Mélységes felelősségérzet és ragyogó felelőtlenség volt Nietzsche, aki „a nagy dolgokkal való közlekedésnek sohase ismerte más formáját, csak a játékot”, — egy német Heine, aki a gyötrő gondolatok matrác-sírjában minden problémát, minden kétséget halálosan komolyan vett; egy prófétás ihlettségű Heine, — maróan elmés, de fenségesen komoly és türelmetlen is. Csoda-e, ha az össze nem egyeztethető ellentétek ez örök forrpontján végül maga is elégett...

Mondják, hogy nem volt már épelméjű, amikor Génuában, az Ecce Homo-t írta. De vajjon nem ez az Ecce Homo-e az az írás, mely a zsenialitás és a gyermeki gyámoltalanság, a villám fényével világító szellemgazdagság s az őrület határán járó elbizottság ellentéteivel Nietzsche legsajátabb, legadekvátabb alkotása?

Mi hát ebben a félelmetes és veszedelmes költészetben az igaz és mi csupán hiú látszat? És különösen, mi az, amit ő maga, túlzó stílusában, entzückende Gegenlosung-nak nevezett, — mi a kevesek előjoga, a Wille zur Macht? az esztéta kápráztató szellemjátéka, vagy az erkölcs örök törvényeit kereső lázadó vérrel írt meggyőződése? Kiké Nietzsche, az elesetteké-e vagy a hatalmasoké, a tsandala-é vagy az uraké? Nem fájdalmas, szinte elviselhetlenül részvétteljes szívvel hirdette-é a szeretetlen részvéttelenséget? Nincs-e igaza Spenglernek, amikor Nietzschét — horribile dictu — szocialistának nevezi?

Az a probléma, mely Génuában több mint három évtizeddel ezelőtt kérdőjellel végződött, ma is messze van a megoldástól.

Bármily viharosak is a nietzschei fejlődés egyes periódusai, bármenynyire különbözik is a Tragédia dionizoszi értékigenlése a következő korszak szokrateszi pozitivitásától, — van egy pont ahol Nietzsche hű marad magához s ez: az eretnek szent törekvése „új értékeket új táblákra írni”.

Nietzsche gyülölte a jelent. S ebben a szenvedélyes gyülöletben nem ismert mértéket és határt. „Inkább a semmiben, inkább az ördögben” akart bízni. (S ha az elfogadott, az Értékelt ellen való e feltétlen lázadás lényegben ellentmond a német szellemnek, ha e sokszor szinte jogtalan türelmetlenség minden multtal, minden hagyománnyal szemben lényegileg francia... le sentiment de la tradition nous manque, írja Fouillé..., úgy Nietzsche valóban csak írt német nyelven, de, ahogy sokszor hitte, nem volt német).

Ez a nagy gyanú minden „megszokott értékelés és értékelt megszokottság”-gal szemben vitte aztán a Határtalan-t és Mértéktelen-t odáig, hogy Végül mindaz, amit az umf�änglichste Verantwortungsgefühl öntudatában és biztosságában rossznak vagy elvetendőnek tartott, a rossz megtestesüléseként, a Rossz-ként par excellence jelent meg előtte. A jelen és mult ellen való e „dühöngő elhatározottság”ban hitte aztán a maga szenvedéllyel megélt igazságait öröknek és változhatlannak — egy pillanatig: addig, amig egy új és éppen úgy boldoggá tevő élményben meg nem tagadta őket. Ő, aki egy pozitív aforizmájában nem ok nélkül hányta a filozófusok szemére, hogy mindent sub specie acternitatis látnak, lefosztva a valóságról a történelmi változás lényegét, valójában maga volt a legtürelmetlenebb, a legdogmatikusabb filozófus — a feltétlenség, a (pillanatnyi) örök igazság rajongója és szeretője.

Ez az, amit számos lefordíthatatlan sajátosságainak egyikében Grundwille meines Erkennens-nek nevez, — az a szellemi talaj, amelyből „azzal a szükségszerűséggel, ahogy egy fa gyümölcseit hozza”, gondolat- és értékvilága — meine Ja´s und Nein´s und Wenn´s und Ob´s — kinőttek. Amig aztán ez az alkotó vágy, mely mindig „távolibb jövendők és délibb délségek” után áhítozott a Zarathusta nagy himnuszáig ért.

Zarathustra az utolsó állomás a nietzschei uton; az igazságkereső utolsó pillantása a (cél: a boldog, a szép, a jól eltöltött (zu Ende geratenes) élet felé. A civilizáció mocsárrá lett; a szabad és előkelő: akaratát törvényként kiharcoló ember gyáva nyáj egyeddé... Vissza a szabadsághoz, ami innen — e (sajnos) utolsó magasságból „6000 méterre a tenger és minden emberi dolgok felett” — a „szőke bestiát” jelentette. „Ki nem félne százszor szívesebben, ha csodálnia is szabad; ki óhajtana nem félni, de egy pillanatra se szabadulni a tévútra került, az feltörpült, a nyomorékká lett, a megmérgezett undorító látványától”. Innen, ez utolsó pillanatnyi igazság mámorából adódnak az utolsó periódus következtetései. Innen látszik az ancien regime „az utolsó politikai előkelőség” megtestesülésének Európában, mely elpusztult „a népszerű ressentiment-ösztönök” csapásai alatt... a kereszténység az erkölcs rabszolgalázadásának (Verjüdung, Verchristlichung, Verpöbelung). Ez a hatezer méteres magasság az emberi dolgok felett átkozzza el a (modern „tsandala-apostolokat”, a szocialistákat is, akik az osztályok distanciáját, az uralkodó osztály fölényét és szabad rendelkezését „alattvalókkal, eszközökkel” akarják megsemmisíteni. „Kit gyülölök a ma csőcselékében a legjobban? A szocialista-csőcseléket, atsandala-apostolokat, akik aláaknázzák a. munkás ösztönös megelégedettségét kis élete örömeivel”.

Mit érdekelték e lázadó új igazságot a tények? Mit törődik a Jót. és Igazat keresés ez új szenvedélye azzal, hogy az urak és előkelők (akiknél boldogság és tevékenység szükségkép összetartozik; a valóságban többnyire alig mások, mint kéjben és unalomban támolygó semmittevők?... hogy a kereszténység, az elesettek és rossz-életűek ez „imaginárius bosszúja” az ájultság és szociális kétségbeesés antik világát szükségkép — egy nagy, megfoghatatlan erejű ígéret hatalmával — hódította meg?... hogy az osztályok közti distancia mai „pátosza”, az. uralkodó osztály mai rendelkezése „alattvalók és eszközök” felett már nem képes létrehozni „azt a másik, titokkal teljes távolságot”: a szellem distanciáját a köznap, az egyforma felett...

A rossz, amit a pillanatnyi meggyőződés mondhatlan biztonságával rosszként megélt, lett előtte a Rossz „par excellence”.

*

Az ifju Németország egy költője: Wilhelm Michel irja valahol: „Der bestialische Weg, Weltschöpferkraft zu werden, ist uns verschlossen. Er ist von Illusionisten des. letzten Jahrhunderts gepredigt worden”.

Kétségtelen, hogy e század végi „illuzionisták” legnagyobbja és legveszedelmesebbje Nietzsche volt.

De mégis, a megértés nem csupán a pillanatnyi nyugalom tévedését fogja látni e villámos megvilágosodásokkal és viharos sötétségekkel teljes életben, hanem az elemésztő előre nézés és törekvés hűen vállalt kötelességét is, — nem csupán az utolsó megállót, de az örök irányt is az úton. Igaz, vannak a Nietzschei szellemi hagyatékban aforizmák, amelyek ökölcsapásként hatnak a ma életérzésére és értékigenlésére; aforizmák, amik ma az erőszak és a vagyon minden „arisztokratájának” sildjén ott pompáznak. De a megértés nem fogja elfelejteni, hogy ezek is egy nagyszerű szellemi és erkölcsi erőfeszítés gyümölcsei; a nietzschei meggyőződésé, amelynek senkire se volt szüksége, hogy, megcáfolva önmagát, magasabb célokat — távolibb jövendőt és délibb délséget — is meglásson.

Ha e szenvedélyes szellem lobogása nem mulik el idő előtt, hogy aztán szelíden, mosolyogva, várja a testi halált; ha Nietzsche megélheti a következő szintézist, úgy bizonyos, hogy „a holnapnak és holnaputánnak ez a szükségszerű embere” elér a második korszak romantikus fellángolásai után is a klaszszikus megnyugodáshoz és felismeri az Uebermensch nagy víziójában a valóságot: a közösség, a kollektivitás allegóriáját. Egy második s z okrateszi pozitivitás feloldotta volna biztosan a Zarathustra dionizoszi mámorát: a Wille zur Macht-ot is a fölény, az erő segitségre készségére, a szolidaritás akarására.

E végső szintézis nélkül, amit csak egy magasabb kollektiv tapasztalás adhat e páratlan életnek, Nietzsche torzó maradt, egy grandiózus de végig nem harcolt lázadás minden ellen, ami a jelen elavult igazság-és erkölcs-készletében esztelenség és gyötrelem, Unsinn und Plage... Egy hadvezér, aki a döntő csatát elvesztette. (München)