Csősz Pista

Csősz Pistáról minden valamirevaló váradi tudta, hogy burokban született. Az efféle kiváltságos embert élete végéig elkíséri a szerencse. Messziről megérzi a földbe ásott kincset, akár a jó szamár a készülő esőt. Megérzi, és meg is találja. Ráadásul sem kés, sem kard, de még a pisztoly- vagy a puskagolyó sem képes ártani neki.

Hogy Csősz Pista szerencsés csillagzat alatt született, már egészen zsenge korában bebizonyosodott. Hatéves lehetett, amikor bátyjai felállították a Széles utcai híd korlátjára, aztán rászóltak: Na, ugorj, öcsi! Pista gyerek nem is kérette magát, rögvest elrugaszkodott és olyan szép homorú ívű csukafejessel érkezett a Körösbe, hogy még a Szajkó fivérek is eltátották tőle a szájukat. Csakhogy a pillér tövében jókora kőtömb lapult. Vélhetően még a hajdani hídépítők felejtették ott, bár az sem kizárt, hogy a tavaszi áradások görgették le a hegyekből. Tény, hogy Pista feje nekiütődött. Mélyen volt a kő, de még így is jókorát reccsent a kobakja. Egy pillanatra elsötétedett előtte a világ, és erejét vesztve elterült a folyó fenekén. De az egész csak egy villanásnyi ideig tartott. A következő pillanatban már feleszmélt a burokban született legényke. Hirtelen elhatározással elrugaszkodott a kavicsos folyófenéktől, és prüszkölve emelkedett a felszínre. Amint bátyjai meglátták öccsük vérző fejét, nyomban utána ugrottak, kisegítették a partra, ölbe kapták, és úgy, ahogy voltak, fürdőgatyásan nyargaltak vele Bozsó főorvoshoz. A híres fiatal sebész végigtapogatta Pista kobakjának s nyakának minden négyzetcentiméterét. Közben hol hümmögött, hol a fejét csóválta.

– Meg kell adni, keményfejű gyerek – összegezte diagnózisát. Aztán érzéstelenítőt fecskendezett a seb körül a fejbőr alá, barna zsinórt fűzött egy görbe tűbe, és szapora öltésekkel ügyesen összevarrta a felhasadt bőrt. Végül bekötözte.

– Derék katona lesz belőled, fiam – veregette meg Pista vállát a főorvos, majd bátyjai felé fordult: – Pupilláiból, s a hidegrázásból ítélve, enyhe agyrázkódása van, de holnapra elmúlik. Három nap múlva viszont hozzátok vissza kötözésre, s ha lehet, a jövőben jobban vigyázzatok rá! – kötötte a lelkükre búcsúzóul.

Egy hét múlva lekerült a turbán Pista fejéről, iskolakezdésre pedig a hasadás helyén nőtt töpörtyűszerű varrat is leszáradt. Addigra már a fél város tudott a csodás kimenetelű vízbe ugrásról.

Telt, múlt az idő és Pista legénnyé cseperedett. Mivel kicsi korától ügyesen rajzolt, szépen faragott, özvegy édesanyja úgy határozott, legkisebb fiát az egyik neves váradi sírkőfaragóhoz adja inasnak. Pista egykedvűen fogadta anyja bejelentését. Másnap be is állt a kőfaragóhoz. Naphosszat keverte a cementet és dolomitőrleményt, cipelte a már kiöntött sírköveket, obeliszkeket, kriptafedeleket. Ha mestere úgy kívánta, márványt csiszolt, vagy valamelyik temetőben betongyűrűt öntött. Nagy ritkán a vésőt is kezébe vehette.

Húszéves korában annak rendje s módja szerint bevonult katonának, letöltötte a két évet, aztán hazatért, és ott folytatta, ahol abbahagyta. Hét közben a sírkőfaragó-műhelyben serénykedett, szombatonként pajtásaival eljárt a bálokba. Néha őt verték meg, máskor ő tört be néhány fejet, a lányokkal azonban valahogy nem sikerült zöld ágra vergődnie. Nem mintha bárminemű kifogása lett volna a szemrevaló fehérnépek ellen. Sőt! Nagyon is igyekezett a kedvükbe járni. Ám a lányok valami miatt idegenkedtek tőle. A második, harmadik találka után rendszerint faképnél hagyták.

Bántotta a dolog Pistát, nagyon is bántotta. Nem is ment józanon haza soha. Özvegy édesanyjának majd’ megszakadt a szíve nagy bánatában. Mondogatta is Szeghalmi néninek, valahányszor összefutottak a piacon:

– Ó, drága Mariskám. Mit nem adnék, ha Pista is olyan lenne, mint a testvérei, akiknél már három-négy gyerek hancúrozik az udvaron.