A 160 évvel ezelőtti Nagyvárad egy amerikai republikánus leírásában

Az 1848–1849-es magyar forradalom vérbe fojtása és az emigrációba kényszerült Kossuth Lajos amerikai útja felkeltette egy 25 éves connecticuti fiatalember, Charles Loring Brace érdeklődését a „magyar ügy” és Magyarország iránt. Így határozta el, hogy Prágán és Bécsen keresztül Magyarországra megy, ám 1851. május 23-án Váradon az osztrák hatóságok letartóztatták, s több mint egy hónapig raboskodott az akkor börtönként is fungáló váradi várban. Magyarországi tapasztalatairól és legrészletesebben a váradi várbeli raboskodásáról könyvet írt Magyarország 1851-ben címmel, s már 1852 júniusában egy amerikai folyóirat recenziót is írt róla. Mindez azt igazolja, mennyire fontos volt számára és bizonyos amerikai politikai körök számára a magyar ügy megismertetése az ottani közvéleménnyel.

Érthető, hogy ez a magyarság számára olyan fontos és ma már forrásértékűnek számító könyv az 1867-es kiegyezésig nem jelent meg, viszont nehéz elfogadni, hogy azután is szinte teljesen homályban maradt, elfelejtették. Pedig K. Nagy Sándor Biharország, útirajzok című, 1885-ben megjelent könyvében leírja találkozását Charles Loring Brace-szel.

Íme, mit ír könyve bevezetőjében: „Mi magyarok nagyon sokat köszönhetünk neki, mert 1852-ben egy terjedelmes könyvet adott ki rólunk In Hungary 1851 cím alatt, melyben melegen írja le hazánkat és ismerteti minden oldalról, de könyve ki volt tiltva a birodalomból. Csupán egyetlen példány juthatott valamilyen fűszeres ládába rejtve az öreg Lugosihoz Debrecenbe.” (Ő a nagy hírű kollégium egyik professzora volt, akivel Brace még 1851-ben ismerkedett meg.) „Az 1872. évben azonban, midőn ismét meglátogatta hazánkat, hozott egy példányt az Akadémiának és egyet a Múzeum részére. Igen, csakhogy az angol nyelven van írva, s azt a fáradságot pedig senki sem vette magának, hogy lefordította volna magyar nyelvre, ami elég kár.” K. Nagy Sándor könyvében a 139. oldalon lapalji jegyzetben közli, hogy az amerikai szerző könyvét röviden ismertette a Budapesti Szemle az 1873. évi I. kötet 385–414. oldalán, a Vasárnapi Újság pedig az 1873. évi 11–13. számában. Mindezek ismeretében némi iróniával jegyezzük meg, hogy a Pató Pál-os gondolkozás, magatartás mindig is jellemző volt reánk magyarokra.

Számunkra, mai nagyváradi magyarok számára talán még fontosabb az ebben a könyvben leírtak megismerése, bemutatása, mert számos színes leírást ad a városról, a várról, a korabeli helyi viszonyokról és a várban raboskodó jeles személyiségekről.

A továbbiakban, tekintettel arra, hogy maga a könyv nehezen hozzáférhető, fellelhető, válogatott idézetekkel segítjük olvasóinkat a címben jelzett téma megismeréséhez.

Váradra érkezése

Íme, hogyan ír: „Szőlővel borított gyönyörű dombok jelezték a város közeledtét, már azt megelőzően, hogy odaértünk volna, a vidéknek ezt a jellegzetességét rengetegszer tanulmányozhattam majd ezt követően. Az ezekben a szőlőskertekben termelt borok némelyike valóban nagyon kiváló, sokkal jobbak, mint az alföldi savanyú borok. (…)

Nagyvárad felé közeledvén egy tágasabb nyílt tér mellett haladtunk el és a mely arról ismert, hogy az elmúlt háború idején ide vezényelték ki a nemzetőrség egy nagyobb egységét, hogy megállítsa az oroszok előre nyomulását.

Amint arra a jövőben is emlékezni fognak, 1849. június 18-ikán az oroszok átkeltek az észak-magyarországi hágókon. A fősereg egyik, körülbelül 25 000 fős tömegből álló mellékhadteste Cseodajev parancsnoksága alatt gyorsan nyomult előre az elhagyott főútvonalon, s lakosai legnagyobb meglepetésére július 2-án megjelent Debrecen alatt. Ennek megfelelően a Nagyvárad környéki nemzetőrség a legnagyobb lelkesedéssel azonmód összegyülekezett és olyan félelmetes alakzatot vett fel, hogy az orosz tábornok örült, hogy kiüríthette Debrecent, és visszavonult a Tisza mögé. (…)

A város legkülső külvárosaiban elhelyezkedő szőlőültetvények és kertek egy nemrégen átvonult heves jégeső hatásának rendkívüli nyomairól árulkodtak. Minden fa úgy nézett ki, mint nálunk kártevő rajok pusztítása után, vagy mint amikor elüszkösödtek. Mint mondták, a jég bárányokat, s mi több, néhány gyermeket is megölt. Ez is e környék figyelemreméltóan szélsőséges éghajlatát mutatja, azt, hogy télen néha akkora hó esik, hogy a kunyhók tetejéig ér, míg nyáron ízletes szőlők és dinnyék teremnek mindenütt. A kocsin velem utazó kisfiú, aki egy olyan úriember fia, akit korábban meglátogattam, örömmel kiáltott fel meglátván, hogy R. tábornok (egy osztrák tábornok, mint mondták, egy második Haynau) földjeit is teljesen letarolta a vihar.