Mindenkinek feltünhetett, hogy az a meglepetés és keserűség, amit Hitlerék éreztek, mikor rájöttek arra, hogy a nagyipar és a földbirtok csak eszközül használta fel a nemzeti szociálista mozgalmat, hogy ennek vállán maradéktalanul visszakerüljön a közvetlen kormányhatalomra, mennyire hasonlít a különböző, minden országbeli szociáldemokraták felháborodásához, hasonló esetekben, midőn a polgárság elég erősnek érzi magát már arra, hogy lemondjon a szociáldemokraták további aktiv közreműködéséről a nemzetfenntartás terén.

De egyébként is, ha a német helyzetet elemezzük, rá kell jönnünk mennyire felületes a polgári sajtóinak az a megállapítása, hogy Hitlerék, mint a „legszélsőbb jobboldali” párt, e minőségükben pontosan a marxista munkásmozgalom ellenlábasai. Nézetünk szerint azonban a Hitler-mozgalom baloldali megfelelője, mely ugyanazt a szerepet tölti be balról, mint Hitlerék jobbról, a szociáldemokrata párt. Az igazi szélső-jobboldal párt, ennek a fogalomnak meggyökeresedett, általánosan elfogadott értelme szerint a német nemzeti párt. Kétségtelen, hogy a nemzeti szocialisták frázisai hangosabbak, „radikálisabbak”, mint a Hugenbergékéi. De a nácik frázisainak nincs jelentőségük, többnyire őszinteség nélkül megfogalmazott általánosságokból áll egész programjuk és ez a körülmény az, valamint e frázisprogram társadalmi funkciója, mely a Hitler-mozgalmat a szociáldemokráciához teszi hasonlóvá.

A polgárságnak hol az egyik, hol a másik irányzatra van nagyobb szüksége a maga szempontjából, hol mindakettőre. Az egyenes és következetesen hirdetett politikai célok minden országban a népességnek csak aránylag kisebb részét tudják megmozgatni, úgy a jobboldalon, mint balfelől. Ennek oka valószínüleg a népesség többségének — hogy így fejezzük ki magunkat — „átmeneti” gazdasági helyzete. Csak kis százalékát teszi ki normális körülmények között a lakosságnak az a része, melynek helyzete vagy stabilan jó, vagy stabilan kétségbeejtő. Ez a körülmény ad létjogosultságot az olyan nagy középpártoknak, mint a nemzeti szociálista párt és a szociáldemokraták. A biztos és szilárd jólét és az állandó, reménytelen nyomorúság között még differenciált nak is. Az „átmeneti” gazdasági helyzet idézi elő azt a lelki alkatot, mely

Az „átmeneti” gazdasági helyzet idézi elő azt a lelki alkatot, mely bizonyos részletkülönbségekben való eltérés miatt a polgárságnak vagy reakciós középpártjában, (Hitleréknél) vagy baloldali középpártjában, a szociáldemokratáknál keres politikai kielégülést. A két pártban lévő tömegek lélektana azonban meglepő mértékben azonos, ha nem hagyjuk magunkat látszat különbségektől megtéveszteni és a lényeget nézzük.

Az alapvető kiindulási pontja a nem stabil helyzetű embernek nyilvánvalóan az, hogy ezen a helyzeten változtasson és jelentőségét a tár. sadalomban növelje. Még pedig lehetőleg ebben a társadalomban, sőt talán nem, tulzás az sem, ha azt álltjuk, hogy ő nemcsak lehetőleg, hanem feltétlenül ebben a társadalomban, akarja célját elérni. Neki menjen jobban, de lényegileg minden maradjon úgy, ahogy van,. A hitleri „harmadik birodalom” jelentőségnélküli frázis; a hivői számára ez a fogalom éppenséggel nem jelent olyan „új más társadalmat”, mint amilyent például a „szociális forradalom” képzete kelt fel bennük; a „harmadik birodalom” az ő szemükben a támadott, de tulajdonképpen reménytelenül szeretett mai rend, gyárosaival, igazgatóival, hercegeivel, hivatalnokaival, munkásaival és parasztjaival, papjaival és tisztjeivel egyetemben, csak valahogyan katonásabban, strammabbul megszervezve. Ne történhessék meg az a gyalázat, hogy oly kitűnő és germán elemeknek, mint ők, nincsen biztos és állandó egzisztenciája, holott ugyanakkor a betolakodott elemek... vagy az alacsonyabb néposztályból származó, „minderwertig” egyének legyenek olyan hatalmi helyzetben, mint amilyenben ők szeretnének lenni. Egy náci kispolgár számára épen az a különbség Hitler és a munkásmozgalom között, hogy a nemzeti szocialisták ugyanugy igérik a mélyreható szociális reformokat, mint a marxisták, de nem hirdetnek új társadalmat, nem kell lemondania addigi előítéleteiről, kedvenc frázisairól, mindarról, amit ő szépnek és szórakoztatónak találna, csak módjában volna anyagilag mindezt élvezni! Főleg intellektuelek számára nagy előnye a Hitler-mozgalomnak, hogy ott nem kell tanulni. Minden oly egyszerű! A munkásmozgalomban nehezen érvényesülhet intellektuel anélküli, hogy sokat ne kelljen olvasnia, unalmas, hosszú könyveket. Míg a másik mozgalomban szabadon sportolhat, szórakozhat. Amennyiben bizonyos tudást el is várinak tőle.

A Hitler-mozgalom jelentősége tehát az, hogy forradalmat hirdet a lényegében véve ellenforradalmár; sőt reakciós érzelmű egyének számára is elfogadhatóan. A nemzeti szocialistáknál nem a kisebbrendűek összeesküvését látják ők a társadalom isteni rendje ellen, mert olyanok prédikálják neki a gazdasági megváltást, akik között jól érzi magát, amilyen hatalmassá, jelentőségűvé vágyódik ő is lenni. Szép az a rend, hogy vannak magasabbrendű fajok, tehát egyének is. Ha valakinek egyéb sincs, amiért különbnek tartsa magát és ha ráadásul még kispolgár is, természetes, hogy ragaszkodik ehhez az egyetlen „felsőbbségéhez.” A nemzeti szociálizmus ezt megadja neki. Körültömjénezik őt „értékéért” a szónokok, kedvére csodálhatja magát, mint a világ legnemesebb fajtájához tartozót, saját szőke mivoltában. Ezzel szemben a proletáriátus gyülésein... Nem lehetne azt mondani, hogy amit a munkások hallanak ott, az mindig színarany. Lehet kifogásolni ezt vagy azt. De egy biztos. Nem mondják a munkásoknak azt, hogy ők az emberiség csucsai, fizikailag és lelkileg egyaránt. Nem is lehetne ezt állítani, mióta Niceforo azzal a szeretettel vizsgálva a munkások sorsát, mely egy szociálista egyetemi tanártól elvárható volt egykor Olaszországban, be bizonyította, hogy milyen szomorú következményei vannak a nyomornak és a túlerőltetésnek a munkásosztályra nézve... Ezzel szemben milyen szép az uralkodóosztály ábrázatja! A hitlerista munkás is ezt a nosztalgiáját éli ki, amikor a magafajtáját elkerülve, a „felsőbbrendűek” közé mégy.

Akik — és most szándékosan ismételünk — ugyanazt a sok jót hirdetik, mint a másik mozgalom, ahol azonban gyakran olyan dolgokról beszélnek, miket ő nem ért. Hitleréknél ez sohasem történik meg vele. Ott nincs „elmélet.” Kívánatosabb hely tehát csekélyebb intelligenciájú egyének számára.

Már most, hogy két lényegileg azonos világnézetű munkás közül, akik mindketten a mai rendben, de jól szeretnének élni, mondjuk, mint jól fizetett szakmunkások, kis kertes házban, melyik tartozik a szociáldemokrata mozgalomhoz és melyik Hitlerékhez, azt nyugodtan elmondhatjuk, hogy bizonyos inponderábiliák döntik el. Hogy nem az osztályhelyzet, az világos, hisz azonos osztályhelyzetű egyénekről van szó. Ezek a „meg nem mérhető” tényezők a nevelés, a környezet hatása, a gyermekkori emlékek, az intelligencia, műveltség milyensége és iránya és végül a jellem. Ez igen érdekes probléma;, érdemes fölötte gondolkozni és ha most szűkreszabott terünk nem is engedi meg, hogy részletesen tárgyaljuk ezeket az inponderábiliákat, reméljük, hogy más alkalommal még sor kerüli rá.

Hogy mennyire azonos alapja van a két nagy középpál tnak, arra jellemző példa az is, hogy nemcsak sorsuk egyforma, (csak természetesen a náciknál a folyamat gyorsabban játszódott le, évtizedek helyett évek, sőt hónapok alatt) de magatartásuk is hasonló ugyanolyan körülmények között. A szociáldemokraták tűrték, hogy eltávolítsák őket Poroszországból. Fellebbeztek a törvényszékhez, fenntartották jogaikat, tiltakoztak és kijelentették, hogy ilyesmit csinálni, mint Papen, nem illik egy demokráciában. Átérezték tragédiájukat, hogy éppen ővelük bánik így a hálátlan nagytőke. Éppen a berilini rendőrfőnököt távolítják el karhatalommal, azt a Grzesinskit, akit legutóbb a koppenhágai munkásság oly lelkesedéssel fogadott, mint az angol munkások annak idején Haynau-t. Még a baloldali polgári ujságirók is, mint pld. az Est-lapok berlini tudósítója, ugratták a szociáldemokratákat türelmükért. Ugyanugy, mint később, amikor várták a Hitler-puccsot, mely nem jött el. Feloszlatták a birodalmi gyülést újra, de a rohamcsapatok csak nem indultak el. Végleg felfüggeszthetik a parlament működését, de a rohamcsapatok akkor sem fognak már többé támadásba menni. Még pedig nemcsak azért nem, mert a Reichswehr erősebb. Ha egyforma erejük lenne, akkor sem kezdenének harcot a Reichswehr ellen. Ennek az, okát csak az értheti, aki belátja, hogy a szociáldemokrata és hitlerista jelenségeket egyformán kell nézni, mert a két mozgalom alapja ugyanaz. A szociáldemokraták nem kezdhettek „akciót”, mert azt csak a marxistákkal együtt tehették volna. De ők végül is nem akarnak más rendet, mint a mai” csak javítani akarják ezt. Még a nagyipar diktaturáját is inkább tűrik, ha azért ők szervezeteikben tovább is élhetnek és működhetnek és küzdhetnek a polgári forradalom vivmányaiért, ahogyan a nemzetközi szoc. dem. sajtó oly szépen kommentálta a német testvérpárt tulajdonképpeni politikai törekvéseit. A Népszava szept. 20-i száma azonban már azt irja, hogy Papenék már tervbe vették a szakszervezetek megszüntetését. Nem kellenek szakszervezetek... Mi lesz, ha ez megvalósul? Miért fognak küzdeni a szociáldemokraták? A polgári forradalom eredményeiért bizonyára nem, mert ezek leépülnek. Talán majd nagy kampányt indítanak a munkások egyesülési és gyülekezési szabadságáért.

A nemzeti szocialistáknak, ha komolyan akarnák a szociális reformokat, amiket hirdetnek, azokkal kelllett volna szövetkezniük a nyilt és tiszta rekació ellen, akik szintén komolyan és tényleg akarják a változá. sokat. De a nemzeti szocialisták éppen úgy nem veszik komolyan a programjukat, mint ahogy a szociáldemokrata pártprogramok is kevés összefüggésben vannak a szoc. dem. gyakorlattal, ha hatalomra jutnak. A nácik tudták viszont, hová vezet, ha megkezdik a harcot a Reichswehr ellen. De ők nem akarják felborítani a társadalmi rendet. A Papenrendszer azért intézte el rövid uton a Hitler-demokráciát, mert először is már nem volt rá többé szüksége, másrészt viszont a nemzeti szocialista mozgalom éppen úgy kerékkötője lehet a nagytőke mozgási szabadságának, mint a szociáldemokrata párt is bizonyos körülmények között. Mivel tekintettel kell lenniük — legalább is némileg — tömegeikre, egyik párt sem lehet ma alkalmas arra, hogy a kormányzásban részt vegyen, mert a német kapitalizmus oly messzemenő intézr kedéseket tervez a szociális mozgalmak likvidálását illetően, miket mái-nemi fedezhetne egyik párt sem. A tömegek tehetetlenségi nyomatéka: miatt a kapitalizmus Hitleréket éppen úgy kénytelen félretolni, mint a szociáldemokratákat. (Budapest)