Tele vagyunk költőkkel, akik egy elmult kor elavult hangulatát csicsergik. Énekesmadarak jelennek meg a láthatáron, akik a biblia előtti idők énekesei. Olyan ez a kép, mintha Tinódi Lantos Sebestyén kikelne sírjából és a maga megrögzött természetével megállna a felhőkarcolók és repülőgépek előtt és továbbra is a várurak dicsőségét és magasztos harcait énekelné. Mintha az idők mit sem változtak volna. Mintha a szegénység és az elnyomatás, a lélek és a test szenvedése nem adnának alkalmat arra, hogy költőink a ma problémáival foglalkozzanak. Még mindig a szédületes énkultusz dívik. A lírikusok végtelen és elérhetetlen serege még mindig a hetedik menyország cukorporos végtelenségeit járja s igyekszik a nem létező kritika és baráti összetartás menedékházai felé. Olyan átmeneti korban élünk, ahol a szociális valóságok léteznek ugyan, de a nemzeti összetartás és a polgári kényelmes elkendőzés százszor inkább védi a szó szentségét, mint azt a köteles lelkiismeretébredést, ami a jövendőt tartja szem előtt. Megjelenik egy kötet vers valamelyik érdekkapcsolat védőpalástja alatt, a megszervezett sajtó kellő ráismeréssel védi a csemetéket, mégha azok a legsúlyosabban vétkeznek is az igazi költészet tartalmi szabályai ellen. Ellenben nincsenek, vagy nem jelenhetnek meg olyan tartalmú könyvek a magyar nyelvterületen, amelyek merészebbek és igazabbak, főleg szociálisabbak, tehát napjaink irányvonalainak tengelyébe tartozók, mert ezek sorsa az agyonhallgatás. Uralkodó pártjaink és szellemintézőink óriási szemekkel vigyáznak arra, hogy inkább maradjon minden a régi rozsdás síneken, semhogy a felnövekvő ifjuságot az élet új fordulataiba bevezessék.

Csak így lehet elképzelni tehát azokat a képtelenül naiv, képtelenül langyos, rímekben és személyiségekben kiélő, a régi költőknek csak a dedikálásait megtartó törpe könyvecskét, amely az Erdélyi Szépmíves Céh legutolsó sorozatában Berde Mária igen neves költőnő tollából: „Seherezáde himnusza” cím alatt megjelent. Berde Mária legalább akkora költői nagyság, mint amekkora P. Gulácsi Irén. Kiegyensúlyozott lélek, a szép iránti hatalmas szeretetével. A legendák és avitt rímes poémák, a fellegeket vívó decens szépségek, a kardnak és a lantnak halhatatlan mesterfogásait élvező magábaborult lélek. A csodáknak és misztériumoknak bámulója, a fehér énekeknek és jubileumoknak hivatott énekese. A szerelemnek egyszerű keresetlen apostolnője. Tartózkodó, tanáros; az összes lábaknak és taktusoknak ismerője. A holdvilágnak, a borulásnak, esthajnalnak és a talizmánnak szakszerű regisztrálója. Az emlékeknek, barátainak, a vinnavári lakomának regős lantosa. A bucsújárás, az irgalom, a nyár és Sapphonak bőkeblű harcosa. Egyszóval az összes irodalmi tudományok tudora és letéteményese. Nem volna szabad a rossz értelemben vett klasszikus tenyészetnek ezen példatáráról ennyi szót összehalmozni, ha nem volna olyan ijesztő és popularizált jelentősége.

Ha megkérdezünk bárkit a kritikátlan, de neves faktorok és közvéleményt gyártó tényezők közül, hogy kik azok a költők és írók, akiket a kisebbségi áhitat irodalmában elsőkül kell megemlíteni: Berde Mária neve kapásból érkezne be. Tehát veszedelem. Mondhatnám nemzeti veszedelem. S bár nem vagyok hivatva arra, hogy ily veszedelmek ellen fellépjek, a magyarul olvasó ifjúság, amely szellemi táplálékát kritika nélkül szokta átvenni és lelkesedése tárgyáva tenni, mégis rossz emlőkön nevelkedik, ha ilyen elvont fogalmi költészetet kell igaznak és valónak elismernie.

Sokkal egyszerűbb eset a csehszlovákiai Szenes Erzsi, aki kizárólag a szerelem: mondd és írd, erótikus szerelem és kéj vágyteli énekese.

„Fehér kendő” című kötete valamivel szabadabb, valamivel asszonyosabb – tehát szintén elvont, – de tisztább, metafizikamentesebb készítmény. Nagy vonalai szintén nincsenek. Egyetlen problémája a férfi, az a férfi, aki először nincs, tehát kívánatos és az a szüzesség, amely van tehát nem kívánatos s végül ennek a problémának a megoldása, a megtalált férfi, az elvetett szüzesség, s az ebből származó komplikációk: az imádott elhagy, de új imádott érkezik. Végül az összes imádottak egyszerű emberekké törpülnek, – mivel a férfinépség gyarló, – s ebből egy nagy sírás támad, amely a költőnőt az álom lepleibe burkolja. Ez az élet jele és pedig az áloméleté, amely ilyen körülmények között szintén szívesen vesz egérutat magának a valóságtól.

Szenes Erzsi verseinek a dátuma 1924–7. Három hosszú év. Férfikereső versek. A világ középpontja a férfi, rajtakívül semmi megfogható nincs. Dicséretére legyen mondva őszinte, keresetlen és igénytelen.

Mihályi Ödön „Galambot várok” című kötete Pozsonyban jelent meg. Afajta csehszlovákiai Bartalis. Parasztnak ment Bogdányba. Párisból jött és Bogdányba érkezett. Keserű ember, gyümölcsfákat ültet, kutyája van, s nézegeti a megellő tehenet. A saját bajaival és borjaival van elfoglalva. Rossznéven veszi, hogy az élet mostoha hozzá, hogy petróleummal kell világítania, hogy a napok szürkék, s hogy férfi létére nem gondol kalandra és öregszik. À világot úgy látja, mint ami ellene támad és meg akarja fojtani. Nagyon el van foglalva önmagával, a boldogságot nem találja, mert önmaga áll gondolatainak középpontjában, unja az életet, unja megkeresni a bajok egyetemes okát, s csak a végtelen egyformaságot látja, amely ellen nem érdemes veszekedni. Rezignált ember, aki várja a galambot, a megváltót, akinek el kell jönnie és berepülnie sülten a szájába. Nem hiszek az efajta repülésben s a költő élethű jóslatai szerint el fog száradni, mint a bogáncskoró a szamarak végtelen örömére... (B. A.)