Csősz Pista: 2/4

A harmincas évek közepén csősz nélkül maradt az Olaszi temető.

– Nálad alkalmasabb embert keresve sem találnánk, fiam – kopogtatott be egy nap a gondnok Pistáékhoz. – Ha elvállalod a csőszködést, a csőszlakás is örökre a tiéd lehet – tette hozzá jelentőségteljesen.

– Ami azt illeti, ennél valamivel többet vártam az élettől – válaszolta Pista az ajánlatra. – De ha ez van nekem szánva, kénytelen vagyok beérni vele. Egye fene, elvállalom – csapott a gondnok tenyerébe. Így lett a kőfaragó legényből Csősz Pista.

Barna arcú, sovány, szikár ember volt már, amikor az ötvenes évek közepén megismertem. Csontos karján úgy dagadtak az erek, mint a ruhaszárító kötelek, a fehérre meszelt csőszház előtt, amely a Temető utca felőli kapu mellett támasztotta belülről a sírkert roskatag téglakerítését. Napközben sírokat ásott, öntözte a virágokkal beültetett hantokat, egyengette a temetőkert útjait. Sötétedés után kulcsra zárta a két kaput, leakasztotta az ajtó melletti szegről a lámpát és végigjárta a temetőt. Aztán ő is nyugovóra tért.

A holtak sohasem háborgatták, az élők csak elvétve. Néha előfordult, hogy a kocsmából hazafelé tartó ittas emberek egyikét-másikát elnyomta az álom a hantokra boruló szomorúfüzek alatt. Éjfélig többnyire kialudták mámorukat s indultak volna haza. Mivel a kapuk zárva voltak, kénytelenek voltak felkölteni Csősz Pistát. Dühös volt az öreg, majd szétvetette az indulat. Nem is nagyon türtőztette magát, szabadjára engedte a lelkében felgyülemlett összes keserűséget, mérget. Kacskaringós káromkodásait úgy cifrázta, mint a szűrszabók cifraszűreiket. Anyám szerint Pista bácsit káromkodásban legfeljebb a fuvarosok múlták fölül.

Beszélték, hogy egy alkalommal, az egyik hazafelé tántorgó részeg beleesett egy frissen kiásott sírba. Ha már benne volt, ott fektében el is aludt. Október vége felé járt, hűvösek voltak az éjszakák. A hidegtől gyorsan magához tért a részeg és kiabálni kezdett: – Jaj, de hideg van! Jaj, de hideg van!… A kiabálásra felébredt Pista bácsi. Mérges volt, mint mindig, valahányszor felriasztották álmából, s csak úgy, gatyásan, mezítlábasan kiállt a háza ajtajába és visszakiabált: – Úgy kell neked! Fázzál csak! Miért rúgtad le magadról a földet!

Ettől az egyetlen esettől eltekintve az öreg mindig nagy tisztelettel beszélt a holtakról. Szent meggyőződése volt, hogy az elhunytak, vagy ahogyan ő nevezte őket: „a jobblétre szenderültek”, keményen megtorolják, ha valaki háborgatni merészeli végső nyugalmukat.

A holtakkal nem is volt baj soha. Most sincs. Békésen nyugszanak egymás mellett, nemzeti és felekezeti hovatartozástól függetlenül. Némán tűrik a sírkerteken kívüli világ aljasságait. Nem lopnak egymástól, nem verekednek, nem gyűlölködnek. Az irigykedés, féltékenykedés, bosszú kizárólag az élők jellemzője.

Míg élt anyai nagyanyám, gyakran kísértem el az Olaszi temetőben nyugvó nagyapám sírjához. Ő vitte a virágot, én meg egy ütött-kopott, alumínium tejeskandlit lóbáltam, melyet a temetőkútnál mindig megtöltöttünk vízzel. A vízmerítést a világ összes kincséért sem engedtem volna át nagyanyámnak. A temetőkútban ugyanis népes békakolónia tanyázott. Történt, hogy egyik alkalommal épp egy gyanútlanul sütkérező méretes bakbékát igyekeztem a vízzel együtt a kandliba terelni, amikor váratlanul erélyes hang szólalt meg mögöttem. Az ijedtségtől kis híján belefittyentem a kútba.

– Semmit se változtál, Jolán! Ma is ugyanolyan szép vagy, mint lánykorodban. Látod, ha annak idején engem választasz, most nem özvegyként kellene kijárnod a temetőbe – szavalta a fehér inges férfi.

– Persze, mert akkor örökké itt lakhatnék – válaszolta nagymama. – Ugyan már, Pista, ezerszer megmondtam, azért választottam Imrét, mivel te világéletedben felelőtlen, könnyelmű ember voltál. Csak a barátok léteztek számodra, s az ital. Hol egyik, hol másik, hol egyszerre mindkettő. Milyen élet várt volna rám, melletted?…

– Húsz éve egyetlen kortyot sem ittam…

– Mert akkorra már tönkrement a májad. Ne áltassuk egymást, Pista…

– Még most sem késő, Jolán…

– De nagyon is késő, Pista. Öregasszony vagyok, te meg öregember. Nekünk már csak múltunk van, jövőnk nem lehet… Na, Isten megáldjon. És máskor, kérlek, ne hozd rá a frászt az unokámra. Az imént is majdnem beleesett a kútba ijedtében, amikor elkurjantottad magad a háta mögött…

– Nagymama, ki volt ez a bácsi? – szegeztem neki a kérdést, amint eltávolodtunk a kúttól.

– Áh, csak egy vén tökéletlen… – legyintett bosszúsan.

– Miért mondta, hogy annak idején őt is választhattad volna?

– Mert nagyapád előtt ő udvarolt nekem.

– És te mégis nagyapához mentél feleségül?…

– Pontosan. Nagyapád mozdonyvezető volt, Pista bácsi viszont sose vitte többre a csőszködésnél. Ezt te úgyse érted…

– De ha Pista bácsi lenne a férjed, miért lakhatnál örökké a temetőben? – faggattam állhatatosan tovább.

– Mert ő itt lakik. Ugyanis Pista bácsi a temetőcsősz! – zárta le a beszélgetést nagymama.

Napokig töprengtem a hallottakon. Sehogyan sem fért a fejembe, miért kell csősszel őriztetni a holtakat, hisz’ akire egyszer rázárják a koporsó födelét, ráadásul még egy csomó földet is ráhánynak, az soha többé ki nem kel önerejéből a sírból. Ám bárhogy is csavartam, csak nem lettem okosabb. Háromnapnyi tépelődés után meg is kérdeztem anyámtól:

– Mi szükség a temetőcsőszre, ha a holtak már úgyse támadnak fel?

– Nem a holtakat kell őrizni, te, butus, hanem a sírkertet – simogatta meg a fejem. – Tán újra megkörnyékezte nagymamát az a vén részeges? – komolyodott el.

– Senki sem környékezett meg senkit… – zártam le a beszélgetést, s már nyargaltam is át a szomszédba, Emil bácsihoz.

Az öreget sofőrtársai egymás közt „Fényes” Emilként emlegették, mivel vízözön előtti moslékszállító teherautója örökké tükörfényesen ragyogott.

Igazság szerint a rozoga Molotov az állami gazdaságé volt, Emil bácsira csupán a vezetését bízták, ettől függetlenül az öreg háromhavonta újrafestette. Valahonnan szerzett egy kiszuperált tűzoltó készüléket, átalakította levegőtartállyá, rácsatolt egy nyomásmérőt s egy méretes pumpát, engem pedig kinevezett kompresszornak. Mivel a levegőtartály nyomásának szinten tartásához legalább másfél óra hosszat folyamatosan pumpálnom kellett, egy-egy festés után napokig mozdulni is alig bírtam az izomláztól.

– Miért kell csősz a holtak őrzésére? – rontottam be az öreghez.

– Tán Pista bácsira, a szellemes emberre gondoltál? – nyomott jókora barackot a fejem búbjára.

– Igen – bólintottam.

– Hát ez nem ilyen egyszerű – simogatta meg borostás állát az öreg. – Tudod, ahol holtak vannak, ott szellemek is tanyáznak, a lidércekről nem is szólva – halkította le a szavát.

– Kik azok a lidércek? – kérdeztem kikerekedett szemmel.

– Hú! Azoktól aztán óvjon meg a Jóisten – kapta tenyerét a szája elé az öreg. – Azok annyira furcsa szerzetek, hogy valódi kilétüket máig sem sikerült kiderítenie senkinek. Pedig sok nagyeszű tudós próbálkozott már vele. Nekem elhiheted…

– De hát hol tanyáznak? – vettem én is ösztönösen halkabbra a szót, közben éreztem, hogy a félelemtől fel s alá futkározik a hideg a hátamon.

– Épp erre nem sikerült rájönniük az okosoknak – súgta jelentőségteljesen Emil bácsi. – Állítólag a sírokból bújnak elő, ha emberszagot éreznek. Sötétedés után gyanútlanul bandukol hazafelé az ember a temetőben, s egyszer csak olyan érzése támad, mintha követnék. Hátratekint, s lát egy furcsán imbolygó fényes vagy inkább világító valamit, ami a levegőben lebeg utána. Megijed, és szaporázni kezdi a lépteit. A világító valami azonban nem tágít… Még inkább gyorsít, mire a valami is rákapcsol. Lassít, erre a lidérc is lejjebb veszi a tempót. Ijedtében végül az ember futni kezd. S csak fut, fut, egyre gyorsabban, mígnem összeesik és meghal. Akkor a lidérc ráugrik, és addig toporzékol rajta, amíg valamennyi csontját összetöri. Aztán, mint aki jól végezte dolgát, odébbáll.