Sexuálpsychológia és a modern francia regény

A modern francia regény psychológiai regény s ebben továbbfejleszti a klasszikus francia regény hagyományait. Balsac, Flaubert, Stendhal nemcsak nagy meseszövők, hanem csodálatos emberlátók. Â klasszikus francia regény elsősorban is emberábrázolás. A mai francia regény hasonlókép lélektani karakterű, ha más értelemben is, mint klasszikus elődje. Ez divinatórius, intuitiv zsenik termése volt, érett, duzzadó erejű kreáció, amaz inkább kísérlet, sejtés, problematika. Ez az idők változásával függ össze. Korunk új lélektani megismerései megtermékenyítették a szépirodalmat is. És talán egyetlen nép irodalma sem kapott oly mély ösztönzéseket, mint a franciáké. Ez a jelenség annál meglepőbb, mivel az új lélektani iskolák nem francia eredetűek. Annál is inkább, mivel éppen a francia tudományosság helyezkedett szembe a legmakacsabbul az új tanítással. Pár évvel ezelőtt még azt írhatta a franciák egyik vezető elmegyógyásza, hogy, a freudizmus misztikus tanítása nem felel meg a francia szellem világosságának. Ma talán seholse olvassák oly mohón Freud műveit, mint Franciaországban. De amilyen elháritó és tartózkodó volt a francia tudományosság, annál szenvedélyesebb érdekkel fogadta a francia irodalom a freudi tanítást. Sajátságos ellentmondás — de csak látszólag az. A tudomány ellenállásának rejtett motívumaira éppen Freud mutatott rá egyik rendkívüli becsű s megragadó szép írásában. (Die WiderstÃände gegen die Psychoanalyse). A lélektani tudomány számára az ő tanítása ugyanolyan jelentőségű volt, mint Kepleré a csillagászatban, vagy Darviné az anthropológiában. Mindhárman felforgatók és forradalmárok, akik detronizálták a régi tanítást. Freud a tudat mindenhatóságának hitét döntötte meg s valami új és démonikus erőt tárt fel a mélységből: a tudatalatti hatalmát. Az aggregálódott tudomány szimplista formuláit és látszólagos harmóniáját tépázza meg a freudi tanítás; amely azontúl merényletnek tűnt fel az emberi öntudat szupremáciája, valójában azonban, az emberi kritikátlanság és önimádat ellen. A tudomány „objektiv” ellenállása mögött valójában heves szubjektív ellenszegülések huzódtak meg — s ha Freud történetesen pár évszázaddal előbb él, még az eretnekek mártirsorsa jut osztályrészéül. Ma megérte, annyi gáncs és gúny után, hogy a kulturemberiség elit-je vallja tanítómesterének.

Egészen más volt a művész attitudeje. Egyetlen tanítás nem világított be olyan mélyen a művészi alkotás műhelyébe, Imiként a psychoanalizis. Az alkotás genezisére senki sem nyúlt oly mélyen vissza, mint Freud és tanítványai. Nem csoda, ha a teremtő művész fogékony készséggel reagált a tanra, s kivált a franciák, minden nép közül talán legművészibb hajlamú, kiválóan vizuális tehetségeivel s plasztikus fantáziájával.

A modern francia regény témaköre és problematikája érzékeltetően összefügg a psychoanalizis tanításával. Nem holmi programmatikus irodalmi illusztrációkról van szó, hanem a szemlélet és interpretáció valamely radikálisan más módjáról, amely az élet visszatérő jelenségeit új prizmákon töri át. A modern francia regény lélektani elemzésében halhatatlan elődjére tekinthet vissza Stendhalban. A modern lélektani kutatásokat megelőzve, önmagát elemezte azzal az eltökéltséggel, kérlelhetetlen gonddal és szubtilitással, amely a mai nemzedékben a freudi tanítás kisugárzásaként tudatos irányítást, nevelést és ösztönzést kapott.

Egy-egy mai francia regény példáján fogom a mondottakat illusztrálni.

J. Kessel regénye, a Belle de Jour hazájában hatalmas példányszámot ért el, szenvedélyes vitákat fakasztott, szerzőjére az immoralitás ódiumát akasztotta, amely ellen könyve előszavában indignálódva tiltakozik.

Kessel regénye egy fiatal házaspárról szól. Gyöngéd érzelmi közösségben élnek, de közösségük még sem teljes. Az asszony soha nem éli át férje mellett a test örömét. Túlcsorduló anyai gyöngédsége („sentiment maternel”) mintha eltorlaszolná érzékiségnek földalatti ereit. Amikor egyik barátnője elmeséli, hogy egyik közös nőismerősük valami nyilvános házban titkos találkára jár, ezzel a közléssel felkelti az asszony szunnyadó démonait. Képzeletében szertelen érzéki víziókat él meg s a felgerjedt testiség krízisében enged a diabolikus kísértésnek s maga is nyilvános házba megy titkos rendez-vousra. Ezzel kezdetét veszi kettős élete; otthon a szelíd, gyöngéd feleség, amott az örjöngő, vonagló örömleány, aki ismeretlen férfiak karjában élvezi a megtalált gyönyört. Minden izzással éli át helyzete konfliktusát, amelyből azonban nincs többé kiút. Fájdalmas változatokon át tragikus végbe fejlik a regény. Amit itt elmondtam, ez nem tartalmi ismertetés, csupán a legszükségesebb összefogás, hogy általa bizonyos tendenciákat megvilágítsak. A regényt el kell olvasni, elgondolásában épp annyira eredeti és bátor, miként megvalósításában decens, nyelvi erejében meg csodálatosan pregnáns, telve psychológiai finomsággal.

Tényleg, — akadnak-e ilyen nők, avagy mindez beteg képzelődések terméke? Amit a regényíró elmesél, azt a psychoanalizis feltárásai igazolják. Minden emberben van a gyöngédségnek s az érzékiségnek egy-egy pólusa s hol egyik, hol másik dominálja a szituációt. Az ideális, tökéletes állapot az, amidőn a gyöngédség és érzékiség árama egymásba fonódik. De ezek ritka teljesülések! Igen gyakran antagónizmus van kettőjük között s úgy látszik, mintha az egyik túltengése elmerüléssel fenyegetné poláris ellentétét és egyben természetes kiegészítőjét. Az egészségesnél is gyakorik az ilyen disszonanciák, a hasonló élesen elkülönült szituációk, („földi” vagy „égi” szerelem, így nevezik általában, aszerint hogy a gyöngédség vagy érzékiség van-e előtérben). De az egészséges képes a szintézisre is, az üdvözitő testi és lelki közösségre. Másként a neurótikus! Az analízis feltárta a neurotikus psychében ható mélyebb célzatokat, az érzékiség és gyöngédség konfliktusait, amelyek eleve kizárják a partner iránti harmónikus attitudeöt.

Kessel regénye ilyesmit illusztrál. A gyöngédségi érzelem túltengése nem engedi felbuzogni az érzékiség erőit; valami sajátságos gátlás jelentkezik, a férfi apai, a nő viszont anyai gyöngédséget táplál a partnerével szemben s ezek a specifikus hangoltságok mintha megbontanák a testi-lelki egység harmóniáját. Mintha elintézetlen Ödipus-komlexumok kísértenének az együttlétben. Rendkivül érdekes a neurotikusoknál megfigyelni, hogy pl. a kezdetben normális testi viszony miként torpan meg, amint a neurótikus oldalán a „viszony” szerelemmé finomul s miként nyügözi le a gyöngédség tulburjánzása a korábban aktiv sexuális erőket. A psychikus impotenciának különös érdekű esetei ezek! Ilyenkor hallunk égi szerelemről lelkendezni, amely túl a testiségen Eros éterikus szféráiban tündököl. Ez a neurótikus szituáció: — a szintézis hiánya, a vagy-vagy. Vagy testi, vagy lelki szerelem, — de soha a kettő együtt. (Ujabban egy Goethét analizáló monográfia mutat rá Goethénél a földi és égi szerelem teljes elkülönülésére). Igy van Kessel regényében is, a test és lélek külön életet él. Ez a szituáció gyakran vezet csendes belső tragédiákhoz, vagy olykor erupcióhoz. Reálitás ez s nem költői kitalálás.

Magát a tényt, hogy a testi életében csalatkozott nő, — akit banálisan frigidnek neveznek, — mindennemű experimentumra hajlik, a lélekgyógyász tapasztalatával erősítheti meg. Felizzott fantáziájuk, lázas keresésük a megváltó beteljesülés után olyan szituációkba sodorja őket, amelyeket belátásosan ők is elítélnek. Ezek a frigid nők ösztönéletükben — sokszor — hijján vannak minden gátlásnak. Sorsuk diabolikussága és szánandó tragikuma, hogy asszonyiságuk végső kihamvadásáig kísérletezve, tévútakon bolyongva, akárhányszor immorálisnak bélyegezve fejezik be torzó életüket.

Sajátságosan más a férfi magatartása a frigid nővel szemben. A férfi becsvágya a nőt testiéletre kelteni. Paradoxul hangzik, de tény, hogy frigid nők végzetesebben köthetnek férfiakat, mint az u. n. temperamentumosak. Ez a megállapítás átvezet N. Ségur könyvéhez: Le mariage charnel. A regény tárgya hasonlókép a gyöngéd érzelmi együttesben élő házasok, — ismét a szenvedély heve nélkül. A véletlen játéka, hogy a férj tudomást szerez neje kedveséről. Rejtett közelből tanuja intim együttlétüknek. Látnia kell, hogy az asszony, aki mellette mindig lagymatag, az idegen férfi oldalán megismeri az exotikus gyönyört. Menekszik a látvány elől, mert különben ölnie kellene. De férfi büszkeségében találva, belsőleg elfordul az asszonytól s kicsapongó életre adja magát. Legfőbb becsvágya, hogy ő is mestere legyen a női test hangszerének: s ebben a praktikában idővel tényleg célhoz ér. Becsvágya kielégül, — ime ő is a nő triumphátora! És így eljút a felismeréshez: „A nő lelkét testisége uralja s annak engedelmeskedik, aki testét uralni képes. Uralni: ez a szó”... etc. De diadala nem az igazi, a saját asszonya nem az övé. A sors akarja, hogy az asszony súlyos megbetegedése ismét egymáshoz hozza őket. Férje ápolja, együtt töltik a lábbadozás idejét a svájci tájakon s a természet közellétében új közösség virul ki bennük. Most már ő ajándékozza meg az asszonyt a mámor lázával. — az övé az asszony. „Megértettem a hitvesi szerelem mély lényegét, amely ugyanakkor szenvedély és misztérium.” És ennek a szintézisnak apotheozisében csendül ki a regény.

Utoljára hagytam Martin Maurice könyvét: Amour. (Terre inconnue) Itt is ugyanaz a téma variál. A nő, aki p.: szeretett férfi oldalán nem ismeri meg a sexus örömét, a harmadikhoz sodródik, aki feleszmélteti erre a szenvedélyre. A könyv első fele ezt a banálisnak látszó háromszöget ábrázolja. De minő finom, érzékeny psychológiával reverálja a harmadik, a kívül álló férfi martirológiáját! Mert a “csábitó” testtel-lélekkel az asszonyé és viszont is, de köztük áll a házasság. “Egy férfi lelki szerelme a férjes nő iránt a monogámia legnyomasztóbb formája”. Ez nehezedik a „harmadikra”, aki azt követeli a nőtől, hogy hagyja el férjét. De a nő megtorpan a banális, de lenyügöző adottságok kaoszában. Bekövetkezik minden tragikus, szomorú szerelem végső kifejlése: — a fugue... A harmadik a távolba menekszik. A magára hagyott asszony lassanként felejt s új életcél dereng fel benne. Közeledik testileg, férjéhez, — akit kedvese miatt korábban elhárított, — mivel gyermeket óhajt az együttléttől. A férfi, — akinek nemi karakterét mesterien rajzolja meg az író, — bővérű, szertelen fantáziájú hím, aki ifjúságában sohase teljesítette be elképzeléseit. Apró, futó szerelmek és aztán a házasság a „szent” asszonnyal, aki mellett szertartásos, triviális megszokottsággal teljesíti hitvesi funkcióit. Most persze a feleség tabu s lefojtott vágyainkat hogyan is teljesíthetnők be épen náluk?

A nő azonban, akit egykori kedvese beavatott minden ovidi finomságokba egy mozdulattal ösztönzést ad férjének új kísérletek felé! És ezzel a gesztusával felszakítja férje eltorlaszolt zsilipjeit. Az elfojtott vágyak és fantáziák zuhatagos spontaneitással törnek elő. A férfi megéli infantil vágyai beteljesülését, s azzal, hogy végre önönmagát adhatja, az asszonyt is izzó csúcsokra heviti fel. Igy találják meg egymás mellett a tökéletes együttlét harmoniáját. És midőn aztán a harmadik visszatér, más asszonyt lát viszont, kiegyensúlyozott, lehiggadt feleséget, akinek nincs többé érdeke a házasságon kívül.

Ezeknek a hiányos és töredékes ismertetéseknek csupán az a céljuk, hogy rámutassanak a mai francia regény témakörének és problematikájának feltünő hasonlatosságára. Mind a három könyv ugyanazon témát variálja s problematikájukban alig képzelhetők el a psychoanalizis tanítása nélkül. Különösen Martin Maurice regényére érvényes az a megállapítás.

Egy ponton, gondolatilag összefüggnek a megbeszélt könyvek. Mind a három a frigid nő tragikus konfliktusait és sorsát ábrázolja egyéni variációkban. Mind a három regény hősinője a testiségben meg nem értett asszony, ellentétben Ibsen lelkileg meg nem értett, lelkileg magányos asszonyaival. S milyen különös; a frigiditás oka — mint a legtöbbször a valóságban is, — lelki természetű. Mind a három esetben a túltengő lelkiség fojtja el a testiség hangjait. Ez pedig neurotikus vonás.

Ségur illusztrációja, hogy a nő lelkét testén keresztül érjük el, — ha túlságosan kihangsúlyozott is — gondolatilag nem elvetendő. A testi élmény nyilván elementáris jelentőségű a nő lelki életében. A férfi általában a sexualitást mint valamely peripher funkciót éli át, amely epizodikus, futó valami létük egészében, addig a nőnél ez az élmény centrális jelentőségű, domináns adottság. Maga Freud is a HörigkeitsverhÃältnis kifejezéssel jelöli a nő lelki attitudejét azzal a férfivel szemben, aki számára a sexus beteljesülését jelenti.

Tolstoj mondotta, hogy a nő testiségében őszintébb, mint Sa férfi. Vajjon azt fejezte ki ezzel, hogy a nő éppen testiségével manifesztálja elementárisabban ősi lényegét? Viszont a férfi számára ott a veszély — véli Tolstoj — ha lelkileg tapad a nőhöz. Egészen szélsőségesen Weininger fogalmazta meg ezt a tételt, aki a nőtől a lelki szerelem képességét elvitatja, lévén ez szerinte kizárólag a férfilélek sajátja. Nyilván túl feszített vélemény, ha magvában figyelemreméltót is tartalmaz. Mert éppen a nő biológiai másfélesége, sexualitásának centrálisabb adottsága az, amely számára a férfivel szemben veszélyt és kiszolgáltatottságot jelent, mig a férfi akkor kárhozott el, ha a nőből Madonnát csinál. Balsac írja valahol, hogy a férfi, töltsön bárki nővel is egy éjszakát, ugyanakkor képes még életét áldozni imádottjáért. A férfiben élesen különülhet testi és lelki élmény, külön utakon járhatnak anélkül, hogy szétszakítottságuk konfliktust idézne fel A nő viszont a kettőt együttesen keresi s ebben az attitudejében lényegileg más és egyben egészebb, mint a férfi. Ezért értékeljük másként a nő hűtlenségét a házasságban s innen a számos frigid nő, aki a kozmikus testi-lelki egység hijján frigiditással reagál.

Ez a fragmentum a sexualpsychológia köréből egyben illusztrálja, hogy a gyöngédség túltengése, miként annak hiánya, — tehát a végletek, — egyaránt lehetnek kiváltói a nő frigiditásának. Ez a tragikus szituáció a legtöbbször valamely neurotikus konfliktus eredője, de akárhányszor az u.n. egészségesnél is mutatkoznak hasonló velleitások, neurotikus „szituációk”, — tulajdonképeni neurozis nélkül.