Ettől a keményen feltett kérdéstől ne riadjon vissza az; olvasó. Ennek a kérdésnek a magvát egy alkalommal, ha nem is az erdélyi, de a magyarországi írók már feltették. Akkor persze finomabb volt a fogalmazása s így látszólag lágyabban hangzott. A lényegét azonban a legfinomkodóbb pertraktálás se takarhatja el s ezért ez a mostani erdélyszerte vitatott kérdés csak népszerű és valóságba vetített fogalmazása annak, amit a magyarországi irodalom egy Babits féle könyvismertetés kapcsán, az Irástudók Árulása körül folytatott...

Az erdélyi vita, hála a vitát elindító fiatal Kacsó Sándor temperamentumának, a végső pontban kezdődött, mindenféle esztétikai akadályok spekulativ ostroma nélkül, bombaként, azzal a határozott állítással, hogy igenis gyávák az erdélyi írók, mert a többség közülük azalatt a tíz év alatt mióta oly álhatatosan beszélnek erdélyi irodalomról, nem az erdélyi időnek és nem az erdélyi olvasónak írt, hanem össze-vissza, a mai erdélyi kisebbségi valóság elől lélektani és egyéb luxus-konstrukciókba menekülve, külföldi és esztétikai régiókba transzponálva közömbös mondanivalóikat. Mai erdélyi kérdéshez a legtöbb erdélyi író nem tudott és nem mert nyúlni. Mindenről próbált beszélni, csak az erdélyi valóságról nem. Jó volt a valóságos mondanivaló elhallgatása és jó a történelmi regények álarca és kosztüme, csak ép´ a mai erdélyi élet nem jutott szóhoz...

Kacsó Sándor fogalmazásában kétségtelenül sokat fordul elő az a szó, hogy „erdélyi”. Ám erről a frazeológiáról ha erősen oda nézünk, kiderül, hogy csak halvány gőzverése már annak az erdélyi szómithológiának, amit Erdély vicinális irodalompolitikusai találtak ki dilettantizmussuk igazolására. Kiderül, hogy a transzilvanizmus látszólag heves tartalmi követelésekor valójában az író erkölcsi-érzületének ábécéjéről s így végeredményben arról az árulásról beszél ez a fiatal író, amit közönségével és írói becsületével szemben annyi társa az erdélyi térben és időben elkövetett.

Ebben az értelemben azután a vád már korántsem „erdélyi”, mert ez a vád a legtöbb szlovenszkói, vagy pesti íróra ugyanúgy ráolvasható, mint az erdélyire. A gyávaság vádjában, sajnos ma a legtöbb magyar író elmarasztható. Ma a legtöbb magyar író tényleg nem´ ideje és társadalma valóságát írja s ha azt írja, nem azzal a látó és tiszta szemmel, amit a szabad és független erkölcsi érzület irányít, hanem mindenféle, az erkölcsi érzülettel a leggyanúsabb viszonyban álló „tekintetek”. Viszont ez a vád — legyünk őszinték — nemcsak a magyar írót éri. A mai orosz író kivételével érheti a legtöbb európai írót. Nemrégiben például egy német kritikus írta (mi tettük szóvá a kolozsvári. Keleti Ujságban mielőtt e vita felcsapott), hogy: „A német író valójában jár-kel, létezik és egyre csak azt a négy falat látja, ami körülveszi, holott a négy falon túl van a világ, amit érez, amiről azonban édes-keveset tud. Legfeljebb könyveket, amelyek azonban valójában ismét nem mondanak semmit, mert a könyvek nem stimmelnek a viszonyokkal s az olvasó nem stimmel a könyvekkel”. Ugyanígy nem stimmel a mai magyar vagy kisebbségi író sem a valóságával és a közönségével. A legtöbb nem a valóságáról beszél, vagy pedig — hamisan. A mai magyar írók többsége Vagy elmerült az ismétlések epigonizmusában, vagy pedig egy álproblematika esztéta csinálmányaiban úszkál. Környező valóságához semmi köze. Holott valóságát.ha már nem is megváltoztatni, de lábra kellene állítani a káoszból önmaga és az olvasója előtt. Már pedig ez végeredményben ép azt a hatásnélküliséget és kortársi közömbösségi tudatot jelenti, amelyben minden magyarul beszélők társadalma él, illetve jelenti azt az összetartozás nélküli viszonyt, amely a mai magyar írók többsége és a közönség között fennáll. Nem is jelenthet mást. Ezeknek az íróknak nem is lehet hatása. Mert miért legyen, ha az író nem ismeri és nem akarja ismerni és ábrázolni világát s egy képtelen és kiagyalt világról beszél, melyben az olvasó nem találja a helyét és kortársi tudata tartalmát. Az ilyen író az olvasó számára legfeljebb „szépíró”, akinél az írás elsősorban szépirodalom, sőt legtöbbször még az sem, hanem csak írás bele a vak világba, minden felelősség és lelkeket mozgató érzület nélkül. Hogy változzon tehát, vagy legalább is, hogy´ álljon talpra ilyen író körül a felborult világ, ha az író, mint a valóság lelkiismerete hallgat? Ha a valóság lelkiismerete nem eszmél önmagára s megismervén magamagát és valóságát, nem erről a valóságról, hanem egy kitalált és hamis álvilágról beszél?

Ez a most Erdélyben vitatott kérdés tehát korántsem csak erdélyi kérdés, illetve bűn. Ez a bűn egy ma még Európaszerte létező íróiérzülettípus bűne, illetve valójában annak az osztály és talajnélküli írástudó típusnak a bűne, amelyik az egymás ellen felvonulásban levő és egymással szemben harcikészültségben álló európai osztályok és ideológiák között azzal próbálja megtalálni a helyét, hogy a becsülettel ábrázoló írás és nyílt kimondás helyett mondanivalóít egy állítólagos osztályok és ideológiák feletti „művészetbe” s egy általuk külön szférának kikiáltott közömbösségi régióba menti, az „Ember” és a „Humanum” absztrakt spektákulumaiba, ahol minden „Örök” és „Abszolut”, az ellentétek pedig „kiegyenlítődnek”. Minden osztályhoz és minden ideológiához ugyanis csak ilyen absztrakt tornákkal lehetséges a tartozás. A nyílt színvallás elől csak a valóság megkerülésével és eltakarásával lehet kitérni s ´ ezért találják ki a szakrális és professzorális művészetelméleteket és hirdetik, hogy a művészet autonom, a forma örök, a tartalom mindegy, a valóság ábrázolásához távolság kell, az írónak pedig nem lehet előírni, hogy mit csináljon.... Holott mindezek a kánonikussá kenegetett jelszavak csak annak a jó előre való letagadására szolgálnak, hogy az író kötelessége megírni azt, ami napjaiban megírni való és kikövetelni történelmi időterétől és időkörnyezetétől, mindazt, ami kikövetelni való. A tiszta írói hivatás eme fogalmazásában bizony az esztéta szépséglihegés járulékos elemmé, illetve minimális követeléssé törpül, miután az, aki csak ennyire képes, az még korántsem merítette ki az írói küldetés teljességét....

Ahol azonban erről van szó, ott harcról van szó s az írói küldetését teljességgel kiélő író harcol is mindig akár költő, akár regényíró, akár dramatikus. Harcol abban a szférában, amit kortársi kötelességei köre felrajzol. Ezért nem volt soha az íróskodás sohasem csak kereseti ág, vagy luxusfoglalkozás, illetve mindig csak ez utóbbi volt, amikor az író akármilyen okból, akár művészetfilozófiai elvből, akár egyebekből kifolyólag megtagadta kötelességei szolgálatát. Az ilyen időkben és generációk közt az író mindig csak a művészetig és a szépig jutott el. Ilyenkor mindig stílusok és technikák csodálója és ismétlője volt, aki nem a megírni és kikövetelni valók szféráját élte, hanem az artisztikumokét. Ezek az írók voltak azok, akik csodálatos énekeket mondtak a fű növéséről, de neked nem mondtak semmit; nem irányítottak, nem magyarázták világodat; beszéltek mindenféle nyelven; stilizáltak és szimbolizáltak; csak ép´ egyenesen és terólad és a valóságodról nem. beszéltek. S kétségtelen: csinálmányaikról tényleg mondhattad, hogy szép. Ám mit ér ez, amikor a szépben való gyönyörködés pillanatnyi magánügyén kivül nem volt egyéb játéknál és felelőtlenségnél. Holott igazi feladata és hatása szférája csak a szép játékosságán felül kezdődik: mert csak passzivitás és kábítás van ott, ahol csak a szép és a művészet a végcél, amely valójában pedig csak az ábécé...

Persze nehezen, érti ezeket az az író, aki még ennek az ábécének sincs a birtokában. Ennek a vergődését tényleg az esztétika ama szakrális tételeivel kell mentegetni, hogy a szépség és a művészet messzi és elérhetetlen — néki. Ám ezen ia dolgon nem lehet segíteni. Az író az írni és az alakítani tudásnál csak kezdődik, értelmet és jogosultságot viszont ezen felül, kötelességei kiélésével nyer...

Mindehhez azonban erkölcsi érzület és függetlenség, a szív és a lélek bátorsága és tiszta szó kell, mely nyílt és egyértelmű. És az kell, hogy az író azt érezze, amit gondol, és azt gondolja amit mond és azt mondja, ami a valóságával stimmel. Ne desztilláljon és ne absztraháljon! Ne takarja és ne leplezze a, valóságát! Az igazi mindig konkrétumokban és nyíltan beszél. Az igazi számára sohase hiányzott a távlat. Eleven szem és eleven idő volt. Nem félt és nem egyeztetett, se stílust, se ideológiát. Irta kortársi írnivalóját és követelte kortársi ember-igényei követelnivalóját.

Az ebből az érzületből fakadt alkotások persze itt Erdélyben is hiányzanak s itt talán még inkább, mint egyebütt. Nem is csoda. Az erdélyi írók zöme eladta függetlenségét. Nem árért, de egy képtelen, az írói érzületére gátlásokat szerelő elvért. Eladta azért a fából-vaskarika meggyőződésért, hogy a generációk és osztályok, a stílusok és ideológiák kiegyenlíthetők s jaz író köthet egy ünnepélyes nagy Treuga Deit, melyben (az örök béke fényességei csillámlanak már ma... S nem vette észre, hogy legközvetlenebb valósága megírni és kikövetelni valóját veszítette el ezáltal. Az erdélyi író foglalkozási érdekei megvédésére az erdélyi Helikonba tömörült, ebből a gazdasági érdekszövetkezésből azonban titkon egy suttyom-akadémiát csinált, mely ja valóság minden értelme s a természetes zajlásu irodalmi élet minden logikája ellenére a közömbösítésből tapasztott írói és irodalomeszményt. Ez a suttyom-akadémia azt találta ki, hogy a feudalizmussal kibékíthető a székely paraszt, mindezekkel pedig a városi polgár s hogy e kiegyenlítő kibékítést az egykori erdélyi hivatalnokzsentri mára korszerűtlenedett tudata elvégezheti. Természetes azután, hogy ennek a tudatnak nem lehetett egyetlen valóságos szava sem. Ez a tudat nem is ismerheti és nem is ábrázolhatja a valóságot. Az általa rótt irodalomban tehát a valóság — a „kiegyenlítő” gátlások miatt — megközelíthetetlen. A valóságnak nyoma sincs. Mert hogy ábrázolhatja ez a mindenfele elkötelezett tudat a kisebbségi sors kalugyereít és vámszedőít például, amikor az osztályok békéjéből már eleve fetist csinált és hogy ábrázolja a kisebbségi osztályelhelyezkedések mozgását például, amikor a valóság mozgását már előre letagadja. A valóság felé vívő híd tehát itt már az első lépéssel leszakadt s ezért az erdélyi író valami ködös és érthetetlen parton bolyong, rossz és avult irodalmi emlékeit újjáképzelegve, a század elő Nyugatának esztéta technikáján és szépségeszményén rágódva. Az írók többsége bizony itt se igazi író s ami a legnagyobb baj, még csak nem is akar az lenni. Egyrészben avult, részben pedig vértelenített irodalmi eszményért elhallgatja, a megírni valót és letagadja a kikövetelni valót. Az eredmény — a tudati és a kifejezésbeli káosz s a sodródás a csőd felé...

Mert a csőd erre az irodalmi eszményre itt is, mint mindenütt, — jön! Az olyan harsány és tiszta hang, mint a Kacsó Sándoré, aki pedig közülük való, igazolja. Ennek a csődnek a kikerülésére a Kacsó Sándorok dolga (ha vannak!) azt a legelsőt kikövetelni, hogy az erdélyi író is az írnivalóját írja és a kortárs-igényei követelnivalóját követelje. (Kolozsvár)