Csősz Pista: 4/4

Kilencvenkettő februárjának végén történt, hogy Serfőző Jóska egyik este rémült arccal rontott be a Stadion kocsmába.

– Képzeljétek, idefelé jövet Csősz Pista bácsit láttam a temetőben – lihegte elfulladó hangon.

– Hogyne. Aztán beleért a kezed a bilibe és felébredtél… – jegyezte meg gúnyosan az egyik törzsvendég.

– Nyilván egy fröccsre is meghívott az öreg – kontrázott egy másik.

– Komolyan beszélek, fiúk – bizonygatta a hírhozó. – Ott ült az öreg felgyűrt ujjú fehér ingében, a romos Haller kápolna lépcsőjén. Talán észre sem veszem, ha rám nem köszön. „Hová, hová, Józsikám? Tán a fiúkhoz a Stadionba?” Szó szerint ezt kérdezte. Bennem még az ütő is megállt az ijedtségtől. Az öreg meg csak nevetett. Aztán elkomolyodott és körbemutatott. „Látod, mit műveltek ezzel a gyönyörű temetővel? De ne félj, Isten mindenkinek megfizet. Még soha senkinek sem maradt adósa. Majd meglátod…” „Bizonyára így lesz, Pista bácsi” – motyogtam, azzal nyargalni kezdtem. Egészen idáig futottam. Közben hátra-hátratekingettem, vajon követ-e…

Bár Jóska meséjét látszólag senki sem vette komolyan, az esetnek gyorsan híre ment a városban. Egy hét múlva egy réti asszony bizonygatta a kispiacon, hogy előző nap, pontban az esti harangszókor ott látta az öreget a lépcsőn.

– Ne félj, Etus, nem eszlek meg – szólt rá nevetve Pista bácsi.

Két hónappal később Kovács Iminek mutatkozott meg az öreg. Az asztalosmester szerint az egykori csősz negyedmagával ült és nevetgélt a ravatalozó töredezett lépcsőjén. Valamin nagyon derülhettek, mert engem észre sem vettek, pedig rájuk köszöntem – állította.

Egyik májusi estén egy hazafelé tartó fiatalasszony vágott keresztül sötétedés után az akkorra részben már simára gyalult sírkerten, amikor váratlanul két suhanc állta útját. Az asszonyka sikítani akart, de nem jött ki hang a torkán.

– Ne félj, szépségem! Csak egy kicsit szórakozunk veled, aztán elengedünk – röhögött egyikük. Abban a pillanatban furcsa dolog történt. A támadók hirtelen a tarkójukhoz kaptak, majd kétségbeesetten tusakodni kezdtek, mintha láthatatlan kezeket próbáltak volna letépni a nyakukról. Közben úgy hörögtek, hogy rossz volt hallgatni. Nagyjából egy percig tarthatott megmagyarázhatatlan küzdelmük, aztán a földre huppantak. Kis idő múlva feltápászkodtak, és halálra vált arccal elfutottak.

A fiatalasszony még percekig megkövülten állt, aztán nagy nehezen ő is elindult.

Hogy mi igaz a történetekből, s mi nem, döntse el ki-ki maga. Tény, hogy a rejtélyes esetek óta sötétedés után egyetlen rossz szándékú ember sem merte betenni a lábát a parkosított Olaszi temető területére. Állítólag még a környékét is messze elkerülik, akár a mondásbéli ördög a tömjén füstjét.