Korunk 2007 Október
Pályakezdők gondjai, reményei (Ankét)
Erre az ankétra azok közül kértem fel néhányat, akik több ízben megfordultak Kelet-Közép-Európában, és többé-kevésbé jól ismerik a romániai helyzetet meg az itteni kutatási lehetőségeket. Az alábbi kérdésekre kértem tőlük választ:
1. Mindenekelőtt arra kérnélek, hogy szólj röviden pályakezdésedről…
2. Milyen intézményben dolgozol? Milyen lehetőségeid nyíltak a saját kutatási területeden?
3. Tudomásom szerint alkalmad volt megismerni a romániai egyetemi/kutatói életet is. Korábbi tapasztalataidhoz viszonyítva milyennek találtad az itteni körülményeket, kutatási lehetőségeket?
4. Romániában is egyre nagyobb teret hódít a külföldi egyetemekkel, kutatóintézetekkel folyó tudományos együttműködés. Milyen lehetőségeket nyitnak ezek a nemzetközi trendekhez történő felzárkózáshoz?
ELIANA JARA MORANTE ● vegyészmérnök, PhD, Peru
1. A San Antonio Abad Egyetemen, Cuscóban végeztem a vegyészmérnöki karon. Ezután mint gyakornok (Instructor Professor) dolgoztam ugyanott. Akkoriban nagyon nehéz volt egyetemet végezni Peruban, mert egyetlen egyetem sem rendelkezett elégséges pénzforrással ahhoz, hogy a tehetséges diákokat ösztöndíjjal támogassa. Engem a jobban megfizetett amerikai és európai kutatói lehetőségek ösztökéltek arra, hogy befejezzem az egyetemet. A vegyészmérnöki mesteri és doktori diplomát a Puerto Ricó-i Egyetemen szereztem meg. Eközben alkalmam volt több egyetemen is kutatni, így dolgoztam már a Rovira I Virgili Egyetemen Tarragonában, Spanyolországban, majd a Georgiai Műszaki Egyetemen, az Amerikai Egyesült Államokban. Doktori címmel a kezemben visszatértem Peruba, és gyakornokként dolgoztam tovább, mert ez volt az egyedüli szabad állás. Itt vártam be, hogy kutatói állás szabaduljon fel számomra.
2. Az egyetemi élet pénztelensége mellett talán nagyobb akadályt jelent az államapparátus merevsége, a hatalmi és döntéshozatali hierarchia, melynek megváltoztatása, rugalmasabbá tétele mind otthoni, mind nemzetközi szinten egyre lehetetlenebbnek tűnik. A reformerek ugyanis mindenütt csendes kisebbséget alkotnak.
Időközben egyetemünkre látogatott Paul Şerban Agachi professzor, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem kutatásért felelős rektorhelyettese, a két egyetem közötti szerződéskötés érdekében. Akkor jutott tudomásomra, hogy a BBTE nagy befektetéseket eszközölt, és jelentős eredményeket ért el az ipari kémiai szimuláció és modellezés területén. Az akkor megkötött csereprogramnak köszönhetően kerültem Kolozsvárra.
3. Tapasztalatom szerint az anyagi források határozzák meg a kutatók bérezését is, az anyagi támogatás arányos a megbízó által elvárt eredmények jelentőségével. Az amerikai egyetemek naprakészen állnak a kutatási eredményeikkel a politikai, társadalmi preferenciáknak és gazdasági irányzatoknak megfelelően.
Munkám során Puerto Ricóban több spanyol kutatóval is összehozott a sorsom, és amikor leültünk beszélgetni, mindenkinek az volt a véleménye, hogy a kutatási színvonal és az azt biztosító technológia rohamosan fejlődik, főleg Európa nyugati felében, ahol sok intézménynek meg kellett változtatnia szervezeti felépítését, hogy versenyképes maradhasson. Egyre fontosabb lesz, hogy Európában a fiatal kutatók több helyen dolgozzanak, ezért nagy hangsúlyt kell fektetni a csereprogramokra.
Olykor szinte lehetetlen átvinni az eredményeket egyik intézetből a másikba, mert nincsenek meg a megfelelő eszközök, vagy a két intézet különböző technikai berendezésekkel rendelkezik. Néha az is előfordul, hogy egyik-másik országban nincs megfelelő finanszírozási alap, hogy a már külföldön elkezdett kutatást hazai földön is folytathassuk vagy fejleszthessük, mert éppen az a szak nem élvez prioritást. Az adminisztráció lélekölő labirintusában való kiigazodás a kutatómunka rovására megy.
4. Úgy látom, hogy a BBTE karain is egyre nagyobb hangsúlyt fektetnek a tudományos kutatásra, és ez meghozza majd gyümölcsét. Szerintem a legnagyobb probléma az, hogy az egyetem három-négy évet fordít a doktorandusok képzésére, akik a tézis megvédése után külföldre mennek dolgozni, mert ott kedvezőbbek a gazdasági feltételek. Az egyetem semmilyen költségtérítést nem kap azokért a kutatókért, akik tudásukat külföldi intézményekben kamatoztatják. Szerintem az egyetem a jogos társtulajdonosa a doktorandusai által megszerzett tudásnak, az egyetem vezetősége és a kutatócsoportok mégsem oldják meg a szakerő elvándorlásának a problémáját. Úgy nem lehetünk nyereségesek, ha mindig arra számítunk, hogy a megüresedett helyre jön valaki más, mert akkor minden képzést az elejéről kell kezdeni.
1. A grazi Karl-Franzens Tudományegyetemen német nyelvet és irodalmat, mellékszakként pedig olasz színháztörténetet, filmológiát és médiatudományt tanultam. Az államvizsga után egy évig a németnek mint idegen nyelvnek az oktatására szakosodtam. 2005 őszétől osztrák lektorként dolgozom az egyetemen. Kutatási területem: a feminizmus, a németnek mint idegen nyelvnek az oktatási módszertana, a német nyelvű kortárs prózairodalom. Jelenlegi kutatásom során azt vizsgálom, hogy a bolognai folyamatban miként módosul a német nyelvnek idegen nyelvként való oktatása a romániai oktatásban. Szerintem az egyik legjelentősebb feladat az, hogy hatékony eszközöket dolgozzunk ki az irodalomoktatásra, és a diákok teljes képet kapjanak a német irodalomról és irodalomtudományról. A régi tanterv a német anyanyelvű diákok oktatására irányult, ez ma már nem időszerű, mert diákjaink többsége nem német anyanyelvű.
2. Mindenhol nehéz ismert és rég bevált módszerekkel szemben valami újat felmutatni, főleg akkor, ha a tanár vagy a kutató fiatal nő. A tanszéki kolléganők mindig is nyitottan fogadják ötleteimet, meglátásaimat, amit a közös korosztályhoz való tartozással magyarázok. Ha az itteni fiatal kutatónők új javaslatokkal állnak elő, akkor erre férfi kollégáik csak fásult, apáskodó mosollyal válaszolnak. A kényelem és a bürokrácia megöli a fiatalos lendületet.
3. Romániában nagyobb hangsúlyt kellene fektetni a fiatal kutatók támogatói rendszerének kiépítésére. Az egyetemről szinte eltűnnek a fiatal kutatók. Mikor egy doktorandusnak az egyetemi állása mellett a puszta megélhetésért még egy-két műszakot kell vállalnia, akkor szinte lehetetlen, hogy tevékenységét a kutatásra összpontosítsa. Emellett jelentős a Nyugat agyelszívása. Ez a folyamat végzetes lehet a fiatal, tetterős értelmiség kialakulása szempontjából. Ezt szülőföldemen, Ausztriában is tapasztalhatom, sokan az amerikai intézetekbe igyekeznek.
4. A Babeş–Bolyai Tudományegyetem jó úton halad a nemzetközi kapcsolatépítés terén. Az egyesült Európában nem szabad határokat állítani a tudomány elé. A BBTE valamivel többel is rendelkezik más romániai egyetemhez képest, ez pedig a chartájában megfogalmazott multikulturalitás. Mindezek ellenére fontosnak tartom, hogy más külföldi egyetemek példáját követve a BBTE javítsa az infrastruktúráját. Ez főleg a bölcsészettudományi karon jelent nagy problémát, a könyvtárak és a laboratóriumok silány állapotban vannak. Nem vezet jóra, hogy egyes karok rengeteg pénzzel rendelkeznek – talán azért, mert felkapott szakokat működtetnek, sok diákkal, esetleg a magántőke támogatását is élvezik –, míg más karok vagy tanszékek csak a minimális felszerelést kapják meg, hisz nem a leglátogatottabb szakként vannak elkönyvelve; ebből kifolyólag kisebb a diáklétszám…
A szakutánpótlás terén is át kellene gondolni a jelenlegi helyzetet. Elsősorban jobban kellene támogatni a diákok kutatási tevékenységét. Szerintem ez a hároméves alapképzés alatt szinte lehetetlen. De ha az egyetem több mesteri kurzust vezet be, amelyeknek a kutatómunka elsajátítása képezné az alapját, akkor egyre több szakkutató kerülne ki a román és az európai piacra. A doktori oktatás pedig további lépést jelentene egy-egy tudományterület elmélyítésében és a fiatal kutatók szakmai fejlődésében. A doktori iskola ösztönzően kellene hogy hasson a fiatal kutatókra mind anyagilag, mind szakmailag, hogy majd a jó szakemberek az egyetemen maradjanak, és tevékenységüket az egyetem vagy a közösség javára fordítsák.
1. Egerben születtem, történelem–néprajz szakot végeztem. Erdély kulturális és társadalmi „valóságával” először kirándulások, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Magyar Kultúra és Néprajz szakán eltöltött kétszer egyhónapos cserekapcsolat, illetve kovásznai és gyimesi terepmunka révén kerültem szemtől szembe. A moldvai csángókról színes és élményekkel dúsított előadásokat hallgattam Tánczos Vilmostól, illetve Pozsony Ferenc óráin. Majd a „iaşi-i időszakot” megelőző fontosabb állomásként a Szeged székhellyel működő Fiatalok a Moldvai Csángókért Egyesület keretében végzett moldvai gyűjtőutat nevezném meg. Jelenlegi kutatásaim két szűkebb területhez kapcsolódnak: egyrészről a néprajzban és az antropológiában kedvelt élettörténeti módszer alkalmazásával igyekszem feltárni egy moldvai falu napjainkbeli kulturális-társadalmi sajátosságait, a különböző változásfolyamatokat és adaptációs mechanizmusokat, míg másrészről a moldvai csángó narratívában létrehozott struktúrák, képek és képzetek, beszédmódok és olvasatok alakulását kívánom feltérképezni – a román oldalon megjelenő értelmezésekkel összefüggésben.
2. A Kárpát-medencei keretekhez szokott gondolkodásmód számára szokatlannak tűnik az önként és tudatosan vállalt hosszú távú északkelet-romániai tartózkodás. Jászvásár évszázadok óta kulturális, gazdasági és egyházi központ. Kitűnő terep a nyelvtanulásra és a moldvai közeg sajátosságaival való szembesülésre. Az erdélyi magyar kutatók számára a kétnyelvűség otthonosságot teremt a romániai, illetve moldvai hétköznapokban, jártasságot tesz lehetővé a román tudományos közéletben, továbbá működésbe hozza a diskurzusok közötti átjárhatósághoz szükséges nyelvi eszközkészletet. Ugyanakkor a nyelvismeret hiánya minduntalan korlátokat állít, és értelmezésbeli nehézségeket jelent a magyarországi kutatók számára. Pontosan a másik fél, a román oldal gondolkodásmódjának közvetlen megismerése végett tartottam nélkülözhetetlennek a kutatásra és tanulmányok folytatására fordított több évig tartó iaşi-i tartózkodást. Számomra ez a fajta közelítésmód különösen a transzkulturális sajátosságokat mutató moldvai csángó faluközösségek kutatása esetében tűnik elengedhetetlenül szükségesnek.
Iaşi-i kutatásaimat Lujzikalagorban magyartanítóként eltöltött tízhónapos állomásozó terepmunka egészítette ki. Ez lehetőséget teremtett arra, hogy a csángók mindennapi valóságának komplex rendszerét, a változás különböző formáinak kitett életvilágukat a közösséghez speciális, de számukra is érthetően definiált formában kapcsolódva fedezhessem fel. Továbbá arra, hogy a részvevéses megfigyelés során a kultúra „nappali és éjszakai” dimenziói közötti különbséget is érzékelni és értelmezni tudjam.
3–4. A moldvai csángó „kérdés” átpolitizált etnikai játszmák és a szimbolikus térfoglalás helye, fontos és izgalmas kutatási terület. A Kárpát-medence peremvidékein rendszerint archaikus hagyományokat őrző, sajátos szociokulturális környezetben élő, magyar gyökerekkel rendelkező közösségek egyik példája. Emblematikus probléma. A Kelet-Európában az utóbbi két évtizedben felgyorsult gazdasági, társadalmi és politikai változások a kulturális viszonyrendszerekre is hatást gyakorolnak. A közösségi szinten, az azonos társadalmi állásúak között vagy az egyéni életutak keretében folytatott különböző tematikájú jelenkutatások a szociokulturális környezet felbomlása és újraszerveződése folyamatának feltárását ígérik. S egyben a moldvai csángókhoz kapcsolódó tudományos sztereotípiák újragondolását, illetve újraalkotását is.
1. Kutatói pályám kezdeteként a japán Kochi Egyetemet nevezném meg, mert ott döntöttem el: külföldre kell mennem, hogy jobban átláthassam a szakterületemet. Az ausztráliai Queensland Egyetemét választottam kiinduló pontul, majd a Nagoya Egyetemen mesteriztem, a PhD-t pedig a Warwick Egyetemen szereztem meg Nagy-Britanniában. Japánba visszatérve igyekeztem gyakorlatba ültetni elméleti tudásomat. Néhány évig kollégiumi tanár voltam, jelenleg a Tokushima Egyetemen docensként dolgozom és kutatok.
2. Lehet, hogy Romániában az én korombeliek fiatal kutatóknak számítanak, Japánban viszont egy harminchat éves egyetemi docens már nem fiatal a pályán. Mindenik kutatócsoport szívesen befogadott, mert magammal hoztam a nyugati módszert, tudást, tapasztalatot. Mindenki jól járt, mert összehasonlítási lehetőségek nyíltak meg előttük. Most kollégáim igencsak bátornak tartanak, mert nyakamba véve a fél világot, egyedülálló nőként eljöttem Romániába, még csak nem is a fővárosba, hanem Kolozsvárra, a Babeş–Bolyai Tudományegyetemre, hogy előadást tartsak a felsőoktatás mai kérdéseiről. Európai barátaim szavait csak most értettem meg, hogy a csomagom elveszett a milánói repülőtéren: a türelem nagy erény, akkor is ki kell használni minden percet, ha az életben nagy nyomás nehezedik rád.
3. Kutatásaim során az egyetemi reformokkal is foglalkozom. A Bologna-folyamat függvényében alkalmam adódott összehasonlítani az európai és az ázsiai egyetemek működését. Amikor először jártam külföldön, nemcsak más egyetemmodellt ismertem meg, de más életfelfogással és gondolkodásmóddal is találkoztam. Ezáltal a világszemléltem is megváltozott, tágabb viszonylatrendszerben és sokkal objektívebben vizsgálom az oktatás problémáit. Minden szakterületen szembesülnünk kell a nemzetközi véleményekkel, és ez nemcsak számomra volt fontos, hanem országom számára is. A japánokat általában túl zárkózottnak tartják. Külföldi útjaimon magam is nyitottabbá, közvetlenebbé váltam, és olyan ismereteket, élettapasztalatot vihettem haza, amelyek hozzájárultak kutatási területem fejlesztéséhez.
4. Abból, amit Romániában láttam, elsősorban az egyetemek színvonala lepett meg, főként a BBTE fejlettsége az oktatás és a kutatás terén. Az olyan kutatócsoportok működése, amelyekben több egyetemről vállalkoznak csapatmunkára a szakemberek, mindenik küldő intézmény számára fölöttébb hasznos és hatékony lehet. A jól megalapozott tudományos együttműködés számtalan más lehetőséget is megnyit a fejlődés előtt, amire a nemzetközi szervezeteknek jobban oda kellene figyelniük.
Ankétunk célja a Nyugatra került fiatal erdélyi kutatók lehetőségeinek, eredményeinek és beilleszkedési körülményeinek a megismertetése, illetve a hazai tudományos élettel való kapcsolattartásuk áttekintése; olyan fiatal kutatók „közelképbe hozása”, akiknek pályakezdése külföldi kutatói vagy oktatási intézményben zajlik.
Kérdéseinkre Kabán Ata, Sylvester Zoltán és András Péter küldte el elsőként válaszát.
1. Jelenleg milyen intézményekben dolgoztok? Hogy látjátok, milyen prioritások határozzák meg az ottani intézményépítést? Mennyiben tartanátok szükségesnek hozzájuk hasonló vagy velük azonos intézmények létrehozását a hazai tudományos életben?
A birminghami egyetem számítástudomány tanszékén dolgozom 2003-tól adjunktusként. Munkám három komponensből áll: kutatás, oktatás és adminisztratív tevékenység. Ez utóbbi kettőt a tanszékvezető, illetve a tanszék szükségletei határozzák meg. Gépi tanulást, genetikus algoritmusokat és a számítástudomány alapjait tanítom, plusz átlagosan kb. nyolc végzős, illetve magiszteri projekt témavezetését végzem évente. A munkám hatvan százalékát kutatói munka teszi ki. Ez az egésznek a fénypontja. Abszolút szabad kezem van afelett, hogy mikor és milyen témát kutatok, kikkel kollaborálok, avagy bizonyos témákon egyénileg dolgozom. Számomra ez egy ideális modell, és imádom a munkámat.
Szeretném megragadni az alkalmat, hogy ezúton is köszönetet mondhassak egykori tanáraimnak a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem Matematika és Informatika Karán, mindazoknak, akik elindítottak a megismerés útján.
Körülbelül hat éve a Shell houstoni kutatóközpontjában dolgozom. A Shell egyike azon kevés kőolajcégeknek, ahol az alapkutatást és az új technológiák kifejlesztését fontosnak tartják, és két kutatóközpontot is fenntartanak, az egyiket Houstonban, a másikat Hollandiában, Hága külvárosában. Bár ezek az ipari intézmények még mindig jóval alkalmazottabb kutatást folytatnak, mint sok egyetemi kutatócsoport, emellett teret biztosítanak olyan témáknak is, amelyeknek pillanatnyi vagy jövő hónapi alkalmazhatósága és haszna nem egyértelmű. A különböző csoportok közötti együttműködés sokszor nem túl erős, azt viszont elmondhatom, hogy a csoportban, amelyben jelenleg dolgozom, fontosabb a kommunikáció és az együtt gondolkodás, mint amit azelőtt egyetemi körökben tapasztaltam. Emellett még legalább fél tucat egyetemi kutatócsoporttal tartunk fenn kapcsolatot és dolgozunk együtt. Ezek esetében semmiképp sem beszélhetünk egyszemélyes kutatóműhelyekről.
Hasonló kutatóközpontok létrehozását és fenntartását csak nagy cégek engedhetik meg maguknak. Az viszont egyértelmű, hogy egy egészséges egyetemi és kutatási rendszer feltételezi a technológiát és a tudást fontosnak tartó cégekkel való erős kapcsolatokat. Az ilyen kapcsolatok nemcsak a kutatások anyagi hátterét biztosíthatják, hanem az álláskeresést meg a tehetség-válogatást is megkönnyítik a diákok, illetve a cégek számára.
Jelenleg a Newcastle-i Egyetemen dolgozom, Anglia egyik nagyméretű és kutatásfókuszú egyetemének Számítástudományi Karán. Tudományos szempontból az egyetemen még benne vagyok az Informatikai Kutatóintézetben, az Ideg- és Agytudományi Kutatóintézetben, illetve a saját kutatócsoportomat vezetem, amelyben jelenleg két doktorandus és hat kollégám vesz részt közös munka formájában.
Az intézményépítés építőkockáit a személyes kutatóműhelyek képezik, hiszen a személyes kutatóműhely az, amit az állandó állás irányában pályára lépett kutató első lépésként meg kell hogy szervezzen. Ez lehet része egy nagyobb intézménynek, például egy nagynevű professzor kutatóintézetében, viszont a célja elsősorban az, hogy a fiatal kutató elég kiemelkedő saját kutatási eredményt érjen el ahhoz, hogy bebiztosíthassa az állandó állását (vagy szerezzen egy jobb állandó állást egy másik, jobb nevű, többet fizető egyetemen). Ahogy a kutatóműhely eredményei szaporodnak, több doktorandus diák és postdoc-kutató vesz részt benne, miáltal a műhely intézetté nőheti ki magát, amihez más kutatók műhelyei is társulhatnak.
Fontos az, hogy a kutatónak elég függetlensége van ahhoz, hogy megszabja a saját kutatási programját, döntsön a kutatási projektjeiről és a lapokban megjelenő cikkeiről (mit, hova és mikor küld be), valamint ahhoz is, hogy ha úgy látja jónak, megpályázzon egy állást egy másik egyetemen, és siker esetén magával vigye a műhelyét felszereléssel és emberekkel (doktorandusok, postdocok, társult kutatók) együtt. Ez a függetlenség és mobilitás biztosítja azt, hogy a kutató azzal foglalkozzon, amit valóban fontosnak tart a tudományterületén, és hogy a legjobb egyetemek a legjobb kutatókat vonzzák, hogy náluk építsék a kutatóműhelyüket.
Az intézményépítés prioritása a személyes kutatóműhely szintjén az, hogy a releváns tudományág egy területén (ami akár nagyon szűk is lehet) a kutató és műhelye az élre törjön, és az élbolyban maradjon. Azt, hogy valóban ott van-e, az mutatja meg, hogy mennyi tudományos cikket publikál a műhely, és azok hol jelennek meg, hány más szerző hivatkozza ezeket a cikkeket, mennyi finanszírozott tudományos projektet működtet a műhely, milyen gyakran hívják meg a műhely vezetőjét kiemelt elődadónak fontos konferenciákra, és hogy benne van-e a szakterülete fontosabb lapjainak a szerkesztőtanácsában. Következésképpen az élre kerülési és élen maradási prioritás ennek megfelelően fordítódik le közvetlen célokra (publikációk, projektek, valamint személyes kapcsolatok szervezése a terület többi vezetőjével).
Az intézményépítés prioritása a kar és az egyetem szintjén hasonló. Olyan kutatókat szeretnének, akik a szakterületük vezetői, akik ennek következtében jelentősen hozzájárulnak az egyetem tudományos vizibilitásához, begyűjtik a nagy összegű kutatási projektfinanszírozásokat, fenntartva tudománybeli státusukat, és így hozzájárulnak ahhoz, hogy az egyetem vonzónak tűnjön a legjobb diákok és kutatók számára. Persze az egyetem és a kar esetében arról is dönteni kell, hogy melyik szakterületen gyűjtik a kutatóikat. Ezen a téren részben az számít, hogy milyen területen van hagyománya a magas színvonalú munkának az intézményben, másrészt pedig az, hogy mely területek a legígéretesebbek a jövendő vizibilitás, kutatási jövedelem és hírnév alapú oktatási és tudományos vonzerő szemszögéből. Természetesen nem az összes döntés helyes, előfordul, hogy olyan tudományterületet választanak ki, amelyik nem hozza meg a várt gyümölcsöket. És az is előfordul, hogy egy fiatal kutató ígéretesnek induló tudományos karrierje kevésbé ígéretesen folytatódik.
Úgy gondolom, az erdélyi (romániai, magyarországi) tudományos élet is hasonló módon szerveződik, egyéni kutatóműhelyekre épül. Viszont esetükben talán még túl nagy szerepe van a nagyobb intézménybe való szoros integrálódásnak, ami a csúcson levő professzortól való függőséggel jár (a kutatási projektek csak a professzor részvételével és engedélyével történhetnek), csökkenti a személyes kutatási program önállóságát és a kutatói mobilitást (hiszen a kutató számára lehetséges kellene hogy legyen műhelyével együtt elmenni egy másik egyetemre, ha azt jobbnak találja, és a másik egyetem is fogadó partner ehhez). Ez utóbbi tényezők más kontinentális európai országokban is jelen vannak (úgy tűnik, minél délebbre és keletebbre megyünk Európában, annál inkább). A változáshoz az intézményi kultúra változására van szükség, ami hosszú ideig tart. A változás mértéke elsősorban a mobilitás növekedésében mérhető (hányad része az állandó állású egyetemi kutatóknak/oktatóknak szerezte doktorátusát más egyetemen, és hányad részük volt ezenkívül postdoc-állásban más egyetemen). A mobilitással együtt várhatóan a teljesítmény-központúság szerepe is nőni fog, ami hosszabb távon remélhetőleg hozzá fog járulni ahhoz, hogy a jobb egyetemek felzárkózzanak a nemzetközi mezőnyhöz. (Pl. ahhoz, hogy a Babeş–Bolyai Tudományegyetem tudományos szintje összemérhető legyen a hasonló diákszámú, de jobb kutatás-fókuszú angliai egyetemek teljesítményével, a tudományos cikkek és hivatkozások számának a nyolcszorosára kellene nőnie.)
2. Kapcsolatban maradtatok-e a hazai szakmai élettel, vagy attól függetlenül érvényesültetek kint? A jelenlegi munkátok számára lehetőséget adó intézmény kapcsolatba került-e általatok az otthoni kutatói és szakmai intézménnyel, lehetett-e az így létrejött kapcsolatokat valamilyen formában intézményesíteni? Sikerült ún. hidakat teremteni ezen intézmények között?
K. A.:
Vendég-tanítottam Kolozsváron 2003 és 2004 tavaszán, a SAPIENTIA program keretében. Mintafelismerésről, gépi tanulásról tartottunk előadás-sorozatot dr. Csató Lehellel közösen. Vannak ösztöndíj-lehetőségeink a birminghami egyetemen, ezek doktori ösztöndíjak, valamint részleges magiszteri ösztöndíjak. Természetesen szeretettel várom az otthoni diákok jelentkezését. Információk a tanszékünk weboldalain találhatóak.
http://www.cs.bham.ac.uk/admissions/postgraduate-research/apply.php
http://www.cs.bham.ac.uk/admissions/postgraduate-taught/apply.php
S. Z.:
A hazai szakmai élettel való kapcsolatom elsősorban személyes jellegű. Bár itteni munkám és tudásom alapjait végső soron Erdélyben gyűjtöttem össze – és őszinte köszönettel tartozom azoknak a kiváló geológusoknak, akik Sepsiszentgyörgyön és Kolozsváron beoltottak a földtan „vírusával” –, itteni érdeklődési köröm olyan irányban alakult, hogy főleg észak-amerikai szakemberekkel dolgoztam és dolgozom együtt. Más kutatóintézetekkel való összeköttetéseink elsősorban azokra a csoportokra szorítkoznak, amelyek kimondottan a mi kutatási területünkre specializálódtak, és ilyen csoport tudtommal jelenleg nem létezik Romániában vagy Kelet-Európában. Ennek ellenére kapcsolatban vagyok otthoni vagy otthonról frissen elszármazott kutatókkal, és ha alkalom adódik, együtt is dolgozom velük; nem olyan rég került ki a nyomdából a Háromszéki kutatók doktori disszertációi című kötet, amelyet hasznos és értékes kezdeményezésnek tartok, és szerkesztésénél is besegítettem.
A. P.:
Elsősorban angliai tudományos projektekben vettem eddig részt, alkalmam volt kisebb EU-s programokban és pályázatokban is együttműködni, amelyekben svájci, francia és osztrák partnerekkel dolgoztunk, de kutatásaim során elsősorban angol, amerikai és német egyetemeken dolgozókkal vagyok kapcsolatban. Némiképp magyarországi, illetve más országokból (Anglia, Egyesült Államok, Hollandia) való magyar származású kutatókkal dolgozom együtt, erdélyiekkel (eltekintve néhány személyes jellegű viszonytól) nem igazán van kapcsolatom. Természetesen az itteni érvényesülésem nem független az erdélyi/romániai tudományos életben való munkámtól, hiszen ott szereztem a doktorátusomat, aminek alapján felépítettem a kezdeti tudományos karrieremet. Ennek több szempontból is jó hatása volt és van tudományos előrehaladásomra.
Volt olyan alkalom, amikor a személyem és a munkám hidat teremtett az ilyen kapcsolataim intézményei és az én intézményem között, viszont kimerültek tudományos szervezetekben való együttműködésben, közös konferencia szervezésében és konferenciákra való meghívásokban (egy alkalommal merült fel egy közös tudományos projekt lehetősége).
Az EU-s csatlakozás után a román állampolgárok számára elérhető ösztöndíjak köre is megnőtt. A brit állampolgároknak szóló ösztöndíjak ugyanúgy alkalmazhatók más Unió-béli, így romániai állampolgárokra is. A karunk bioinformatikai programja maszter szintű ösztöndíjakat kínál, mely hozzáférhető román állampolgárok számára is. Ezenkívül lehetőségünk van évenként néhány doktorátusi ösztöndíj odaítélésére, ami ugyancsak odaítélhető romániai pályázóknak is. Itt fontos megjegyezni: sok esetben a teljes ösztöndíj feltétele, hogy az előző évet a pályázó Angliában (Skóciában, Észak-Írországban) élte le. Ha ez a feltétel nem teljesül, az ösztöndíj gyakran csak a tandíjat fedezi, és nem biztosít megélhetési költségeket (ilyen esetben a sikeres pályázó dolgozhat heti 20 órát, hogy megkeresse a mindennapi költségek fedezetét, másrészt pedig az első év után megkaphatja a teljes ösztöndíjat).
3. Hol áll a kutatás, amiben részt vesztek? Kutatási eredményeiteket mennyire sikerült a hazai tudományos élettel megismertetni, illetve elfogadtatni?
K. A.:
Az informatikának az ún. „gépi tanulás” területén dolgozom, legfőképpen valószínűségi modellezés és Bayes-inferencia témákban. Nagy általánosságban azt tanulmányozom, hogyan lehet az inferencia (tanulás) folyamatát automatizálni, hogyan lehet olyan algoritmusokat tervezni, amelyek képesek tudást kinyerni, predikciót és döntéshozatalt végezni, avagy modellt építeni megfigyelt példák (adathalmazok) alapján. Ez egy gyorsan fejlődő kutatási ág, folyamatosan jelennek meg új eredmények konferenciákon és szakfolyóiratokban. Alkalmazásokként megemlítendő az adatbányászat, automatikus szövegértelmezés, jelfeldolgozás, mintafelismerés, kategorizáció és predikció. Ezekben a témákban a mai napig 14 referált ISI-folyóiratcikket, valamint 23 referált nemzetközi konferenciacikket publikáltam.
Egy interdiszciplináris kutatási projekt keretében együttműködünk csillagász kollégákkal is, jelenleg mi vagyunk az egyedüli csoport Angliában, akik a csillagászatban felmerülő adatelemzési problémákra tervezünk új algoritmusokat. Eredményeink jelentek meg mind csillagászati szakfolyóiratokban, mind a számítástudomány/gépi tanulás fórumain.
Igyekszem nemzetközi fórumokon publikálni, ezek (elméletileg) elérhetőek mind az otthoni, mind a külföldi hallgatóság számára. Volt már példa arra, hogy szomszédos irodákban dolgozó kollégák egymás eredményeivel a földgömb túlsó sarkán tartott konferencián ismerkedtek meg. Az ilyesmi szinte elkerülhetetlen, hiszen a kutatással foglalkozó ember, krónikus időhiányában, tipikusan a disszeminációra fordított időt próbálja optimalizálni.
S. Z.:
Üledékes földtannal foglalkozom, annak is a mélytengeri törmelékes üledékekre koncentráló ágával. Bár hosszú ideig úgy vélték, hogy a mélytengerbe csak finom szemcsés üledék, azaz iszap juthat el, és a homok- meg kavicsméretű üledék csak a tengerpart közelében rakódhat le, az ötvenes években kezdték felismerni, hogy az úgynevezett flis-kőzetek, melyek gyakoriak az Alpokban és a Kárpátokban, valószínűleg mély vízben ülepedtek le. Ma már köztudott, hogy a Föld legnagyobb üledékfelhalmozódásai a mélytengeri üledékkúpokban keresendők, és tekintélyes mennyiségű homok meg kavics is lerakódik e helyeken. Sepsiszentgyörgyön nőttem fel, azaz – földtani szempontból – a Keleti-Kárpátok flis zónájában, és ma is a Kárpát-kanyarban található homokkövekhez hasonló kőzetek és üledékek képezik a fő kutatási témámat. Ezeket az üledékeket mélytengeri lavinák, úgynevezett zagyárak szállítják a sekélytengerekből és a deltákból több száz vagy több ezer méter mélyre, gyakran a szárazföldi folyókhoz hasonló, kanyargó csatornákat hozva létre a tengerfenéken. Mivel ezek a homoktestek gyakran fontos tárolókőzetek lehetnek, az utóbbi években sok jó minőségű szeizmikus adattömb vált hozzáférhetővé mélytengeri zónákból, különösen a kőolajiparban. Ezek a szeizmikus adatok – egyfajta föld alatti ekográfok – eddig nem látott részleteket mutatnak a zagyárak által lerakott üledékekről, a turbiditekről, és lehetőséget teremtenek, hogy a tenger alatti domborzat fejlődését geológiai léptéken tanulmányozzuk. A turbiditek képezték doktori dolgozatom témáját; a kaliforniai Stanford Egyetemen végzett munka eredményeit jórészt a Sedimentology című lapban közöltük (a legfrissebb, ez év augusztusi szám borítóján a Kárpát-kanyar egyik feltárása látható). Jelenleg az egyik fő elfoglaltságom a tenger alatti csatornák fejlődésének számítógépes modellezése. Abban a szerencsében van részem, hogy olyanokkal dolgozhatok együtt, mint Carlos Pirmez, akinek az Amazon folyó tenger alatti törmelékkúpjával foglalkozó tanulmányai a terület klasszikus munkáinak számítanak; vagy Brad Prather, aki a Mexikói-öböl turbiditjeiről közölt úttörő szakcikkeket. A szeizmikus adatok térképezése és a zagyárak számítógépes modellezése mellett a klasszikus geológusi terepmunkából is kivesszük részünket. Ezt a Kárpátokban kezdtem, de később alkalmam adódott Kaliforniában, Chilében, Peruban, Írországban, Kanadában, Texasban és Dél-Afrikában is hosszasabban vizsgálni turbiditfeltárásokat.
A. P.:
A csoportom kutatómunkája komplex rendszerekről és az ezekben való információ-feldolgozásról szól. Öt kapcsolódó területen folyik a munka: komplex kis biológiai idegrendszerek elemzése; a kooperáció kialakulásának a modellezése; hálózatelemzés; e-tudomány infrastruktúra és a komplex rendszerek elmélete.
Az idegrendszerek elemzése terén eddig elsősorban elméleti munkát végeztem, ami arról szólt, hogyan lehet számítási folyamatokat végezni az idegsejtek aktivitási mintáival. Erről, illetve az EEG-adatok ilyen kontextusban való elemzéséről több cikkem jelent meg az elmúlt években. Pár hónapja felszereltem egy kísérleti laboratóriumot, ahol a rákok gyomorvezérlő (sztomatogasztrikus) ganglionját kutatom. Ez a ganglion 26 idegsejtet tartalmaz. A kísérletek során feszültségfüggő festékkel (voltage-sensitive dye) festjük a sejteket azzal a céllal, hogy nagy sebességű és nagy felbontású kamerával mikroszkópon keresztül lefilmezzük a ganglion összes idegsejtjének az aktivitását. Ez az első olyan kísérlet, ami egy viszonylag komplex működésű és izolált idegrendszer (egyetlen bemenő és néhány kimenő ideg köti össze a gangliont a rák többi részeivel) teljes működését mutatja be úgy, hogy az összes részt vevő idegsejt működését nagy részletességgel láthatjuk. Ha minden jól megy, az első sikeres felvételek még ebben az évben megszületnek. A korábbi elméleti munkámat az így nyert adatok elemzésére és a ganglion működésének modellezésére fogjuk használni.
A kooperációmodellezést két elméleti biológus kollégámmal közösen folytatjuk. Egy ágensalapú modellt építettünk, amiben azt tanulmányozzuk, melyek a környezeti kockázati tényezők, illetve a kommunikáció szerepe a kooperáció kialakulásában. Munkánk eredményeként megmutattuk: minél nagyobb a kockázat, annál magasabb a várható szintje a kooperációnak, eredményeink arra is utalnak, hogy a magasabb szintű kooperáció kevésbé változékony (precízebb jelentésű) kommunikációs nyelvet igényel.
A hálózatelemzési munkám jórészt korábbi. Fehérjék interakciós hálózatait elemeztük elsősorban, azzal a céllal, hogy potenciális gyógyszer- célpontokat találjunk. Ez a munka egy szabadalom benyújtásához vezetett, és az eljárásokat jelenleg egy cég (InRotis Ltd – www.etheraputicsltd.co.uk) alkalmazza gyógyszerkutatási kontextusban.
Az előzőekből is látszik: az e-tudomány infrastruktúra kutatása és fejlesztése jórészt másokkal való együttműködésben történik. Olyan szoftvereket tervezünk és fejlesztünk, amelyek támogatják a tudományos munkát és a tudományos együttműködést elsősorban olyan területeken, ahol nagyon sok adat elemzésére van szükség (pl. ideg- és agytudomány, molekuláris biológia).
Végül, a komplex rendszerek elmélete, ami nagyon foglalkoztat, Niklas Luhman társadalmi rendszerekről szóló elméletének a folytatása és kiterjesztése más (elsősorban biológiai) rendszerekre. Jelenleg egy könyvön dolgozom, ami erről az elméletről szól. Ennek a munkának az alkalmazott része sokféle adatelemzést és modellezést foglal magában, amiket az elmúlt években végeztünk. Többek között elemeztük cégeknek az e-mail kommunikációs mintáit, illetve az angol és amerikai egyetemek tudományos teljesítményét.
Nem tudom, mennyire ismerik a kutatási eredményeimet Erdélyben. A közelmúltban megjelent a Transindexen egy elemző írásom (nem tudományos cikk) a romániai tudományos cikktermelés elmúlt harminc évéről, ami kötődik az egyetemek tudományos teljesítményének elemzéséről szóló munkához. Úgy gondolom, azok tudnak a munkámról, akik elolvasták a cikkeimet, amelyek tudományos lapokban jelentek meg, illetve akik ellátogatnak a weboldalamra (havonta 3–4 romániai címről nézik meg a weboldalam).
4. Az erdélyiségből adódóan éltetek-e át bármiféle előnyt vagy hátrányt munkátok során? Átértékelődött-e kint-létetek alatt a Nyugat metaforája abban a tekintetben, hogy hol is kezdődik a valódi Nyugat? (Számotokra például Magyarország Nyugatnak számít vagy sem?)
K. A.:
Sem előnyt, sem hátrányt nem éltem át az erdélyiségemből adódóan. Egyetemünk igazi multikulturális intézmény. Számos országból vagyunk itt kollégák, és a különbözőségek gazdagsága mellett az értékrendszerünk hihetetlenül egyforma.
S. Z.:
Az Egyesült Államokban viszonylag könnyű idegennek lenni. Jelenlegi kollégáim között a néhány amerikai mellett van például brazíliai, holland, olasz, török, ír, nigériai, ukrajnai. Bár néha nem könnyű megértetni az európai dolgokban kevésbé jártasokkal, hogy a román útlevél és állampolgárság nem zárja ki a magyar anyanyelvet, az erdélyiség általában pozitív egzotikumnak és kuriózumnak számít.
A valódi Nyugat számomra ott kezdődik, ahol a felvilágosodás, és az azt követő és abból egyenesen következő nyugati kulturális környezet tagadhatatlan eredményeit, melyeket többek között Hume, Voltaire, Newton és Darwin tett lehetővé, komolyan veszik, és a megismerést racionális és bizonyítékfüggő alapokra helyezik, nem mítoszokra, vallásos ideológiákra vagy áltudományos elmélkedésekre. Más szóval ismerik, használják – és más megismerési módszereknél felsőbbrendűnek tartják – a tudományos módszert. Ez nem csupán a tudományos intézményekre vonatkozik, hiszen hosszú távon a társadalom egészére pozitívan hat. Az effajta „Nyugat” nem függ földrajzi határoktól; bár nem sokan, de Erdélyben is élnek és dolgoznak kutatók, akik szakterületük legjobb nyugati lapjaiban közölnek, és bármikor szívesen látnák őket rangos nyugati intézményekben is. Ugyanakkor a földrajzi Nyugaton is vannak sokan, akik leginkább a keleti teokráciákéhoz hasonló irracionalizmus felé mozdítanák az egész társadalmat, ha tehetnék.
A. P.:
Az erdélyiség talán abból a szempontból jelentett előnyt, hogy mind magyar, mind román származású kutatókkal sikerült konferenciákon kapcsolatokat kialakítanom.
A Nyugat jelentése számomra részben történelmi, az az Európa, ami a kommunista blokktól nyugatra volt, plusz Észak-Amerika. Másrészt a Nyugat, amit vonzónak és pozitívnak találtam régebb, az a történelmi Nyugatnak csak egy része, amibe a germán nyelvű országok tartoztak. Ma ennél is szűkebb az a Nyugat, amit kellemesnek és vonzónak találok, ebben pedig az angolszász országok vannak benne (talán még Hollandiát lehetne hozzátenni ezekhez).
Ami Magyarországot meg általában az európai országokat (kivéve a brit szigeteket) illeti, a kontinentális Európa részei, ami kulturálisan konzervatívabb, és gazdaságilag kevésbé liberális, mint az általam kedvelt része a Nyugatnak. Úgy gondolom, a kontinentális Európán belül két jelentős mentalitáshatár van, az egyik kelet–nyugati irányú, és a katolikus országokat választja el a protestánsoktól, a másik észak–dél irányú, és az ortodox országokat választja el a többitől. Számomra a pozitívan látott Nyugat ezektől a határoktól északra és nyugatra van.
5. Tervezitek-e a továbbiakban a hazaköltözést vagy kint szeretnétek folytatni a munkátokat?
K. A.: Ezt nehéz hosszú távra megválaszolni, de egyelőre szívesen folytatom a megkezdett munkát itt Birminghamben.
S. Z.: Egyelőre szeretném folytatni munkámat a jelenlegi területen, ami azt jelenti, hogy a következő néhány évet valószínűleg a mostanihoz hasonló munkahelyen fogom tölteni. Hosszú távon azonban nem tartom kizártnak a hazaköltözést, ha megfelelő alkalom adódik.
A. P.: Nem tervezem az Erdélybe való költözést. Inkább Angliában vagy az Egyesült Államokban szándékozom folytatni az életem.
Minden tudományterületnek saját elméleti hagyománya, instrumentális, konceptuális és matematikai technikája van; művelői speciális szubkultúrát alkotnak. Ankétunkban azokat a fiatal kutatókat szólaltatjuk meg, akik tanulmányaikat külföldi egyetemeken végezték, majd hazai intézményekben igyekeztek elhelyezkedni. A kérdéseket a következő kulcsszavak határozták meg: tudományszervezés (externalizmus, internalizmus); a hazai tudományos élet állapota, receptivitása; a kutatás intézményesülése, a kulturális intézmények (egyetem, múzeum, kutatóműhelyek) jövője.
– 1992-ben végeztem el a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemet, ezt követően a Szegedi Biológiai Kutató Intézetben voltam egy évig ösztöndíjas. Akkor kezdtem neurobiológiával foglalkozni. A szegedi év alatt alkalmaztak a marosvásárhelyi egyetemen gyakornokként. 1994-ben fél évre Oxfordba mentem ösztöndíjjal, a Somogyi Péter által az Oxfordi Egyetem keretein belül létrehozott anatómiai-neurofarmakológia kutatóintézetbe, a Transylvanian Academic Exchange Trust segítségével. Ott megismerhettem a nyugati kutatási színvonalat, és ki tudtam alakítani azokat a kapcsolatokat, amelyekre ma is nagymértékben támaszkodom. A nyugati laboratóriumokban eltöltött idő lehetővé tette, hogy a külföldi kollégákkal közösen publikálunk színvonalas folyóiratokban, ez segít a pályázatok elnyerésében, ezáltal javulnak a kutatási feltételek, és lesznek közölhető eredmények. Ezért nagyon fontosnak tartom a laboratórium életében a külföldi, beleértve a magyarországi kapcsolatok ápolását is.
1999-ben az idegsejtek számítógépes modellezésének elsajátítása végett Somogyi Péter beajánlott Erik De Schutter professzorhoz, Antwerpenbe. A vásárhelyi és De Schutter laboratóriuma közötti kapcsolatok intézményesültek, megpályáztunk egy kétoldalú kormányközi pályázatot, mindkét oldal összeállított egy kutatási prioritás listát, és kétéves támogatást kaptunk.
Célunk Marosvásárhelyen nemzetközi szintű kutatást végezni. Sikerült a Román Oktatásügyi Minisztériumnál is pályázatot nyerni, ami az itteni labor felszereléséhez járult hozzá, nyugati mércékkel mérve szerény szinten. A külföldi pénzalapok is elég sok munkát fedeznek. Kollégám, Orbán-Kis Károly elnyert egy doktorandusoknak szóló ösztöndíjat. Jelenleg több a lehetőségünk, mint amit emberrel fedezni tudunk. A másik probléma, ami minket nagyon érint, az a magyarországi kivándorlás. Amíg a végzős évfolyamok 70–80 százaléka közvetlenül az egyetemi tanulmányok bevégzése után Magyarországon helyezkedik el, kicsi a valószínűsége annak, hogy az itthon maradottak közül valaki éppen élettannal foglalkozzon.
– A pályázatokat ti írjátok meg, vagy van egy külön alkalmazott erre?
– Mi írjuk. A vásárhelyi egyetemen nincs pályázási kultúra. 2007-ben alkalmaztak először valakit, aki kizárólag a pályázatok adminisztratív oldalával foglalkozik. Nyugaton a pályázat tudományos részét megírja a szakember, az adminisztratív részt pedig az illetékes személyzet.
Külföldön a kutatási pénzalapok előteremtése az 50–60 év közötti vezető funkcióban lévő tudós réteg feladata, a kezdő kutató pedig teljes erőbedobással tud a tudományos kérdésekre koncentrálni. Itthon a fiatal kutató egy személyben nemzetközi grantokat koordináló laborvezető is kell legyen.
– Prioritások?
– A műszerek, a fogyó anyagok működőképes láncba szervezése az elsődleges feladat. Én már tíz éve gyűjtögetek Nyugaton, hogy tudjunk itthon is eredményeket felmutatni. Tavaly Somogyi Péter felajánlotta, hogy az oxfordi kutatóintézetben már nem használt, de működőképes műszerekből válogassunk és hozzunk haza. Freund Tamás Budapestről, a Kísérletes Orvostudományi Kutatóintézetből adott műszereket, és természetesen a pályázatokból is vásároltunk. Egyetemi szinten, véleményem szerint, nincs meg az a háttér, ami szükséges lenne a kutatáshoz. Kellene például egy gázraktár, folyékony nitrogén, egy jéghűtő, mindenből egy, ami elég lenne az egész egyetemnek. Nyugaton ez minden kutatócsoportnak felváltva rendelkezésére áll. Az egyetemnek még nincs kutatásorientált koncepciója.
– Miért nem lehet(ett) itthon színvonalas kutatást végezni?
– 1989-ig egyik alapvető akadály volt: az információhiány. Ezt a hiányt az internet tökéletesen megoldotta; másodszor a műszerhiány miatt nem lehetett színvonalas kutatói munkát folytatni. Minden attól függött, milyen kapcsolatrendszerünk volt, mit tudtunk beszerezni, de ez már kezd megoldódni. Most a legnagyobb probléma, hogy nincs elegendő elszánt kutatólélek.
A kutatók főleg egyetemi oktatók és nem főállású kutatók, ami az egyetemen szakemberhiányt eredményez. Az oktatási teher annyira nagy, hogy szinte minden időt felemészt. Egy másik vetülete ennek a kérdésnek, hogy ’89 előtt hosszú ideig szinte senkit nem alkalmaztak az egyetemen. A nagy tudású idős tanáraink nyugdíjba vonultak, szinte teljesen hiányzik a középgeneráció, az 50–60 év közötti tetterős, vezető réteg.
– Hogyan lettél muzeológus?
– A néprajz iránti érdeklődésemet Pozsony Ferenc tanár úr keltette fel a gimnáziumi évek alatt. Egyéves helyettesítői állás után Incze László akkori múzeumvezető felfigyelt néprajzos, muzeológusi érdeklődésemre, s 1994-ben végleges állásban alkalmazott. 1995-ben kezdtem el tanulmányaimat Debrecenben, látogatás nélküli tagozaton.
Tanulmányaim idején engem különösen a társadalomnéprajz érdekelt, ezért szakdolgozatom is a Kézdivásárhellyel összenőtt Oroszfalu társadalomtörténetét dolgozza fel, a családszerkezet, a migráció, a párválasztás szempontjából. 2001-től átvettem a részlegvezetői feladatokat. Az egyetemi évek alatt muzeológiára szakosodtam, akkor figyeltem meg, hogy a magyarországi és a romániai múzeumi törvények jelentősen különböznek egymástól. A leltározás Magyarországon kilenc pontból álló rendszerben történik, a román törvény kartonrendszere részletesebbnek tűnik, de véleményem szerint nagyon sok felesleges elemet tartalmaz. A leltározásban, a kartonrendszerben érvényesítettem magyarországi tapasztalataimat is.
– A Céhtörténeti Múzeumnak milyen nemzetközi kapcsolatai vannak?
– Kapcsolataink többnyire a magyar nyelvterületre, elsősorban magyarországi múzeumokra fókuszálnak. Kézdivásárhely testvérvárosainak múzeumai kapcsolatba akarnak lépni velünk. Noha nem tartozunk a városvezetés fennhatósága alá, a hatvani, a nagyatádi, a paksi múzeumokkal már kapcsolatba léptünk. A debreceni egyetem elvégzése után kollégáim és barátaim többnyire múzeumokban helyezkedtek el, néhányan a szentendrei, a nyírbátori múzeum, a debreceni Déri Múzeum vagy a bonyhádi Völgységi Múzeum alkalmazottai, de ezek a baráti kapcsolatok még nem intézményesültek. Három éve a Magyar Nemzeti Múzeum keresett meg a Székely Nemzeti Múzeumon keresztül, az akkori sepsiszentgyörgyi igazgató azokon a tárgyalásokon engem is felkért a közös terv kidolgozására, amely egy nagyszabású kiállítást készít elő, hogy a székelyföldi múzeumok bemutathassák kincseiket a Magyar Nemzeti Múzeumban.
– Elmondható-e akkor, hogy ti a Székely Nemzeti Múzeum keretén belül viszonylagos autonómiát élveztek?
– A gazdasági szempontokat leszámítva teljes autonómiát élvezünk. ’89 előtt is hagyták, hogy a kézdivásárhelyi múzeum a vendégfogadói, látogatási, gyűjteményfejlesztő tevékenységét önállóan végezze. Vargha Mihály, a Székely Nemzeti Múzeum igazgatója is szabad kezet adott nekünk a múzeumi tevékenységünkben.
A Jász-Nagykun-Szolnok megyei múzeumok (Szolnok, Mezőtúr, Kunszentmárton) igazgatóival már negyedik éve van félig-meddig intézményes kapcsolatunk, velük közös kiállításokat szervezünk. Szeptember 15-én megnyílt Kézdivásárhelyen a korábban a Szolnoki Múzeumban látott Tű, cérna, olló kiállítás a Jász-Nagykun-Szolnok megyei kortárs szövő-varró mesterek anyagából. Ez a kiállítás négy ország egy-egy múzeumának szervezési munkája: két évvel ezelőtt a fazekasság volt a téma, és a kiállításnak a rozsnyói Bányamúzeum, a Szabadkai Múzeum és a kézdivásárhelyi Céhtörténeti Múzeum volt a partnere. A szabadkaiak később nem vettek részt a közös szervezésben, helyükre a kismartoni Burgenlandi Tartományi Múzeum lépett.
– Forrásfeldolgozó, forrásszolgáltató múzeumként képzeled el az intézményt?
– A nyári forgalom biztosítása mellett a múzeumi háttér rendbetétele prioritás. Az anyag 99 százaléka feldolgozott, leltározott. A kartonozás, a fényképezés viszont lassú folyamat, ami még el fog tartani egy ideig. Ezért a múzeumi anyag még nem áll ott, hogy publikálható legyen. A múzeumnak a néprajzi, történeti részlege mellett van egy képtáranyaga, amit a művészettörténész rendez. Az intézményen kívüli kitekintést az épített örökségben látom. Kézdivásárhelynek van mit felmutatnia, így műemlékvédőkként is próbálunk dolgozni. Célunk, hogy a város felé nyissunk, jöjjünk ki a múzeum falai közül.
– A magántőke mennyiben van jelen a múzeum életében?
– 2000-ben létrehoztam a Kézdivásárhelyi Múzeumbarátok Egyesületét, amelynek tevékenységéhez kapcsolódik a Bogdán napfényműterem, amit Ráday Mihály műemlékvédő riporter közvetítésével vásárolt meg a magyar állam Kincstári Vagyoni Igazgatósága, és negyvenkilenc évre ügykezelésével egyesületünket bízta meg. Azt tervezzük, hogy a kézdivásárhelyi múzeum keretein belül fogjuk működtetni. 2002-ben kezdődött el az épület javítási munkálata, és az idén nyáron sikerült befejezni. Az egykori kézdivásárhelyi fotóműteremben fotótörténeti múzeumot fogunk létesíteni, amit novemberben szeretnénk megnyitni a nagy nyilvánosság előtt is. Ennek működtetéséhez nincs előirányozva semmilyen költségvetési pénz, a magántőke támogatására számítunk.
– A gyulafehérvári és a kolozsvári – most már affiliált – fakultások keretén belül milyen lépésekben alakítható ki az az intézményrendszer, amely biztosítani tudja a teológiai tudományok fiatal világi kutatóinak elhelyezkedését?
– Meglátásom szerint a két teológiai fakultás jövőképe feltételezné az erdélyi katolikus egyházmegyék pasztorációs prioritásainak átgondolását. Prioritásról beszélek, ugyanis a személyirányult pasztoráció hosszú távú átgondoltságot, társadalmilag differenciált viszonyulást igényel. Teológiai képzésben részesült diákjaink, mind a pasztorál-, mind a didaktikai teológiát végzett hallgatóink elhelyezkedése mindenképp az egyházmegyék szociológiai helyzetének felmérését igényelné, és ennek megfelelően – az igények, prioritások figyelembevételével, a szakmai végzettség, a kompetencia tükrében – kerülhetnek alkalmazásra.
– Mi határozza meg a kolozsvári intézményépítést?
– Metodológiailag igényes szakmai és életteológia szerteágazó kiépítése. Fontos ebben az összefüggésben a hallgatók szociális, karitatív szenzibilitásának motiválása. A teológiai képzés nem a személy szegmentált értékrendjét, hanem a teljes személy fejlesztését célozza meg. Az egyetem, fakultás strukturális adottságai jórészt meghatározzák a szakmai továbbfejlődés milyenségét. Külföldi kapcsolataink pótolják a helybeli adottságok hiányosságait. A freiburgi egyetemen keresztül a szakmai ismeretségi kör egyre inkább bővül, és komoly munkaprojektek létrejöttét eredményezi.
– Milyen kutatási programokban veszel részt?
– Ökumenikus teológiai kérdések romániai helyzetképének vizsgálatában, a vallásosság, az egyház és a közösségi, valamint egyéni identitásképzés kutatásában. A nijmegeni, regensburgi és freiburgi teológiai fakultásokkal együttműködve a vallásosság – identitásmechanizmusok – és egyházi küldetés összefüggéseit vizsgáljuk. Közös kutatásunk első fázisában a megjelölt témakör szakmai, teoretikus körbeírására vállalkozunk.
Az ökumenikus teológia területén a romániai egyházak rövid bemutatására vállalkozunk ortodox, görög katolikus és református testvéreinkkel.
– Az 1989-es változások óta a politikai élet gyökeresen átalakult. Az anyanyelven való oktatás/tanulás lehetőségei, a magyar nyelvű kultúra intézményei pluralizálódtak. Az intézményi pluralizálódás minőségi javulást jelent?
– Fontosnak tartom, hogy legyenek egyetemeink Székelyföld városaiban, így lehetőség nyílik a kisebb jövedelemmel rendelkező, főleg vidéki fiatalok számára is, hogy olyan „papirost” szerezzenek, amelynek segítségével előnyösebb helyzetből válogathatnak a piaci munkaerő-kínálatból. A székelyföldi egyetemi képzés kapcsán két alapvető problémát látok: az egyik a román nyelv megfelelő tanításának a hiánya, a román szaknyelv elsajátítása. Elsősorban azok az egyetemi végzettek vannak hátrányban, akik a közigazgatásban vagy a Székelyföld határait túllépő vállalkozásokban, intézményekben kapnak munkahelyet. Nagyobb gond, hogy a székelyföldi egyetemek többségéről (de ahogy látom, lassan a nagyvárosok egyetemeiről is!) a diplomás fiatalok alacsony olvasottsággal, elemző és felmérő készséggel kerülnek ki. Sokszor elemi szintről kell bevezetni a szakma alapfogalmaiba a diplomás fiatalt, mintha nem lenne felsőfokú végzettsége. Az iskola gondolkodni, beszélni és cselekvésre készítsen fel, nem tudásmenyiség-szolgáltatónak. Ehhez, ahogy Magyarországon is van, az elemi és líceumi évek alatt az órarendet a diák egyéniségének kialakulása érdekében kellene kialakítani.
Székelyföldön, legalábbis a csíki részen, óriási szakemberhiány van (orvosok, mérnökök, híd- és útépítők, román nyelvtanárok). ’89 előtt a magyar fiatalság továbbtanulása korlátozott volt. Akik sikeresen felvételt nyertek valamelyik felsőoktatási intézménybe, azok jelentős részét Moldvába, Havasalföldre helyezték ki. Sem a humán, sem a műszaki értelmiségiek utánpótlását nem sikerült még megoldani.
– Magyarországi segítség nélkül lehet-e stabil, tartós romániai magyar nyelvű felsőoktatásról beszélni?
– Szükség van a magyarországi pénzbeli és humán erőforrásra, a magyarországi tanárok segítségére. Az egyetlen tartós és talán kiemelten hatékony határon túli megvalósítása a mindenkori magyarországi kormányzatnak az EMTE. Az időközi magyarországi támogatások nagy része a szimbolikus erejű szoborépítésekre, kisebb-nagyobb ingatlanfejlesztésekre, kisebb-nagyobb programokra irányulnak. Az egyetemalapítás volt az egyetlen olyan előrelátó döntés, ami teljes mértékben kimeríti a Magyar Alkotmánynak a határon túli magyarság támogatásáról szóló előírásait, az intézményteremtés által életperspektívát adva régiónknak.
– Külföldi tanulmányaimat Franciaországban kezdtem, Erasmus- ösztöndíjjal, ám az ottani pozitív szakmai és egyetemi tapasztalat meghatározta az ezt követő képzéseket illető elvárásaimat. 2000–2003 között a Pázmány Péter Katolikus Egyetem és a BKÁE (mai Corvinus) közös interdiszciplináris Gazdaságtörténet doktori képzését végeztem el. A 2000–2003 közötti években a magyarországi OM A3-as ösztöndíj lehetővé tette, hogy a szakmai konferenciák során folyamatosan bemutathassam kutatásom különböző fázisait, és egyúttal újabb témákat generáljak, például a PPKE-n szövetkezeti témájú kutatásokat és konferenciákat, tanulmánykötetet. 2002-es házzasságkötésem után két évig két vagy még inkább háromlakiak voltunk, Kolozsvár–Budapest–Bécs között ingázva, külföldön kutatva és itthon Kolozsváron egyre inkább belemártózva az egyetemi oktatás sziszifuszi munkájába. 2004-től végérvényes kolozsvári letelepedésemet az könnyítette meg, hogy munkahelyet ajánlottak fel: kutatói és intézményszervezői munkakört a Jakabffy Elemér Alapítvány Kortörténeti Gyűjteményénél, amely abban az évben indult, és azóta tudományszervezői szerepet tölt be. Az első két-három évi újrabeilleszkedés – a külföldi tapasztalatok és élmények után – nem volt lelkileg sem könnyű, anyagilag meg máig sem rózsás.
A Jakabffy Alapítvány és annak szellemi mentora, Bárdi Nándor tudományszervezői munkája egy egész fiatal történésznemzedéknek előbb baráti önszerveződő tudományos műhelyt, majd tényleges intézményes keretet teremtett, sorozatos konferenciákkal, kézirat-előkészítő vitákkal, publikálási lehetőséggel és immár saját kötetekkel. Tudományos eredményeinket a romániai magyar, romániai román, magyarországi magyar és nemzetközi szférával kell megismertetnünk, fokozatosan. Valamennyi szinten sikerült publikálnom, és szakmai visszhangot, pozitív és olykor negatív kritikát is kiváltanom. A publikálásnak tehát csupán a szakmaiság és nyelvismeret szabhat korlátokat. Az igazi probléma viszont nem is ebben rejlik, hanem a pénzforrások, támogatások hozzárendelésében. A kutatáshoz pedig az idő mellett elsősorban komoly támogató-finanszírozó intézményi alap szükséges. Egy példával illusztrálva csupán a „hazai magyar” kontraszelekciót: idén megjelent a Szövetkezetek Erdélyben és Európában interdiszciplináris tanulmánykötet, történész, jogász és közgazdász szerzők naprakész tanulmányaival egy olyan gazdasági intézménytípusról, amelynek hagyományai gazdagon fellelhetőek Erdélyben is, és máig az Európai Unió politikaalakító tényezői. A kutatócsoport kezdeményezésemre 2003 óta négy éven át ingyen dolgozott, törvénytervezetet referáltunk, publikáltunk, gazdaságpolitikai fórumokon pedig szakreferensként kérték ki véleményünket, mégsem kaptunk éveken keresztül semmilyen támogatást a kutatásra vagy könyvkiadásra. Ezzel szemben több külföldi intézmény is értékelte ezt a kutatást, többek között a Frankfurti Egyetem és a Berlini Tudományos Kiadó, ahol ugyenebben a témában angolul publikálhattam.
A fiatal kutatók hazai reintegrációja szempontjából a legnagyobb gond, hogy a fennálló intézményekben nincs meg a kellő affinitás és pragmatizmus a valós kérdések korszerű tudományos vizsgálatát végző kutatók iránt. Így mi sokkal több pozitív visszajelzést, recepciót és ezáltal annál kevesebb anyagi frusztrációt kapunk a külföldi (és itt nem elsősorban a magyarországira gondolok) szakmai köröktől, mint a romániai magyar forráselosztó basák részéről, akik igen kevés jelét adják annak, hogy köztünk élnek, hogy tudják, hogyan lehet megélni csupán egy óraadói vagy tanársegédi, adjunktusi fizetésből, családostól, Kolozsváron...
– Nagy szerencsém volt, amikor a BBTE rektorhelyettese, Paul Şerban Agachi meghívott az egyetemre, igaz, az elején csekély fizetéssel, de így pályázni tudtam. A biokerámia keretén belül olyan anyagokat állítottam elő és jellemeztem, amelyek csontpótlóként használhatók a szervezetben. Már két szabadalmi kérelmezésünk van, és egy nagyobb ipari cég ipari megbízása. A szűkebb kutatási területemen elért eredményeimet pozitívan fogadták az Európai Kerámiai Bizottság (European Ceramic Society) berlini konferenciáján, ami nagy bátorítást jelentett számomra, eredményeimet nemzetközileg elismert szaklapban publikálhatom, de nehezebb a szaktudásomat nem ismerő romániai cégekkel elismertetni magamat. Tizenkét év németországi és magyarországi tartózkodás után nehéz újra megszokni és passzívan szemlélni az itthoni mentalitást, azaz a munkához, a pontossághoz való viszonyulást. Romániában az elismertség még mindig szorosan összefügg a kutató életkorával.
Vegyészmérnökként azt látom, hogy a reáltudományok területén gyorsabban megtörtént ez az intézményi szerkezetváltás. Vannak tanszékek, például a fizika, kémia, ahol egyre jobban sikerül egy-egy csapatnak valamilyen meghatározott, szűkebb területen akár nemzetközileg is értékelt eredményeket elérni. Most egy fiatal csapat felépítésén fáradozom, s vannak már kisebb-nagyobb sikerélményeim.
A BBTE-n alakultak már olyan kutatói közösségek, amelyek rendszeresen sikerrel pályáznak, mert jó nemzetközi kapcsolatokkal rendelkeznek. Az összlétszámhoz képest nagyon kevesen dolgoznak egyetemünkön a nemzetközi pályázatok alapján. A freiburgi egyetemmel közös kutatási tervünk van, a japán kapcsolat akadozik.
A tanszék tagjai közül kevesen kutatnak és publikálnak, noha a korábbi évekhez viszonyítva az elmúlt egy évben sokkal több pénz jutott fejlesztésre, műszerek beszerzésére.
Nemrég pályázat útján sikerült megnyernem egy kétéves project-finanszírozást (CEEX).
– A térképész szakot az ELTE-n végeztem 1994 és 1999 között. Abban az időben se román, se magyar nyelvű térképészképzés Romániában nem volt (most alakult román nyelven a Bologna-folyamat révén), így még jelenleg is az egyedüli vagyok Romániában, aki egyetemi szintű kartográfusképesítést nyert.
A hazai tudományos életbe való alaki beilleszkedésem – sajátos helyzetem miatt – könnyen alakult: a BBTE magyar nyelvű földmérő főiskola Gyergyószentmiklóson működött kihelyezett tagozatként, itt volt szükség olyan emberre, aki a kartográfia tantárgycsomagot taníthatná. Erre az állásra jelentkeztem, és felvettek. Így költöztem haza 2000-ben, és a képzés megszüntetéséig (2006-ig) ott oktattam.
Egyedüli nehézségként az egyetemi oklevelem honosítását említhetem: első lépésben az ötéves képzésemet főiskolai oklevéllel egyenértékesítették, csak a fellebbezésem után ismerték el egyetemi szintű diplomának. (A doktori oklevelet szintén az ELTE-n szereztem tavaly, annak a honosítása jelenleg is tart.)
Így formailag tagja lettem az itthoni tudományos életnek, természetesen még évekbe telt/telik, amíg ténylegesen részének érezhetem magam, hiszen a képzésem eltér az itthoni rokontudományok képzésétől, így eltérnek a megítéléseim a problémák megközelíthetőségéről, más az általam használt szaknyelv stb. Az évfolyamtársaim, kollégáim mind Magyarországon maradtak, holott a földmérők iránt itthon egyre nagyobb a kereslet (lásd autópálya- és lakóparképítések stb.).
Öröm számomra, hogy volt tanáraimmal, iskolatársaimmal nem szakadt meg a kapcsolat. Hazaköltözésem után is keressük egymást: voltak olyan tanszéki munkák az ELTE-n, ahol segítségemet kérték, rendszeresen jönnek órákat vagy előadást tartani Erdélybe, közösen szervezünk hallgatóinknak terepgyakorlatokat stb.
A földrajzi nevek jogi helyzete élő téma ma is, környezetünk térképtörténete és mai térképezettsége hiányos. Jelenleg is ilyen jellegű kutatásokban vagyok, például az egykori Ferenc József Tudományegyetem térképtára került elő több évtizedes elzártság után, jelenleg ezt leltározzuk; régi topográfiai térképek vetületét kell megfejteni, hogy azok digitalizálva mai térképekkel kompatibilisek legyenek; romániai magyar földrajzinévtár gyűjtését kezdtük meg, továbbá az idegenforgalomban vagy az oktatásban használható térképeket készítek.