag olvassák az ujságot s azután elhajítják. Ennek a következménye, hogy az olasz lapok, mielőtt az európai sajtóba betört volna az amerikanizmus, már jóval előbb előtérbe állították a riportot és a szenzációt, úgy hogy már a háború előtt ezen a téren jelentős tradíciója volt náluk a riportagenak és a hangos anyag-kikészítésnek. Igy azután érthető, hogy a mai fasiszta sajtóban is sokkal nagyobb szerepe jut a helyi híreknek, a sporttudósításoknak és a képriportagenak, mint például a német sajtóban s a politikai vezércikk csak egész csekély szerepet játszik, közgazdasági rovat pedig egyáltalán nincs. Minden politikai, „kulturális és közgazdasági vonatkozású behatóbb vizsgálódás Olaszországban a folyóiratok hasábjaira kerül s került a multban is, ezért nem is rendelkeznek azzal a zárt és elmélyített karakterrel, mint például Középeurópában. Ami viszont a fasiszta napisajtót a régebbi olasz idők ujságjaitól a leginkább megkülönböztetik az a pártpolitikai túlhangsúlyozás. Hogy az olasz belpolitikáról — persze tendenciózusan — a figyelmet eltereljék, előtérbe tolják a külpolitikai eseményeket s ezért a külpolitikai tudósítások és kommentálások állandóak. Ebben a tekintetben a fasiszta sajtó kétségtelenül többoldalú, mint a polgári sajtó egyéb nemzeti orgánumai Európában. A fasiszta sajtó ezenkívül a sporttudósítást mint az „aktive-dinamikus nemzeti szellem” kifejezőjét, fontos politikai és kulturális tényezőként kezeli s ezzel — többek közt — elveszi a teret a közgazdasági résztől. A közgazdasági vonatkozások szellőztetése különben sem áll érdekében s ezért a fasizmus uralma óta a közgazdasági tudósítás méginkább hiányzik az olasz lapokból. Mussolini a zsurnalizmus nemzetközi érdekeire való hivatkozással nagyon erősen megszorította a balesetekről, gyilkosságokról és házassági botrányokról szóló tudósítások terjedelmét s ugyanígy ezekkel kapcsolatban a törvényszéki rovatét. Az így felszabadult teret a külpolitika és a sport tölti be s mindenek előtt a fasiszta kormány és uralom-szervezet működésének ad usum deiphim kikészített ismertetése. A gazdasági és szociális kérdések is csak ezeken a tudósításokon keresztül szólalnak meg. Vonalalatti tárcarovata, mintahogy ez a francia lapokban általános, az olasz lapoknak nincs, ezzel szemben azonban van egy állandó harmadik oldal, mely kizárólag a szerkesztőségen kívüli munkatársak rendelkezésére áll s az irodalmi, képzőművészeti és színházi kritikán kívül íróilag elmélyített esszék megjelenési helye, természetesen a mozgalmasság és legtöbbször az aktualitás minden vonatkozása nélkül.

A fasiszta sajtó további jellemvonásai, mint pl. a kormánnyal szembeni jámborság és passzivitás, szorosan összefüggnek magával a rendszerrel. S mivel ma Itáliában semmiféle szervezett antifasizmus sem politikai, sem gazdasági, sem szociális értelemben nincsen ezért az antifasiszta lapok feletti kritika nem támaszkodhat pozitívumokra, illetve az olasz sajtóviszonyok kritizálásakor magát az egész fasiszta politikai rendszert kell bírálat alá venni, amely nélkül a mai olasz sajtóviszonyok elképzelhetetlenek. Ennek a kritikának annál inkább az egész rendszert kell érni, mert a mai olasz fasiszta sajtó úgy kiadóilag, mint a munkatársait és szerkesztőit illetőleg a fasiszta rendszeren belül teljesen kicserélődött. Ennek a természetesen pártpolitikai szempont-bői történt kicserélésnek a következtében a cenzura sokkal kevesebb szerepet játszik, mintahogy külföldi olvasó azt általában feltételezi. Jellemző ebben a tekintetben, hogy ujabban felmerült a cenzura eltörlésének, illetve lazításának a gondolata s nagyon lehetséges, hogy Mussolini meg is szünteti... A fasizmussal kacérkodó európai liberálizmus mindenesetre ezt majd úgy fogja elkönyvelni, mint valami diadalt, miközben teljesen megfeledkezik arról, hogy a mai olasz lapok kivétel nélkül az olasz fasiszta párt lapjai, melyekben minden sor a párt ellenőrzése alatt áll és marad a jövőben is, mindaddig mig Mussolinit és pártját el nem söprik a történelem erői. (Arad)