E század és ez az ezred kimúlóban. Birtokosai és alattvalói szorongva méregetik e lelki idôhorizontot. Század és ezred. Ezek az idôt idézô szavak militáris árnyékot húznak maguk után. Talán a személytelen számosság inflációja teszi. Az idôvel harcban áll hely, ember s maga a megszemélyesített idô is, mely nevet és jelentést kapott. Néha ez az árnyék magát az idôt is megkerüli, hogy pusztításai felgyorsítsák azt. Ijesztô versenyfutás, katasztrófák és megnyíló lehetôségek vad gyorsulási párharca a legvégsôkig. Mi lehet elôttünk: ökotechnológiai kiegyezés vagy armageddoni ökoapokalipszis a láthatáron túl?

A válasz kétségkívül és elkerülhetetlenül globális, de a Helyben élôk regionális érdekei az elhíresült jelmondat tükörképének is értelmet adnak: gondolkozz lokálisan, cselekedj globálisan.

Illúziók helyett: Dracula, Transsylvania globális logója

Az emberi idô nem egyidejű, különösen nem az felföldeken, hajdani beltengerek kiszikkadt sótömzsös holdtáji zugaiban, ókori istenekrôl elnevezett vizeket övezô gyűrt hegyek oldalán. Az idô eme egyenetlensége sodorja a tudattalan alagút effektusával Bram Stokert Erdélybe, hogy a kelta ösztönű angol a gótika végein egy — mellesleg a szláv néphagyományokból elszármazott — vérszívó figura archetípusát formálja irodalmi alakká, hogy az a "global ethnospace" világnépének folklórhôsévé váljon. Apáczai Csere János, Bolyai János vagy Körösi Csoma Sándor neve McLuhan globális falujában idegen. E kultúra anglofóniája nem elég ehhez. Apáczai gyulafehérvári vitatársa Isaac Basirius, Kôrösi Csoma angol—tibeti szótára és buddhista tanulmányai folytán az angol kultúra szerves fejezete, és Bolyai nélkül se képzelhetô el a relativitáselmélet. Talán mert erdélyiek, és lakóhelyük nem ama virtuális táj, Transsylvania? Mi itt keleten gyilkos projekciót látunk abban, hogy valóban öreg hagyományaink arisztokratikus tudása iránti kíváncsiság vagy kutatószándék, tisztelet helyett az ôskultúrák arányát felemésztô Nyugat Bram Stoker személyében Transsylvánia hegyei között csak egy szűz lányok vérébôl táplálkozó, kimúlni nem tudó aggot talál. Draculát. Mintha csak Uther Pendragon sárkánya vágyna vissza a szarmata végekre. Milyen különös, hogy a globalista kultúra egyik ôstoposzát egy lugosi elvándorolt, Lugosi Béla foglalja el, aki Nosferatu helyébe végérvényesen Vlad ‡epeƒt ülteti. A tévesztések vígjátéka ez, így lesz a havasalföldi rettegett vajda transsylvaniai Dracula, hogy aztán a globalista médiaemlôn nevelkedett gyermek fejében ugyanazon neuron-hálózatok birtoklásáért folytasson versenyfutást Pennsylvania és Transsylvania.

Az új tér kommunikációs pályái korántsem egyirányúak — bár kétségtelenül nyelvhatárfüggôek, a globális térben a hagyományban rejtôzô gondolat kitörhet a nyelvi gettóból, és sokszor nagyívű pályát futhat be. Ez még akkor is így van, ha a visszaúton Erdély és Transsylvania a befogadóban az említettek miatt akár el is válhat. Érdemes nyomjelzôs mintákat végigkísérni útjukon. Ilyen sorsa jutott a Pszichoneuroimmunológia című könyvem mottójaként használt Pápai Páriz Ferenc idézet, melyet Margaret Kemeny fordított le G.F.Solomonnak. Évek múltán láttam viszont a neves kaliforniai tudós Immune & Nervous System Interactions című munkájának elején, majd nemrég egy hazai fiatal kutató visszafordításában, és így lett az immár Újvilágot látott és barokk patináját veszített szöveg hajdani szerzôje Pápai P. Ferenc transzszilván orvossá. Lám, a hely és szöveg sorsa a globális térben.

Pedig a szöveg a mindenkori Ábel számára is friss tanulságokkal szolgál.

"A helyénvaló csendes és víg elme a testet egészségben tartja, azonban a felettébb való harag és a nagy búsulás az egész vért az emberben összesüti, melankóliára változtatja, és az érzékenységeknek fundamentumát az agyvelôben mintegy méreggel futja be."1 Vagyishogy: "When the parts of the body and its humors are not in harmony, then the mind is unbalanced and melancholy ensues, but on the other hand, a quiet and happy mind makes the whole body healthy."2

Pápai Páriz a szívével látta, amirôl az egészséglélektanászok és magatartásepidomiológusok csak az évezred végére tudtak a számok nyelvén számot adni, hogy az ellenségesség és a depresszió szolgáltatja ki a keringési és daganatos betegségeknek az arra hajlamos személyt, és a derű védelmet nyújt a testi betegségekkel szemben. Márpedig Ábelnek mindkét állapotból kijut, és sokszor csak a harmadikkal védekezhet, de errôl késôbb.

Maradjunk a globalizmusnál, multikultúránál és egyéb fogalomútjelzôknél...

Globalizmus a Kárpát-medence méhében

Néha azt érzem, hogy ez a globális kor magzatméhi és csecsemôkorát itt töltötte a Kárpát-medencében. Idekötôdik idegrendszerének genezise, Puskás Tivadar, Neumann János vagy a médiapátriárkák, a szentségtelen Hollywood atyái: a Twentieth Century Fox alapítói és a Cukor família eredete is ezt sugallja. A globális tér birtokbélyegzôjének tervezôje is e táj szülötte, ô a Coca-Cola nôidol palackjának designere, nélküle aligha beszélhetnénk a Coca-colonializmus korszakáról. Always Coca-Cola mindörökre?

A globalizmus fegyelmi rendszere se képzelhetô el Szilárd Leó vagy Teller Ede nélkül. A glóbusz körébôl szabaduló automobilizmus metaforáját kínálja a hold- és marsjáró autókat tervezô magyar mérnök munkája. A globalizmus a Kárpát-medence méhében kihordott látomás, még legélesebb kritikusai, Ivan Illich és Theodore Roszak is e térségbôl vagy épp csak a szomszédságból származnak. A soknyelvű, soketnoszú ôstáj maga is mikroglóbusza volt Európának. Olyan világ, ahol a pszichoanalízist, új fizikát, tömegkommunikációt dajkáló metropolisz Budapesttôl karnyújtásnyira egy neolitikus alkatú s akkor még szinte töréstelen hagyományvilág élt együtt, és ahol — ahogy Hamvas írta — az Öt Géniusz ért össze a mentalitásban, létmódban és klímában, égtájakban is. Hely, globalitás és a globalitás helye

A globális kor üdvtétje a helyhez való viszonya. Ha ez helytelen, a bukás elkerülhetetlen. Nincs út egy tönkretett bioszférából, nincs űrbéli Mayflower és hold- vagy marsautó, sem más mentôcsónakok, melyekkel a jövô évezred vizeire bocsátott Titanicról meg lehetne menekülni. Az olvadó jéghegyek is léket üthetnek a klímán, és a partvidéki özönvíz sem tűnik a hajdaniról készített makettnak. Az emberi gondolkodás korlátai a civilizáció sorsát és a természeti környezettel folytatott játszmájának kimenetelét illetô becslések dolgában e soktényezôs rendszer számítógépes szimulációjával bonthatók le. A Meadows házaspár mérései, melyeket a Forrester által kifejlesztett szimulációs módszerrel végeztek el, jelezték, hogy nincs korlátlan növekedés egy korlátos forrásokkal rendelkezô, és vég nélkül el nem szemetelhetô globális térben. A szimulációt illetô kritika miatt megismételték a számítógépes modellezést a kilencvenes évek elején, az eredmények még szélsôségesebb kilengést mutattak, és egyben jelezték: a népesség száma mára meghaladta a Föld eltartó képességét. FAO adat: 800 millió ember éhezése jelzi ezt. Ha ez 2025-re hirtelen harmadára csökkenhet, akkor a termôföld értéke, a hely még fontosabbá válik.

Globalizmus unplugged

Olyan világban élünk, ahol negyed termôföld jut egy személyre, és ahol az ivóvíz a legnagyobb stratégiai értékké kezd válni. Aki globalizmusról, helyrôl és történelmi folyamatokról gondolkozik, ezekrôl egy pillanatra sem feledkezhet meg. Az emberiség többsége az ezredfalun városlakó, léte pénzügyi egyensúlyoktól, energetikai feltételektôl, a szállítás zavartalanságától függ. Ez a kultúra "unplugged" állapotában működésképtelen. Boyden ezt a függöséget technoaddikciónak hívja.3 Ehhez a globális kultúrához, technocivilizációhoz illeszkedô "kifinomult" alkalmazkodás az adott niche beszűkülése vagy megszűnése esetén a rövid távon jól adaptált, de az alkalmazkodási tartalékjait elvesztett népesség számára végzetes lehet. Steven Boyden másik fogalma segíthet az értelmezésben: az evodeviáció során az adott környezet változása a specializálódott populáció alkalmazkodási (viselkedéses, élettani folyamatokban megnyilvánuló) zavarát váltja ki, amelyet így filogenetikus alkalmazkodási zavarnak nevezhetünk. Egy végleges gazdasági válság esetén életfontosságú a közvetlen természeti erôforrások közelsége. De így van ez a tartós elszegényedésnek kitett társadalmakban is.

Erre gondolnunk kell akkor is, ha ma gazdálkodóként élni küzdelmesebb, és nem tűnik "kifizetôdônek". Valójában azonban a fizetésképtelen és nemritkán munkanélküli "blokklakót" a hajléktalanság fenyegeti, a céltalan nyomor, míg a háztáji földecskéjét művelô, kecskét, tyúkot tartó embert csak a szegénység. Egyik oldalon a tömeglét és a közüzemi kiszolgáltatottság, az elzárható áramforrás, gáz- és vízcsap és polifóniájában is egyenirányított médiafürdô, a másikon a saját porta udvarházi autonómiája, a természet ökológiai ciklusaiba való befoglaltság, saját kút, és saját klorofill-naperôművek: konyhakert, kaszáló, tehén, tyúk és kecske. Az utóbbi "biotechnológia" összetevôi és a hozzájuk kapcsolódó gazdálkodói készségek és életforma összehasonlíthatatlanul bonyolultabb látszólagos egyszerűsége ellenére, mint a létfenntartást biztosító intézmények technológiai gépezete, mely végül is ugyanazokat a javakat: vizet, meleget, élelmiszert juttatja el a fogyasztóhoz. Mi bonyolultabb vajon: a ló, ökör vagy a traktor; könyvelni vagy az elvetett magból éltetô kenyeret tenni az asztalra? És mi az olcsóbb: lovat tartani vagy a gépet dízellel működtetni? Az egyik oldalon az ember fizikai ráfordítása, a másikon a kényelem ára: CO2-emisszió, vegyi környezetszennyezés cserébe a sok-sok megtakarított emberi mozdulatért. A gyilkos semmittevésért és/vagy a környezetveszélyes iparkodásért.

Persze a globális kor, a környezetszennyezés csapdájával azonban már a közvetlenül megtermelt javakat is a gyanú körébe vonhatja. Éppúgy igaz ez az alföldi nitrátos kutakra, mint a Csernobil esôi által áztatott norvég erdôk, utakat övezô bokrok gyümölcseire. Bekerítési mozgalommal kezdôdött, és lám bekerítve már az ég, a vizek, a tudattalanunk, álmaink.

A kisebbségi lét E-K-O-lógiája

A kisebbség is csak környezetével együtt értelmezhetô humán ökológiai szereplô. Olyan organizmus, mely egy négyvektoros térben írható le, ahol minden vektor egy meghatározó környezeti szférát jelöl a természet, a szocioszféra, a technoszféra és az ideoszféra tartományát. A kisebbség is E-K-O-ként működik, ember-környezetorganizmusként.4 Létét dajkálja, és megtartja, ha kell; vagy elűzi, ha mostoha: a természeti környezet. De korán bevési tartós hatásait a társadalmi közeg is — sajátja és a többségé —, és külön környezetet képes két látszólag elvont övezet is, melynek újrateremtésében a géneknek már csak közvetett szerepe van, fôszerep a mémeké, a kultúra génjeié. Az egyik a tárgyak, eszközök, a technológia tartománya, a másik az ideák, hiedelmek, információk világa. Ebben a négydimenziós térben alkalmazkodik és alakul a kisebbség mint E-K-O.

Éppen ezért a Helynek, a szülôföldnek,a dombok ívének, a folyópartnak, a hegyre kapaszkodó erdôknek, a völgyeket követô Körösnek, Küküllônek, Marosnak, az Egyeskônek, a madarasi Hargitának, a gyergyói csikorgó hidegnek, a havasi levegônek, a fényeknek, ködöknek, hónak s még a jégesônek is szerepe van a kisebbségi lét sorsában, talán a legszilárdabb, biztonságot nyújtó kötés ez.

A humán ökológia bioregionalizmus fogalma

A bioregionalizmus újkeletű fogalma számára a magyar szótárakban már régóta be van cikkezve egy fogalom, melyet Németh László használt oly igen nagy szeretettel: a tájhaza. De ezzel a tájhazával sem a hűtlennek, sem az érkezônek, sem a politikának nincs könnyű dolga. A tájhaza mindig erôsebb, a távozó a szívét hagyja ott, az érkezôt észrevétlen hasonítja át, a politika meg erôszakos önmagára ismerhet a tájhaza tükrében. Pedig a tájhaza nemcsak klíma, ökotop, biocönózis, műemléki örökség, táncdialektus, rokon- és ellenszenvek labirintusa, ingalengésű identitáscserék kronológiája, dűlô-, határ- és folyónevek halmaza, észjárás és harangszó, hanem valami olyan, ami folytatódik a zsigerekben, az elmében.

A bioregionalizmus Jim Dodge szerint "biológiai realizmus... mert a természeti rendszerek egészsége közvetlenül kapcsolódik a saját fizikális és lelki egészségünkhöz, egyénként és emberi nemként is". A bioregionalizmus a havasi géniuszok nyelvén szólal meg. A bioregionális haza az idôben új és új hullámban érkezôket magához hasonlítja, titkaiba avatja, átalakítja. Ezért kell a hódítónak is felkészülnie az önfeladásra e bioregionális térben. Igaz, lehet ellenállni, bontani-építeni, vergôdni, de láthatatlan liánjaival a táj befonja a hadakozót, és kérlelhetetlenséggel készteti megadásra.

A táj, a klíma és a történet mélyrétegei újraírják az érkezôk kultúrájának mélynyelvtanát, ezért álmodik a repatriáló dunai sváb magyarul, a baranyai dombok pannon nyelvén. És ugyanazért veszti el unokája a nagyapai szavak értelmét. Nem remélheti az emigráns a szavak hátizsákjában hordozott haza megmaradását. Csak a szerves kötelék tart életben, az ép keringés, az elszáradt, elrágott köldökzsinór még fojtani sem tud, nemhogy táplálni. Az új élet sikerei, az új bioregionális kötelékek mind több trombózissal rekesztik a múltba az elhagyott hazát.

A bioregionális táj vízválasztó határokat ismert, a gyepűket a horizont, a hagyomány dialektushatárai, az élet hajdani és mai kommunikációs hálóhatárai rajzolják fel. A kisebbség integritásához az azt befoglaló természeti tér, a tájhaza épsége nélkülözhetetlen. A bioregionális teret semlegesíteni csak erôszakkal lehet. Sajnos ez a stratégia nem példa nélküli a Kárpát-medence huszadik századi történetében, és a hely ilyen kihívást jelent a globális hatalomnak is. Sajátos történeti parabola az, hogy hazafelé irányított parabolaantennák szívják a tájhazákat felbontó globális és erôsen görbült médiatér uralmát a gyanútlan befogadókra. A globalista erôközpontokban csekély a tájhazák iránti kultúrantropologósi empátia. Félô, hogy ez a centrum szenvtelen módon exportálja nukleáris hulladékát, hagyja jóvá az elterelt folyók új vonalát, enged vízlépcsôket és atomerôműveket létesíteni, ha technokratikus érdeke így kívánja. Az exportált szorongást és táji, kulturális értékvesztést egyetlen piaci mutató sem számítja fel. Hiába a káröröm, az újonnan érkezôket is sújtja a bioregionális értékvesztés. A kisebbség elleni csendes hadviselés is gyakran ölt a tájhazát rongáló környezetpusztító alakot, egy lecsapolt tó halai egy idô után nem sok vizet zavarnak.

A rejtôzô anonim globális mechanizmusokkal, vagy az akaratos centralizált bürokratikus döntésekkel szemben a biorégiók biológiai, kulturális és politikai integritását a környezettervezônek oltalmaznia kell — írja Dodge. Ez a védelem a kisebbségek létérdeke. A természettel szervesülô kisebbségi E-K-O öntudatosodásnak mértékét az ökológiai érzékenység és tudatosság jelzi. S a kisebbségi érdek lám mennyire egybeesik az együtt élô társnépek valódi, hosszú távú érdekével. A kulcsszó itt is, mint szinte minden stratégiai szinten: a szeretet.

Kisebbség a társas tér piramisának labirintusában

A kisebbség énazonosságában persze a legnyilvánvalóbb támogató vagy fenyegetô környezetet a társas létezés szférája jelenti. A kisebbségi a többség eltérô stratégiáival kerülhet szembe: kiszorítás, gettósítás, asszimiláció vagy együttműködés, toleráns — a kulturális értékeket megôrizni engedô bi- vagy multikulturális etnopolitika. Nem kell a globalizmus változásaira várnia, hogy megtapasztalja a lélektani, szociokulturális vagy akár a gazdasági akulturáció kényszerét vagy csábítását, mágiáját.

A globalista értékrend az erôszakos asszimiláció irányzatainak hosszú távon nem enged egyenlô esélyeket, és inkább a multikulturalizmusnak kedvez, ha nem is feltétlenül abban az értelemben, ahogy a nemzetközpontú szemlélet gondolja.

A munkahelyi, elômeneteli vagy nyelvhasználati etnikai konfliktusok, a hetvenes évekbeli turizmust szabályozó törvények, a szerencsétlen és tragikomikus marosvásárhelyi pogrom mind a kisebbségi lét nyomasztó láthatárát képezik. Ez kettôzi meg a kisebbségi ember számára az eget, a tájat, az embereket, függetlenül a helységtáblák kétnyelvűségétôl. A mi, ti, ôk történelmi terében bonyolult játszmaszövevény alakul, mely a létet már az életút elején reflexívvé teszi. Németh László Magyarok Romániában című írásában5 a pszichiáter diagnózisállító biztonságával határoz meg három kisebbséglélektani archetípust: az önkínzó, sérelemregisztráló "dobogó" típusát, aki mások helyett is fájva a tanult tehetetlenség állapotát szavatoló kudarcot és kínzó sérelmet halmoz fel önmagában, a simulékony adaptív önfeladót és heroikus sorsvállalót, a kiutat a gazdasági önrendelkezésben keresô józanul neurotikus hôst. Az elsô a kontroll lehetetlenségének kultuszát ápolja, a második önként mond le a kontroll lehetôségérôl, míg a harmadik, számban elenyészô kisebbség a kontroll lehetôségek szerinti felépítését célozza. A kilencvenes évek történelmi lehetôségei és a globalizmus ennek a rétegnek az esélyeit növelik meg. A lehetôségek pedig talán a kudarcos neurózis világából a kisebbségi attitűdök normájává is tehetik ezt az alapállást.

A kisebbségi lét reflexivitása valóban olyan mint a betegség, kérdés a sorstól, mely az idilli önfeledtségbôl azonnal kitagadja az ént. De a kisebbségi lét magában hordja a gyógyulást is, mely több, mint az egészség: a sors kérdésére adott helyes válasz. A megoldott kisebbségi sors a megemelt emberi lét, Pilinszky szavával: "a felhôk fölé emelt nyárderű".

A globalitás elsúlytalanítja ezt a viadalt, a tétet kicsinyli. S a tét a "bilingvis" üzleti utazók repülôgépablakából valóban eltörpülni látszik. Miért aggódna ott fönn saját közössége sorsáért, ha épp a cég számára honfitársai létszámleépítését, a kutatógárda szélnek eresztését tervezi? Miért aggódna a többiekért, ha saját családját is egyre ritkábban látja? A multinacionális karrierek különös fenyegetése, hogy a fehér gallár felöltése nyomán a cég kényeztetett, megvesztegetett luxusrabszolgája lesz. A valódi globális láthatár igazából ezekbôl az üzleti gépekbôl látható. És mégis, fent se jó?

A multinacionális nem szereti és nem is érti a nemzeti érzületet, bár lehet, szívesen használná — gondoljunk csak Fukuyama Bizalom könyvére. A kötôdés csak rontja a piaci mechanizmusokat, a nemzeti piac igénye pedig egyenesen botrány. A megkésett polgári nemzetté válás valódi traumája, hogy még sikeres esetben sincs alkalma sokat örülni a nemzetlét narcisztikus örömének, mert egy globális felettes Én rosszallásának árnyéka vetül rá. És ez a rosszallás Malaysia, Indonézia és Dél-Korea esetében nagyon is valóságos pénzügyi grand guignol... A szocioszférák ökoszisztémájában is kialkul valaminô táplálkozási lánc és piramis, és az archaikusabb formák, úgy tűnik, e hierarchia mélyére szorulnak. Még rejtelmesebbé teszi ezt a szocio-milleut, hogy rétegei, szigetei — alul-felül többnyire láthatatlanok. Nem új dolog ez, Amerika huszadik századi mitológiája széles és színes (itt-ott vérvörös) körképet kínál minderrôl.

Az identitások másik rétegébe a polisz piacán lehet beöltözni. Itt a pôre érdek helyett romantikusabb vagy ellenkezôleg, racionalista tartalmak nevében toboroznak. Alkat, vérmérséklet, családi hagyomány is segít a többértelműséget és egészlegességet amputálni egy-egy nemritkán a karikatúráig felerôsített politikai pártirány oltárán. Lám, a kisebbség itt is védelmet jelent az identitás egész és rész viszonylatában, az ideológiai önkifosztást a kisebbségi közösségi énvédô mechanizmusok segítenek elhárítani.

A globalista legfelsô ház realitásai, a brüsszelkonform törvénykezés kényszere a kisebbségeknek komoly reménységet kínál, és bíznak abban, hogy Mária csillagkoszorúját látják a Mária-kék lobogón, s nem megsokasodott ötágú csillagokat a bürokrácia szabadosan végtelenkék mezejében. Eurotranssylvania, eurománia — nem feltétlenül fosztóképzôs fogalmak és állapotok, hisz csak a szovjet hatalom felôl nézvést kell hazafelé menetelni, egyébként az út történetileg — a gótika, a protestantizmus és az alapformáihoz hű katolicizmus csakúgy, mint a frankofon orientáció útjelzôi kínálják a bizonyságot — kitaposott. De a globalista állapotváltozás akkulturációs terhét nem lehet megúszni, mert az a hagyományos Európán is túli tartomány.

Ha a tájhazát elhagyó vagy odavándorló megéli ezt a változást, éppúgy megéli a helyben élô, ha egy gazdasági erejénél, tudat- és tudattalanformáló médiahatalmánál fogva erôsebb hatalom paradigmafellege ereszkedik alá a hajdani beltenger erdôs vidékére.

Az új helyzetben a kisebbségek reflexivitása a hátrányból elônnyé válik, a megoldott alkalmazkodási kihívások, a megsűrűsödött és mégis rugalmasabbá vált kisebbségi Én ebben a térben szabadabbá válik, és a képzôdô hierarchia szövevényében játékképességhez, új kötôdések és egyben autonómia lehetôségéhez juthat.

Az akkulturáció kultúraközi törvényszerűségeivel szembe kell néznie a kisebbséginek, hasonló dolgokat mérlegelhet, ha a meghúzatlan, de létezô hatással szembekerül. Valójában a többség a kisebbségre — paradox módon — úgy tekint mint bevándorlóra, és néha a kisebbségi ôshonos is ezzel a projekcióval küszködik. A globalista kor kihívása ebben az értelemben, az akkulturáció sodrásában egymás mellé állíthatja és ugyanannak a tájhazának közös polgáraivá teheti ôket, a közös identitás az új — akkulturációt is igénylô — európaiság. Sok esély lent is fent is a megértésre. Minél fiatalabb valaki, annál kevésbé szenvedi meg, negyven fölött már hatalmasan megnônek a nyíró erôk.

Kultúrafeledés, új magatartások és értékek tanulása, a lazarusi problémairányult megküzdés cselekvésközpontúsága vagy a passzív út, kiszorítottság, távolságteremtés, félrehúzódás, a helyzettel való megküzdés helyett birkózás az érzelmekkel: igen, a kisebbségi vagy az emigráns repertoár az új globális haza uralkodó osztályának árnyékában is a régi.

A tét azonban mégis nagy, a történelmi megvesztegethetôség, a legbelsô Én feladásának kockázata. A szív és — utaljunk megint Saint Exuperyre — általa a helyes látás megôrzése...

A legutolsó kor: kisebbség és info-krácia

A legutolsó kor minden bizonnyal a tudás kora. Kicsit a bölcsesség, közepesen a csúcstechnológia leleményének jegyében és nagyon ama bibliai bűnbeesés értelmében. De mindenképpen a mindent elárasztó jelek, logók, impaktfaktoros közlemények, hirdetések, akciófilmek, bűnpropaganda tekintetében. A technokrácia zavartan eszmél föl, mert a virtuális pénz, a megabyte money evakuálja a szellemvárossá romló gyártelepeket. Egyszerre nô a nyugati végeken a GDP és a munkanélküliség. A föld rég elengedte szolgáit, a mesterek is rég eltűntek, az iparos és munkásember is megritkult az információs high tech korban, a szolgáltatás vonja köreibe az elévült foglalkozások menekültjeit. A nemritkán rossz szokásokat tápláló, szükségtelen felkeltô információiparhoz szegôdik a design stúdióban dolgozó képzôművész, és a gyakorló orvos is hamar ugyanebben a stúdióban kopogtat mint gyógyszergyári marketingmenedzser. Ha egy óra gépidô ugyanannyit ér, mint egy ügyeleti éjszaka bére, ezen nincs is mit csodálkozni. Drogpénzbôl él a munkanélküli fiatal, és a mosott drogpénz is duzzasztja a nyugdíjlapok és egyéb pénzmasszívumok mellett a reálgazdaságot agyonnyomó felfúvódott tôzsdei pénzfelleget. Az információ hatalom, a szavazatokat is ugyanaz a sajtó préseli öntôformáiba, mely segít a nemritkán környezetidegen szükségletek felkeltésében, az én- és helyidegen identitások kiépítésében. Az infokrácia korszakában nemcsak a cégek viselnek háborút egymással, harc dúl az értelmezések között is. Mondhatnánk, csak úgy, mint régen, a vallásháborúk és herézisek korában. Nem véletlenül talál rá Umberto Eco újra a középkorra, láttatva, hogy a szemiotika, e legutolsó kor stratégiai tudománya milyen mély gyökerekkel fogódzik a scriptoriumok Európájába. A nyelvpolitika a szalonképesség kimérésében, egy másik P.C. (political correctness) korszak kialakításában is szerepet játszik. Ez a folyamat teszi, hogy a többség is kisebbséggé válik, biztonságából vedlô tudattal zuhan ki.

Az info-taintment világa, a show-biz, a multimedia info-kor virtuálisan is valóságos kognitív tere. Az Internet a Nyugat új Újvilága, melyet projekcióival, ösztönvilágának elszabadításával, aggresszióval és obszcenitással bélel ki az árnyékos oldalon csakúgy, mint fél évezreddel korábban tette azt a bennszülött kultúrákkal az amerikai kontinensen — írja Sardar.6

És ugyanez a tér megtelik üzlettel és tudománnyal is, miközben a meghódított virtuális tér visszafoglalja a mindennapi életet. Az infokrácia házi "nevelôt" küld oktató multimédiák és aggresszív és primitív plug-in drog szoftverek képében a családok körébe, és autista kompukentaurokat képez. A családi beszélgetések elnémulnak, a hagyomány az információ özönvizétôl sodortatik.

De a kisebbség reflexivitása és sérülése megint segíthet, hisz ez a komputerkorszak a teljes és a közösség minden tagja számára hozzáférhetô archívum lehetôségét is biztosítja. Még az újkori vívmányokért, az anyanyelvű oktatásért küzd a közösség, és nem figyel a legutolsó kori lehetôségeire, a távoktatásra, az intenzív szociálpszichológiai dinamikájú csoporttréningekre, új típusú közösségi terekre. Pedig önfeltérképezésének 25. órájában került a kezébe egy szinte végtelen kapacitású, terjeszthetôségű könyvtári eszköz, mely éppúgy magába fogadhatja a teljes levéltári örökséget, a Teleki-tékát, mint a még felgyűjthetô dülôneveket, hiedelemvilágot, szájhagyományt, régészeti kincseket, a felfedhetô múltat. A humán ökológia a történelem környezetvédelmét is jelenti, mert a dekonstruktív posztmodern valójában a történelmi kognitív tér környezetszennyezése.

A kisebbség válasza a sorsát illetô globalista szenvtelenségre tehát éppen tudásából és az új kommunikációs lehetôségek révén megnövelt játékterébôl adódik. Az önállóság és szuverenitás fetisizálása a globalista korban önpusztító szenvedély. A szocioszférikus narcisztikum uralkodása a technoszférikus rugalmasság felett a nyolcvanas évek végjátékát sejteti. A technoszféra önjáró világa pedig összeférhetetlen a bizantinikus etatizmusok merev és csak szűk elitet tápláló gazdaságával. Különösen így van ez a korlátokat és határokat nem kedvelô globalista korban, ahol a computer—modem—GSM—internet háló az üzletet hihetetlenül felgyorsítja, és a lemaradókat kirekeszti. Az engedélyezések, korlátok bürokráciája csak látszólag védi a nagy hatalmú építmény, az állam érdekeit, valójában kikapcsolja azt a vérkeringésbôl, és elszegényíti polgárait. Az üzlet technológiája, a reklám, a média és az üzleti kommunikáció számítógépes hálózatai félresöprik a szigorúan ôrzött írógépek korszakát, a kelet-európai etatizmusokat megrendítô technológiai fordulat, a fax forradalma elsöpri a hagyománykorlátozást is. A számítógépes távmunka lehetôvé teszi, hogy a hagyományos és közel önellátó, így kevéssé kiszolgáltatott falusi életmód és a számítógép révén az európai piaci vérkörbe kapcsolódó vállalkozói, szellemi tevékenység összekapcsolódhasson. A számítógépes, videós, szatellitadós, kábeltelevíziós lehetôségek a távoktatás olyan új formáit teremtik meg, melyek a gazdálkodás, az új technológiák, az egészségmegôrzés terén robbanásszerű ismeretnövekedéshez vagy magatartásváltozáshoz vezethetnek.

Jelképek és jövôképek

Bár a szigorúan ellenôrzött média demokratizálódása látszatra a kisebbség elfojtott tudatának enged utat, a szatellitadók ingerelárasztással hatékony információfürdôje ezt el is mossa. Az éledezô és elfojtott hagyományokat a poszmodern metodikája, a dekonstrukció teszi kezelhetôvé. A felbontott és Murhpy törvénye szerint összerakhatatlan hagyományt felváltja a globális falu mitológiája, jön Boldogasszony helyett Madonna, Misztótfalusi Kis Miklós helyett Robert Maxwell és az MTV, a székely katonanemesség emlékével Dzsi Áj Dzsók versengenek, a székely viseletes babákat a tisztaszobában az anerexiás küllemű és kissé nordikus Barbie-babák váltják fel. Fehérlófia értetlenül szemléli Mickey Mouse bevonulását. De mindez már a Cartoon Network offenzívája gyermekeink lelkéért, a kisebbség és a többség hermeneutikai jövôjéért.

A rossz angolságú, idétlen szövegű trikók felbontják a negyedszázada Budapestet is meghódító széki viseletet, az aszinkron idô zugaiban megbúvó nemesség és piros-fekete szenvedéstörténet feloldódik a T-shirt logók káoszában, a világzagyvában. Az élet keresztszemes, írásos logói, mely a Tarimi-medencétôl a Kaukázuson keresztül a Kárpát-medencéig és évezredeken átívelve e jelképi világ makacs refugium területévé tették e tájat, a Nap és az Élet varázslatáról beszélnek. Most mikor üzenetük újra érthetôvé válhat, és mind sürgetôbb érvényű, maradék ôrzôik is szabadulnak tôlük. A kiöltözés nem pusztán néprajzi fogalom; ennek a hermeneutikai világnak a felszámolódását is jelenti. Valójában felejtés, és beköltözés az örökjelenbe.

Ábel, a helyben emigráns

Erdély zugai feltárultak, az idô zárványait felnyitották a parabolaantennák. A késleltetô és a szellemi hasonítást elôsegítô történeti tényezôk oldódtak, és a szellemi vándort váró nyitott porták kapui bezáródtak. Nem egy azért, mert a hajdani ajtónyitó, vendégváró már rég a kontinens nyugati felén várja sorsa jobbulását. A hajdani művészetisek — s nem egy, de számos évfolyam — könnyebben ránthatnak össze egy osztálytalálkozót Münchenben vagy Jinköpingben, mint Marosvásárhelyen. Olyan ez az elszivárgás, mint a sugárbetegség, csak a megújuló fital szövetrész sérül, aztán egy idô után kiderül, hogy nincs tovább. Ha az alávetettségtudat elkerget vagy megtör, a Helynek nincs maradása. És ha a Hely, a természet, történelem, irodalom, az álmok és barátságok, szerelmek, alkonyi utcák, domboldalak furcsa szövedéke költözôben, mi marasztalna? S ha a Hely elköltözik, a maradó is emigráns marad, nemcsak a szövevény lesz azzá.

A világmédia átírja a magatartásokat. A Coca-Cola stemplik rákerültek az elhanyagolt szocialista szürkeségre. Mire a blokklakások befedték az elsüllyedt erdélyi városokat, addigra a bizományért eljött a globalista becsüs. Csupa abadkikötô, átrakodó hely. Globális konszignáció. A múlt idônek nem lehetett maradása, így váltak a történelem viselte, kopottas álruhás udvarházak a globalista kor peremfogyasztóivá. Az elveszített axis mundi már nem teszi a mestergerendát tartó sasfát a világ tengelyévé. A család háztartása is afféle végfelhasználói terminál, egy adatforrás a dologi javak, magatartások, eszmék, politikai befolyásolás piackutatásának számításaiban. Így késik a rendtartó székely falu evilági "rendes feltámadása". Ábel Amerikában jár, ha ki sem mozdul falujából — helyben emigráns kultúra ez, annak minden pszichoszociális fenyegetésével.

A tét pedig nem is kicsi, a tét az, hogy a globalista kor médianeveltjei, az új nemzedékek átveszik-e a szülôi birtokot, a megmaradás biológiai feltételeit biztosító jussot, és az új távközlési lehetôségek elônyeit kihasználva, saját tudásukat fejlesztve kezdenek vállalkozni a jövôre.

Ha nem ez a történik, csapdapályákon tűnik el egy közösség. Mint a hajdani Maros-Magyar Autonóm Tartomány utolsó nemzedéke, mely félve, hogy saját nyelvén nem élhet egyenrangú életet, távozott jelentôs számban Nyugatra, hogy ne élhessen saját nyelvén egyenrangú életet.

A maradás, a megmaradás egyszerű titkáért pedig forduljunk az erdélyi polihisztorhoz újra. Mert van Ábelnek esélye, ha mindehhez megmaradt a humora, hisz "a helyénvaló csendes és víg elme a testet egészségben tartja", a derű megvédi. A nevetés, mely a dolgok feletti uralom érzetét kelti, és sok esetben meg is teremti azt. A kacagás, mely csökkenti a stresszhormon kortizonszintjét, s javítja az immunsejtek aktivitását, fokozva a személy és közösség testi, érzelmi és tudati ellenállóképességét is. Fölényt varázsol a kiszolgáltatottság helyébe. A mindennemű hatalmak tréfáival szemben ezért oltalmaz a derű hatalma. Ezért antidótum az irónia a diktatúra ellen, és ezért hat a globális kor oldószereivel szemben, merthogy ki lehet röhögni a kiröhögôket is. Mégis kevés magában, valami még hiányzik...

A szabadító szeretet nélkül pedig nincs is mit védeni, nélküle a kisebbségi lét is semmi, s a róla való beszéd zengô érc és pengô cimbalon...

IRODALOM

1. Pápai Páriz Ferenc: Pax Animae azaz a lélek békességérôl. 1680. In: Dr. Lázár Imre: Pszichoneuroimmunológia. 1991. 2. Solomon, G.F.: Immune & Nervous System Interactions. The Fund for Psychoneuroimmunology. 1995. 3. Boyden, S.: Western civilization in biological perspective. Patterns in Biohistory. 1987. 4. Lázár Imre: E-K-O-lógia. Országépítô 1997. 3—4. 26—34. 5. Németh László: Magyarok Romániában. In: Minôség forradalma I-II. Püski kiadó. 1992. In: Cyberfutures. Ed. by. Sardar, Z.—Ravetz J.R. Pluto Press. 1996. 6. Sardar, Z. alt. civilisations. faq.: Cybespace as the Darker Side of the West. In: Cyberfutures. Ed. by Sardar, Z. — Ravetz J.R. Pluto Press. 1996.