„Nemzeti koncentráció” a neve annak a jelszónak, amivel most Móricz Zsigmond és Babits Mihály szerkesztői kezük ügyébe vették a Nyugatot. Hogy közelebbről ez a nemzeti koncentráció mit jelent, arról a Nyugat január elsejei számában, amolyan anekdótázó mélázással Móricz Zsigmond ad felvilágosítást. „Példázatok hívőknek és hitetleneknek” az alcíme ennek a kurta írásnak, amely azzal excellál, hogy egy mai magyar irodalmi programm-adás súlyos elvi számvetését az alföldi falvak kisbirójának módjára kezeli. Ennek az írásnak a hangjától persze hiba volna megtagadni az izességet, — ám bármennyire az eperfák alatti hangulatot idézi is, mégis komolytalan az, ahogy Móricz Zsigmond magyar elvek és szívek ügyét a kisbírók szimplifikálásának pipafüstjébe keveri. Viszont ha e füst méla bodorulataira oda figyel az ember, akkor arra is rájön, hogy ez a kurta írás abban is valódi, ahogy a kisbírók eszejárásán pendül: ahogy mást mond, mint amit gondol; ahogy úgy bajlódik jaz egésszel, hogy a lényeget elüsse. Dehogy akar ő koncentrációt! Esze ágában sincs. Kisbírói bölcsesége magasáról ő csak úgy tudja, hogy ez a koncentráció az a suba, amivel szépen letakarható mindaz, ami történik. S takaró is ez a suba addig, amig hamis szava leplét fel nem libbenti a félre nem érthető cselekvés. Beígéri Móricz Zsigmond a nemzeti koncentrációt, viszont a cselekedete az, hogy a Nyugat homlokáról leveszi a huszonhárom éven át főszerkesztő Ignotus nevét, persze suttyomba,* (ősi kisbíró erény) s kisemmizi Ignotust a nemzetből is meg a koncentrációból is. Ugyan így igéri Móricz Zsigmond azt is, hogy a Nyugatból az új szerkesztők „nem ácsolnak politikai fórumot” (szól ez minden baloldali, igaz szociális lelkiismerettel biró írónak). S tényleg a szemfényvesztő koncentrálás maszlagával léprevítt Vámbéry Rusztem írását kicenzurázzák (miután nyilvánvaló hogy politika az, ha Vámbéry olyasmit ir, hogy: „a nép Titkos Ilonáról, nem pedig a titkos választójogról beszél”). Ám ugyanabban a számában a Nyugatnak, pár oldallal később a felettébb politikus, sőt ellenforradalmi politikus Klebelsberg gróf publicisztikai dolgozatait kidicsérik. Ez a politika tehát szerepelhet a lapban, valószinüleg az ért, mert ez a politika a reakció és az akadémiák politikája, amelyek felé a koncentráció történik. Ez a koncentráció tehát korántsem az az irodalmi üdvösség, amit a magyar programüdvösségek mindenkori szerelmesei várnak, sőt még csak nem is az az üdvösség, melyre a magyar polgári progresszió szomjas, hanem valami más: a végleges-oda simulás a mai magyar akademizmus irodalmi és ideológiai reakciójához. S ha ezen még valaki elcsodálkozna, hát ne csodálkozzék! Nem történt itt egyéb, mint az, hogy az ellenforradalmi irodalmi és ideológiai reakció most hivatalosan is bevonult oda, ahol eddig csupán a névjegyeit adogatta le. A reakció bevonulása, illetve a Nyugat végleges átvedlése, ahogy azt mi mindannyian tudjuk, már régen kisértett. Kisértett azóta mióta a Nyugat-generáció zöme az utolsó évtized magyar valósága elől a narkózis-irodalom szép-injekcióiba menekült. Ezért tehát kár volna valamit is fennakadni az ellenforradalmi reakció felé való nyilt koncentrálás jelszaván. Csak az történt most is, ami a történelem mozgása szerint történni szokott: az ellenállásnélküli erő felmorzsolódott s beolvadt, beájult abba az erőözönbe, amely felé már régesrég nem volt semmi ellenállása. Nem volt azóta, mióta a generáció zöme egyebet se tett csak hallgatott, csak másról beszélt és nem a mai Magyarországról. Amióta a magyar kaosz felett nem a rendet, hanem a szépséget, csak a szépséget kergette. Ahoz a káoszhoz ugyanis, ami tíz teljes esztendeje a magyar élet a Nyugatgeneráció zömének nem volt egyéb köze, mint a kaosz fokozása, a kábultság ájulásig való injekciózása, a hazugságok még hazugabbá kendőzése, a világnézetnélküliség akademizálása — kifelé, befelé pedig mindazoknak az eszményeknek az elárulása, amelyek írót felelős íróvá tesznek. A Nyugat tájékáról tehát korántsem hathat meglepetésnek ez a fordulat. A Nyugatnak valójában már rég elvált a magyar valóságtól az útja s így már rég a fejére huzta az akademizálódás koporsófedelét. Azt az akademizálódást, amit esztetikai és irodalmi rendjébe már a háború folyamán bevezetett, 1919 óta ha lassan, ha lopva, ha szórva, ha kendőzve de nyomon-követte a tartalmak és ideológiák akademizálása. Ezért azután Móricz és Babits mai, akademiák felé való nemzeti koncentrálása már nem is árulás és nem is pálfordulás, hanem csak végleges és nyilt leszögezése annak, amit róluk és generációjuk legtöbb tagjáról eddig is tudtunk, amit azonban a legtöbben szépitgetni és mentem próbáltak. Nincs mentség! Az a Nyugat és az a generáció, amelyik” valaha (nagyon rég!) sok tekintetben tudatos és világos kifejezése volt a magyar valóság áramjárásának, az a Nyugat már nincs s a nemzeti koncentrációval még kevésbé lesz. Az az irodalom, amit a Nyugat-generáció zöme minden szociális lelkiismeret és felelőség nélkül már réges rég csinál, már régesrég nem szája és nem szíve a magyar életnek, hanem csak vak individualizmus, süket kapkodás, útjavesztett kétségbeesés, el absztrahált magány, lázas menekülés, kába ismétlés, tudatos lelkiismeret-sikkasztás, stílus és esztetika. Nincs tartalma: csak pszihózisa.

Nincs célja: csak egyhelyt-topogása. Nincs vére, szava, kritikája. Se hite, se bátorsága. Végleg megérett tehát arra, hogy már csak az akadémiai székek elnyerése sarkalja. Igy és most már csak oda való. A mindenfele való posszibilitás tojástánca s a koncentrálás jelszava mellett most már csak közömbösödjön osztályok, ideológiák, stílusok és egyéb szakaszhatárok fölött a végletekig. Már magányosodhat elefántcsont tornyába.. Nincs mit keresni és nincs mit siratni rajta. Az élő, égő, szociális lelkiismeretében senyvedő magyar valóság íróitól váljon is el. Üljön az akadémiákba. A romokat pedig, amiket itthagynak majd eltakarítja az útból az idő. (Kolozsvár)

* Azóta A nyugat utja cimen Ignotus már nyilvános előadásban tiltakozott s az előadás hasonló címen meg is jelent. (Budapest Lőrincz Ernő könyvbizományos. Üllői út 18).