A Korunk májusi számában pár sort írtunk A lira katasztrófájához címen, mire folyóiratunk egyik olvasója reflektált a következőkkel: „Igen, — Önnek talán igaza van, de őszintén megvallva nem értem teljesen. Ön azt állítja, hogy “a ma keletkező versek világa: idegen tőlünk és csinált”. Kedves szerkesztő úr, mondaná meg talán pontosabban, hogy is képzeli”.

Nagyon szívesen, — s hogy egész világos legyek, amit elvontan állítottam, azt most példán illusztrálom. Mondjuk egy Áprily versen. Azért Áprily versen, mert Áprily Lajos köztudomás szerint jó költő, — s épp a „jó” költőkről van szó — (bár kétségtelenül igen fontos az a kérdés, hogy valójában ma kicsoda költő. Ezt azonban most hagyjuk). Fogadjuk el, hogy Áprily vonzó és kellemes jelenség, (ha az ilyen tulajdonok nem is tartoznak az irodalmi értékelés vonalába). Veszünk tehát egy Áprily verset, már azért is, mert Áprilyt az irodalmi konzervatívok ugyan úgy szeretik, mint a stilromantikus világnézeti-egyeztetők. Az ő verse a középpontban áll, egyik pillére, színe és zászlója annak a csoportosulásnak, mely kreálta az erdélyi gondolatot és az erdélyi lelket, mint irodalompolitikai és műformálási principiumot. S tényleg Áprily verseinek kép- és fogalomvilágában akad valami regionális (erdélyi) környezetcsapadék. Ha nagyon firtatjuk, verse pár külsőségeiben tényleg található némi erdélyiség, (bár ez az erdélyiség szógummi csupán, mely tetszés szerint nyujtható). Viszont az Áprily vers vérmérséklete, temperamentuma, gőze, atmoszférája azután egyáltalán nem erdélyi. Nem is csoda. Áprily a versnek azt a tipusát (csinálja, mely legfeljebb jó magyarul írt, de valójában mégse magyar, hanem nyugati formákon át derivált (Nyugatos-epigon) esztéta-forma, s mint ilyen leginkább német. Erdélyimagyar semmiesetre sem. Mi azonban most nem erről akarunk beszélni. Ezeket az ellentmondásokat (erdélyi lélek-kitaláló és még se erdélyi verset ir, — magyar költő és még se valódian magyar) csupán azért említjük, mert ezek szimptomái annak a csináltságnak, amire ép felakarjuk hívni a figyelmet.

Ám vegyük magát a verset. Az egész verset ide írom, mert bűnnek tartanám ha csak a megjegyzéseim beszélnének. Maga a ´vers megjelent az erdélyi gondolat s az erdélyi lélek örpapirtornyában, az Erdélyi Helikon-ban s egyik kolozsvári napilapban is. A szóbanforgó vers ezek szerint felette becsült és fontos: mint a napilap egy kisérő jegyzetben megállapítja: “mögötte kisebbségi irodalmunkat mélyen érintő életfordulat áll: Áprily Lajos a nyár végén a budapesti ref. főgimnázium meghívására Magyarországra megy tanárnak”. A maga lírai szempontjából kifolyólag nagyon helyesen. Tényleg itt Erdélyben többre már alig viheti. Kissebbségi költő számára itt már tényleg nincs nagyobb karrier-lehetőség, mint amennyit Áprily eddig is elért. Magyarországon viszont még emelkedhetik. Kisfaludysta mivolta jó trambulin mindenféle hivatalos és nem hivatalos stallumok felé. Némi búval lanszirozott erdélyi mivolta is jó hajtóerő Magyarországon. Áprily életében tehát ez a repatriálás a lehetőségek kapujának felnyílása s így pályáján mindenkép plusz. A kisebbségi sorsban élt költő számára örvendetes és nem fájó jelenség. Hisz ha fájó volna, bizonnyára nem menne a költő. Viszont megy. Nagyon természetesen, — hajtja az élet- és karrierösztön. Ám mit ír a lírikus, tehát valló és bensőséges ember, e kétségtelenűl bíztató életfordulat alkalmából? Egész váratlanul a bánat és a szomorúság kék húrjait rezgeti. Az olvasóval úgy láttatja, hogy ez az életfordulat tragikusan szomorú és így zeneg:

Fordul az út. Amerre száll a nap, a messzeségben síkok integetnek. Emlékjelül, ha jő a pillanat, mit hagyok itt a búcsuzó hegyeknek?

...A bús királyi asszony jár eszemben s kísérget régi, illatos nevével, kit sorscsillagja erdőkön keresztül vesztett világból másfelé vezérel. Látom halványan és sötét ruhában az élet és az év augusztusában. Zörgő kocsin megy, hullámos hegy-élen, faluk maradnak el mögötte mélyen, juhok, várak, vizek: erdélyi álom— Aztán leszáll a hárserdős határon. Sötét szobor. Mögötte kékbe vesznek vonalai a rengeteg Meszesnek,. Búcsuzva visszanézne még a tájra, messze, ahol lehullt a koronája. Kocsija vár. Sürgeti már az éjjel. És — csillagának árva bújdosója, finom pengével és finom kezével sorsát az erdőszéli hársba rója...

...A tölgyfa zúg. Sercegve sír a késem, amig a régi jelt törzsébe vésem. Sic Fata Volunt.

Nem ő kiván tehát menni, a távozást nem ő, hanem a sors akarja s a vers zömén keresztül húzodó hasonlatban „a bús királyi asszony jár eszében...” Azt a “bús királyi aszszonyt” ugyan fegyverek űzték. A hasonlítás ez eleme Áprily előtt azonban mindegy. Ezzel a mozzanattal Áprily ugyanúgy nem törődik, mint azzal, hogy életszituációja valóságos élményével, a kedvező fordulattal ellenkező témában és tónusban énekel. Valóságos életélménye helyett valóságellenest konstruál. Valami séma szerint alkot. Tudja, hogy egy ilyen távozás a búcsu pillanata.

A búcsu viszont versalkalom. Ez a konstrukció szabja ki azután a verset s nem a valóságos élmény. Ezért szólal meg az örvendetes élmény ellenére a búcsu szokásos bánatdallama s fokozza e bánatot tragikus szférákba a „bús királyi asszony” végzetes sorsának idézése. Azt akarja szugerálni, hogy ő is így megy, ilyen üldözötten, ilyen elhagyatva, ilyen elveszve... Hogy azután az üldöztetéséről nem tud senki, (még ő maga sem, mert akkor az élmény erejénél fogva nyilván konkrét lenne) az nem számit. A bánatos-búcsu konstrukció ha megengedheti a hamis kiindulást, vállalhat egyéb valóságellenességeket is. S mindezzel most nem annak a különösségéről beszélünk hogy az erdélyi lélek egyik pillére, kitalálója, tutora és lanszirozója itt hagyja az erdélyi lelket, — elvégre mindenki abba az irányba megy, amerre teljesebbnek látja az életét, hanem arról, hogy miért beszél másról? Miért beszél bánatról? S ha olyan bánatos a repatriálás e számára oly örvendetes ténye, miért nem marad az őrpapirtorony ormán? Miért nem tart ki az erdélyi lélekkel? Ilyesmikről azonban ne beszéljünk. Beszéljünk arról, hogy ez a jó, vonzó és kellemes költő mit csinált a versben! Szemmel láthatólag azt csinálta, miáltal a vers megint valami mást mond, mint ami van. A vers megint hamis és idegen. A valósághoz megint semmi köze. Nem a valóságos életélményt közli. A vers megint kulisza és papiros, nem pedig valóság és vér. Nem arról beszél, amiről szó van. Nem azt ábrázolja költőileg, ami van. Ismét a valósággal hamis viszonylatban álló költői léglét és nem Valóságlét a szférája. A valóságlétből a versben megint nincs semmi. A valóságlét és a versben levő léglét között megint áthidalhatatlan a távolság. Ime ez az a katasztrófális helyzet, amibe ima az ilyen jellegű líra került: szférája kitalált, semmi köze az emberhez s a vers szükségszerűen poetikai konstrukció, technikai ügyeskedés; végeredményben érzelmi svindli. Nem a valóságélmény diktálta és hozta létre, hanem a poetikai kultura. A versben nem a páratlan eredetiség formál, hanem a tanultság. A valóság élményét az ilyen költő úgylátszik nem tudja kifejezni, vagy pedig (s ez a rosszabbik eset!) — nem akarja. A líra katasztrófája így lesz az ethosz katasztrófája. Másról és mellé beszél... Erdélyi lélek, de repatriál...

Mit mondjunk még?

A kolozsvári napilap jegyzete szerint Áprily verse mögött „kisebbségi irodalmunkat mélyen érintő életfordulat van”. Mi is ezt szeretnőnk hinni, — de abban az értelemben.

 hogy ez a kisebbségi irodalom minden vonalon elkezd már végre a stilromantika s az érzések és élmények zürzavara s a mellé és másról beszélés s a légkonstrukciók helyett arról beszélni, amiről szó van, — a valóság valóságélményeiről, a kisebbségi helyzethez méltó férfiassággal és ethosszal. (Kolozsvár)