1998. január

A regény mint tájoló. Régóta foglalkoztat: ha a jövendô kultúrhistórikusa úgy vizsgálná meg a huszadik századi regény útját, mint Huizinga a Van Eyck fivérek festészetét, vajon milyen következtetéseket vonna le a modern kor alkonyáról? Mit mondana például a személyiség "tulajdonságnélkülivé" morzsolódásáról, ha — amiként Huizinga annak a kornak az emberi helyzeteit bemutató művészetét forrásmunkaként kapcsolta be a kutatásaiba — tanulmányozná, mondjuk, Kafka, Krlezsa, Musil, Celine, Broch, Beckett regényeit?

Mű és világ kapcsolatát ma a különbözô irodalomelméleti iskolák képviselôi más- és másképpen közelítik meg vagy kapcsolják ki vizsgálódásaikból. Olvasom két fiatal irodalomtörténész figyelemre méltó tanulmányait. Mindketten foglalkoznak Ransmayr regényével, Az utolsó világgal. (Egyikük, Bombitz Attila az osztrák irodalomról szóló remek munkái mellett azóta megírta már újabb nagy Ransmayr-tanulmányát.) Bombitz Az utolsó világ megragadhatóságát világteremtô epikai teljesítményében, illetve az életműben ennek jelenlévô tétjében látja, "az európai kultúrafogalom metamorfizációs lehetôségében... a már pusztulásnak indult, de még meglévô hagyomány destrukciós újraírhatóságában".

Ez a megközelítés arra is utal, hogy regény és világ kapcsolata ugyanolyan tét a regény értelmezôje, mint a regény írója számára; továbbá arra is utal, hogy minden nézôpont, beszédmód, végsô soron nyelv, ugyanabból a kultúrából születik meg, amely omlásának virtuális megragadására tör.

Messzire vezetô felismerések az ilyenek a mai regény és a világ kapcsolatainak megközelítésében. Érdekes a másik utazás is, a regénykódok mátrixainak labirintusaiban. Kulcsár-Szabó Zoltánt az Intertextualitás és a szöveg identitása című dolgozatában nem annyira a mű és a világ összefüggése, hanem — persze célkitűzésébôl, témájából adódóan — a metatextualitás vagy hipertextualitás eldönthetetlensége foglalkoztatja Az utolsó világban. Ransmayr regényében számára "az okoz eldönthetetlenséget, hogy a két szöveg kapcsolata [a regényíróé és Ovidiusé — S.I.] — Genette kategóriáját kölcsönvéve — egyszerre «metatextuális» és «hipertextuális». A viszonyrendszert metatextuálisként» olvasva, a regény szereplôit el lehet különíteni Methamorphoses-beli megfelelôiktôl, hiszen azok egy másik műben megírt alakok csupán, viszont az — itt némileg jogosultabb — »hipertextualitás« képlete szerint nem dönthetô el, hogy a különbözô nevek éppen a Die letzte Welt vagy a Methamorphoses alakjait jelölik-e" — írja.

A mátrixok között járva valóban mindkét lehetôség ránk köszönt. De Mű és világ kapcsolatáról — "bedolgozva" a megközelítésbe azt is, ami a szövegelméleti eljárások horizontján kívül esik (jellegükbôl-módszerükbôl adódóan vagy csak ebben az adott értelmezésben, ennek eldöntésére nem vagyok hivatott) — kiderülhet, hogy Az utolsó világ szereplôinek nevei kiknek az alakját jelölik. Nemcsak azért, mert a regény végén az író errôl határozott önironikus eligazítást ad. Fôképpen azért, mert Ransmayr olyan szuverén víziót formál — a századvégi regény metamorfikus változataként —, amelyben az évezredes mítoszok porladását, az Én fölmorzsolódását írja meg az európai kultúra "e világi" omlásában.

Talán Robert Menasse is fölkapná a fejét az egy eljövendô Huizinga nézôpontjaival kapcsolatos ötletre. Sôt rábólintana, mondván: én már bele is kezdtem. És mivel? Azzal például, hogy A tulajdonság nélküli ország című esszéjében egy regény és egy korszakjellegzetesség-mentalitás kapcsolódására mutat rá.

Menasse meghívást kap egy találkozóra, amelyen az identitásprobléma van napirenden. "Ha az osztrák identitást szemléltetô sötét szobában felismerni vélnénk egy könyvekkel teli polcrendszert, rajta néhány ismerôs könyvgerincet, s a fénysugár Musil regényére esne, máris az lenne a benyomásunk, hogy valamivel világosabb lett, a viszonyok meghittebbnek tetszenek... A mai osztrák valóság egyértelműen párhuzamba állítható azzal az Ausztriával, amelyet Musil A tulajdonságok nélküli emberben ír le..."

Menasse vég-idôk világa megegyezik egy "táj" tulajdonságnélküliségével, mögötte Musil mint tradíció, mellette a Ransmayr-galaxis szimbolikus világmodellje.

Küzdelmes dolog benne is lenni a valóságban, kívül is lenni rajta, egyszerre. Benne lenni kinek-kinek a "maga osztrákságában", "Ausztriájában", úgy, ahogyan Menasse a magáéban, és ugyanakkor "gyakorolni" azt, amirôl Proust így beszél: anyagunkat, mondatainkat "nem a valóságból kell kiemelnünk, úgy, ahogy ott találtuk, hanem maguknak a mondatoknak és a mellékes részleteknek is a legjobb pillanataink áttetszô lényegébôl kell megfogalmazódniok, amikor kívül vagyunk a jelenen és a valóságon".

Egy regény már az elsô leírt mondata elôtt is az Idôvel küzd. Azzal is, amelybe behatolva formát keres, azzal is, amely megegyezik a regény kihordási idejével; továbbá azzal az idôvel is, amely a kihordási szakasz minden mozzanatát összekapcsolja a tradícióval, amelynek folytatása-lebontása-átírása vonzásban tartja az anyagát.

Van tehát a regénynek egy idôszámítás elôtti és egy idôszámítás utáni élete, amelynek váltópontja az elsô mondatok leírása. Az Idô szövevénye oly kibogozhatatlan alkotótere a regénynek, hogy "ideje" volna elfelejteni a "történeti regény" és a "mai regény" megkülönböztetô distinkcióit. Nincs regény, amely a jelenben játszódik. A "jelenben" játszódó mondat a leírásával múlttá transzformálódik. A szövegnek a további szöveget generáló hatása így a nézôpont, a beszédmód egy "múltbeli" fokozatából dolgozik tovább, olyan feszültséget adva a nyelvnek, amelyben a leírás idejének különbözô mozzanatai is koncentrálódnak.

A regény "idôszámítás elôtti" szakaszában semmi nem köti meg a regényírót. De ennek a szakasznak a folyékonyságába is sok minden "bedolgozza magát". Például a regényíró történelemszemlélete. Illetôleg az, hogy van-e egyáltalán történelemszemlélete. Nem elengedhetetlen, hogy legyen. Ha azonban rendelkezik ilyennel, akkor további kérdés az, hogy mi a jellege. Vajon monumentális-átfogó? Vagy filológus-részletezô? Ide tartozik a forrásmunkákhoz, dokumentumokhoz, az epikai hagyományhoz való viszonya. Az a tapasztalatom, hogy elônyös ezt a szakaszt is primer alkotófolyamatként átélni. Ez segít abban, hogy "észrevétlenül" táplálódjanak be a regényírói énbe, illetôleg jól elrendezôdjenek benne olyan ismeretek, készségek, reflexivitások, amelyek organikusan "működnek" tovább regényírás közben.

Feljegyzés 1991 nyaráról:

"...a tengerparti köveken az éles és édes holdvényben megjelent egy négylábú (kutya természetesen), s attól az estétôl mindig ugyanabban az órában, mígnem aztán csatlakozott hozzám; együtt róttuk mindennapos útjainkat, meghitten és némán, olyannyira, hogy mi sem volt természetesebb, mint aztán a közös üldögélés, végül a beszélgetések; az összetartozásnak talán szokatlan, de minden bizonnyal azért nem kivételes változataként nemhogy elválaszthatatlanokká, de megkülönböztethetetlenekké váltunk, nemegyszer én követtem ôt (az ô alakjában) vízparti sétáinkon, s úgyanígy ô beszélgetett velem a teraszon üldögélve (az én bôrömben); mindebben nem volt semmi meglepô, hiszen a regényíró és a korszellem (bizony, bármilyen alakban) ilyen meghitt párbeszédet folytat, s ezért az is természetes volt, hogy a továbbiakban együtt fordítottunk hátat a tengernek, közösen folytattuk újabb útjainkat, ingázva idôben és térben (közös históriai téridônkben a Balkán és a Baltikum között), bejárva ezredvégi dalmát városokat, szerb falvakat — erre vezetett az utunk —, Monarchia-beli magyar városokat, a század eleji Erdély vidékeit, lengyelországi, németországi koncentrációs táborokat, egy századközépi dunántúli kôbányát, — nos így haladtunk együtt, hol ô két lábon, hol én négyen, végül már magunk sem tudva különbséget tenni kettônk között, hogyan is várhattuk volna el, hogy bárki megkülönböztessen bennünket egymástól; így aztán azon kaptam magam, hogy üldözendô négylábúként kergetnek, mint a faluvégi kutyákat, korábban feldühödött, mert egymásnak uszított s most bosszújuk tárgyául engem választó legények, üldöznek a kifulladásig, miközben négylábú társam (az én alakomban) csatlakozik hozzájuk... vagy mégsem... éppen hogy az útjukat állja...

...miközben a regényíró tovább rótta följegyzéseit egy jövendôbeli regényrôl, amelyben semmi sem látszott bizonyosnak, csak annyi, hogy itt valaki (a négylábú alakjában megjelenô) korszellem »fogását« keresi, s így látja az éppen magot képezô regénye formáját-formátumát; igen, gondolta valami ilyesmirôl van szó, amit pályatársának egyik gondolatsorában fedezett fel elôzô este: az átfordítás küzdelmérôl, amelynek »következtében az eszmerendszer epikai struktúrává transzformálódik« (Thomka Beáta)."

Két évvel késôbb írtam le az Átváltozások kertje elsô mondatait. Ember-kutya párosából a "pillér"-fejezetsor (Alászállás-Átkelés-Feljutás) férfi-gyerek párosa lett. Az "ív"-fejezetsor (Kerengô-Kereszthajó-Apszis) idôtere nagyjából átfogta az indítóvízió téridejét. Az eszmerendszer epikai struktúrává transzformálódásának kétesztendôs folyamata alakította ki a metamorfikus szerkezetet.

A szefforiszi ösvény elsô víziójáról nincsenek feljegyzéseim, de mint a több felhordott réteg alól kimentett képet restaurálni tudom az emlékeimet: Jeruzsálem sikátorsora; a fehér-meszelt házak; zöldes és sárgás hátterek; tömegek nyüzsgése; megkülönböztethetôek a három vallás jelképei; összetalálkozó metafizikai-históriai-szellemi ösvények; késôbb a nyüzsgés fragmentálódik, arcok rajzolódnak ki; a hármasság megmarad, de három egymás pillantását keresô arc összejátékában és a tekintetek vallatófényében megérkezem az idôszámítás utáni harmadik század Galileájába.

A regény elsô sorainak két évvel késôbbi leírása mindent elpusztított az elôzményeibôl. Amit mégis megôrzött, azt mintegy önmaga tradíciójaként ôrizte már, megteremtve a regényírás "idôszámítás elôtti" szakasza "átírásának" lehetôségeit.

Kezdtem keresni a helyszínek hitelességét. De nem belôlük dolgoztam. Az alap, a vízióvilág maradt: a szárazság tere; az alkonyatok-napkelték színvilága; magának a napnak az útja, az örökös "ment fel, és ment le", az idô körkörös egymásbatünéseként; egy városkapu romhalmaza, mint az indulások-érkezések együttes kiinduló- és végpontja. Ezt a szimbolikát kellett tárgyiassá transzformálni.

Megtaláltam Korazim város rekonstruált metszeteit a második századból. Megtaláltam Tirat Jehuda olajprésének ábrázolását a második századból. Megszületett bennem Szefforisz látványa, s erre a belsô képre kezdtem rákopírozni egy hiteles olajprést, fôutcát, templomot. Tudtam közben járni egy imaginárius helyszínen úgy, hogy éreztem a talpamon az út nyomait, kezemmel a házkapukat, éreztem az olajprés szagát, hallottam a piac zsivaját.

A hetedik fejezetben Simon Türoszba érkezik. Jó ideje "kész volt" bennem, hogy miért megy oda, azt is kezdték a leírt szavaim generálni, hogy "mi lesz", ha majd odaér. Mindazonáltal állva maradtam vele együtt a szigetet a parttól elválasztó tengersávnál. Jó lett volna, ha találok Türoszról valami ábrázolást. Minden "megvolt" bennem, de hasznos lett volna néhány hiteles mozzanat a tárgyiassá transzformáláshoz. Megírtam a fejezetet anélkül, hogy találtam volna ilyeneket.

Fél évvel késôbb véletlenül rálapoztam egy albumban Türosz látképére. Megnéztem a szövegemet — kell-e javítgatnom? Nem kellett.

A vízió dekonstrukciójának és a tények transzformációjának van egy imaginárius dialógustere, amelyet az ismeretlenbe alászálló epikai úton járás teremt meg.