A fogházban a rab asszonyok lelakatolt ajtók mögött mossák a rabok fehérneműit. A nagy gőzben alig látom őket. Mosnak, mosnak... és nem szabad beszélni velük...

A fegyőr mögöttem áll.

Minden héten lekísérnek egyszer. Gyorsan kell kiválasztani a már tiszta fehérneműből a magamét. Az őr mindig türelmetlen. Ő szabad. Neki „dolga” van. De én állandóan még maradni szeretnék. Ó, nem is az asszonyok miatt. Ám ez egy másik hely s ezek az asszonyok mind olyanok, mintha szabadok volnának. Ide-oda járnak a széles teremben. A víz csattog a kezük közt. A víz a csapon valahonnan messziről jön s a csatornán át valahová messzire folyik, ki a szabadba... A mosókonyha nagy ablakain túl van a világ, hol szabadon futkároznak a férfiak az asszonyok után. Én Meg ép itt vagyok...

A fegyőr mögöttem áll.

Türelmetlen.

Még csak a szemeim se beszélhetnek az asszonyokkal. Ó, tépted-e már a hajiadat éjszaka, egy megközelíthetetlen asszony miatt? Ugyanilyen állati fájdalom ez! Mert annak a fiatal leánynak, aki előttem áll, mindent el tudnék mondoni... Ó, ha csak ennyit mondhatnék: „Itt élünk egy fedél alatt. Nem láttalak még soha. De biztosan néked is fáj ez a sok lelakatolt élet...”

De itt még beszélni se szabad.

Itt élünk egy fedél alatt, évekig. A tüzes szennyeseket hordjuk ide eléjük s ebbe a vízbe mossák el a vér tüzeit. Milyen vad parázs az, hogy ez a fiatal leány ide adja az ingeimet? Tisztán! Miért nem érhetem e a kezét? Nem is nevet és nem is szomorú. Gőzöl, mint valami pogány istenség. De még a hangját sem ismerhetem meg. Még a hangját se vihetem magammal. A fegyőr már int. Az ösztöneim kavargása tépi a szivemet. Menni kell...

Kint az ajtó előtt állok, amig az őr rájuk zárja a lakatot. Mindig egy ajtóval zárják el a boldogságot előlünk...

A szívem zakatolásai közt támolygok tova...

A lépcsőn a vágy ólma fojtogat visszafordulni Feléd, de az őr sietve terei a zárkába. A csörgő kulcsok közt csattog könyörtelen szíve...

A lázadás forró mérgével szivemben vetem magam a zárkám pricscsére. Egy pillanatig még sirok is. De azután felágaskodom és a kémlelőlyuk rácsozatába kapaszkodva rázom a zárka vasajtaját. Dühödten és kétségbeesetten tépem a könyörtelen falakat...

De véresre szaggatott kezem s az őr bevigyorgó ábrázata kijózanítanak...

Ez a börtön már nem is büntetés.

A tehetetlenség üvöltése kicsap belőlem és túlhörgi a reámvert bilincsek zaját. (Arad)