Korunk › Áprlilis 1998| Áprlilis 1998 Határok között — határok fölött |
Előszó Határológiai kistrakta Lászlóffy Aladár Versek Ken Smith Balkáni történetek Tordai Zádor Franciák, németek — ideológiák Louis Dumont "Gézengúz nép valátok kezdet óta..." Alexandru Vaida Voevod Egy láda maszkószki Zelei Miklós Proletár reneszánsz (I.) Hankiss Elemér A Bárány-Horváth Attila Irodalmi/nem irodalmi Adrian Marino Ha jönne az angyal... Moldova György Tájoló Miért gyilkolt Édes Anna? Lengyel András Toll Határkaland Kántor Lajos Könyvek művésze Czellár Judit Da capo al fine Szabó Géza Műhely/Atelier Párbeszéd a párbeszédről és egy egyszerű "számról", a 22-ről Gabriela Adameşteanu Világablak Privatizációs módszerek Kelet-Európában Réti Tamás Mű és világa Helyszíni tudósítás a törvény kapujából Szilágyi Júlia Téka Az első és a többi média Kelemen-Schittenhelm Attila Életkép a múltból László Noémi Talló Illúziótlan művészet? Vonalak, számok, kövek Szilágysági Limes Olaszok Isztriában Új határok | | Zelei Miklós Egy láda maszkószki Nagyszelmenc és Kisszelmenc: magyarlakta ikerfalu a szlovák–ukrán határon. A település Trianon után került Csehszlovákiába, 1938 és 1944 között újra Magyarországhoz tartozott. A szovjet csapatok 1944 novemberében értek oda, s a politikai tisztek azonnal dolgozni kezdtek azon, hogy az elöljáróság kérje a falu felvételét a Szovjetunióba. A kisszelmenci bíró alávetette magát a sztálini önkéntességnek. A nagyszelmenci bíró megtagadta a kérelmezést, emiatt őt elmozdították a helyéről, de mire ez megtörtént, addigra kialakult a határvonal, s Nagyszelmencet már nem lehetett a Szovjetbe besorozni. Szülőket és gyerekeket, rokonokat, testvéreket vágott el egymástól az új határ. A falu két felében élő családtagok évtizedekig nem találkoztak, nem beszéltek egymással. A brezsnyevi időkben öt méter magas palánkot húztak a határra, hogy ne is láthassák egymást. Az alábbi részlet elbeszélője pontosan a határon lakott, a vasfüggöny az udvarára épült. Negyvennégy novemberében jött oda hozzánk a határ, attól fogva nagyon sok bajon, nyomorúságon mentünk keresztül. Nehéz volt meglenni mán annyiból is, hogy két úrnak egyszerre nem lehet szolgálni. Nem akartunk bekerülni a beszpekára [beszpeka: a különféle szovjet belügyi szervek, NKVD, KGB ukrán népi neve, amelyet a magyarok is átvettek, s ma is használnak], de jöttek oda nálunk olyan idegen emberek, akik nem bánták, hogy mivelünk mi lesz, csak ők beszéljenek át a határon. Ugye anyám azt nem engedte meg, hogy az udvarunkról átbeszéljenek, mert hogyha minket megfogtak volna, kihajtanak a házból. Kezdetben a falu népe járt átal a templomba is, Nagyszelmencbe jártak átal, meg onnan jöttek ide. Negyvennégy-negyvenöt telén még hagyták. Jöttek Szürtéből is, hogy mennek Nagyszelmencbe, a görög katolikus vagy református templomba, onnan meg engedték át az embereket a római katolikus templomba ide, Kisszelmencbe. Iskolába jártak oda innet. Még voltunk átal aratni is. Akik elvetették a búzát, kaptak három napot aratni. Aztán amikor lezárták a határt, jött a szigorúság. Nem szabad volt se beszélni, se semmi. De egyiknek ott volt az apja, a másiknak ott volt a lánya, férjhez ment oda, vagy testvérje, az mind akarta látni vagy tudni, hogy hogy van, meg mint van. Az nem nyugodott bele egy se, hogy itt van a határ. A katona nem engedte, hogy átbeszéljenek. Elfogták őket, vitték Palágyba, a kaszárnyába, a pincébe. Lakadalom volt egyszer, és a vőlegénynek az unokatestvérit elvitték a pincébe, mert átbeszélt a rokonoknak. Elküldtek engemet, hogy menjek el érte. Adtak két félliter pályinkát. Odaadom a pályinkát egy őrmesternek. Részlet egy készülő dokumentumkönyvből Odajött a többi is, a nacsálnyik is, voltak hároman is. Mikor megittuk az egyik féllitert, én is ittam belőle, a tiszt azt mondja, tegnap kellett volna gyünni. Mondom: minek? Megkérdezni, hogy mit kell csinálni a lakadalomban. Hát én tudom, mit kell csinálni. Ők meg tudják, mit kell csinálni a fiúval, azt mondja. Reggelig itt fogjuk tartani, hogy eztán senki ne merjen menni a határhoz átbeszélni. És nem engedték haza a fiút csak másnap reggel. Mondta a tiszt nekem, azért csinálja ezt, hogy féljenek, ne merjenek odajönni. Ha ezt is hazaengedi, azt is hazaengedi, csak ezért, csak azért, akkor oszt mindenki azt csinál, amit akar. Volt egy ember, akit megfogtak, valami cipőbokszot vett átal, a katona, aki már hét éve volt katona, kapott hét év csurmát [börtönt]. A másik katona kapott négy évet, az ember is kettőt. Ha valamit áthajítottak a határon, azt nem volt szabad fölvenni a katonának se. Azt csak a nacsálnyik zasztáva [a határőrs parancsnoka] vehette fel. Tanú mellett. Én is fel voltam jelentve, hogy járok átal a határon, hogy én vettem át valami kását. És avval a kásával háromszor voltam az ungvári várban a beszpekán. Két-két napot húztam ott le. Pedig cukrot vettem át, meg csináltak nekem Nagykaposon csizmát is, birgerit. Ötezerkilencszáz koronáért, de nekem nem került semmibe. Adtam átal cigerettát, és azért megcsinálták. Ezer darab cigerettáért cséplőgépet lehetett venni, olyan ára volt. Aki háromezer darab cigerettával elment a szudéta területre, mintha Amerikából jött volna haza. Ott mán nem volt veszélyes, csak innet át kellett vinni. Zsákokkal ment átal a cigeretta. Pályinkáért, cigerettáért engedte át őket a katona. Meg szöktek is. Voltak bátor emberek, akik átszöktek a határon, és elmentek Amerikába. Zsidók is mentek átal, Palágyból. Megjöttek a lágerből, aztán átszöktek. Nagyszelmencből a cigerettáért zsákszám hozták haza a szöget. Meg fehér cérnát, ilyen cérnát, olyan cérnát. És volt, amelyik itt a határon hajigálta el, hogy a katona meg ne fogja. A nagykaposi suszter másnak is csinált csizmát. Nekem sárga birgeri készült. Varrott talpú. Igen szép volt, örültem neki, de nem mertem hordani. A muszkátul féltem, megkérdezi, honnan van, mit felelek rá. Jaj, jelentve is voltam, mennyit voltam jelentve. De átvettem nagykabátot is, két órát adtam át érte Szlovákiába, karórát. Még az ötvenes években. Karácsonyra volt a nagykabát átvéve. A katona őrségben állt, de már nekem igen kellett a kabát karácsonyra, megmondtam a katonának. Hallgass ide, aszongya, már várom, mindennap, minden percen, telefonon is a leszerelésem. Ha lejön a leszerelési parancs, nekem rögtön telefonálnak. Már ment volna haza. Aszongya, de rosszul ne emlegessél engemet majd, ha elmentem innen. Köd van, én lenn állok a kerten. Meg van fagyva, ha vigyázol, nem marad nyom. Vedd átal. De ha egy tiszt idejön, és téged megfognak, én úgy fogok veled bánni, hogy nem tudok semmit. Átvettem, mondom a katonának, gyere, valamit megiszol. Nem kell semmi. Vettem is átal mást is, másnak is, segítettem ugye, magamon is. De félni kellett, igen félni. Így éltünk akkor. Nagyanyám, apámnak az anyja, igen akart jönni nálunk, toltam vissza a határon, nanyó, nem szabad, igen idős asszony volt, nyolcvanéves, nem tudta, hogy nem szabad. Olyan nap nem volt, hogy valami baj ne lett volna. Aztán meghalt, otthon Nagyszelmencben, és a kezembe adták a pisztolyt, hogy menjek át, nézzem meg, de senki meg ne állítson, hanem jöjjek vissza. Lőjem le, de akkor is gyüjjek vissza. Egy szakaszvezető akarta adni a pisztolyt, hogy menjek, de akárki akar megállítani, finánc, katona, lőjjem le, és vissza. Nem mentem. Nagy volt a szigorúság. A katonákat elítélték hét-hét évre, mert a tiszt észrevette, hogy átengedtek valakit a határon. Hét-hét évet kaptak. Egyiket Lipickijnek hívták, a másik meg Uzkij volt. Meg még egy Piccin nevezetű is. Piccin Alekszander, úgy hívták. Ő négy évet kapott. Igen derék fiúk voltak. És mikor az ítélet volt, jött a határszéli komendant, nem a palágyi parancsnok, hanem az, aki hét kaszárnyának volt a parancsnoka, egy major Szürtéből. Hozzá tartozott Őr, Botfala, Palló, Palágy, Csigettye, Salamon... A csigettyei nyári láger volt. Még ott egy tiszt agyon is lőtte magát, egy főhadnagy. És az ítélethirdetésre, amikor a katonák hét-hét meg négy évet kaptak, a major parancsára minden kaszárnyából vittek be katonákat Ungvárra, hogy lássák, és féljenek, hogy ne merjenek ilyet csinálni. Se pályinkáért, se semmi másért, nehogy valakit vagy valamit az államhatáron átengedjenek. Bevitték őket az ítélethirdetésre, hogy beszéljék el a többinek. Mert már megismerkedett az a falusi a katonával, és sok minden múlott a katonán. Mi ott laktunk a határon. Este nem szabad volt világítani. Főztük a lekvárt, szilvalekvárt, szabad tűzön, és ránk sötétült. Azt mondták a katonák, nem szabad főzni. Aztán, nem bánják, főzhetünk, csak a tüzet oltsuk el, hogy ne világítson. Sötétedés után nem szabad volt kimenni a házból se. Az is törvény volt, hogy én senki civilt oda nálunk nem vihettem. Csak a két szomszéd házból volt szabad odajönni. Azok a házak már belül voltak a zónán, a miénk meg ott állt a határon, az ország szélén. A mi belhelyünkön vonult a szovjet határ. Szprávka [igazolvány, engedély] kellett a katonáktól ahhoz is, hogy mehessek a mezőre dolgozni. Minden hónapban kelletett újítani. Ha leszállt a nap, és valakit kint fogtak a földjén, vitték a kaszárnyába. Jöttek nálunk tengerit hántani. Magángazdák voltunk, bejöttek az oroszok, de még három évig magángazdák voltunk. Eljöttek négyen vagy öten, két asszony, három asszony meg a szomszéd ember tengerit hántani. Amíg mind meg nem érkezett, a katona addig nem engedte be őket. Ott kellett ülniük, amíg össze nem jött mind, és csak egyszerre engedte föl őket. És ahogy bejöttek, a katona beleszámolt engemet is. Amikor mentek haza, azt mondja, egy hol van. Elmentünk a kaszárnyába, ott meg kellett várni, amíg a katona is bejött, és tisztáztuk, hogy elszámolta, mert engemet is belevett. Éjszaka gyalog elmentünk Palágyba, két kilométer, mondtam a tisztnek, hogy a katonával így és így áll a helyzet. Várjuk meg. És fél háromkor mentünk haza éjszaka, mert a katona azt mondta, eggyel többen voltunk. Ukrajnából, Kirgisztánból sorozták őket, kabardin nemzet is volt, meg az öregisten tudja, miféle. Megszületett nálunk az első gyerek, márciusban. Mártának hívták. Eljött egy rokon, Ilonka, megnézni, az anyám azt mondta neki, vigyázz, be ne ess a sáncba. Ilonka visszaszólott, nem esek én bele, látok. És erre má azt mondták, hogy beszéltek átal a határon. Elmentem a katonáknál, mert a katona el akarta vinni Ilonkát, ő meg félt, és elmondtam, mi történt. Akkor is a katonát meg kellett várni, hazamentem éjfélkor. De hány eset volt ilyen! Háromszor voltam a pincében, anyám is volt a pincében. Az apámat elvitték, meghalt a lágerben, Szamborgban. A legidősebb ember volt, 1897-ben született. Eljöttek, hogy menni kell három napra dolgozni. Az orosz bejött, ellenség volt, statárium volt, csak féltek, ha a parancsot nem teljesítik, golyó. Apám is félt, ha nem megy, a családot kilövik. Elment, nem jött haza soha. Hány meg hány nem jött haza. Kezdetben nem építettek a határra drótkerítést, szántást se csináltak, hanem egy drótot húztak ki. Kisszelmencben nem volt kovács, itt a kertünkben átmentem a határon a nagyszelmenci kovácsnál, az ekevasért. A bátyám, apámnak a testvére, nagyszelmenci lakos, veszekedett, ne járjak át a határon, mert én vagyok a családban a legidősebb, mi lesz, ha engem elvisznek. Jöttem haza, éjszaka volt már, és feldobtam egy gyufát, hogy nyogodtan aludjon, mert már átjöttem. Ekkor csak elfogtak engemet. A katona gyütt: mért villogtatom a gyufát, mi van nálam? Egy ekevas. Ekevas, honnan? Mit mondjak? Szlovákiábul. Ugye, ott nem lehetett hazudni. Ha azt mondom, a szomszédbul, elmegyünk a szomszédba, ott azt mondják, sose látták az ekevasat. Letérgyepeltetett a katona a hídra. Térgyepeltem én a hídon nem is egyszer. Velünk szemben volt egy ház, annak a hídján. A másik oldalon, velünk szembe, nincs már meg, lebontották. Ott állt pontosan a határon. Ők átszöktek, elmentek Nagykaposra, Szlovákiába. Ha valakit elfogtak a határon, ott kellett neki térgyepelni addig, amíg nem jött a másik katona, megnézték, mi van nála. Féltek azok a katonák. De ha mán le van térgyepelve, nem támad. Ahogy elfogtak, felvittek a bírónál, Ignácz Janinál, jött a tiszt is, a parancsnok, megkérdezte, mi volt, hogy volt. Hát utána kidobolták, hogy senkinek nem szabad mennie a kovácsnál. Menjenek Palágyba vagy Gálocsba, Ungvárra, ki hova akar, de Szlovákiába nem szabad. A tiszt fia persze átment a határon. A tiszt főzte nálunk a lekvárt, a fia is ott volt, átment a határon, megverte a szlovák katonát, aztán visszajött. Akkor is bevittek, amikor hazajöttek az emberek a lágerből. A nagyszelmenciek útközben tudták meg, hogy idejött a falunkba a határ. Vagy három nap itt lapultak Kisszelmencben, aztán átszöktek a határon, haza. Az oroszok azt gondolták, hogy én rendeztem őket át, és elvittek. Éles Béla meg Gilányi Zsiga volt, aki átszaladt. Egyik még él, Éles Béla, a másik már meghalt. Éngemet meg elvittek Palágyba, Palágyból elvittek Szürtébe, Szürtéből a többit hazaengedték, énrólam elfelejtették, hogy ott vagyok, aztán eszükbe jutottam, és éngemet is hazaengedtek. Jöttem haza, de megint el akartak vinni. Eszaladtam, egy ólban bújtam el. Kerestek, aztán hagytak. Jaj, de régen vót! De a csűröket a határ mellett szét kellett szedni. A szlovákiaiaknak is, hogy a katonák mindent lássanak. Mert az emberek úgy szökdöstek át a határon, hogy beszaladtak az egyik csűrbe, aztán a másikba. Nekünk is jó tizennégy méter széles csűrünk volt, szét kellett szedjük. Ott a házunk a határon ma is, szép ház. Hároman vagyunk fiúk, mégse kell egyikünknek se. Eladni se lehet. Ami Őrben megért száz rubelt, az ott a határon már csak huszonötöt ért. Azóta sincs ebben változás. Azután menni kellett volna katonának, hát járni kellett iskolába, itt Kisszelmencben, hogy tanuljunk oroszul. Adtak nekem egy szprávkát, hogy mehetek este, meg a többit is hazakísérem, mert tanulunk oroszul. Minden héten egyszer vagy kétszer jártunk esti iskolába, hogy mehessünk katonának, még negyvenhatban. Úgy volt, hogy bevisznek, de aztán hét évig nem vittek magyar fiúkat szovjet katonának. Vittek innen dolgozni Donbászba, de én Donbászon se voltam, itthon maradtam mint családfenntartó. De a tanító se tudott oroszul, aki tanított minket. Később már mint traktorista a határon szántottam. A nyomot, a határszántást. Ingyen szántottam mind azt a sok földet a muszkáknak, a katonáknak. Traktorbrigádban voltam harminchét évig, a Tiszától az Ungig szántottam traktorral a határt. Tizennyolcszor is egy éven, semmiért. Később már fizettek valamit érte a kolhozban, de a katonák nem fizettek a kolhoznak. Csak beszóltak, hogy szántani kell, rá voltak szorulva, nem akartak a civilek nekik szántani. Én elmentem, nekem is kellett a kenyeret keresni, és tizennyolc nap is ántottam, tárcsáztam a határt. Nem gyerekjáték volt az. Amikor a katonák traktora nem volt jó, megjavítottam nekik, meg adtam alkatrészt. Volt ösmeretségem a Gorkij kolhozban, adott mindent, ami kelletett. A katonák meg adtak nekem kaszálót a határon, a drótkerítésen túl. Nekem muszáj volt kenyeret keresni. Hogy átmenjek, nem is gondoltam arra sose. Hagyjam itt a családot? Muszáj volt betartani a szabályokat. Nem is volt velem soha semmi baj. Nem is lett volna jó, ha van. A tiszt odajött, és megmondta, ha megtudja, hogy az udvarunkból valaki átbeszél, még a házunkat is elviszik Szibériába. De nem bántottak, igen derék fiúk voltak ezek a muszkák. Sokba is került az nekünk. Húsvét volt, mindig meg voltak kínálva. Disznót megöltük, mindegyiknek adtunk belőle. Május huszonnyócadikán volt nekik a pogranyicsnyiki gyeny, a határőrök napja, akkor is mindig adtunk nekik. Júniusban vagy júliusban meg minden évben egynapos határellenőrzést tartottak, és nálunk ettek-ittak. Tizennyolc embernek főzni. Mi tyúkot levágott anyám! Láda pályinkát vittem, jött a határszéli parancsnok, Munkácsról voltak ketten, innen a zámpolit, aki a politikát rendezte. Kapitán vót a zámpolit, mindig a politikát izélte, hogy a muszka milyen jó, más meg milyen rossz, mindig arról beszélt, hogyan kell dicsérni az országot. Ez vót a zámpolit. Akkor volt két vagy három szlovák, a másik oldali csendőrparancsnok, a kolhozelnök, a pártszekretár, és mind hívott magával még valakit, meg én és az öcsém. A túloldaliak Szlovákiából rumot hoztak, de ők a pályinkát itták, az oroszok meg a rumot. Egyszer egy őrmester is volt velük, úgy berúgott, hogy nem talált vissza a szobába, amikor kiment, aszongya, bazmeg te, az a maszkószki! Mer maszkószki volt a pályinka. Maszkószki vodka. Átvittük az őrmestert a szántáson, ott voltak a tisztek, ott volt az autó, beletettük. A szlovák is vitte, én is vittem. Visszajöttem, nem mondta nekem senki, minek mentem. A tiszt küldött átal. Tizennyolcan voltunk aznap. Anyám levest főzött, húst főzött, nem a közösbül ment. Mondtam a kolhozelnöknek, ide figyeljen, adjon nekem ennyi meg ennyi pénzt, majd ledolgozom. Aztán le is dolgoztam. Semmit nem adott nekem a tiszt azért, hogy egy láda maszkószki pályinkát megvettem nekik. Mi volt az? Egy korty a muszkának. Megitták, utána még danoltak, és hagytak minket, nem hajtottak ki a házbul. Hova megyünk, ha kihajtanak? |