A háborús irodalom ma divatnál több. A megismerés, a védekezés egyik módja „Soha többé háborút”, „Harc a háború ellen” jelszavak csupán ha a lényeget nem tudatositjuk. A´ Korunk egyik feladatául tüzte ki, hogy a háborús irodalmat szemelvényekben bemutatja olvasóinak. A sort az első nagy sikert aratott háborus V r i n g Soldat Suhrenje vezeti be. (I. M. Spaeth, Berlin). Ebből a csendes medrű háborús regényből közöljük az alábbi részletet: a háború kisvonalú, mindennapi szürke embertelenségének dokumentumát.

Klassen káplár, én káplárom, hol van a te kis sírod? Somme-pusztaság fed be téged, vagy a flandriai iszap? Vagy tán orosz erdők árva ágai zörögnek fejed felett?

Klassen káplár, a te jó szivednek örökre vége!

Klassen káplár, te jól tudtad, hogy mint kell bánni a rekrutának sisakjával és hogy mért kell a csizmát rendben tartam. De zárkába sohse juttattál minket. Kék szemeid bátorságot öntöttek belénk. Kék szemeid átölelték a 10.-ik káplárságot. Nélküled a világ nem volna világ.

A kis Hahn-t ki nem állhattam. Veszekedős és barátságtalan természetű ember volt. Rám különösen azért fente a fogát, mert az ágyam a freiteré felett volt. Ő persze azt hitte, hogy én Siemernek pénzt adok és nem sejtette, hogy a freiter összes verseit kell végigszenvednem. Hahn suszter volt, egész keleten Frieslandban, ahol a házak mögött nyílegyenes hosszú tavak huzódnak. Kis alacsony emberke volt, sovány és szívos, szemei, világoskék szemei majdnem összeértek. Orrhangon beszélt, ami különösen kellemetlen volt.

Egy februári napon történt és a kellemetlen kis emberkét mindnyájan a szivünkre öleltük. Egyetlen egy óra és mi egyek voltunk az ő fájdalmában. Nevezett napon a 9. káplársággal együtt mentünk a lövöldébe. 300 méter távolságból kellett fekve lőni. Az idő a lehető legrosszabb, ködös és hideg és a hó sűrű pelyhekben ugrál. A csapat hangtalanul menetel, a fegyverek öszsze-vissza, hol a jobb, hol a bal vállon. A parancsnok a 9. káplárság altisztje. Kövér kampós orrú ördög, kis szúrós bajusszal. Zutschky a neve és mi igazán nem irigyeljük a kilencediket ezért a májas hurkáért. Ebben a pillanatban is. Zutschky szemmelláthatólag dühöng mert énekünk, töbszöri fenyegetés dacára is, kedvtelenül nyekereg. Klassen ott megy mellette, neki igazán mindegy énekelünk-e vagy sem. Fütyül, biztosan a babájára gondol.

Közvetlen az erdő előtt, ahogy a lövöldéhez érünk, Zutschky előirásosan vezényel: „Gruppenkolonne! ”

Azonnal engedelmeskedünk, kihúzzuk magunkat, a fegyvert a bal vállra fektetjük és megmarkoljuk a puskatust. A lépést átvesszük és síri csend.

Ekkor hirtelen közvetlen közelben egy kemény ütés és Hahn előrebukik a keményre fagyott kocsinyomba. Fegyvere az előtte haladó lábai közé kerül. És már világosan látom a helyzetet: Zutschky a sorok közé ugrott és hátbavágta Hahnt. Miért? Mert Hahn elvétette a lépést.

Tovább. Egy kis idő mulva Hahn felkapaszkodik a földről, utánnunk rohan és megint beáll a sorba. Oldalt pislantva látom, hogy kis szőke bajuszába vér csöpög. Hallom, hogy csuklik és szuszog, de már be is fordultunk a lövöldébe.

A lövöldében szabadon mozoghatunk. Mi még nem kerülünk sorra, ép azért bemegyünk a kis kantinba, ahol forralt bort vehet, akinek pénze van.

Lurtjebam, földijét: Hahnt magával viszi egy pohár forralt borra. Hozzájuk csatlakozom. Leülünk az (ablak mellé, iszunk és dohányzonk. A sarokban a vörösen izzó kis kályha, kint az ablak előtt hópelyhek táncolnak.

Zutschkyt szidjuk természetesen. Hogy ennyi durvaság már felháborító. De Hahn, aki eddig hallgatott és csak a poharat szorongatta tenyerében, a fejét rázza és szomorúan mondja: „Hagyjátok már! Velem ugyan csinálhat amit akar, azért én még fel nem akasztom magam. Kint a fronton majd csak találkozunk. Akkor majd elintézem. Keresztül hasítom a koponyáját. De ez az én dolgom és ez még mindig nem a legnagyobb baj”.

Azzal előhúz a zsebéből egy táviratot és felénk nyújtja. Olvassuk, hogy gyereke halálán van; a táviratot az orvos küldte: Hahn jőjjön haza azonnal. Legidősebb gyermekéről van szó, négyéves kislányáról, rajta kívül még két másik van. Thedának hívják és biztos, hogy neki is ugyanolyan szőke haja van, mint apjának. Szinte látom a gyereket. Lázálmában apja után kiáltozik. A suszterkalapács zaja, melyet úgy megszokott életében, most halálában egyszerre nagyon hiányzik. Igaz, hogy ott hátul a fejben valami folytonosan kopácsol, de ki az, aki a kalapácsot forgatja? Az apja nem lehet, hisz a kis suszterszék üres...

Lurtjebam Klassenak adta a táviratot. Klassen elolvasta és megígérte, hogy megtesz minden tőle telhetőt.

Hahn mozdulatlanul ül poharával, bajuszában alvadt vér. A kályhában utolsót pislákol a tűz. Végre mi jövünk sorra.

Kint a standon, az egyik priccsen Lurtjebam céloz hosszan és nyugodtan. Amikor készen van lövéseivel, az eredmény köd- és hóhullás dacára: kitűnő. 7, 9, 9, 9,10. Összesen 44 kör. Utána Pfeifer jön, de nincs szerencséje: 0, 3, 5, 2, 0. Az utolsó elhibázott lövésnél feltünik a kapitány. Nagy hatalmas ember, aranykeretes cvikkerrel. Jobbjában lovaglóostor. A rossz eredmény láttán élesen pattog:

„Embereit vegye jobban munkába”, parancsolja Klassennak, „minden reggel külön célzási gyakorlatok és különben is szigorúbban fogni őket”.

Azzal mereven, mint egy fabáb, megfordul és ott áll a màsik standnál. És mintha csak most jutna eszébe:

„Itt van az az ember, aki szabadságot kér beteg gyereke miatt?”

Klassen magához inti Hahnt.

A kapitány nem tagadja, hogy kissé bizalmatlan ezekkel a betegszabadságokkal szemben, hisz naponta kapja a táviratokat a rekruták hozzátartozóitól. Aztán: meg sem (érdemlik, ha olyan rosszul lőnek. Mit fog szólni az őrnagy úr, ha meghallja az eredményt? Megkérdezi Hahnt:

„Milyen volt a mai eredménye? ”

„Még nem lőttem, kapitány úr”.

„Hogy még ma nem lőtt, azt akarja mondani, ugye?”

„Igenis kapitány úr”.´

„Idehallgasson: ha ma 30 kört ér el és utolsó lövése nem lesz 8 alatt, akkor nem bánom — elutazhat. — Mi az, vérzik az orra?”

„Nem kapitány úr”.

„Hát akkor hozza rendbe a bajuszát”.

És a kapitány a következő stand felé fordul, ahol valaki ép most hamarkodja el lövését a hóba.

A lövöldözés egyre tart, végre Hahn következik. Nem láthatjuk az arcát, mert hátul állunk. Klassen odaadja neki a fegyvert és én látom, hogy feszülten figyeli Hahn mozdulatait. Szegény Hahn hosszan, szinte már túlhosszan céloz. A lövés eldördül: hatot jeleznek. Klassen biztatóan bólint. Hahn következő lövései hosszú időközökben: 4, 7, 3. Következik az utolsó lövés. Klassen a szükségesnél hosszabb ideig babrál a puskával, Hahn közben idegesen számol és feje karjára hanyatlik. Klassen most olyan szúrós pillantással, amilyet tőle még nem láttam, végigszalad a célsáncon és egyszerre csak azt látom, hogy Hahn lekecmereg a pricsről és helyén (már Klassen fekszik; röviden céloz és a lövés eldördül. Sólyomszem, ezt megcsináltad! Még mielőtt jeleznék az eredményt, már mindent tudunk. És messze elől a hófüggönyön túl, (megmozdul a számjelző. Az eredmény: 10.

És Klassen szeme, mig a töltényhüvelyt kilöki a csőből és nagyot mélyet lélekzik, mégy egyszer szúrósra szűkül. De most minket ér pillantása. Tudja: hogy ránk mindenkorra számithat.

Hahn szabadságra utazott. A kis Theda hosszú elhaló mosollyal köszöntötte atyját. Másnap a (kis négyéves emberpalánta, távol a világ hangos országútjaitól, meghalt. De egy út, egy ösvény mégis csak van, mely elvezet a sírjához.

De a te sírod, Klassen káplár — hol az út, mely hozzá vezet?