Az alábbi lapok egy könyvből valók, amelynél ma alig van népszerübb Csehországban: egy hányt-vetett életü és a háboru után fiatalon elhunyt cseh hó, Jaroslav Hasek „Svejk vitéz a világháboruban” cimü szatirikus regényéből. A regény számtalan példányban forog az olvasók kezén, de színpadra, sőt filmre is átdolgozták. Ezt a népszerűséget a regény hősének, Svejknek páratlanul mulatságos és megható figurája magyarázza meg. A világirodalom örökéletű alakjainak egyike született meg benne. Ellentétekből összerakott figura: ravasz és bárgyú, zülött és tiszta. A legképtelenebb baklövésekkel bősziti fel feljebbvalóit: de aki ártatlanul pislogó kisded-szemébe néz, nem bánthatja őt. Senki nem is nyul hozzá egy ujjal, Rendkivül tájékozott a világban, nincs az az esemény, amelyre azonnal ne tudna egy csomó kádenciát, csak ép a legcsekélyebb érzéke sincs a helyzetek és dolgok különfélesége iránt. Minden helyzetben ugyanazt teszi: precedensekről fecseg. Mikor ez a viselkedése az időszerütlenség végleteire ér, elmondhatatlanul mulatságos. Svejk komikuma tehát a komikum ősformája: a buta ember komikuma, akinek nincs tehetsége az élet változásaihoz való alkalmazkodásra. Svejk megrendithetetlen nyugalma is ezt jelenti: az alkalmazkodni nem tudást. Mindig ugy viselkedik, „mintha nem történt volna semmi”. Ha rokonát keresem, egyet találok: Chaplint. De van benne valami egy másik félkegyelmű szláv, Myskin herceg véréből is.

Az alábbi mutatvány első fejezete a könyvnek s magában is képet nyujt a regény kvalitásairól.

 

SVEJK BEKAPCSOLÓDIK A VILÁGHÁBORÚBA

„Izé hát eztet a Ferdinándot is agyonütötték nekünk”, mondta a takarítónő Svejknek. Svejk évekkel azelőtt hagyta ott katonáékat, miután a katonaorvosi bizottság gyógyíthatatlan hülyeséget állapított meg nála. Most abból élt, hogy kutyákkal kupeckedett, undok dögökkel, amelyeknek meghamisította a családfáját.

E foglalkozásán kívül sok baja volt a reumájával. Most ép opodeldokkal dörzsölgette a térdét.

— Melyik Ferdinándot, Müllerné asszony? — kérdezte Svejk, anélkül hogy térdei masszírozását abbahagyta volna. Én két Ferdinándot ismerek. Az egyik, az inas Prusa droguistánál és egyszer tévedésből kiivott egy egész palack hajkenőcsöt, aztán ismerem még Kokoschka Ferdinándot, aki valami kutyaganajt gyűjt. Egyikért sem kár.

— De nagyságos úr, Ferdinánd főherceg urat gondolom, Konopischtból, azt a jámbor, kövér urat.

— Jézus Mária, — kiáltott fel Svejk. Ez aztán jó dolog. És hol történt ez vele, a főherceg urral?

— Szarajevoban lőtték agyon őt egy revolverrel, nagyságos úr. Autón utazott oda a főhercegasszonnyal.

— Lám, lám autón. Müllerné asszony, igen, az ilyen nagy úr megengedheti magának az ilyesmit és eszébe sem jut, milyen rosszul végződhet az ilyen autóutazás. Még hozzá Szarajevoban, az Boszniában van, Müllerné aszszony. Biztosan a törökök csinálták a dolgot. Nem kellett volna elvennünk tőlük ezt a Boszniát és Hercegovinát. Na alzo, Müllerné asszony. A főherceg úr tehát már az Ur ölében nyugszik. Sokáig szenvedett? A főherceg urnak azonnal vége volt, nagyságos úr, hiszen tetszik tudni, az ilyen revolver nem gyerekjáték. Nemrégiben nálunk Nusleben is egy úr a revolverével játszott és az egész családját agyonlőtte, a házmesterrel együtt, mert ez meg felment megnézni, ki lövöldöz a harmadik emeleten.

— Vannak revolverek, amiket nem lehet elsütni, Müllerné asszony, az ember a feje tetejére állhat. Sok ilyen rendszer van. De a főherceg urra biztosan valami jobb revolvert vásároltak és én fogadni mernék Müllerné asszony, hogy az az ember, aki elkövette a dolgot, szépen felöltözött hozzá. Mert hát nem könnyü munka az, egy főhercegre lőni. Nem csak úgy megy az, mint mikor egy vadorzó rálő a csőszre. Az ilyenkor a legfontosabb, hogyan jusson az ember a közelébe, egy ilyen urra nem lehet csak úgy rátámadni. Ide cilinderben kell menni, külömben a rendőrök már előre elcsipik az embert.

— Alighanem többen voltak azok, nagyságos úr.

— Na hát az magától értetődik, Müllerné asszony, — mondta Svejk, miközben befejezte térdei dörzsölését. Ha maga meg akarna ölni egy főherceget vagy a császárt, maga is biztosan megtárgyalná a dolgot valakivel. Több ember, több ész. Az egyik ezt tanácsolja, a másik azt s a legnehezebb munka is könnyen megy végbe így, mint a himnusz mondja. Az a legfontosabb, eltalálni a pillanatot, mikor az a nagy úr elvonul. Mint például ha még emlékszik Lucheni úrra, aki boldogult Erzsébetünket tőrrel leszúrta. Lucheni sétálni ment vele. Igy bizzon az ember valakiben. Ez óta az eset óta a császárok nem mennek sétálni. És ugyanez a sors vár még sok emberre. Meg fogja látni Müllerné asszony, hogy még a cár és a cárné is sorra kerül és még, Isten őrizz, a mi császárunk is, ha az unokájával már kikezdtek. Neki is sok az ellensége, az öreg urnak. Még több, mint Ferdinándnak. Mint ahogy a multkor mondta egy úr a vendéglőben, hogy eljön majd az idő, mikor mind a császároknak meggyülik a bajuk. De aztán nem tudta kifizetni a cechjét, hát a vendéglős nyakoncsipte őt. Az meg lemér neki egy pofont, a rendőrnek pedig kettőt. Akkor aztán bevitték őt a községházára, hogy magához térjen. Bizony, Müllerné asszony, mik történnek manapság! Megint szép kis veszteség Ausztriára. Mikor még katonáéknál szolgáltam, egy baka agyonlőtt egy kapitányt. Megtöltötte a puskáját és bement az irodába. Ott azt mondták neki, hogy neki ott semmi keresnivalója, de ő csak azt hajtogatta, hogy neki beszélni muszáj a kapitány urral. A kapitány kiment hozzá és azonnal kaszárnya-arresztet sózott rá. Ez meg fogja a puskát és egyenesen a kapitány úr szivébe. A golyó kijött a kapitány úr hátán és mindenféle kárt okozott az irodában. Szétzúzta a tintásüveget, a tinta meg ráfolyt az iratokra.

 

— És mi történt a bakával? — kérdezte később Müllerné, mig Svejk öltözködött.

— Felakasztotta magát a nadrágtartójára, — mondta Sejk, miközben keménykalapját tisztogatta. Pedig a nadrágtartója nem volt finom gyártmány. A profosztól kérte kölcsön, mert mindig lecsuszott a nadrágja. Jobb lett volna, ha vár, mig agyonlövik? Tudja, Müllerné asszony, az eféle helyzetben olyan az ember feje, mint a malomkerék. A profoszt ledegradálták a dolog miatt és még hat hónapot is rásóztak. De nem ülte le ám. Ellógott Svájcba és ma ott paposkodik valahol. Manapság kevés a tisztességes ember, Müllerné aszszony. Képzelem, Ferdinánd főherceg úr is hogy csalódott abban a szarajevoi emberben, aki agyonlőtte. Egy urat látott maga előtt és azt gondolta magában: Ez biztosan derék ember, oly szépen kiáltja, hogy „éljen”. No és ez az úr lelővi őt. Egy lövést adott le vagy többet?

—   Az ujságok azt irják, nagyságos úr, hogy szitává lőtték a főherceg urat. Az az ember rálőtte minden patronját.

— Bizony Müllerné asszony, az ilyesmi borzasztó gyorsan történik, ret tenetes gyorsan. Alzo hát most elmegyek a „Kehelyhez” vendéglőbe és ha valaki a rattlerért találna jönni, amelyre előleget vettem fel, mondja az ille tőnek, hogy a rattlert falun tartom, nemrég kupiroztam a fülét és hogy most ezért nem szállithatom, mig a füle be nem gyógyul, mert könnyen meg hülne. A kulcsot adja be a házmesternének.

A „Kehelyhez” vendéglőben egy magános vendég üldögélt: Bretschneider detektiv, aki az államrendőrség szolgálatában állt. A vendéglős, Palivec a csészéket töltögette és Bretschneider hasztalan igyekezett komoly beszélgetést kezdeni vele.

Palivecet igen mosdatlanszájú embernek ismerték.

— Szép nyarunk van, — kezdte Bretschneider a komoly beszélgetést.

— Tojok rá, —felelte Palivec, miközben a csészéket felrakta a polcokra.

— Ezek szép dolgot csináltak nekünk ott Szarajevoban, — próbálkozott újból Bretschneider, gyenge reménnyel.

— Melyik Szarajevoban? — kérdezte Palivec. A nuslei borozóban? Ott mindennapos a verekedés, hiszen tudja!

— A boszniai Szarajevoban, vendéglős úr. Agyonlőtték Ferenc Ferdinánd főherceg urat. Mit szól hozzá?

— Én nem avatkozom eféle ügyekbe. Mindenki kinyalhatja különben, — felelte udvariasan Palivec úr és meggyujtotta a pipáját. — A fejével játszik, aki manapság efélékbe avatkozik. Én iparüző polgár vagyok, ha valaki jön és sört rendel, adok neki. De az ilyen Szarajevo, politika vagy a boldogult főherceg, nem nekünk való az. Az ilyesmiből nem néz ki egyéb, csak börtön.

Bretschneider elnémult és csalódottan tekintett körül a vendéglőben.

— Itt a császár arcképe csüngött azelőtt, — kezdte el később újból. Ép ott, ahol most a tükör lóg.

— Igen; ebben igaza van, — felelte Palivec úr. Ott lógott csakugyan, de a legyek leköpték, hát levettem. Hiszen tudja, valaki esetleg megjegyzést talál tenni és kész a kellemetlenség. Kell az nekem?

— De ebben a Szarajevoban csunya dolgok történhettek.

Erre a ravasz egyenes kérdésre Palivec úr rendkivül óvatosan válaszolt:

— Ilyen időtájt Boszniában átkozott meleg van. Mikor ott szolgáltam, a főhadnagyunknak jeget kellett tenni a fejére.

— Melyik ezredben szolgált, vendéglős úr?

— Ilyen apróságokra én nem emlékszem, sohsem törődtem ilyen rongy dolgokkal és nem is voltam rájuk kiváncsi, — felelte Palivec úr, a kíváncsiság megcsúnyit.

Bretschneider végleg elhallgatott és szomoru arckifejezése csak Svejk megérkeztekor derült fel, aki a vendéglőbe lépve a következő megjegyzéssel rendelt egy pohár fekete sört:

— Bécsben is nagy ma a gyász.

Bretschneider szeme reménykedve csillant fel. Röviden így szólt:

— Konopischton tiz fekete zászló van kitüzve.

— Tizenkettőnek kellene lenni, — mondta Svejk, miután hörpintett egyet.

— Miért tizenkettőnek? — kérdezte Bretschneider.

— Hogy kerek szám legyen. A tucattal könnyebb számolni, meg a tucat olcsóbb is, — felelte Svejk.

Csönd támadt, amelyet Svejk a következő sóhajjal szakitott meg:

—   Most hát Isten ölében nyugszik. Isten adjon neki örök nyugodalmat. Azt sem élte meg, hogy császár lett volna belőle. Mikor katonáéknál szolgáltam, egy generális egyszer leesett a lóról és nagy lelki nyugalommal agyonütötte magát. Vissza akarták őt ültetni a lóra, hát látják, hogy mausztót. Feldmarsallá kellett volna neki avanzsálni. Ez az eset egy hadgyakorlaton történt. Ezek a hadgyakorlatok sosem vezetnek jóra. Szarajevoban is eféle hadgyakorlat volt. Emlékszem, hogy egy ilyen hadgyakorlaton huss gomb hiányzott a köpenyemen és én tizennégy napi egyest kaptam érte. De katonáéknál fegyelemnek kell lenni, külömben senkiből nem lenne semmi. A főhadnagyunk, Makovec mindig azt mondta nekünk: Fegyelemnek kell lenni, ti cimeres ökrök, különben a fákon mászkálnátok, mint a majmok. De a katonaság embert csinál belőletek, ti barmok. És nem így van? Képzeljenek el egy parkot, mondjuk a Karlsplatzon és minden fán egy katonát, aki nem ismer fegyelmet. Mindig roppantúl féltem ettől.

—  Szarajevoban, — kezdte újból Bretschneider, a szerbek csinálták a dolgot.

—  Ebben nagyon téved, — felelte Svejk. A törökök csinálták, Bosznia és Hercegovina miatt.

És Svejk kifejtett a nézeteit Ausztria balkáni politikájáról. A törökök 1912-ben háborút vesztettek Szerbiával, Bulgáriával és Görögországgal szemben. Azt kivánták, hogy Ausztria menjen a segitségükre s mivel ez nem történt meg, lelőtték Ferdinándot.

—  Szereted a törököket? — fordult Svejk a vendéglőshöz. Szereted ezeket a pogány kutyákat? Ugye nem?

—  Egyik vendég olyan mint a másik, — mondta Palivec, még ha török is. A mi számunkra, iparüző polgárok számára nincsen politika. Fizesd ki sörödet, ülj le és felőlem fecseghetsz, amit akarsz. Ez az én elvem. Hogy török vagy szerb, katholikus vagy mohamedán vagy egy ifjucseh követte el ezt a dolgot a mi Ferdinándunkkal, az nekem secko jednó.

—  Jó, jó, vendéglős úr, — jelentkezett Bretschneider, aki ismét felhagyott minden reménnyel, hogy valamelyiküket lecsipheti. De azt elismeri, hogy ez nagy veszteség Ausztriára.

A vendéglős helyett Svejk válaszolt:

— Veszteség bizony, azt nem lehet letagadni. Szörnyű veszteség. Nem akármelyik trotli tudja pótolni Ferdinándot. Csak még kövérebbnek kellett volna lenni neki.

—  Hogy érti ezt? — szólt közbe Bretschneider.

—  Hogy értem? — válaszolt Svejk vidáman. No csak így: ha kövérebb lett volna, már biztosan előbb megütötte volna őt a guta, már mikor a konopischti öregasszonyokat kergette, ha azok rőzsét és gombát szedtek a birtokán és nem kellett volna ilyen szégyenletes halált halni neki. Ha meggondolom magamban, a császár őfelsége unokaöcscse és azok lelővik. Igazán skandalum, az összes ujságok tele vannak a dologgal. Nálunk Budweisban évekkel ezelőtt valami kis piaci veszekedésnél leszúrtak egy bizonyos Ludwig Bratislaw nevü marhakereskedőt, annak volt egy Bohuslav nevü fia és ha ez el akarta adni a disznait, senkisem akart vásárolni tőle és mindenki azt mondta: Ez annak a leszúrt embernek a fia. Ez is biztosan valami jófirma. Végtére is kénytelen volt Krummanaban a hidról a Moldvába ugrani, aztán eszméletre téritették és kiszivattyuzták belőle a vizet és az orvos karjaiban adta ki a lelkét: mialatt az valami injekciót adott neki.

—  Magának is furcsa hasonlatai vannak,— mondta felcsóválva Bretschneider, először Ferdinándról beszél, aztán meg egy marhakereskedőről.

Szó sincs róla, — védekezett Svejk. Isten őrizz, hogy én valakit valakivel összehasonlítanék. A vendéglős úr ismer engem. Összehasonlitottam én valaha valakit akárkivel, ugye soha? Én csak nem szeretnék a főhercegnő asszony bőrében lenni. Mit fog az most csinálni? A gyerekek árvák lettek, a konopischti uradalomból hiányzik az úr. Menjen férjhez újból valami főherceghez? Mit nyerne vele? Megint csak leutaznának Szarajevoba s ő újból özvegy lenne. Évekkel ezelőtt élt Hlubokau mellett Zliwben egy csősz, csúnya neve volt neki, úgy hivták: Pintscher. A vadorzók agyonlőtték őt, és özvegy meg két gyerek maradt utána, hát az asszony egy év mulva újból csőszhöz ment feleségül, a Schawlovic Pepihez Mydlowarból. Ezt is agyonlőtték. Akkor az asszony harmadszor is férjhez ment és megint egy csőszhöz és azt mondta: Minden jó dolog három. Ha most sem sikerül, már igazán nem tudom, mit csináljak. Persze ezt is agyonlőtték neki és ekkor a három csősztől már hat gyereke volt. Ő meg egész a hercegi irodáig ment Hlubokauba és elpanaszolta, milyen pechje van ezekkel a csőszökkel. Akkor Jaroscht ajánlották neki, a razitzi tó őrét. És mit szól hozzá: eztet megint a tóba fullasztották neki, pedig akkor már két gyermeke volt tőle. Azután egy vadnani disznóölőhöz ment feleségül, ez meg egy este agyonütötte őt egy fejszével s aztán önként feljelentette magát. Mikor ezt a piseki hadbíróság felakasztotta, a papnak előbb leharapta az orrát és azt mondta, hogy semmit sem bánt meg és azonfelül valami nagyon csunyát mondott a mi jó császárunkról is.

— Nem tudja, mit mondott? — kérdezte Bretschneider, felujuló reménnyel.

— Nem tudhatom, mert senki sem merte megismételni azt a dolgot. De valami olyan szőrnyü és rettenetes volt, hogy a biróság amelyik hallotta, megbolondult tőle és még ma is külön cellában őrzik őket, hogy semmi se jöjjön napvilágra. Nem aféle közönséges sértés volt, mint aminőt berugott állapotban szokás mondani.

— Hát milyen sértést szokás Őfelségére ilyenkor mondani? — kérdezte Bretschneider.

— Kérem, uraim, beszéljenek valami más dologról, — szólt Palivec vendéglős. Tudják, én nem szeretem az ilyesmit. Az ember kikottyant valamit, aztán csak baja támad belőle.

— Hogy szokták Őfelségét megsérteni berugott állapotban ? — ismételte Svejk.

— Sokféleképen. Mikor berugnak, eljátszatják az osztrák himnuszt és uramisten mi mindent beszélnek össze közben. Olyan dolgokat találnak ki Őfelségéről, hogy ha csak a fele is igaz volna, egy skandalum volna az egész élete. Pedig az öreg úr igazán nem érdemli meg ezt. Gondolja meg: A fia Rudolf meghal a legszebb férfikorában. A feleségét, Erzsébetet tőrrel leszúrják, aztán elvesztette Orth Jánost, a testvérét pedig, a mexikói császárt egy várban valami fal mellett lőtték agyon. Most meg öreg napjaira az unokaöcscsét lővik le. Igazán vas idegek kellenek az ilyesmihez. No és akkor jön valami részeg disznó és elkezdi sértegetni őt. Ha ma ki találna törni valami, hát én bizisten önként jelentkeznék és addig szolgálnám a mi jóságos császárunkat, mig csak széjjel nem tépnek.

Svejk nagyot hörpintett és folytatta:

—  Azt hiszik, hogy a mi császárunk ennyiben fogja hagyni a dolgot? Akkor rosszul ismerik őt. Háborút kell üzenni a törököknek. Agyonütöttétek az unokaöcsémet, hát most odasózok egyet a nyakatokba. Biztos, hogy há ború lesz, Szerbia és Oroszország a mi pártunkon lesznek. Szakra, ez lesz csak haddelhadd.

Svejk arca ragyogott e prófétai pillanatban. Együgyü ábrázata, amely mosolygós volt, mint a nővő hold, fénylett a lelkesedéstől. Mindent oly tisztán látott maga előtt. —    Lehet, — folytatta Ausztria jövőjének fejtegetését, hogy a törökökkel való háború esetén a németek hátbatámadnak minket, hiszen a németek és a törökök összetartanak. De akkor mi szövetségre lépünk Franciaországgal, mert ezek hetvenegy óta haragszanak a németekre. Menni fog a dolog. Háború lesz, többet nem mondok.

Bretschneider felállt és ünnepélyesen mondta:

—  Nem is kell, hogy többet mondjon. Jöjjön velem a folyósóra, ott majd én mondok magának valamit.

Svejk kiment a detektiv után a folyósóra, de itt egy kis meglepetés várt rá, mert sörözőpartnere felmutatta néki az osztrák titkosrendőrség jelvényét és kijelentette, hogy letartóztatja és azonnal a rendőrkapitányságra viszi őt. Svejk be akarta bizonyitani, hogy az úr téved, hiszen ő teljesen ártatlan ás egyetlen szót sem mondott, amely bárkit megsérthetett volna.

Bretschneider azonban azt felelte, hogy Svejk egész sereg büncselekményt követett el, köztük hazaárulást is.

Ezután visszamentek a borozóba. Itt Svejk így szólt Palivechez:

—  Öt söröm van meg egy kifli, virslivel. Most adjon még egy sligovicát, aztán mennem kell, mert le vagyok tartóztatva.

Bretschneider felmutatta a jelvényt Palivec előtt is, egy darabig a vendéglősre nézett, majd megkérdezte:

— Van felesége?

— Van.

— És a felesége, ha maga távol van, el tudja vezetni az üzletet?

— El.

— Akkor minden rendben van, vendéglős úr, — mondta vidáman Bretschneider, — hivja be a feleségét, adjon át neki mindent, este majd magáért jövünk.

— Sebaj, — vigasztalta a vendéglőst Svejk, csak hazaárulás miatt visznek be.

—  De miért engem is? — nyögött Palivec. Hiszen olyan óvatos voltam. Bretschneider nevetett és diadalmasan mondta:

— Azért, mert azt mondta, hogy a legyek a császárunkra köptek. Majd kiverik a császárt a maga fejéből.

És Svejk a detektiv kiséretében elhagyta a „Kehelyhez” vendéglőt. Mikor az utcára léptek, barátságos mosollyal megkérdezte:

— Menjek le a járdáról ?

— Miért?

—• Azt hiszem, akit letartóztatnak, annak nincs joga többé, hogy a járdán járjon.

Amint a rendőrkapitányság kapujába értek, Svejk megszólalt:

—  Milyen gyorsan elmulik az idő! Gyakran jár Palivechez?

És miközben Svejket bevezették az iktatóba, Palivec a vendéglőjét átadta siró feleségének, akit vigasztalt:

—  Ne sirj, ne jajgass, mint tehetnek velem egy beköpött kép miatt* Igy kapcsolódott be Svejk a maga barátságos módján a világháborúba.

Fordította Komlós Aladár