NÉVTELEN AMERIKAI ÖNÉLETRAJZ

Fordította: SZÉKELY BÉLA

 

 

(8)

A kongresszusi jelöltünket, egy bizonyos Joseph Goodman nevüt is keresztülnyomtuk. Goodman az egyik zsidónemzeti páholy vezető személyisége volt. Azzal tudta pozicióját megtartani, hogy politikai tevékenységét mindössze egyetlen beszéd elmondására korlátozta, melyet minden évben a kongreszszusi időszak elején tartott meg. Elmondotta ezt a beszédét s azután a páholybeli és egyéb közéleti tevékenységnek szentelte minden idejét. Ez a beszéd az Eastside klasszikus irodalmi alkotásává nőtte ki magát: hiszen legjobb koponyáink közösen tákolták össze. Borzalmatkeltő, pontos jelentés volt ez az orosz pogromokról; gyilkos támadás volt benne a cár és kormánya ellen, akiket ezekért a pogromokért felelőssé tett s az amerikai kormányhoz intézett hisztérikus felhívással végződött, hogy szakitsanak meg mindaddig minden összeköttetést a cári kormánnyal, amíg a pogromok meg nem szűnnek. A választási beszédei sem okoztak Goodmannak különösebb nehézséget: egyszerüen a kongresszusi beszédét mondotta újra el.

Goodman szociálista ellenjelöltje Avrum Toledo volt. De Avrum is elkövette azt a hibát, melyet minden becsületes ember elkövet: bizonyos igazságokat úgy állapított meg, ahogyan azokat felismerte. Goodmant nevetségessé tette és egész más védekezést ajánlott a pogromok ellen. Ezért szinte meglincselték. Vagy nem ismert félelmet, vagy pedig bolond volt, amikor azt hitte, hogy a zsidókat akár egy pillanatra is meg tudja győzni arról, hogy bizonyos értelemben őket is felelőssé lehet tenni a pogromokért. Nem az, amit Toledo mondott, de inkább az, ahogyan elmondotta, volt az, ami annyi nehézséget okozott a szocialista pártnak, amelyet felelőssé tettek Toledo eszméiért. Avrum kijelentette, hogy bizonyos zsidó tulajdonságok azok, amelyek igen könnyüvé teszik az orosz agent-provocateuröknek, hogy a parasztokat a zsidók ellen fellázítsák Igy például a parasztok természetesen dühösek és bosszúállók lesznek, ha azt látják, hogy ravasz zsidó kereskedők mindig becsapják és kiszipolyozzák őket és egyszerű koponyájuk a zsidók cselekedeteiben valóban ördögi praktikákat látna. Ha ezt a gyűlöletet vodkával, hazug hírekkel és vallásos izgatással még jobban felszítják, úgy könnyen áttöri a gátat. Avrum nem mondotta azt, hogy a zsidók, a maguk egészében, megcsalják a népet, de megtámadta a kereskedőket és a pénzkölcsönzőket.

Ezt mondotta:

— Az orosz pogromok dolgát végre higgadt szemmel és nyugodt aggyal akarjuk megvizsgálni. Tudjuk azt, hogy a kormány az, aki ezeket szítja. Tudjuk azt is, hogy a kormány ezeket a fosztogatásokat és támadásokat arra használja fel, hogy így levezesse azt a feszültséget, amely különben rothadt kormányzatukat döntené le. Ennyi azonban az egész, ami bennünket érdekel? Hát, hogy állunk a néppel magával, amely oly könnyen engedi magát ellenünk felheccelni. Talán valamiképen mi bántottuk őket meg? Hol követtünk mi el valamilyen igazságtalanságot, hol járultunk mi magunk hozzá, hogy ezeket a pogromokat lehetővé tegyük? Csak egy kis józan emberi belátásért könyörgök, csak nehány igen egyszerű háziszert ajánlok, s ezek többet fognak használni, mint valamennyi szenvedélyes kongresszusi beszéd. Beszédek, melyek csak arra valók, hogy szavazatokat fogjanak velük. Meg vagyok győződve arról, hogy a mai cári kormány egyáltalán nem tudna oly könnyen pogromokat rendezni, ha egyszer nemzsidó szomszédaink jóakaratát, bizalmát és vonzódását magunknak megszereztük. Ha ezeknek minden okuk meg van arra, hogy bennünket szeressenek és respektáljanak, akkor ugyan mi indithatná őket arra, hogy bennünket gyűlöljenek és megsemisitsenek? A mi feladatunk tehát, hogy kereskedőink és pénzkölcsönzőink túlkapásait megakadályozzuk.

Meg kell mondjuk embereinknek, hogy ezek a kereskedők és uzsorások, ez a pár profitkeselyü az, hitközségeinknek ezek a vezérei és irányitói azok, akik a pogromok minden borzalmának gyökerét jelentik. Próbáljuk meg egyszer, hogy gondolkodjunk az orosz paraszt fejével. Hát nem könnyű dolog benneteket azok ellen felheccelni, akik szisztematikusan kizsákmányolnak titeket? Előzzétek meg a bajt, az első bajt és ugyanakkor megakadályozzátok a bajok legutolsóját! A gyűlölet gyűlöletet nemz, a szeretet boldog családhoz vezet... Elkövetkezik az az idő, amikor az orosz kormánynak, amely nem tudja többé a parasztokat felheccelni, színt kell vallania. És akkor majd katonai csapatokat fog a zsidók lemészárlására felhasználni. Ez ellen pedig az egész világ, mint egy ember száll majd síkra. Egy békés, ártalmatlan nép hivatalos jellegű lemészárlása az egész világot talpraállítaná Oroszország ellen. Ahol csak közvélemény van, ez mindenütt megbélyegezné Oroszországot. Ez azután orosz részről olyan vérszomj megnyilatkozása lenne, melynek nincs mentsége, ez azután az orosz bürokrácia pecsétjét viselné magán és azután hatalmas felkiáltást intézhetnénk az egész világ szimpátiájához. Oh mennyire más lenne, ha a zsidók tiszta kézzel és tiszta lelkiismerettel állhatnának meg a világ ítélőszéke előtt: Akkor bizony az orosz kormány nem rándíthatna egyszerűen egyet a vállán és nem mondhatná álszentesen: „A pogromokat a zsidók kártékonysága ellen kitörő népharag idézte elő.

Az ördög kiszabadult. Maguk a szocialisták is Avrum ellen fordultak. Kijelentették, hogy spanyol zsidó, akinek nincs szíve az orosz zsidók iránt és ő is ép olyan, mint az a német csürhe, amely megveti és megtagadja az orosz határvidékeken élő szerencsétlen zsidó testvéreit... Csak meg kell egy szocialistát — a nemzetközi testvériességnek ezt a prédikátorát — vakarni, hogy azonnal kibujjék a legvadabb nacionalista... Senki sem tudja vérének előítéleteit és hajlamait kidobni magából és környezetének ártalmát levetkőzni.

Avrum, aki elvégezte az egyetemet, szabó volt, egyszerű közönséges munkás a varrógép mellett. Ugyan mit használt neki az, hogy eldobta magától a ráváró karriert, csak azért, hogy eggyé legyen szenvedő osztályosaival a tű rabszolgaságban. Egy kis indiszkréció, egy kis megkarcolás fellázította a nemzeti érzésű tömeget. Hogy is merészelhette azt állítani, hogy ha részben is, de a lengyel és az orosz zsidók maguk is bűnösök a pogromok felidézésében?! Ej, ej, ha más szavakkal is, de hiszen ő a pogromokat védte!

Azok a magyarázatok, amelyekkel barátai enyhíteni akartak a dolgon, még jobban felizgatták a népet. Gyűlölték, mert spanyol... Avrum azonban csak mosolygott és tovább ballagott a szervezett munkások már-már elapadt, keskeny sorában. De rövidesen egyre nehezebben és nehezebben tudott munkához jutni, hisz köztudomású lett, hogy munkás agitátor, vad szocialista, aki még a pogromokat is helyesli. De Avrum ennek dacára nem tágított. Ha fájt is neki: senki sem vehette ezt rajta észre; ha meg is ingott hite a nép képességeiben, hogy szocialista módra gondolkodjék, — ezt csak azzal juttatta kifejezésre, hogy erőteljesebb nevelő programmot követelt a munkásság számára. Előbb a gondolkodás gépét akarta előkészíteni, azután a szívüket és azután már maga előtt látta az utopisztikus Milleniumot.

Nem egyszer a legnagyobb butaság hibájába esett: az abszolut őszinteségbe. Megpróbálta a boss-okat az unionizmus eszméjének megnyerni. Megmagyarázta, hogy a munkások élet és munkaviszonyainak feljavítása sokkal munkaképesebbé fogja őket tenni. Előbb a pénzeszsacskóikra apellált, azután a szívüket akarta megindítani. Megvetően kacsintott a szemével, úgy látszott, hogy önmagát csufolja ki, sőt szinte őrültnek lehetett volna tartani, amikor a boss-oknak megmondotta: „A boldogság nagy világosságát szerzitek meg életetekben. A legnagyobb boldogság az, hogy magatok körül mindenkit boldognak láthattok. Mert hiszen hogyan is lehettek boldogok, amíg embertársaitok közül akár egy is boldogtalan?”

A bossok erre kinevették és — kidobták. Nem sokára ezután egyedül Philip volt az, aki munkát adott neki. Philip kijelentette, hogy ő nem fél attól, hogy Avrum rossz hatással lesz a gyárára. Nem tűrt meg a gyárában szervezett munkást. Mihelyt valaki az Unióba lépett, azonnal kidobta. És tiz zöldfülű, vagy akár több is állott már készen arra, hogy a megüresedett munkahelyet betöltse. Avrum beszédén Philip csak szórakozni tudott és álmodozók fantazmagoriájának iskolapéldájául állította oda.

Mekkora volt az elképedésem, amikor Philip, aki legfeljebb öt percet szánt a második reggelire és ezzel egész életére tönkretette a gyomrát, egy szép napon megjelent az irodámban és engem, meg Maxiet meghívott, hogy egy nyugodt étteremben, ahol beszélgetni lehet, vele ebédeljünk. Ebédközben kijelentette Philip, hogy a mi tanácsunkra van szüksége ahoz, hogy miképen intézhetné el úgy, hogy a szakszervezetek egyszer valóban megnyerjenek egy sztrájkot és minden gyárban megbénuljon a munka.

Maxie kötődni kezdett vele: „Ugy látszik begyulladt az unionistáktól. Már azon töri a fejét, miképen lehetne ezeket a maga számára megnyerni. Azt szeretné ugye tudni, hogy mikor ´érkezett el a megfelelő idő, hogy mikor ugorhat ki...” Philip igen ügyesen eltérített bennünket a beszélgetés ilyen irányától, amennyiben igen komolyan és látszólag teljesen érdektelenül arra a kérdésre kért választ, miképen lehetne elintézni, hogy a szakszervezetek minden munkát beszüntessenek.

Természetesen csakhamar rájöttünk arra, hogy hova akar kilyukadni. „Természetesen, kivéve az én gyáramat — mondotta. Az én gyáramnak nappal és éjjel dolgoznia kell. Mint Union-Shop, amíg csak nekem tetszik és az én céljaimat szolgálja.”

Maxie kifaggatja. Kiderül, hogy Philip meg akarja nagyobbítani az üzemét, jobb és nagyobb üzleteket akar kötni. A már rég óta berendezkedett német zsidók alatt akarná a fát elvágni. Ha sikerülne neki egy olyan sztrájkot előidézni, amely egész szezonon át tart, akkor olyan rést vágna rajtuk, melyet többé betömni nem lehetne. Sok mindene volt in petto: kövér emberek számára egy normaruhát csinált, melyet már igazán nem lehetett olcsóbban adni s e mellett jobban öltöztette őket, mint sok más tömegszabó. Olcsóbban tudott adni, mint bármelyik konkurrense. Ellopta az elkövetkező szezon modelljeit, ezeket a nagyszerű cikkeket. És akkor akarta a mintagyüjteményét a nagy vevőknek bemutatni, amikor ezek kényszerülve vannak arra, hogy tőle vásároljanak.

Maxie fején találta a szöget: „Hogyan sikerül nektek, gyárosoknak mindig, hogy legyőzitek a szakszervezeteket?”

Philip megmagyarázta, hogy mindig akad elég zöldfülü, aki az elbocsátott szakszervezeti munkás helyét elfoglalja. Azonkívül a munkásoknak igen kevés pénzük van és az éhség már pár hét után jobb belátásra bírja őket.

— „És — mondotta Philip — a mi „gunmen ^1”-jeink lehetetlenné teszik számukra, hogy sztrájkposztokat állítsanak fel. A szakszervezetek csak akkor győzhetnének, ha sikerülne nekik a sztrájktörőket a gyáraktól távoltartani. Mi azonban megvesztegetjük a rendőrséget, amely így a mi rohamcsapatainkat támogatja. A szervezett munkások egyáltalán nem juthatnak hozzá, hogy a sztrájktörőkkel beszéljenek és így a szakszervezeti gondolatnak azokat megnyerjék”.

— Nem bizonyítja-e ez is, — mondotta azután rövid szünet után, — hogy a munkások férgeknél nem egyebek. Még annyit sem tudnak, hogy azért, amit el akarnak érni, harcolni kell. Miért nem szerveznek ezek is gunmen-eket, amelyek a mieinket legyőzzék? A gunmen a legolcsóbb árú ma Newyorkban. Hogy mi az ár, Meyer? Egy véraláfutott szem: öt dollár, becsületes elpáholás: tiz dollár, eltört kar, vagy láb: huszonöt dollár, egy rendes gyilkosság: ötven dollár.”

—  És ha saját maguk nem akarnak verekedni, ha ők is, mint a tekintélyesebb gyárosok, tulságosan finomlelküek, miért nem engedik át ezt a munkát valamelyik magán-detektiv vállalatnak? Ezeknek egész mindegy, hogy kifizeti őket. Ezek azért gunmen-eket szerződtetnek, hogy a saját gunmenjeiket megverjék. A legolcsóbb, amit itt vásárolni lehet: — emberélet. Mit is mondok: majomélet. Ha ezeket legyilkolták, még a kakas se kukorékol utánuk. Vernétek csak alaposan el a sztrájktörőket, ahogy mi a szervezett munkásokat elveretjük! Harcolni kell azért, amit meg akarunk magunknak szerezni! Sohse érzékenyeké a győzelem!”

Philip bácsi félig komoly, félig tréfás beszéde beugrasztotta a bolhát a fülembe. Végiggondoltam a vezetők listáját. De igen sok volt közöttük a pacifista, akiknek életigéje: szeresd felebarátodat... Ezek nem értették meg, hogy az élet nem más, mint örök harc. Michel Kahnra gondoltam. Csak nem régiben egy új vallást hirdetett...

—   „Az erőszak a munkások joga. Ragadjátok magatokhoz a termelést, munkások és vágjátok zsebre. Hozzátok tartoznak, nélkületek nem létezhetnének. Ti teremtettétek őket. Pokolba a középosztály parlamentárizmusával. Cselekedjetek! Ti teremtettétek őket. Pokolba a középosztály parlamentárizmusával. Cselekedjetek! Direkt akciót!”...

Ez a Michel Kahn az én emberem. A bandámat rendelkezésére bocsátom, a többi bandát lerendelem. Majd megmutatom én ezeknek az álmodozóknak, hogyan szerzi meg magának az ember azt, amit bírni akar. Primitiv módszereket kell alkalmazni!

—   „Mikorra akarod a sztrájkot? — kérdem... Philip nevet...” „No nézd csak, ez a Mike Hirsch, Izráél pajzsa!... Fogadni mernék, hogy már mindennel a legteljesebben tisztában van...” „Többé, kevésbé...” válaszolom, minden kötelezettség nélkül.

Küldönceim Michel Kahnt a Talkers Café-ban találják meg a teája mellett. „Ö méltósága, Pókhas úr, jöjjön maga ide, ha tőlem valamit akar”... üzeni vissza... „Őméltósága, a Pókhas... ” ez tehát az a diszitő jelző, amelyet a radikálisok rámakasztottak. Ezek a sovány, kiéhezett álmodozók irigyek voltak az én kerek, jóltáplált formáimra. Akkoriban még nem értem el a háj rétegnek azt a roppant tömegét, amelyet azután a biró forgószékében szereztem be. De bizonyára akkor is lehetett már egy kis pocakom. Well! — mindenesetre értettem hozzá, hogy büszkeségemet zsebrevágjam, ha az érdekem is úgy kívánta. Végre is a magam zsebére dolgoztam, akár Big Boss a párt javára. És igy Őméltósága, a Pókhas, átment a Talker-féle kávéházba és felkereste az ideálista, büszke éhezőt, Michel Kahnt, a világfaló forradalmárt.

Elképesztettem. Valóban hiszi is azt, amit mond: — a tőke és a munka közötti harc valóban osztályharc-e ? És ha harc: egyetért-e a harc metodusaival. „Vagy Ön is egyike csak a Talkers Café teátszürcsölő fecsegőinek? A szakszervezetek nem jutnak előre. A tagok már megunták, hogy folyton csak fizessék a tagsági járulékot és ennek fejében nem kapják meg azt, amit nekik igértek. Megint kilépnek és csakhamar elfogjátok őket teljesen veszíteni, hacsak rövidesen nem mutattok fel nekik eredményeket.”

— Well, — mondotta Kahn és gondosan szemügyre vett, mintha hátsó gondolataimat akarta volna kitalálni, — azért jött talán, hogy megmondja nekem azt, amit Maga nélkül is tudok és mit magam is hirdetek?

— Azért jöttem, hogy megkérdezzem: tudja-e, hogy a szakszervezetek sulyos nehézségekkel kűzdenek. Mit akar tenni, azonfelül, hogy erről fecseg? Nem gondolja, hogy megérett már az idő a militáns unionizmus, a direct action számára, arra, hogy a boss-okat saját fegyvereikkel verjék le?

— Meyer — mondotta, mialatt egyik ujjával megtörölte a szemüvegét — én tudom, hogy magából nagyon nagy úr lett. A nagybácsiját is megfigyeltem. Jól ismerlek, ti csőcselék. Hát mit akar?

— Egy állást. A szakszervezet ügyésze akarok lenni. Csak a hírnév fejében, csak az ismeretségekért, melyeket így szerezhetek. A legközelebbi sztrájkukat én akarom vezetni, oh nem a félénkekkel, hanem azokkal, akik a direct action mellett vannak... Kísértésbe hoztam... „Ha a sztrájkot győzelemre viszi, akkor Ön a szakszervezetek megingathatatlan vezetője. Az emberek vakon fogják követni, ha olyan dolgokat szerez meg nekik, amelyek után régóta áhítoznak és küzdenek.”

— És a nagybácsija?

— Annak sincs vasból a szíve. Ő volt az, aki engem nyomra vezetett. Ezt nem szabad és nem is akarom Ön előtt elhallgatni. Belátta, hogy igaza van Avrumnak, amikor azt állítja, hogy szervezett munkásokkal jobban tudna dolgozni. Jobb munkaviszonyok jobb munkásokat jelentenek. És ezen kívül ez nagyban hozzájárulna a termelés állandósításához is. Viszont ez több nyugalmat és több szabad időt jelentene számára és igy a jövőbe is nézhetne, terveket kovácsolhatna. Ezt azonban nem tudja megvalósítani, ha nincs mögötte egy erős szakszervezet, amely a konkurrenseket is arra kényszeríti, hogy hasonlóan járjanak el. Egy Unionshop, — de hiszen ezt Ön tudja legjobban, — nem tud egy izzasztókaszárnyával konkurrálni. Organizálni kell az egész termelést. Ezt azonban nem lehet, ha valakinek nyúlszíve van. Csak egy metódus van azokat a keményfejű üzletembereket meggyőzni arról, miképpen szolgál valami a világ javára, — hiszen ők azt hiszik, hogy mindent jobban tudnak, mint mások. Hiszen ők azt hiszik, hogy az ő üzleti rendszerük — a világ legjobb rendszere. Hatalom és erőszak és a meggyőző bizonyíték — egy sztrájk diadalmas keresztülvitele — a kényszerűség majd megtanítja Őket arra, hogy vannak jobb rendszerek is.

Azután már csak suttogva beszéltünk.

Másnap azután összejöttem a titkos végrehajtóbizottsággal és pedig a 2. Avenue egyik kis kocsmájának hátsó szobájában. Erőszakos sztrájkot terveztünk. A bandák most kaptak első ízben arra utasítást, hogy a boss-ok gunmen-jeit támadják meg. És ezzel a bandák közötti harc Newyork valamennyi jövendő sztrájkjának középpontjába került. A legerősebb banda, amelyet a rendőrség is támogatott, nyerte meg mindig a sztrájkot. Egyszer a tőke kerekedett felül, másszor a munkásság, de mindig a bandák közötti harc volt az, amely a tőke és a munka közötti elvi ellentéteket eldöntötte.

Támadásainkat a nagy gyárosok, az iparbárók üzemei ellen irányítottuk, akik elől Philip a vevőket el akarta szipkázni. Rohammal foglaltuk el ezeket, mert még álmukban sem gondolhattak arra, hogy egy sztrájk — győzhet is. Eddig az Unio tagjait könnyen megemészthetőknek találták. Gunmenjeik, melyeket a magándetektív irodák olaszokból és írekből verbuváltak, a rendőrség támogatása mellett már eleve is a gyárosok számára biztosították eddig a győzelmet.

Felkerestem pártom vezéreit és e látogatás után egyszeriben a rendőrségre egész más kerületben volt szükség. Abban az időben ugyanis a gyárosok a republikánus párthoz tartoztak és így számunkra nem volt jelentőségük.

A mi bandáink a gyár-negyedben teherkocsikkal dolgoztak, amelyek elé gyorslábú lovakat fogtak. Megrohanták az őrtállókat, akik eddig sohse találtak ellenállásra. Koncentrált támadásaik ezeket teljesen tehetetlenné tették. Embereink a szervezett munkásokkal együtt berohantak a munkahelyekre és vitriolt, meg más maró savakat fecskendeztek a már teljesen, vagy csak félig elkészült ruhadarabokra. A sztrájktörőket és előmunkásokat alaposan elpáholták. A sztrájk-őrszemek egész sorát állítottuk fel, a sztrájktörőket egész a lakásukig üldöztük és ha nem akartak ránk hallgatni s nem léptek be az Unióba, rettenetesen elverték. Nem sokára már mindenütt tudták, hogy a sztrájktörés életveszélyes foglalkozás. A nagy gyárakat sikeresen halálra bénítottuk s azután a kisebb üzemeket vettük munkába; ezek azonban hamarosan megegyeztek a szakszervezettel. Én azonban lebeszéltem őket arról, hogy bármelyik üzemben is felvegyék a munkát. Mert Philip még nem készült el. Senkinek sem szabad addig dolgozni, amíg ő nincs abban a helyzetben, hogy árúját a piacra dobja. Ő viszont nem gondolt arra, hogy könnyen kihelyezhető portékáját hamarabb hozza piacra, míg észre nem lehet venni, hogy a kereslet roppant megnövekedett.

A nagy gyárosok szempontjából sok forgott kockán. Legfőbb előnyük: az olcsó munkaerő volt. Ezért tehát megkettőztették az őröket és az ujságok tele voltak cikkekkel, amelyek arról panaszkodtak, hogy a törvény és a rend uralmát, ha ez tovább is így megy, az Uniók verekedő hordái teljesen felborítják. A sztrájk folytán valóságos bandaharc tört ki. Ez is újabb bizonyítéka volt annak, hogy ezek a banda legények mily kevéssé intelligensek. Idegen lakásokba törtek be, csak úgy vaktában lövöldözni kezdettek s ártatlan szemlélőket, utcai árusokat és gyermekeket terítettek le. Csak igen ritka esetben történt meg, hogy valamelyik bandatag megsebesült volna. Csak a sztrájkőröket páholták néha el, viszont a sztrájktörőknek összetörték a csontjaikat. Az egész most már valóságos háborúvá nőtte ki magát és már-már úgy látszott, hogy a gyárosok fognak győzni. Akkor azután az a kitünő ötletem támadt, hogy a boss-ok gunmenjeit megvesztegetem. Ezt az egyes kerületek politikaivezérei útján vittem keresztül, mert a bandák ezekhez tartoztak. Csak azt kívántam tőlük, hogy három hétre húzódjanak teljesen vissza, — addig a szezon véget is ért és a gyárosok teljesen tönkrementek. Az ir és az olasz guerillák Tanner Jones, egy elszánt utonálló és Jack the Rocks, egy szociálista brávó vezérlete alatt állottak. Mind a kettőt politikai barátaik könnyű szerrel meggyőzték, különösen azzal, hogy szép kis summával kerekítették ki érveiket. Frenchie Lavelle is segítségünkre volt. Jack the Bocks nője az ő lokáljában dolgozott és amikor Jack-ot sikerült rábeszélnie, hogy pár hétig nyugton maradjon, — nyert ügyünk volt.

Ezalatt az ujságok a fejük tetejére állottak. Itt volt a jó alkalom, hogy a vasat üssék. Minden alkalom, amelynél rámutathattak a Tammany Hall adminisztrációjára, kövér falat volt a számukra és mindent elkövettek, hogy a sztrájkkal bekövetkezett rémuralomból maguknak tőkét kovácsoljanak. Barney Finn a sztrájkolók oldalán állott. Egyik iskolatársa a legnépszerübb délutáni lap City-editor-a* volt. Barneynek sikerült, hogy barátja figyelmét a sztrájk tisztán emberi motívumaira, a szabók roppant nyomorára terelje. Egy riporternőt küldöttek ki, aki Esther kíséretében bejárta a szabók nyomorúságos lakásait. Ez a firkásznő teljesen megfordította a közvéleményt. A rossz egészségügyi viszonyok és a hosszú munkaidő is megfelelő leírásra és méltánylásra találtak. A lapok magatartása megváltozott. Barney Finn rámutatott Lewkowitznak, a munkásvezérnek jelszavára. „A bevándorolt munkások amerikai standardért harcolnak.” És a munkások egyszerre felszippantották ezt a jelszót, az amerikai standardért, anélkül, azonban, hogy tisztában lettek volna, mit is jelent a munkásság számára az amerikai standard. A szociológusok a gyárak szemétdombjaiba dugták orrukat. Röviden tehát: ügyünk népszerű lett. Egy hónapi sztrájk után a gyárosok feladták a reménytelen harcot és fegyverszünet félét kötöttek a szakszervezettel.

Philip így szerezte meg magának azt a vevőkört, amelyre áhítozott. Kiállitási termeivel átköltözött a Broadway egyik igen elegáns üzletházába, a gyára természetesen megmaradt ahol volt, a Madison Avenuen, azonban anynyira megnagyobbította, hogy most már teljes három emeletet foglalt le.

Engem, mint a munkásság bajvívóját, egekig magasztaltak. Az Unio kezdett felvirágozni és mihelyt a fejlődés ós a siker jelei mutatkoztak, egyre nagyobb számban lepték el a naplopók és az élősdiek. Az agensek és „Walkingdelegatusok” kellemes pozíciójára törtek és ezt el is érték.

Avrum nyakasan harcolt a hadviselésnek és az üzletvitelnek új metódusai ellen, melyeket a szakszervezetek most már teljesen magukénak fogadtak el. Azzal fenyegetődzött, hogy kilép az Unióból, mire Kahn a győztes fölényes érzésével, hivatalosan kizárta. Kijelentette, hogy Avrumot pacifizmusa a munkásság legveszedelmesebb ellenségévé bélyegzi. Avrum azt akarja, hogy a munkások mindig rabszolgák maradjanak. Avrum ezzel szemben azt hangsulyozta, hogy egy igazságtalanságot nem lehet ujabb igazságtalansággal kiirtani. Ettől kezdve kizárólag a munkásság nevelésére szenteli minden idejét. És még ugyanazon a napon elindult zarándokútján, amelynek során az egész országot bejárta.

Ott dolgozott a szénbányák mélyén és a kohók mellett. Ott állott, váll-váll mellett a newenglandi és a déli hatalmas szövőszékek munkásai mellett, Délen, Nyugaton és Délnyugaton, meg a partokon vándor munkásokhoz csatlakozott, akik arattak ós szüreteltek. Undok munkákat végzett el a halászatokban és azokban a gyárakban, hol élelmiszereket konzerváltak. Vegetariánussá lett, miután a chikagói vágóhidakon három hónapon át vezekelt; a hatalmas Északnyugaton úttalan erdőkben döntötte a fát, a messzi puszták ólom és ezüst bányáiban éhezett, városokat és országokat látott, emberekkel az ő nyelvükön, az ő dialektusukban beszélt, otthoni, megszokott szavakkal: Csak néha, néha tért vissza, hogy a családját meglátogassa és Estherrel komolyan kibeszélje magát. És azután megindult megint vándorútján s kereste tovább az amerikai munkás lelkét és hogy megismerje, mik a kívánságai, melyek az igényei. A hová csak elérkezett, a közös érdekek evangéliumát prédikálta és az egységes, egyetlen munkásszakszervezet szükségességéért agitált, amelynek hatalmas morális ereje mindennél hatalmasabb lesz. A szakszervezeti pénzeket — hirdette — arra kell felhasználni, hogy a munkások számára iskolákat és egyetemeket építsenek.

Kinevették, de mély meggyőződése mégis csak követőkre talált. Más vándormunkások magukévá tették a küldetés üdvét, a szélrózsa minden irányában elindultak a vándor misszionáriusok, hogy megkíséreljék, hátha sikerül a munkásságot annak felismerésére bírni, hogy egy nagy közös ügyük van, amely egy egységes, nagy szakszervezetben jutna kifejezésre.

A jótékonysági központ irodájában Avrum így beszélte ezt el Esthernek: — Rájöttem arra, hogy még nincs meg a munkástársadalomban az, amit amerikai munkásnak lehetne nevezni. Egymás között: hunks-nakwops-nak, squarreheadsnak, kikes-nek, mics-nek és heinies-nek nevezik egymást (a magyar, olasz, svéd, zsidó, ir és német munkások gúnynevei.) Nacionalismusuk magaslatáról néznek le egymásra. Az amerikai nem akar ezekről a piszkos idegenekről tudni. Azután ott van az osztályöntudatnak egy másik fajtája is. A gépész a tanulatlan munkást magánál alantasabbnak nézi. Mindenki a jövendő munkaadót látja magában, arról álmodozik, hogy sok pénzt fog keresni és majd másokkal dolgoztat. Az osztályokat elválasztó vonalakat igen élesen húzták meg. Ez azonban egész máskép lesz, ha az amerikai munkásság faji egységet fog alkotni. Akkor testvéreknek ismerik majd el egymást, szimpatikusak lesznek és meg is értik egymást •— mint amerikaiak. Amíg azonban ez bekövetkezik, ott kell álljunk a hátuk megett, meg kell őket tanítanunk arra, hogy felül tudjanak emelkedni kicsinyességeiken, piszkos nagyravágyásukon és végül is fel kell adják sporadikus osztályharcaikat, hogy így egyesüljenek. Mihelyt mi megtörtük az osztályellentéteket, letiportuk a nemzeti öntudat snobizmusát, a munkás osztály akkor tudásban és érdemben testvériesen osztozkodhat majd meg a tőkével a föld roppant gazdagságán.

4.

Érdekes hireket hallok arról, hogy Barney Finn Boolkieval kezd konkurálni. Azzal probálkozik, hogy a boy-okat más atrakciókkal elcsalogassa az utcasarkokról. Ugyan, mit is tud számukra nyujtani? Egy olvasó és egy tornatermet. És jó tanítást. Ezzel szemben Boolkie: kalandot, könnyen szerezhető pénzt, szórakozást, tánctermeket, kocsmákat. Biztos és kellemes állást, mint politikai verekedő, vagy pedig jól megfizetett foglalkozást a bordélyosok és a hivatásos hamis kártyások közötti harcban. Az ő élete: a folytonos izgalom. Boolkie legjobb segitő társa: a rettenetes munkásnyomor. És hozzá, a munkát olyan rosszul fizették és olyan visszataszító volt, hogy igazán nem volt érdemes dolgozni, naponként tizenkét órát robotolni, hogy azután a hét végén annyi se maradjon meg, hogy legalább egy kicsit szórakozzék az ember... Az ifjak nem akartak tovább szabómunkások lenni, hisz maguk előtt látták apáik nyomoruságos életét. És azok a nagyravágyó ifjak, akik az üzleti élet gazdasági megoldása, vagy pedig tudományos pályák iránt érdeklődtek? Csak egyszer próbálták meg, hogy szembeszálljanak az élet vadságával és az ő bőrük is megkeményedett és megkérgesedett. Bizony nem került sok időbe, hogy belássák: az erény keskeny és egyenes útja nagyon hosszú, nagyon fárasztó és végül is, zsákutcába fut. Az ismert amerikai karrierek közül egy se nyujthatott számukra más tanulságot.

A politika korrupciótól és álnokságtól bűzlött. Az üzleti élet még roszszabb volt. Nap-nap után a kereskedelemben, az iparban, a kormányzásban rettenetes botrányok gyönyörködtették az embert... A napiparancs így hangzott: tegyél te is úgy, mint a többiek... Ez a nemzedék romlott volt, a piszokban és a szennyben csuszott. Avrumnak csak egyben volt igaza: még nem volt senki igazi amerikai. Még nem volt amerikai standard... A saját magunk keresésének ideje volt ez, a fejlődésnek az a formája, melyet a sárban mászó féreg kezd meg. Igy beszéltem, így gondolkodtam. Esther természetesen ezt nem látta be, ezt nem ismerte el. Hosszan beszéltem, komolyan. Becsületes meggyőződésem volt az, hogy nekem van igazam. Valószinüleg csak azért érveltem igy, hogy önmagamat meggyőzzem. A logika segitségével mintegy körülbástyáztam magam, hogy igy védekezzem Esther ismételt érvei, e mindig jót akaró ellen. Kevés szabad időm volt. Az elismert vezetők egyike voltam. És mert politikus voltam, mindenkinek rendelkezésére kellett állanom... Csak néha-néha enyhült a roham és ilyenkor Estherre gondoltam. Amíg minden percem és minden gondolatom igénybe vette a munka, könnyű volt elfelejtenem. És lassanként előttem is derengeni kezdett, hogy az én sorsom is az, ami minden politikusé: az életem már nem tartozott többé hozzám, az életem felett a pártom rendelkezett. És már sokkal mélyebben belegabalyodtam, semhogy ki tudtam volna magamat belőle szakitani. A lápban immár gyökeret vertem és nem volt bátorságom, hogy máshová ültessem át magam.

5.

Együtt mentünk el Lillie Rosenfeld és Sam Rakovsky esküvőjére, aki Sid Raleigh név alatt hires komponista lett. A nagy lakodalmas ünnepség a felső város egyik nagy termében zajlott le. Sam a gettó egyik hires fia volt, aki zeneművek kiadásával gazdagodott meg. Ő és Al Wolff színházigazgatók voltak. Főképen zenés komédiákat játszottak, melyek glórifikált burleszkeknél alig voltak egyebek. Al kijelentette, hogy teljesen tisztában van azzal, amit a közönség akar: elegáns szennyet és meztelen lábszárakat.

Asszonyaink ékszerei és gála-ruhái a csillárok fényével vetekedtek. Mindenki ismerte itt egymást. Szives üdvözlések, megszólítások, kiabálás, kacagás, visitás, visongó gyermekek, akik megcsusztak a fényes parketten; egy fuvózenekar melódiája, mely Sam hires Hits-ét játsza — valóságos családi esemény, minden nagyképüsködés és zavaró momentum nélkül.

Még akkor este Hymie Rubin kihirdette, hogy eljegyezte Sam nővérét, Mayt, egy tanítónőt, akinek komoly szemei voltak és haja, mint a fehér kávé... Al Wolff második feleségével jött el, — az első valami ismeretlen volt, akitől elvált. Al Wolffné II. hires operette-star volt... Öreg barátok, akik egymásnak férjeiket, feleségeiket, vagy jegyeseiket mutatják be... Mindenki már házas ember volt, vagy legalább is házasulandó... Hymen volt a nap istene.

Esther, aki buzakalász szőke ruhában jött el, olyan igézően nézett ki, hogy nem tudtam a szemem levenni róla. A körülötte levő, hervadt asszonyságok kellemes kontrasztja volt. Kövér kezek, hullámzó keblek, széles csipők, duzzadt arcok, dupla tokák ... Ő pedig ... Tropikus kertben vékony száron, hófehér virág... Amikor azután az egyik sarokban egy műpálma alatt egyszerre csak egyedül maradtam vele, elvesztettem minden önuralmamat, csak vállanak vakitó fehérségét láttam, szemeinek sorvasztó fényét... Oh, ma nem voltak olyanok, mint a fagyott tavak. Szerelem, melegség, érzékiség úszott a parfőmös levegőben. Mint exotikus lepkeraj... Maga Esther is felengedett és kelyhében kivirágzott... Pezsgőt ittam. Csak úgy izzott bennem minden, olyan voltam, mint egy őrült... már nem voltam többé Meyer Hirsch; az az egyéniség, melyet magamra vettem, semmivé lett... Olyanok voltak Estherhez intézett szavaim, mint a nyári szél, amely felkelti a virágban a szenvedélyt, hogy kinyíljék, hogy illatozzék.

Szépségétől, amely egy új tavasz´ illatát, csábítását és igéretét lehelte, megbabonázva térdre vetettem magam előtte. Kezeit csókoltam, melyek ölében nyugodtak. Azután éreztem, hogy felémhajolt és suttogva szólt. A zene harsogott. A suttogás belefult, elveszett a nagy lármában, de egy, egyetlen szó, mégis szivembe lopódzott... „Édes fiam”. És én fejemet belefurtam ruhájának hízelgő ráncai közé és éreztem lábának reszketését... Kacagó hangokat hallunk a közelünkbe. Keze a vállamon tétovázik; felállok... Szerelmes párok meghitt sarkokat keresnek ... Mint bűnös gyermekek, csendben űltünk ott... Durva hang..., mint a mennydörgés intő szava az emberekhez, hogy keressenek gyorsan menedéket maguknak... A durva hang közelebb jött és már hallom is, hogy mit kiabál: „Mister Hirsch!... Mister Hirsch! Nem látta kérem valaki Mister Hirschet?... Big Joe volt, aki így borotválatlanul még durvábban nézett ki s hozzá zsákszerü, lompos ruhát viselt és a sapkáját még jobban a szemére húzta, mintha brutális kinézését akarta volna még feltünőbbé tenni. Véraláfutott szemei olyanok voltak, mint kialudt szén szemek. A hozott hír rövid volt és velős: „A banda három tagját elfogták. Gyilkossággal vádolják őket. Idegen rendőrök tartóztatták le őket és behozták a rendőrkapitányságra, hogy a Third Degré-vel * bíróság elé állítsák. Third Degree.... Szándékos emberölés... Dopie, Archie és Dago...” Gyorsan elbucsuztam Esthertől, azt mondottam neki, hogy még visszajövök és hazakísérem... „Esther várj reám, ameddig csak várhatsz...” De nem tudtam idejére viszszajönni.

Boolkie a rendőrség előtt várt rám. Nagy-gyorsan figyelmeztetett rá: „Third degree. Boss.” Besiettem és arra kértem a főnököt, hogy a „harmadik fok”-ot ne alkalmazza. Az én embereimről van szó. Rendszeresekről. Erre igen kellemetlen tényállást mondott el. Vasuti detektívek kezében volt az ügy és így a rendes detektívek nem tehettek egyebet, mint a kezükre játszották, mert a terhelő adatok teljesen bizonyosak és meggyőzőek voltak. Kijelentettem, feltétlenül szükséges, hogy a harmadik fokot valamiképen eltussolja. Jól tudtam, hogy Dopie Ikie olyan argumentumoknak, mint a rendőrbot, gummibunkó csak nem fog tudni ellenállani, „Chief! — mondottam — az egyik közöttük félkegyelmü, még félig meddig gyermek és mindent be fog vallani.”... Big Jim és Little Tom után küldetek. Keresztül vittem. Külön cellákba tették őket és így elég időm volt, hogy kibeszélhessem magam velük és instruálhassam őket... „Egy átkozott szót sem. Egy árva szót sem...!”

Az ifjakat azzal vádolták, hogy a 2. Avenuenél a magas-vasút egyik jegyárusítóját meggyilkolták. Azzal is vádolják őket, hogy háromszáz dollárt, a Társaság pénzét, elrabolták. A bűntett hat hét előtt történt. Akkor a szokásos feltünést keltette, de most már szinte teljesen feledésbe ment. A rendőrség nem erőltette meg magát a nagy nyomozással. Többé-kevésbé köztudomású volt, hogy a bandák egyikének keze van benne. De a vasúttársaság nem hagyta annyiban a dolgot. Detektivjei besugókat szereztek azokban a korcsmákban, amelyekben a mi bandánk emberei jártak. Dopie Ikie, részeg hősködésében mindent elárult. Amint kiderült, egyáltalán nem került volna vérre a dolog, ha Dopienek nem lett volna az a becsvágya, hogy gyilkossá legyen. A társai fenntartott revolverekkel a hivatalnokot arra kényszerítették, hogy a pénzt adja át és már menekülőben voltak, amikor a lövést hallották. Archie és Dago megfordultak és akkor látták, hogy Dopie füstölgő revolverrel, vigyorgó arccal áll ott. Ez volt az első lövés, amit Dopie revolveréből leadott és így nagyon büszke volt rá. El is hencegett ezzel a besugóknak és erre mind a hármat, gyilkosság gyanuja alatt, letartóztatták... A jegyszedő és egy öreg úr, aki a vonatra várt, felismerték a rablókat. Mindent elkövettünk, hogy ezeket a már ismert politikai metodusokkal, megvesztegetéssel és fenyegetéssel a magunk számára megnyerjük. De a vasúti detektívek fényesen őrizték és pénzelték őket. A társaság végre véget akart vetni azoknak a gyakori rablótámadásoknak, melyeket jegyárusítói ellen elkövettek... A spicli egy kiszabadult gyilkos volt. Az egyedüli, amivel akkoriban egy kiszabadult fegyenc keresztül tudta magát becsületesen az életen verekedni, az volt, hogy spiclinek, kémnek ment. Boolkie el akarta intézni ezt a fickót. Az egyik bár kéziszolgáját félholtra verte, amig ez elárulta annak a nevét, aki a hátsó szobában együtt sörözött Dopievel. Egy részeges fráter volt ez, aki a saját maga titkát sem tudta megőrizni. A vérdíjon azonnal vad tivornyát rendezett. Boolkie felkutatta az egyik korcsmában, amely a Jack the Rock körzetéhez tartozott. Száz dollárt tűzött ki az áruló nyelvéért. Két nappal később ezt a száz dollárt ki is fizette. A berugott amatőrdetektivet az egyik garniszállóban, ahova egy nő csalta el, leszurták. Ezen felül még a nyelvét is kivágták, hogy ezzel figyelmeztessék a többi árulót.

Elérkezett a tárgyalás napja. Minden ellenem fordult. Dopie a vasúti detektív előtt is, aki elfogta, fecsegett. A szemtanuk adatai pozitivek és meggyőzőek voltak. Az esküdtek kiválogatásába nem tudtunk beleavatkozni, mert a detektívek ugyancsak résen voltak. Szerencsére az esküdtek egyikét megnyertük magunknak. És így elértük a legtöbbet, amit elérni remélhettünk — az esküdtek nem tudtak egységes véleményre jutni. (Amerikai törvények szerint halálos itéletet csak az esküdtek egyhangú verdiktje alapján lehet hozni. A ford.)

A második tárgyalásnál azonban a vasúttársaság megbízottai már figyelmesebbek voltak. Kitűnő esküdt-csapatot toboroztak össze. A mi embereink bűnösöknek találtattak és a villanyos székre ítélték őket.

A bírói ítélet, mint ahogyan az várható is volt, nagy megdöbbenést keltett. Különben én a magam részéről mindent elkövettem, hogy csak másodfokú gyilkosságban mondják ki őket bűnösöknek. Talán különös, de mindenki azért imádkozott, hogy olyan verdiktet kapjunk, amely az életfogytiglani fegyház kárhozatára itéli őket. Annyira csüngünk mindannyian ezen a rongyos életen.

A folyosón három gyászoló csoportot találtam. Dopie Ikie anyja, Schneiderné asszony, aki egy gyapju kendővel kötötte be fejét és akinek beesett arcán úgy ült az ép az imént kimondott halálos itélet, mint valami szimbolum, kétségbeesésében ritmikusan ide-oda hajlongott a testével, — Archie tiszteletreméltó szülei Yonkel Wotin és Wotinné állottak. Wotinék olyanok voltak, mint, akiket fejbevágtak; összezsugorodva állottak ott, mintha minden, minden könny kiszáradt volna már a, szemükből. És mellettük állott Dago Jack apja, akinek arca merev volt a visszatartott könnyektől... A lépcső alján Boolkie várakozott a gyászoló ludlow-streetiekkel... És egy másik csapat is várakozott a bejárat előtt: jótékonysági központ egy küldöttsége, amely úgy állott ott, mint vigasztaló papok a halotti ágy körül: — Esther Brinn, Barney Finn és dr. Lionel Crane...

...Finn halványkék szemei szánakozva nézték a sajnálatraméltó szülőket, majd dühösen Boolkiet mérték végig. De Finn nem tudott sokáig haragudni. Esther beszélt valamit vele, majd odamentek a szülők csoportjához és megnyugtatták őket, hogy gyermekeikért még nem adták fel a harcot... Én is megpróbáltam, hogy reményt öntsek beléjük s azt mondottam, hogy kitünő reményeink vannak a felebbezés sikeréhez. A szivem mélyén azonban jól tudtam, hogy ez nem igaz... Csak egy reménységünk lehetett, a kormányzó kegyelme... aki a halálbüntetést életfogytiglani fegyházzá változtathatta át.

A jótékonysági intézmények elhatározták, hogy elvileg tiltakozni fognak a halálbüntetés ellen. Felhívtam a figyelmüket, hogy eget és poklot mozgássanak meg, mert a kormányzó, egy republikánus, sziklaszilárdan meg volt győződve arról, hogy a gyilkosokra feltétlenül halálbüntetés jár.

Dr. Crane kijelentette, hogy a küzdelemnek kizárólag Dopie Ikie személyére kell összpontosulnia, bár ennek az élete voll, — amint ki is jelentette — a legkevésbé értékes. Ennek kivégzésében azonban a barbárságnak olyan fokát látta, amelyhez csak egy gyermek hivatalos meggyilkolása lenne fogható. Véleménye szerint Ikie a törvény értelmében nagykorú volt, ezzel szemben szellemileg megmaradt egy kis gyermek fejlődési fokán, már pedig senkit sem, lehet idősebbnek tekinteni, mint amennyire szellemi tekintetben becsülni lehel. Az emberi társadalomnak nagyon visszamaradottnak kell lennie ahhoz, ha nem akarja felismerni, hogy az olyan félkegyelmüek, mint Dopie, tulajdonképen gyermekek, akiket azonban, sajnálatos módon, egy férfi testalkatával ruházott fel a természet. De mivelhogy gyermekek, nem lehet a felelősség teljes sulyát rájuk akasztani és nem lehet felettük, mint felnőtt, értelmes férfiak felett, ítéletet hozni... Ikie mentalitása — vagy ennek teljes hiánya — egyike volt azoknak a pontoknak, melyeket a tárgyalás során erősen kikezdettünk. Jogi szempontból véve senki sem állithatta, hogy Ikie nem lenne beszámitható. Bp oly kevéssé, mint ahogyan egy tizenhétéves ifjuról sem lehet ezt állítani, mert ennek csak gyermekes és korlátolt felfogása van az életről általában és a maga egyéni felelősségéről... Dr. Crane, akit, mint szakértőt hallgattam ki, kijelentette a bíróság előtt, hogy Ikiet, felfogása alapján, még mint gyermeket kell kezelni. Elérkezett annak az ideje, hogy az emberi társadalom végre a gyenge elméjüek sorsával is törődjék, mint ahogyan azt az őrültekkel teszi. Ezeket, ép úgy, mint az őrülteket, izolálni kell és meg kell őket abban akadályozni, hogy továbbszaporodjanak... Megakadályozni... a szaporodást... A biró templomjáró volt és összeráncolta a homlokát... Az ember ne avatkozzék be az Ö akaratába... A biró megállapította, hogy Ikie jogi szempontból teljesen beszámíthatónak tekintendő és így cselekedetéért felelőssé is lehet tenni... Esther ismerte Ikiet és pedig úgy ismerte, mint beszámíthatatlan, felelőtlen kis gyermeket... De miután egyedül ő felelős a gyilkosságért, — így érvelt Esther, — a másik kettőt nem lenne szabad halálra ítélni s csupán a rablótámadásért lehetne őket felelősségre vonni. És azon kívül nem lehet egyedül őket felelőssé tenni bűnükért. Ugy érzi, hogy az emberi társadalom is elhanyagolta ezeket a gyermekeit és így tennie kell érte most valamit... Mindig megfigyeltem azt, hogy az emberi társadalom csak akkor kezd elhanyagolt gyermekei után érdeklődni, ha ezek rajta tettleg megbosszulják magukat.

Dr. Harry Wotin kilépett a tárgyaló teremből. Hallotta, amint Archie testvérét halálra ítélték. Évek óta nem beszélt a testvérével. De most, hogy halálos szükségben van, segítségére sietett... Mindnyájan ezt várják és amikor már késő, akkor bezzeg nagyon sietnek... Harry most már kissé jobban van öltözve. A kabátja és nadrágja már egymáshoz tartoznak: ez azelőtt sohase történt meg vele. Hymie fellendítette az üzletet és igen sok embert vonz a rendelőjébe. Csak néhány évre van szüksége és az Eastside legkeresettebb orvosává növi ki magát. De maga Hymie jelentette ki, hogy Harry sokkal komolyabb tudós és jobb orvos, mint ő. Ez azonban nem hozott Harrynak semmit a konyhára. Harry egyszerüen nem értett hozzá... Nem szólt egy szót sem, karon fogta szüleit és kivezette őket a törvényszéki épületből. És azután Esther is kisírta büszke bánatát és könnyek gördültek végig az arcán. Harryért sirt. Harryért, aki minden idejét a szegények gyermekeinek szentelte... Csak később tudtam meg, hogy mi volt Esther könnyeinek tulajdonképeni oka. Attól félt, hogy Wotinék nemsokára a második fiúkat is megsirathatják. Második haláleset, második veszteség: Harry önként hajlandónak mutatkozott arra, hogy kísérleti célokra beoltatja magát... Mind a két Wotin, kik oly különbözők voltak, Harry, az orvos és Archie „The Canon” — mégis csak egy magból származtak, ugyanazon a talajon nőttek fel... olyan különbözőek..., de Vajjon tényleg annyira különböznek egymástól ? A félelem nem ismerése mindkettőjük alapvonása volt... Emlékszem rá... A tárgyalás elején történt... Archie hamar felismerte, hogy mindhármuk ügye nagyon rosszul áll. Kijelentette, semmi értelme sincs annak, hogy mind a hármukat egyszerüen az árnyékvilágba küldjék. Ő akart a bűnbak lenni, hogy ezáltal a másik kettőt megmentse... Egy kis történetet talált ki, amely az ő véleménye szerint odavezetett volna, hogy mind a két társát felmentik és egyedül őt mondják ki bűnösnek. Dago Jack azonban nem akarta ezt az önfeláldozást elfogadni ós maga akarta ugyanezt megtenni. Sőt még maga Dopie Ikie sem akarta azt, hogy Archie mindent magára vegyen... Ikie... úgylátszott, hogy ez az egészet csak tréfának veszi, egyáltalán nem tudta belátni, hogy mit tett és hogy mi vár reá... És hogy örült, ha valamelyik fogolytársa megrázta a cella vasrácsát és odakiáltott: „Hey, Dopie, énekelj nekünk egyet! Fogjátok be a pofátokat, ti gazemberek, hadd énekeljen már egyszer ez a jóravaló fickó!”... Dago Jack bánatos volt. Azt mondotta, az ő bűne, hogy Dopie Ikiet magukkal vitték. Ő kapta azt a tippet, hogy a jegyelárusítónál nagyon sok pénz van és Archiet felszólította, hogy rabolják ki. Dopie, amikor meghallotta, hogy valami készülőben van, könyörögni kezdett, hogy vigyék őt is magával. Dago jó fickó volt, nem akarta Dopiet megbántani és hagyta, hadd tartson ő is velük... Ő maga sohse adott volna revolvert Ikie kezébe, de Ikie szerzett magának egyet. Jarskis Bartendernek azt hazudta, hogy Boolkie küldötte egy revolverért... És így történt.

Amikor Esthernek elbeszéltem, hogy Archie azt az ajánlatot tette, hogy magára vállalja a bűnt és kész volt mind a két bajtársáért meghalni, hogy Dago Jack vonakodott ezt elfogadni, sőt saját magát akarta feláldozni, — Davie meggyőződését juttatta eszembe... azt a meggyőződését, hogy minden emberben dolgozik valami, ami szentté teheti... Nagyon el volt keseredve azon, hogy ez a város mennyire közömbös saját gyermekei iránt. Ugy érezte, hogy más körülmények között e három halálra itélt gyilkosból más lehetett volna... Ezzel szemben — erre én mutattam rá — mások sokan, akik hasonló körülmények közül kerültek ki, akiknek hasonló nehézségekkel kellett szembeszállaniok, mégis mások lettek, sokkal jobbak... Válasza egy kissé hidegen hangzott és még sokáig bántott: „Nem is annyira mások, nem is annyira jobbak, Meyer!”

Pár hónappal később felutaztam a Sing Singbe és a három fiúnak elvittem a rossz hírt. Felebbezésünket egyhangulag visszautasították. A kivégzés napját is kitűzték már... Archie a kis zöld ajtó felé nézett, amely a kivégzési terembe vezet. „All right, — mondotta, — poroltasd le az elektromos széket”. Dago Jack ép ilyen hidegen fogadta a hírt... Ezek végig játszák a szerepüket..., ezek hűek lesznek ideáljukhoz: félelem nélkülinek lenni az utolsó lélegzetvételig... És Ikie... ezt egyáltalán nem érdekelte a mi beszélgetésünk..., kizárólag egy új tánclépés kötötte le minden figyelmét, amelyre ennek a halálháznak egy másik lakója tanította.

Levelekkel, petíciókkal, táviratokkal és felhívásokkal árasztottuk el a kormányzót. De nem tudtuk megingatni a halálbüntetés helyességébe vetett hitét. Végül is Barney Finn és én elmentünk Albanyba, hogy személyesen kérjünk a kormányzótól kegyelmet. Szilárd maradt. Kijelentette, hogy tettük borzalmas és példás büntetést kíván... Ez úgy hangzott, mintha a Vasút Társaság ügyésze mondotta volna... Semmiféle befolyásom nem volt rá. Sőt egy oldalvágást is mért rám, mert kijelentette, hogy ezt a gyilkosságot könnyen s nem épen jogtalanul a Tamanny Hall számlájára lehet írni... Öt évvel azután megint találkoztunk... a kormányzó úr és én. Jól emlékeztem még arra, hogy milyen fölényesen ítélte el ezt a bűntettet. És arra a nyilatkozatára is emlékeztem, hogy jogszerűen gondolkodó polgárok semmiféle jogtalanságot megtorlatlanul nem hagyhatnak... Amikor én viszontláttam, egyik személyes jó barátja esett be egy bősz csapdába. Megragadtam a gallérjánál fogva az esetet. A kormányzónak ezt a barátját, aki a legjobb társaság prominens tagja volt s aki Amerika egyik legrégibb arisztokrata családjához tartozott, mint a legmegvetendőbb bűnöst leplezték le, aki kis gyermekeket megrontott és asszonyok első tavaszát megbecstelenítette. És ugyanez a kormányzó megvásárolt engem, megvásárolt engem, hogy bizonyítékaimat megsemmisíthesse; megvásárolt azzal — Well, ezt hadd beszéljem el később... Közben azonban három emberemet halálra ítélték.

Még jól emlékszem a kivégzés napjára. Dr. Harry Wotin a kórházban halálos ágyán feküdt. Archie bátyjának egy kis emléktárgyával kerestem fel, egy kis souvenirrel, melyet Archie a Sing Sing halálházában patkóvasból puszta kézzel görbített össze. Egy lószőrből készült gyürüt is hoztam, melyet Dopie Esther számára font... Hires orvosok konzíliuma állotta körül Harry ágyát... Feszült érdeklődéssel figyelték haláltusáját... — megilletődéssel állottak a tudomány martyrja előtt... Ott fenn, a Sing Singben, a bátyja is orvosi megfigyelés alatt állott — a gyilkos áramra vártak, amely majd a kivégzett gyilkos agyát vizsgálat céljából hozzájuk eljuttatja... Itt a kórházban, azzal igazolta be Harry állításának helyességét, hogy meghalt. A doktor urak kijelentették, hogy neki volt igaza: egy bizonyos valami előidéz egy olyasmit, ami halált idéz elő... Harry meghalt, hogy másokat megmentsen az életnek... És Archiet kivégezték, hogy másokat intsenek...

... De hol van Wotin mama? Előbbre valónak tartotta, hogy a Sing Singbe menjen ki, hogy ott kedvenc gyermekének a közelébe legyen, aki talán a karjai között akarta a halált fogadni. Mert Archienek, így határozott az anyaszív, nagyobb szüksége volt rá... Harry azzal a büszke tudattal halhatott meg, hogy egy szép tettet hajtott végre.

Dopie Ikie úgy ment a halálba, hogy még az utolsó pillanatig is az új tánclépést gyakorolta. A hivatalos tanuk, egy ünnepélyes szoborszerű csoport, figyelmét arra hívta fel, hogy milyen ügyesen tudja a sarkát összecsapni. Senki sem nevetett. Mert senkinek sem volt bátorsága ahhoz, hogy szemtőlszembe a halállal, a humor iránti érzékét csillogtassa. Ikie nevetett, amikor a székbe ültették és átkötötték a szemét. És hangosan felnevetett, amikor a testén levő bőrővbe a rézelektrodokat megerősítették; és amikor az áramot beleengedték, a vigyorgás ott fagyott meg szürke, pattanásos arcán és merevvé tette szemeit, amelyek játékszernél egyébnek az életet sohase látták... Archie egész tompult volt. Nem akarta sem az anyját látni, sem a rabbit. Egy cigarettát kért csupán tőlem. Adtam neki. Megízlelte és azt mondotta, hogy az íze valamire emlékezteti. „Igen, igen érzem, — mondta, — ez azoknak a burgonyáknak ize, melyeket az utcán a kis tűznél sütöttünk meg... Emlékszel-e Meyer, emlékszel-e, hogy milyen nagyszerüen ízlettek ezek nekünk... ? És azután átvezették a zöld ajtón... Dago Jack a katolikus megbánás és vezeklés glóriájával ment a halálba... Különös kívánsága volt... Dopie került először sorra, mert azt hitték, hogy ő tudná legnehezebben a várakozást elviselni ... És amikor Dago cellája előtt elvezették, suttogva mondotta: „Várj egy pillanatig Kid. Meg akarlak csókolni”... Megcsókolta Ikie arcát... „Bocsáss meg nekem Kid. Meg tudsz nekem bocsátani? Nem lett volna szabad, hogy magunkkal vigyelek. Hiszen te még gyerek vagy. Nem kellett volna magammal vigyelek... szegény fiú... hiszen csak egy baby vagy...” És így haltak ők meg.

(Folytatása a következő számban)

¹ gunmen = verekedő csapatok

* városi szerkesztő

* „Harmadik fok”, a legsulyosabb minősítésü gyilkosság.