A 160 évvel ezelőtti Nagyvárad egy amerikai republikánus leírásában: 2/4

A szabadságharc ártatlan áldozata

A városba érkezvén, útitársaim egy szép nagy parkot és egy csinos házat mutattak nekem, amelyek egy, az emberek által nagyon szeretett római katolikus püspökéi, akit húszévi börtönre ítéltek, s aki most az egyik osztrák börtönben (azt hiszem, Aradon) van. Útitársaim – akik mellesleg buzgó protestánsok voltak – azt mondták, hogy egyike a legigazabb magyar hazafiaknak. Természetesen Amerikában nem ismert, hogy a katolikus klérus sok tagja milyen nemes módon áldozott fel mindent Magyarországért.”

Természetesen „a nagy park és a csinos ház” az akkor még egyemeletes, de úgy is impozáns püspöki palota és a körülötte ma is létező park volt. A püspök, aki a magyar forradalom mellé állt, nem más, mint báró bezdédi és kisbákai Bémer László, aki a Szabolcs megyei Kisbákán született 1784. április 8-án és meghalt 1862. november 4-én Ungváron. 1843-ban szentelték nagyváradi megyei és püspöki méltósággá. Az 1849-es függetlenségi nyilatkozatot körlevélben tudatta papságával, és annak kihirdetésére utasította őket. Emiatt 1849. december 24-én letartóztatták és Pesten a hírhedt Újépületbe zárták. Itt 1850. február 9-én püspökségéről lemondatták. Ezután a haditörvényszék felségsértés vádjával felakasztásra ítélte, majd az ítéletét húszévi várfogságra változtatta. A fogságot nem kezdte meg, mert a császár ezt is elengedte, azzal a feltétellel, hogy valamelyik ausztriai kolostorba vonul vissza. 1850 áprilisában a Maria Euzersdorfba ment, onnan Tirolba, az Innsbruck melletti bencés kolostorba költözött. Tíz év eltelte után megengedték, hogy hazatérjen Magyarországra. Ezután Budapesten, Sátoraljaújhelyen, Perbenyiken, utoljára 1862-től haláláig Ungváron élt. 1863. november 7-én helyezték végső nyugalomra. 1911-ben azt a házat, amelyben meghalt, emléktáblával jelölték. Ez a tábla ma is látható a kárpátaljai városban, s az ottani magyarok ma is megkoszorúzzák a forradalom és szabadságharc évfordulóin.

Szaniszló Ferenc akkori nagyváradi püspök kieszközölte a Helytartótanácsnál a holttest átszállítására szükséges engedélyt, és saját költségén Ungvárról Nagyváradra hozatta 1864. december 15-én. Hatalmas tömeg jelenlétében végezték el az engesztelő áldozatot, és utána négy apát és a püspök által celebrált szertartással a Székesegyház altemplomába helyezték végső nyugalomra.

Városunk Olaszi részének főterét egykor őróla nevezték el, de már csak kevesen használják a Bémer tér megnevezést, és még kevesebben tudják, hogy milyen igazi magyar hazafi és 1848–49-ért szenvedő mártír volt az egykori püspökük.

Nagyvárad és a vár 1861-ben

Visszatérve Brace könyvéhez, így folytatja városunk bemutatását: „…nyilvánvalóvá vált számomra, hogy itt [Nagyváradon] egy sokkal elnyomóbb rendszer hatáskörébe kerültem, mint Magyarország más részein. Itteni barátaim házában azt vettem észre, hogy az [a beszélgetés] kevésbé fordul politikára, mint korábban bárhol.

Nagyvárad egyike az osztrákok nagy katonai helyőrségeinek Magyarországon, s ezért itteni uralmuk természetesen törvénytelenebb és szigorúbb.

Az első napon megnéztük a várost. Nagyváradnak körülbelül 20 000 lakosa van, de jobban megépített házai vannak, mint a többi belső-magyarországi városoknak. Az utcák igen szélesek és több szép piactér is található itt, melyek nagyon kellemes megjelenést biztosítanak a városnak. Valamennyi ház – csakúgy, mint Debrecenben – egyemeletes. A lakosság többsége katolikus és a hely természetesen teli van templomokkal. Korábban több mint hetvennel büszkélkedhetett, de manapság nem lehet több huszonötnél. [Valószínűleg ez utóbbi számokat a vendéglátóitól hallotta, s ez azt bizonyítja, hogy akkor is létezett a sok esetben túlzásokig elmenő váradi lokálpatriotizmus.]

Amennyiben Magyarország újból egy prosperáló állammá válhatna, akkor ez a város lenne az ország nagy ipari központja. A Körös folyó és elágazásai következtében itt található a legjobb vízenergia-forrás, amit csak Magyarországon láttam, s ezen a városon kell majd áthaladnia a fővárost Kelet-Magyarországgal, Erdéllyel, sőt Törökországgal összekötő vasútvonalaknak. [Mennyire korát megelőző, jövőbe látó férfiú volt a szerző.]

Kossuth és társai mindezt egy csapásra felismerték, s a várost egy nagy katonai raktárrá és üzemmé alakították. Puskákat gyártottak, ágyúkat öntöttek és ruházatot készítettek itt, s a város eléggé elfoglalt és forgalmas volt a függetlenségi háború idején

Jelenlegi állapotát tekintve, más magyar városokhoz képest sokkal élénkebb képet mutat, és úgy látszik, hogy valamennyi gyapjúipar még most is működik.

A nap folyamán bemutattak a helyi klubban vagy casino-ban, ahol néhány német és magyar újságokkal felszerelt nagyon jó olvasóterem és egy pár biliárdasztal volt található.

Némi kellemes társalgást követően a barátaimmal meglátogattunk néhány személyt, akikhez ajánló levelekkel rendelkeztem.

Jól fogadtak, bár nem hagyhatom szó nélkül azt a minden esetben megfigyelhető fásultságot és visszafogottságot, amely a rájuk nehezedő elnyomó hatalom súlyát jelezte, gondosan kerülték a politikát, s mindenki kényelmetlenül érezte magát. Az utcák és a szállodák is tele voltak fehér kabátos osztrák katonákkal. Ez egész barátságtalan esős idővel kiegészülve teljesen lehangolt, és még meg is jegyeztem, hogy itteni tartózkodásomat lerövidítve másnap azonnal tovább indulok egy környékbeli különleges kénes fürdőhelyre, ahol meglátogatok egy kiváló nemesembert, M. de Tiszát – akihez ajánló levelekkel rendelkeztem, s akinek tiszteletre méltó családjáról a legnagyobb elismerés hangján beszéltek egész Magyarországon.

A többi látogatásaink közül az egyik az osztrák bíróságok által a háború után perbe fogott és elítélt tizennégy tábornok közül az egyetlen túlélőhöz szólt.

Tizenhármat majdnem egyszerre lőttek agyon, s ez az ember, a tizennegyedik azért kapott halasztást, mert ellenezte a Függetlenségi Nyilatkozatot, s úgy tudom, hogy azt követően megtagadta a katonai szolgálatot. A forradalom előtt huszonegy éven keresztül szolgálta tisztként a császárt. Nyilvánvaló, hogy a jelenlegi helyzetben eléggé „lojálisnak” számít.

Azt kellene gondolnom, hogy egy szívélyes, nagylelkű ember, akit igazi katonai becsület jellemez, ám ők csak egynek, egy »kötekedő fráternek« nevezték, nem pedig tábornoknak, aki nem az új idők embere. Az ilyen emberek nem sok hasznára lesznek Magyarországnak a következő forradalom kitörésekor.” Sajnos nem sikerült kiderítenünk, ki lehetett az a 14. tábornok, hisz ilyen személyt nem ismerünk a magyar történelemből, feltehetően téves volt információja az amerikai szerzőnek.

„Másnap elindultam, hogy megnézzem a város hírességeit és előkelőségeit. Látogatásaink közben a megye főispánja, »kormányzója« hívott minket. Alig jutottunk túl az üdvözlésen, amikor közlé barátommal, hogy ez az úriember gyanú alatt áll, minthogy nem adta át passzusát a rendőrségnek.

Azt feleltem, hogy feltételeztem, miszerint más magyar városokhoz hasonlóan itt is huszonnégy órát adnak erre, s minthogy a városba érkezésemkor senki sem kérte, nem adtam azt át, de innen egyenesen a város parancsnokságára megyek. Ő a passzust elvéve, a legudvariasabb módon azt közölte, hogy ellenőrzés céljából átadja a tábornoknak, s délután utána mehetek.”