NÉVTELEN AMERIKAI ÖNÉLETRAJZ

 

Fordította: Székely Béla

(4) NEGYEDIK KORSZAK

 

       Életem legbensejét takartam fel... Jean Jaques Rousseau

 

1.

 

Nyitott szemekkel, a hátamon feküdtem és úgy hallgattam a verebek csiripelését... Végre még itt is érezni lehet — sőt én is érzem — hogy tavasz van. Tavasz — és ez nem jelent számomra mást, mint a friss Esthert. Mert valóban, Esther szépsége a tavasszal együtt született meg; vagy tán csak a tavasz nyitotta fel szememet, hogy csak most, most látom meg a szépséges Esthert... Esther... a madarak is Estherről csiripelnek. Tegnap este Esther az ajtóküszöbön állott... Csendes éjjel... A levegő suttogástól, illattól és ajtócsapdosástól terhes... D a v i e fejezte azt ki, amit mi mindannyian éreztünk... A felhők közül kibukott a jóllakott hold... „Nézzétek, — mondotta Avrum, — Esther feje körül a Sechina lebeg...” Harry Wotin a lépcső alján űl és fejét két tenyere közé szorítja. Vajjon a kövér Hannah Weingradjáról álmodozik és még kövérebb hozományról?... Nem: talán ő is megérezte a tavasz lehelletét, a törékeny Estherrel együtt... Davie Walt Whitmann versét mormogja: „Amikor az utolsó oleander nyílik...” Davie és Avrum valósággal istenítik Esthert, én azonban nem... Tegnap éjjel láttam Esthert, az Istennőt, amint leszállt a talpazatról és hús és vér lett... Karjait az ég felé nyujtotta. És úgy állott ott, előttem, felismerten: — az asszony a férfi előtt... Esther arra kéri Daviet, mondja el legújabb versét. Davie hátra veti fejét és arcát a hold fényében füröszti... Esther lábainál ülök és testének friss édességét lélegzem be. Úgy érzem, hogy teste, új élettel teljesen, megreszket... Hunyt szemekkel figyel... egyszerre kinyitja szemeit s hosszasan, mélyen kereső, égő szemeimbe néz... keze a melléhez siklik... és én úgy hiszem — Esther, én közelebb vagyok hozzád, mint ezek a költők és ezek az álmodozók... Én tudom, hogy te is nő vagy és te tudod, hogy ezt tudom rólad... Avrum azt mondta, hogy ez a költészet — Davie költészete, — csak egy taktust ismer: az érzelmek taktusát. És így én is felfigyelek Davie versére:

Mély hallgatás.

Nem klastrom mélyének hallgatása ez,

naptalan cellák csöndje, hol emberlelkeket rabszolga szíjára fűz a félelem

Nem sírok csöndje, kemény bánatok illanni nem tudó képe ez, mely gondok szemetén halomba hullva, enyészetédes a korán hervadt virágok sohajától...

És börtönöknek hallgatása sem, mely jajokkal vert csöndet szív magába ahol mélabú madara röpköd mindenütt körül, s a tudatokba idők taposó malma lopja magát.

Nem.

Ugy hiszem hallgatás —

hallgatás —

A világ piacának közepén,

A harc, a görcs, a vágy, a jaj, az irigység és a mámor közepén;

a hallgatás,

mely időtlen időkig az űrbe szegez:

akkoron,

midőn éltedben első ízben történt,

hogy az igazság fellángolt a horizont felett,

amikor első ízben életedben

megnyilatkozott előtted mind a szépség,

amikor elsőnek, először

szerelem fogant...

 

Gondolatokkal terhes, néma csend... Esther Daviera néz s ez megremeg belé ... Avrum némán összekulcsolja a kezeit... Harry Wotin feláll és ránéz Daviera... „Egy költő — mondja — olyan mint egy sokszínű burján a kelkáposztával bevetett földön...” Avrum erre sértődötten feleli: „Vak, mint minden orvos. Ócska tudomány ez az orvosi. Kétségbevonja az elképzelés világát. Ezért nem mozdul egy tapodtat sem a helyéről, de nem is jut előre”... „Az orvosi tudományban — véli Davie — nincs elég hely az álmodozók és költők részére”... „Oh Harry — mondja Avrum —• én azt hittem, hogy te más leszel...” Harry Estherre néz és ezt feleli: „Ott, az Egyetemen kiűzik az álmokat a fejemből. Ma már tisztábban látok. Nézzétek csak meg ezt a Daviet. Itt szívja a levegőt, itt lebzsel, s ezért üres fecsegéssel fizet. Mégis csak illenék, hogy dolgozzon is...” Esther halkan megjegyzi „Harry, te túlszigorú vagy. Mert keményen dolgozol, hogy megtudjad azt a pénzt keresni, ami a tanulmányaid folytatásához szükséges és emellett a tanulásban is túlerőlteted magad. Máshoz azután nincs érzéked. Számodra az orvosi tudományon kivül semminek sincs értéke. De én mégis azt mondom neked, hogy a költők nem paraziták, nem burjánok. Nagyon fontosak a mi számunkra. A mi füleink ők és a mi szemeink, hogy meghalljuk, meglássuk a szépet.” Hymie Rubin is megjött: Harryt keresi, aki az orvosi fakultás felvételi vizsgájára készíti elő... Harry körülnéz és megvetően int a hold felé. „Miért örül a költő, — kérdi — ha a tavasz közeledik ? Mert közelebb van a nyár? A nyár, itt a gettóban, ebben a levezető csatornában, ebben a szennyes, zsufolt városrészben 1 Ugyan minek is örülne? Hova szárnyalhat képzelete, hol nyílnak szemei a szépre 1 Talán a szép gyermekeket látja1 És nem ismeri fel, hogy éppen a nyár valóságos pokol a számukra? Nyári betegségek — ezek azok az igéretek, melyeket a tavasz hoz. A hőségben úgy hullanak, mint a legyek. Tudom, hogy nem valami szép a szemünk elé idézni, mint köpködnek, rikácsolnak, belekékülnek, görcsökben fetrengenek, soványak és nyomoruságosak, sárgák és zöldek, kínlódnak és vonaglanak a fájdalomtól, ahogy elfonnyadnak és elpusztulnak aggodó anyáik szeme előtt.”... Esther a karjára teszi a kezét és úgy mondja: „És mégis szép és mégis éltető, belenézni a jövendőbe és megpróbálni: hátha segíthetünk”... „Hát azt hiszitek, ti, orvosok, — mondja Avrum — csak az orvosság kérdése, hogy a gyermekeink úgy pusztulnak, mint a legyek. Már egyszer megmondottam: nem látjátok a dolgok gyökerét... Hát megbetegednének, szenvednének és elpusztulnának ezek, ha nem munkások gyermekei lennének, akiknek éhbéren kell tengődniök? Mondjátok csak ti orvosok, ti csalhatatlan mesterei a tudománynak, amik vagytok, vajjon jó nyári lakások a gyermekek részére azok a forró, piszkos, sötét lyukak? Vagy talán jó táplálék számukra az olcsó kondenzált tej és azok a félig romlott élelmiszerek, melyeket a szegények a mezők, tejgazdaságok és piacok hulladékaiból tudnak csak maguknak megvásárolni 1 Tán gyarapodhatnak a kis csecsemők, ha az anya nincs kellően táplálva, ha ki van merülve, agyondolgozta magát és nincs ráérő ideje a gyermeke számára ? Oh, kedves doktoraim, javitsátok csak fel a béreket és ezzel javitsátok fel az életviszonyokat és nézzétek csak meg, hogy, presto!, milyen hamar megjavulnak majd az egészségügyi viszonyok is”...

Szavak, szavak, szavak! Minden, amit én tehetek, csak annyi, hogy Esthert nézzem és megkívánjam... Az egész este ilyen fecsegéssel telik el és Esther elmélyedve hallgatja, anélkül, hogy egyszer is rám nézne, pedig jól kell tudnia, hogy nem bírom róla a szememet levenni...

Később a lapos háztetőre mentem, ahol Gretel már várt rám. És nem is panaszkodott, hogy olyan sokat kellett rám várnia. Karjai készen csak engem vártak és én ölelésének tüzes békéjében megvigasztalódtam... És mégis: még égtek az ajkamon Gretel forró csókjai s én a folyosón az Estherék háza megetti udvarra lopóztam, megragadtam szobája ablakának párkányát, felhúzódtam és a félig zárt zsalukon át belebámultam a sötétbe. A hold a házak mögött már lebukott. Sötét volt. Csupán egy világos foltot láttam, talán egy ágy... visszarettentem... hallottam, hogy valaki nyugodtan lélegzik... leejtettem magam a földre és a vágyói tüzes testtel lefeküdtem... minha lázam lenne, úgy aludtam és a verebek tavaszi csicsergése költött fel.

 

2

Minden rendben van: Harry gyermekorvos lesz, Hymie nőgyógyász — szülész. Együtt rendelnek majd, mert ez az anyának és a gyermeknek is sokkal kedvezőbb. Hymie csak úgy ég ezért az eszméért; ráragadt Harry vad lelkesedése... Terveiről mesél, de kedvetlenül abbahagyja: „Fene egye ki, de honnan kerítem elő a tandijat és a könyvet?” Harrynak csak még egy éve van hátra. A munka és a tanulás évei borzasztóan elővették. Úgy néz ki, mint egy élő csontváz. Valaki egyszer azt a gunynevet akasztotta rá, hogy „a nyak”, — de úgy is néz ki. Éjszakáról-éjszakára egy óráig varrta a térdnadrágokat és amellett — tanult is. Harry nem szól egy árva szót sem, jól tudja, hogy milyen rettenetesen nehéz a pénzt előkeríteni... „Ne csinálj magadnak gondot Hymie, — mondja Sam — olyan eszmém van, amellyel majd egész csomó dohányt kereshetünk.” Hymiet ez nem nyugtatja valami nagyon meg; nem felel. Sam egyre jobban az idegeire megy. Hymie mostanság ideálista behatások rabja lett és a keresztes lovagok bódult útját járja: a szenvedő tömegek nevelése és nemesebbé tétele... Simon Adler eldobja a csutkáig égett cigarettáját: „Nézz valami kiadós csalás után...” tanácsolja Simon, aki most izzadja át magát a Columbia Egyetem jogi fakultásán. Simon már kitalálta a maga kis svindlijét... Boolkie szakértelmének segítségével ellopja a tanárok és a hallgatók felöltőit. Simon maga nem lop, csak kiszimatolja a legjobb alkalmakat... De Sam szereti Hymiet és figyelemmel van az érzékenységére: „Nagyszerű ötletem van. Becsületes munka. És pénz. Rengeteg. Csak jól kell a dolgokat megfogni.”

Sam a kifutófiúk társadalmából becsvágyának céljához verekedte fel magát. A 14. utcában levő Tony Pastors Varieté-ben jegyszedő és segédmunkás. Most még gyakrabban esik az ének és a tánc bódulatába. „Egy új táncot tanultam, — mondja. — Szenzáció! Az emberek belefognak ebbe őrülni... Be fogom nektek mutatni; de egy fickóra kell még várjak — azt is be kell nektek mutassam, — Al Wolff, így hívják, minden hájjal meg van kenve... A Miners Theaterben ő kiáltja ki a kandisz-cukor nyereményeket”. Aki csak egyszer is volt a Miners Theaterben, feltétlenül ismeri a bőbeszédű szünet-kikiáltót, aki mindenkit arról biztosit, hogy minden skatulyában „értékes” ajándék van, bár csak tíz centbe kerül. A legtöbbször azután a férfiak egy miniatür ingecskét, vagy pedig egy aprócska diszkrét női ruhadarabot találnak benne, a nők pedig — beretvaszappant.

Al Wolff megérkezett. Lapos arca és kerek hasa van. Vastag szivar lóg a szája szögletében, amelynek füstfelhőket eregető vége nagyon közel van a széles karimájú „sombreros” kalapjához; ezt a butordarabot a színházi emberek különös előszeretettel viselik. Amint Sam kijelenti, „ilyen vas” ruhája van... Sam bemutat bennünket és Al megengedi, hogy zsiros kezét megrázzuk, miközben felületesen arról biztosit bennünket, hogy „rendkívül örül a szerencsének...” „Rajta, kezdjed!” — mondja Al Samnak... Sam kihalász a zsebéből egy szájharmonikát és átadja... „Na, idefigyelj A I: tudnod kell, hogy zsidónak maszkírozva jövök ki...” „Nem is kell, hogy ehhez kimaszkirozd magad” hallatszik Simon hangja a háttérből... „Ne tessék rossz vicceket csinálni” mondja Al, aki csak úgy dagad a méltóságtól... Szakái, egyik oldalon a fülre szorított kemény kalap és piszkos frakk ...” Al bántódva szakítja félbe: „Ez szemét, azt hittem, hogy valami újat fogsz mutatni”... „Csak lassan, csak lassan,” — vigasztalja meg Sam... — azután beköpök nehány jó viccet a zsidókról és az irekről, jó öreg vicceket Joe Millertől, hogy egy kis hangulat legyen. Csak akkor kezdi a zene... Na most jól ügyelj Al. Ez a legnehezebb számodra — a zene. — „Nincs olyan, amihez ne tudnék zenét csinálni,” véli Al... „Nagyszerű, láss hát hozzá, mire tudsz vele menni: előbb egy ir jiget, nagyon frissen és ha én már alaposan belemelegedtem az ir táncba, akkor a zene menjen át egy zsidó lakodalmas dallamba, egy „gesatcke”-be nagyon élénken s akkor olyat táncolok majd nekik, hogy kiugranak a bőrükből... Figyelj jól ide Al, mind a két melódiát elfütyülöm neked és megmutatom, hogyan kell egymásba folyjanak. De a legnehezebb a befejezése; az ir j i g és az orosz zsidó „g e s a t c k e” összevisszaságát kell kihozzad... Sam zümmög, kezével és lábával a taktust veri, Al vonakodva követi a harmonikával amíg, egy óra után kész az ír-zsidó egyveleg. A harmonika recsegő, panaszos hangja csakhamar tarka publikumot csalt oda, anyákat a gyermekkocsival, lökdöső, verekedő csibészeket, Boolkiet és a ludlow-streeti bandáját; Esther, Lillie és Hannah a lépcsőről, Gretel az ablakból néz bennünket, nehány utcaárus közelebb tolta kéziszekerét és a canal-streeti lóvasút megáll, miután a kalauz utánanéz, hogy mi is történt és a megállapításait közli a kocsissal; az utasok kidugják a fejüket a kocsi ablakán és egymást kérdik, hogy tulajdonképen hol van tűz... Sam boldog: közönsége van! Al körülnéz; minden hüvelyknyi: egy vezér, — aki szokva van, hogy a tömeg figyelmét magára vonja... Sam jelzi: „Rajta — egy pár taktust előbb, aztán mégegyszer és végig...” Sam táncolni kezd... a közönség pedig hangos és lelkes. És azután a befejezés a „hit” amelytől szinte szédülünk. Mintha Sam lábai nem is érintették volna a földet. A befejezése valóságos akrobata mutatvány. Eredeti változatokkal a „gesatcke” dallamára a sarkán táncol, meg-megperdül, majd hirtelen ir tánclépésbe megy át, mindig taktusban, és végül vad, nyaktörő orosz táncfigura következik, amilyet szinte el se tudtunk képzelni.

Al megpróbálja a tömeget szétkergetni. „Az üzleti részét is meg kell beszéljük” — mondja. Sam Hymiet Daviet és engem választ ki, hogy a megbeszélésen résztvegyünk... Berel pincéjébe vezetem őket... Al megjegyzi: „Sam, te már tudsz valamit és amire szükséged van, senki más, mint egy ügyes menager, aki téged „megcsinál”... Mindnyájan tudtuk, hogy magát gondolja az ügyes menager alatt. Egy „burlesk-impresszárió” minden nagyképűsége, biztonsága és „magakelletése” benne volt. Al megrázza Berel kezét és arról biztosítja, hogy „rendkivül örül”, mialatt a fogaival és az ajkával a szivart szája egyik szögletéből a másikba tolja... Davie azt szeretné tudni, hogy tulajdonképen miről is van szó. Sam már bizalmasan közölte velem nagyszerű tervét, amelyet annyira a szívén viselt. Hymie, aki nem tud másra gondolni, mint arra, hogy miképen csinálhat karriert, előre borzad valami piszkos vállalkozás lehetőségétől. Ő is egyike azoknak, akiknek minden gondjuk egyedül az, hogy „tiszták” maradjanak... Al megkérdi Samot: „Ez hát a te repedthangú kvartetted?..” „Valóban, — válaszolja Sam — mindegyik nagy tehetség...” Al azonban kissé szkeptikus: „Te ugyan meg lehetsz erről győződve, de előbb be kell nekem bizonyítanod...” Sam elővezet bennünket: „Ez Davie, a nagyszerü tenoristám, a még nagyszerübb fejhangokkal. „Hymie a komikus bariton, Meyer basszista és jó magam tenorista — fejhangok nélkül.” Al azt kívánja, hogy Hymie énekeljen. Hymie kissé húzódozik, de azért végül mégis csak enged Sam nógatásának... Egy kissé orrhangu baritonja volt. Al kijelenti, hogy komikus dolgok előadására igen alkalmas hang és mindjárt színpadi névvel is megkereszteli: Hi Rube. „Nagy szalmakalappal jössz a szinpadra, nagy széles szallag rajta és az állad alatt átkötöd, ehhez egy régimódi piaci táskát viselsz. Ki kell találjunk egy kis történetet a vidéki libáról, ki a nagy városba került. Azután valami csipős dalt énekelsz, valamelyik ismert dallam parodiáját... arról, hogy mi is történt a szegény lánnyal a rossz városban... Probáld csak meg és beszélj női hangon... Az orrodon keresztül fiam, az orrodon...” De Hymie nem akar. Sam könyörög... Al méltatlankodva mondja: „Nem kell, hogy szívességet tegyél nekem, akad még egynehány bariton Newyorkban...” Hymie — véli Sam — ez munkát jelent számunkra az egész nyárra. „Elég dohányt kereshetsz meg ahhoz, hogy tanulmányaidat folytatni tudjad...” „Mi a. te véleményed, Mayer” felebbezi meg Hymie hozzám a dolgot. Azt ajánlom, hogy probáljuk meg. „Ha elég pénzt tudunk megkeresni ezzel, ugy ennél maradunk, ha nem, abbahagyjuk, hisz ugyis csak éjszakai foglalkozás.” Al előbb egyenként próbál ki bennünket, azután négyesben. Nagyon fukarkodik az elismeréssel és csak annyit jegyez meg, hogy szorgalmasan kell gyakoroljunk... Davie is enged, de amikor hallja, hogy Al a Chinatown egyik tánclokáljában, „éneklő pincérek”-nek akar bennünket elszerződtetni, hevesen tiltakozik az ellen, hogy ő is velünk tartson... Al dühöng. „Ez mégis csak szemtelenség, hogy ilyen tejfelesszájuakat hoznak hozzám és ezekből faragjak én artistákat...” Avrum idején érkezik, hogy meggyőzze Daviet arról, hogy ha tovább akarja a tanulmányait folytatni, akkor okvetlenül együtt kell velünk dolgozzon... Azután végre nagynehezen megegyeztünk. Mi persze azt hittük, hogy most már minden rendben van, készen vár ránk a szerződés. Al művészi pályánk nehézségeiről tart előadást. Meginvitál bennünket, hogy szorgalmasan látogassuk a Miners Theatert. Sam lógasson majd be bennünket a Tony Pasters Theater-ba, hogy a hivatásos artisták fogásait ellessük. A nyárig szünet nélkül tartsunk próbákat. Azután majd megpróbál bennünket ingyenes próbafelépésekre az egyik borpince hátsó szobájába behozni. Majd azután, ha a kellő időpont elérkezett, akkor majd Frenchie Lavellenél, a Chinatown legnagyobb mulatójának tulajdonosánál fog bennünket elhelyezni. „Akkora azonban már jó szám kell legyetek — állapítja meg. A nyár kezdete, az a legjobb időpont erre. Akkor néhány éneklő pincére a Coney Islandra megy, mert ott a Paddy Ryan-nál több pénzt keresnek. Talán igy szerződéshez juttok s ha már szerződésetek van, ugy egy egész halom pénzt kereshettek...” Mielőtt azonban elmenne, megkereszteli az uj Aggregation-t — igy hivják azokat a varieté truppokat, amelyeknek legalább három tagjuk van — „The East Side Four”-nak és a „Négyszázak örömvivőjének” nevez el bennünket. Hymie művészneve „Hi Rube”, Samot „Sid Raleigh, az emberi fuvóharsoná”-nak kereszteli el, Davie „Dan Slator, az angyalhangu tenorista” nevet kapja engem pedig „Melville Hart, az egyetlen mély basszus a fogságban” nevez el... Ezzel a névcserével mulattat bennünket és azt erősítgeti, hogy az ő vezetése mellett világhírű artisták leszünk. Csak szabad kezet kell neki engedni. Én meg vagyok a dologgal elégedve, feléve, ha Al elég pénzt szerez, hogy az első tanulmányi esztendőben felszinen tudjam magam tartani.

 

3.

Maxie Freund is megjött és valamit sug a fülembe. Az alsó városban, a törvényszék közelében egy üzletet fedezett fel, ahol a bolt előtt polcokon antikvár jogi könyvekre bukkant. Felhívja a figyelmet arra, hogy ez egy alkalmi vétel, ritkaság és pótolhatatlan. Nehogy elszalasszam ezt a nagyszerü alkalmat! Bizonyára a legtávolabbról sem gondol arra, hogy ezeket a könyveket könynyen el is lehetne lopatni. De azután mégis csak célzást tesz arra, hogy talán Boolkie utján könnyen meg lehetne ezeket a könyveket szerezni. Boolkie megbizza a két legügyesebb bolti tolvaját, Little Joet és Big Joet, hogy szerezzenek nehány mintapéldányt ezekből a könyvekből. Maxie megragadja a könyveket, nagy boldogan lapozgat bennök, azután kijelenti, hogy teljesen megfelelnek... Rövid időn belül Maxienak és nekem már hatalmas könyvtárunk van. Maxie ugy találja, hogy nincs élvezetesebb olvasmány egy törvénykönyvnél és a legnagyobb élvezete abban telik, hogy kikeresi a „hátsó ajtó”-kat és szisztematikusan összegyűjti azokat. A szörszálhasogatás a gyönyörök gyönyörét jelenti számára és most már csak a törvények paragrafusainak nehézkés nyelvén beszél és gondolkodik. Kijelenti, hogy a jogtudomány gyerekjáték a Talmud szivettépő nehézsége mellett. Eltekintve az orosz-lengyel chedertől, Maxie egyáltalán nem járt iskolába, azonban esténként, ha már végzett az inggyár nehéz munkájával, szorgalmasan magolja a jogtudományi egyetem felvételi vizsgájának tárgyait. Ha a gyárban kevés a munka, akkor egész nap ott lebzsel a Legfőbb törvényszék ülésein és ez számára nagyobb szórakozás, akár egy gyerek számára a cirkusz. Teljesen egyedül van Amerikában és egyedüli társa egy macska, amellyel keresztkérdési jeleneteket játszik. Azt meséli, hogy annál nyugodtabban érzi magát, minél jobban prüszköl, nyivákol, köpköd, miákol a macska. Egyhangu, intenzív, de nyugodt beszéd modora, mutató ujjának bizonyos egyforma nyugodt mozgása rövid időn belül szinte hipnótizálja a macskát... Kijelentette, hogy egy uj fajta ügyvéd lesz, aki a nyugodtságával hat és meg van arról győződve, hogy ez a nyugodtság, egy kis hipnótizáló készséggel együtt, a legnagyobb büntető jogásszá fogja tenni, aki valaha is létezett... Azt javasolja, hogy legyünk társak, mert véleménye szerint mi nagyszerűen összepasszolunk. Én kerítsem meg az ügyeket, vájjam ki a kliensekből, a kivájható összes dollárokat és ő fogja majd az ügyeket a bíróság előtt képviselni... Nem is látszik épen rossznak ez a terv.

Alkalom adtán egy-egy „gyökeret” hajtok fel Moe Levensonnak, aki ezért kész megesküdni arra, hogy az irodájában dolgoztam és ezzel egy teljes évet nyerek. Philiptől keveset profitálok. Alig szól hozzám: csak néha figyelmeztet: „dugd az orrodat a könyveidbe...” Nincs ideje arra, hogy beszéljen. Még ki sem virradt és már elmegy és igen gyakran csak éjfél után jön haza. Csak lángoló becsvágya tartja benne a lelket. Volt barátai, a „vitatkozók” kiközösitették. A boltját a leghirhedtebb „izzasztó”-nak ismerik. És ami még rosszabb, azt hiresztelik róla, hogy ő találta ki az asszonyok és gyermekek otthoni munkájának rendszerét.

Barney Finn ugy lóg a gettó utcáin, mint egy mélabus Hamlet... Hoszszan utánna nézek. Ép most hallottam róla azt az érdekes hirt, hogy a Columbia egyetem jogi fakultásának első szemeszterére iratkozott be, hossza, alakja és kora bizonyára kellemetlen feltünést fog kelteni az ifjak között... De én kíváncsian nézett utánna. Estherbe szerelmes. Esther azt mesélte, hogy Finn azért lépett a jogi pályára, hogy igy saját maga tudja a reform törvényeit megfogalmazni és a szegények dolgát a törvény előtt is védheti majd.

Csak nagyritkán van alkalmam arra, hogy Estherrel együtt lehessek. Kurzusra jár a tanítónő-képzőben. Esténként a lépcsőházban mindig egy horda lány, Avrum és Davie veszik körül. Nem régiben Barney Finn is hozzácsatlakozott ehhez a csoporthoz. Meg vagyok győződve, hogy egytől egyig szerelmesek belé, az én szemembe, mindegyik más és más módon szerelmes. Mindegyik más képen, a maga módja szerint. Daviet inspirálja, versei indirekt szerelmi vallomások. Avrum meghuzódik a háttérben, mintha Davienak engedné át a teret. Viselkedése valóságos iskola példája lehetne annak, amit „önzetlen barátság”-nak neveznek. De én jól tudom, hogy Avrum természetéből teljesen hiányzik az akarás és az élénkség. Hányszor volt alkalmam megfigyelni, hogy a jólelküség a legtöbbször nem egyéb, mint a lágyság és a gyengeség takarója... Barney Finn mélyen belenéz Esther sötét szemeibe és reménységgel tele arról a tervéről beszél, hogy Európa még faragatlan emberanyagával egy még nagyobb és még jobb Amerikát fog felépiteni... Esther az Istennője, akinek oltárán eszméit hozza áldozatul. Nagy célokra lelkesiti Esthert, — én azonban nem ugy tárgyalok vele, mint egy istennővel, hanem, mint egy husból és csontból való lénnyel. Azt hiszem, hogy az idealizmus a tehetetlen emberek menedéke. Az élet igazi hajtóerői tulságosan kemények az ő számukra és igy valami lágyabb létről álmodoznak...

De soha se volt alkalmam arra, hogy Estherrel teljesen egyedül legyek. Meg vagyok győződve arról, hogy megfelelő időben és helyen, egyetlen nő sem tud nekem ellenállani. Egy szombat délután megláttam, hogy Esther szülei sétálni mentek az East Broadwayre, a gettó szombati sétaterére. Egy darabig vártam, de Esther nem ment utánuk. Kopogtattam az ajtón. Kinyitotta, mire én a szobába léptem és gyorsan betettem magam megett az ajtót. Sokkal jobban meg volt lepve és én sokkal gyorsabb voltam, semhogy meg tudott volna akadályozni. Az apja után kérdezősködtem. Azt felelte, hogy épen az előbb ment el. Valósággal rá meredt a szemem. Szépsége lenyügőzött... Térdre estem... Én is, én is imádom... A nőt imádom benne... Hátra lépett... A vér az arcába szökött, idegesen hátra simitotta a haját. Térdemmel hozzá csusztam, átöleltem a lábát... Reszket a hangja, ahogy suttogja: „Meyer... Meyer mit csinálsz...?” Annyira megszorítottam a térdét, hogy ő is térdre esett... megragadom a csuklóját és arcához szorítva az arcom ugy beszélek... És Esther jósága szinte a romlása volt...

Jóság... jóakarat... ez a gyengeség jele. Gyengéden beszélt velem... és hangjának ezüst csengése még jobban felizgatott... Hátra szorítom a padlóra... hátrahajtott feje mellett arról a szenvedélyről beszélek, amely bennem ég... Lépéseket hallok a lépcsőn... hangokat... a való világ óvatos embere ébred fel bennem... a veszélyre figyelmeztet... Elengedtem... csudálkozva nézett rám... szinte együttérezve, hiszen ő volt Esther. Életében ekkor találta először magát szembe a szenvedély hatalmával.

És ezzel a roppant éhséggel Gretelhez megyek... És amikor elmegyek tőle, még móhóbban vágyom Esther után, mint azelőtt.

 

4.

Mint a kutyán a bolha, annyi szeszélyem van... Azt hiszem, hogy Esther kerül engem, megvet... talán fél tőlem. A puritánokhoz tartozott és most felkeltettem benne a nőt. Vajjon a kigyulladt tüz fénye volt az, amit szemében most először fellobbanni láttam s amelyet azután szemhéjának finom függönye alá rejtett?.. Nem, nem. A puritán nő az, aki rajta uralkodik. S nem engedi meg saját magának, hogy eszébe jusson: ő is asszony. Inkább megmarad az álmodozó idioták platonikus ideáljának. De azért csak benne rejtőzik a föld asszonya és igy attól félek, hogy Avrum felé hajlik, aki erős, csinos, szépbeszédü és szeretetreméltó... De azután mégis azt hiszem, mégis csak Davie az, szőke, hullámos fürtjeivel, felhőkék szemével, emberfia, akit Isten arra teremtett, hogy egy női szivben az anyai érzéseket felkeltse és én jól tudom, hogy az anyai érzés a nemiségből ered... Barney Finn az, gondolom később, aki meghódíthatja... A nemzsidónak csendes kedvessége és nyugalma van benne, olyan tulajdonságok tehát, amelyek az Eastside lányainak finom és érzékeny lelkére nagyon hatnak, hiszen olyan szivesen szabaditanák el magukat a gettó póriasságától és a kelleténél jobban megnyilatkozó önszeretetétől... Ezek azok a bolhacsipések... a féltékenység dongói s nem hagynak békét egy percre sem... Alul maradtam... milyen égő sebhelyet hagy ez maga után! De még nem hagyom magam alágyürni... Még harcolok... de a féltékenység bolháinak csipései miatt mégse tudok aludni...

Vasárnap reggel. A kvartett Berel pincéjében tart próbát. Mechanikusan csinálok mindent. Megkísérlem, hogy eleget tegyek Al utasításainak és élénkebb legyek... nem megy; minden: Esther... Csak ő van az eszemben... Roppant hiuságom gyülölettel telit meg és ugy nyögöm: „verje meg a...” Egyik pillantására emlékszem, arra, amelyik részvéttel volt tele... részvét... várj csak... várj csak, én nem fogok majd részvétet ismerni... Részvét sérti legjobban a büszkét. És megfogadom magamnak, hogy még térden fog előttem csuszni, magam alá gyüröm és ugy fog majd szerelmem alamizsnájáért könyörögni... Al mennydörög: „Erősebben, erősebben, még erősebben... még egyszer!..” Al azt akarja, hogy énekünk tompa harangjátékhoz hasonlítson, haranghangokhoz, amelyek egymásba folynak, tovább csengenek, elhallgatnak, hangosabbak lesznek, hömpölyögnek és ahogy a szivarjával a taktust veri, nekünk valóságos szinfonia lesz. Berel megnyalja az ajkát és úgy mondja: „Ilyen esztendőm legyen nekem mindig, ha nem jobb, mint a kórus Kisenevben... Ezüst harangok, bizony Isten ezüst harangok...” Alt apja, aki hires kántor volt, tanította meg a choral művészetére, de Al a színház kedvéért lemondott a zsinagógáról és ezzel az utóbbi években a szülők szégyene és bánata volt. Ujra és ujra átvesszük a refraint, a szólókat, a táncokat, a duetteket, az együtteseket és a specialitásokat... Davienak egy ötlete. van. Al leordítja. Tele van megvetéssel: „Hát még mit nem? Klasszikus bal-, ládákat? Adieu, Good bye, a sohaviszontnemlátásra. Klasszikus balladákat? Hát ezt a vacakot honnan vetted? Lehetetlenné akarsz bennnünket tenni? Itt csak egy szabály van: add azt a csürhének, amit a csürhe kiván. És ha azt akarjátok, hogy sikeretek legyen, akkor bizony jobbak kell legyetek, mint a többiek”. Davie nyugodtan megkérdi: „Hát mond meg, ha már mindent tudsz, honnan tudod, hogy a népnek nem kell a jó zene és a jó szöveg, ha jó zenét és jó szöveget adsz nekik?”... „Jó, jó, hadd legyen ugy. De engedd meg, hogy barátságosan arra figyelmeztesselek: én vagyok a manager és amit én mondok, úgy lesz. Miért akarod még jobban megnehezíteni a dolgot, elég nehéz úgy is. Azért vannak a managerek — mi tudjuk, hogy mit akar a közönség s azt adjuk neki”... Sam megvigasztalja Daviet és ő is úgy gondolja, hogy egyelőre jobb lesz, ha nem jönnek klasszikusokkal. „Azt úgy sem értik meg — mondja. Az a csürhe szemeid közé nevetne és bennünket kikergetnének a röhögésükkel a szinházból”... „Na halljátok — mondja Al — a legjobb alkalmat választottátok ki, hogy ilyen hülyeségeken veszekedjetek. Minden rendben van, hogy a legközelebbi szombaton az East Side Fourban először felléphessetek. A Dutch Village borpincében. És most klasszikus balladákkal akarjátok magatokat nevetségessé tenni. A fenébe vele! Inkább gondoljatok arra, hogy kihasználjátok az alkalmat. Szombaton mutatkoztok be és mindent úgy rendeztem, hogy Frenchie Lavelle is eljön.

Sam egész magán kivül van. Be fog hát teljesedni életének álma. De az arca egyszerre elkomorodik: „Mond Mayer — sugja — mit csináljunk? Al nem tudja, hogy nincs pénzünk sminkre és kosztümre? Mihez is tudnánk kezdeni!”... Mielőtt válaszolnék, belülről egy kissé összeszedem magam; lerázom magamról azokat a bolhákat, hogy így komolyan foglalkozhassam Sam problémájával. Egy kis haditervet forgatok én is a fejemben, amihez megint szükség lenne egy kis pénzre. Alnak tetszik az ötletem; sőt nagyképüen megjegyzi, hogy ő is valami ilyesfélére gondolt. Az a tervem, hogy a ludlow-streeti fiukat helyezzék sétszortan el a teremben, hogy igy klakkunk legyen. Persze a klakkhoz is pénzre volt szükség, hogy a cechet megfizethessék és pénzdarabokat dobálhassanak fel az artistáknak.

Berel új vendéget üdvözöl. Lewkowitszot, a fáradhatatlan munkásvezért és szervezőt, akit már sokszor páholtak ezért el. Most a felebaráti szeretet jegyében jött. Egy kis csirizt kér Berelről. Hát ez mire jó? — kérdi Berci. Lewkowitz elmondja, hogy sorsjátékokról van szó, amelyen egy arany órát lehet nyerni. A sorsolás jövedelméből a Szövetség egyik tüdőbajos tagját Denverbe akarják küldeni... Nagyszerü gondolat ez és rögvest megcsinálom egy rendezendő sorsolás tervét, melynek főnyereménye egy, csak fantáziában meglevő óra. Természetesen könnyü dolog egy ilyen sorsjátékot rendezni, sokkal nehezebb azonban a sorsjegyeket eladni és hozzá úgy, hogy a főnyeremény nincs is tulajdonképpen meg.

Fel és alá járok. Sam szerencsétlen kérdésével „Mit csináljunk” folyton a sarkomba lóg... Davie karonfogott és a „Művészetet a tömegnek” cimű téma felett értekezik. A tömeg nem fogja a szépet visszautasítani, — argumentál.

(Folytatása a következő számban)