Nekünk nyugati emberek nagy többségének a munka, a saját munkánk is s az egész nagy társadalmi termelő munka, amelybe többé-kevésbé belekapcsolódunk, idegen marad. Mert nem érezzük igazán a magunkénak, másnak dolgozunk, nem magunknak. A bérmunka természetéből következik ez; a bérmunkás, akit csak az aznapi bér köt munkájához, nem léphet belső érdeklődési viszonylatba vele. Se ideje, se kedve ehez. Ezért itt nálunk nyugaton senkinek eszébe se jutna, hogy egy a termelő munkát glorifikáló színdarabot vagy filmet csináljon. S hogy Oroszországban már nem az első ilyen film készült el, mutatja, hogy e tekintetben ott a viszonyok már lényegesen mások kellenek legyenek. A „Turksib” filmről írván már beszéltünk erről s kifejtettük annak okát, hogy miért az oroszok tudták legelőször megteremteni az igazi kulturfilmet, miért tudták elsőnek ők a film hősévé a materiális világot, emberi egyéni cselekmény nélkül megtenni. Az ott elmondottak állanak erre a korábbi, de Nyugaton későbben bemutatott nagy orosz filmre is, amely Oroszországban Generallinie, Németországban Harc a földért címet viseli.

Igen, a Turksib az ipari termelés eposza, az ember anyagot formáló munkájának himnusza. A Harc a földért ugyanaz más viszonylatban: ennek a filmnek a „hőse” is a termelő munka, az, amely odakint folyik a földeken. De amig a Turksib inkább a természet ellen való harc, természeti nehézségek legyűrése a kollektív emberi munka által, addig itt ebben a filmben egy másik harc van előtérben: egy társadalmi és lélektani harc, egyik a föld régi hatalmasságai ellen, a másik a lélek régi hatalmasságai ellen, amelyek a falun még erősek. A kollektiv termelés nagy harca az individuális termelés ellen. S a harcot kell vivnia egyfelől a kulákok, a zsíros parasztok ellen, másfelől a szegény paraszt előítéletei ellen, amelyek a film után ítélve még nagyobb akadályai a kollektív termelés gyors győzelmének, mint a kulákok ellenállása. A technika, amelynek tulajdonképen himnusza a Turksib, itt csak eszköz a föld felszabadításáért vívott társadalmi-lélektani harcban: a technika győzi meg az embereket arról, hogy kollektive termelni jobb, mint külön-külön individuálisan s a technika segiti győzelemre a kulákok ellen.

Ezért aztán a Harc a földért sokkal inkább társadalmi film, mint a Turksib. Már egyáltalában nem nevezhető kulturfilmnek. Viszont a nyugaton ismert egyik kategóriába sem illik bele: mert egy szociális forradalmi film, egy film, amely a konstruktiv, építő munkában megjelenő társadalmi forradalmat érzékelteti. Nyugaton is lehetséges társadalmi forradalmi film, de nem építő, csak romboló, mert itt a folyamat még csak ebben a stádiumában van.

Ugyanezek a képek, eltekintve a lelki hátteret jelző, arckifejezésektől Nyugateurópában egy unalmas kulturfilmet adnának, amelyet senki se tudna végig nézni: egy mezőgazdasági minisztérium által hivatalból készített filmet a falusi iskolák számára.

 Mig igy ahogy van, ahogyan Eisenstein megcsinálta, a legnagyobb feszültségű filmek közé tartozik, amelyet látni lehet. Valósággal izgalmas; anélkül, hogy történés, illetve cselekmény lenne benne a szó rendes műkritikai értelmében, hogy mennyire az, azt eléggé igazolják az incidensek, amelyek a film berlini előadásain előfordultak: nyilt színi veszekedések, mondhatnánk. Heves, izgatott közbeszólások.

S mi volt ugyanakkor a képen? Egy traktor, amely az első megakadás után véglegesen elindult, keresztül a földeken! Egy elinduló traktor ilyen nagy izgalmat tudjon kiváltani Berlinben? Igen: a világnézeti harc, amely ezt a traktort fűti. S ezt tudja a film csodálatosan éreztetni mindig: a társadalmi és lélektani harcot, amely e mezőgazdasági jelenetek mögött van. S innen a feszültség, a külömben teljesen érthetetlen s megmagyarázhatatlan feszültség a filmben: az emberekben s az emberek között lejátszódó harc feszültsége az. Innen a nyugtalanitó s izgalmas: minden jelenetnél érzik, hogy itt sokkal nagyobb dolgokról van szó, arról, hogy az új fog-e győzni hát a régi felett. Mindig a faluit és a jövő erői között van élére állítva a kérdés. A legkisebb sikernél, amelyet a kollektív termelés zászlaját vivő parasztasszony elér, úgy érzi az ember, hogy az egész emberiség tett előre egy lépést; s minden balsiker visszaesést jelent évtizedekkel a multba. S ez nem egy elfogult ember túlzása: miért mennének különben egymás hajának az emberek a film berlini előadásán, amikor a vásznon megindul először a falusi szegények szövetkezetének első vajgépe?

A falu békés forradalmositása. Ahogyan a városból érkező friss levegő kiszellőzteti az ósdi, dohos falusi világot. S ahogyan az előrehaladottabb városi proletár segit nagyobb tudásával a falusi szegény embernek összeszedni erejét a gazdag paraszttal vívott ősi harcában, amelyben eddig mindig alul maradt. Mert az októberi forradalom odaadta a szegény parasztnak a földet. De ez nem elég: ha nem tanítják meg, mit kezdjen vele, a föld visszakerül a gazdag paraszt kezébe, akinek meg van az eszköze a föld megművelésére. Ez adja meg a film első alaphangját: parasztok, testvérek osztozkodnak, ketté fürészelik a házat is s külön-külön egyiknek se marad annyi, hogy valamit kezdhetne vele. Csak egy rettenetes szegénység, amelyben a kis földet se lehet megművelni, mert nincs hozzá igavonó állat. Igy áll ottan minden reményét veszitve Marfa, egy fiatal parasztasszony, a föld megszántatlan és bevetetlen, mert a tehén, egyetlen állata, nem birta el a nehéz munkát, amikor megérkezik a faluba a mezőgazdasági biztos, hogy megalakítsa a falu mezőgazdasági szövetkezetét. Marfa lelkesedik, de a parasztok kinevetik s négy taggal indul meg a szövetkezet. Az első siker a kollektív beszerzett s kollektív kihasznált vajköpülőgép. Aztán sok nehézség után a bika. Aztán a traktor, a gép, amely pótolja a hiányzó állati erőt s nem csak pótolja, hanem felülmulja.

Ez az egész „történet”. Parasztfilm? Az, ha nem népszínműt értünk alatta, hanem a parasztságnak, mint társadalmi osztálynak, megmutatását a maga életharcában. Ilyen értelemben viszont az első igazi parasztfilm. (d. l.)