Hajdu Gábor jogász, az RMDSZ csíki szenátora, Románia fordulat utáni első alkotmányának egyik kidolgozója, 1998 júliusában, a Szenátus Munkaügyi és Társadalomvédelmi Állandó Bizottságának alelnökeként vette át az Egészségügyi Minisztérium irányítását, és több mint két éven át maradt miniszteri tisztségében. Ma már nyugdíjas, de csíkszentmártoni otthonában figyelemmel követi az egészségügyi reformtörekvéseket és azok társadalmi hatásait. Beszélgetésünkben az egészségügyi biztosítási rendszer kialakításával kapcsolatos emlékeit idézi fel.

Miniszter úr, amikor nyolc esztendővel ezelőtt átvette a tárca vezetését, hogyan fogalmazták meg az egészségügy legfontosabb kérdéseit?

– Úgy tűnt, bizonyos szempontból eléggé egyszerű a feladatom, mivel én készen kaptam a Radu Vasile-kormány 1998 áprilisában jóváhagyott programját, és ebben benne foglaltatott az egészségügyi társadalombiztosítási rendszer reformja, pontosabban egy új társadalombiztosítási rendszer létrehozása. Következésképpen ezt nekem kellett végrehajtanom.

– Azelőtt is, azóta is sok szó esett és esik az egészségügyi reformról. Mintha a kormányok színezetétől függetlenül, mindig szavakkal próbálnák pótolni mindazt, amit a hétköznapi élet meglehetősen bonyolult és ellentmondásos folyamatában végre is kellene hajtani…

– Valóban, már 1998 előtt is rengeteget beszéltek a reformról, a parlament legalább négy éve foglalkozott az egészségügyi biztosítási törvény tervezetének a megvitatásával. A képviselők közül nem is kevesen jó néhányszor elutaztak Németországba, úgymond a helyszínen tanulmányozni a német mintát. 1997-ben került sor a 145-ös törvény elfogadására, ezt 1999. január elsejétől kellett volna alkalmazni. Amikor nyolc évvel ezelőtt, 1998. július 10-én az egészségügyi minisztérium élére kerültem, a törvény alkalmazása terén még egész egyszerűen nem történt semmi. Pedig gyakorlatilag eltelt több mint egy év, ezalatt Drăgulescu, majd Bárányi volt az egészségügyi miniszter, és újonnan kinevezett tárcavezetőként bizonyos meglepetéssel kellett tapasztalnom, hogy abban a formában, ahogyan azt a 145-ös törvény szabályozta, a biztosítási rendszert egész egyszerűen nem lehetett felépíteni.

– Miért nem, hiszen nagyon sokat beszéltek akkoriban az idők próbáját kiállt, nagyszerű német egészségbiztosítási elvekről?

– Azért nem, mert a 145-ös törvény országos és a megyei választásokat írt elő az egészségügyi biztosító hálózatok vezetőségének a megalakítására: maguk a biztosítottak, a polgárok megválasztják képviseleti testületeiket, majd ezek érvényesítik a biztosító rendszeren keresztül a biztosítottak érdekeit. Voltaképpen országos választásokat kellett volna tartani, de nem is akármilyeneket, hanem foglalkozás és társadalmi kategóriák szerint. Tehát külön a tisztviselők, külön a földművesek, külön a munkások stb., stb. És ezzel egyidejűleg, ugyanígy megtartani a megyei választásokat is … Amikor arra az álláspontra jutottunk, hogy mindezt gyakorlatilag lehetetlen kivitelezni, hiszen sem idő, sem pénz az előkészítésre és végrehajtásra, akkor elkészítettük azt a sürgősségi kormányrendeletet, amelyet a kormány végül 1998 októberében fogadott el. Ez lehetővé tette, hogy az alkalmazottak, szakszervezetek és más kategóriák, valamint az alkalmazók testületei, hogy úgy mondjam, delegáljanak bizonyos számú képviselőt a megyei és az országos képviseleti testületekbe. Kifejezetten az én többszöri, nyomatékos kérésemre a megyei tanácsok is megkapták a delegálási jogot, de ezt nagyon sokan nem akarták elfogadni. Hogy egészen pontosan fogalmazzak: elfogadták a delegálás elvét, de azt szerették volna, ha megyei szinten mindez a prefektus részéről történik. Jómagam a megyei tanács hatáskörét szerettem volna egy ilyen konkrét feladattal megerősíteni, és végül érvényesült az álláspontom.

– Úgy emlékszem, a sürgősségi rendelet ellenére a kormány és nem túl határozott miniszterelnöke  meglehetősen felemás módon kezelték az új biztosítási rendszer kialakítását…

– Most visszagondolva egyértelmű, hogy a kormány nem hozta meg azokat az intézkedéseket, amelyek egy ilyen lényeges reform megvalósításához elengedhetetlenül szükségesek. Általánosan elfogadott tény, hogy különösen az első időszakban a hasonló, országos hatású átalakítások mindig több pénzt igényelnek. A kormány ehelyett ’98 őszén egy úgynevezett gazdaságossági program keretében alaposan megnyírbálta az egészségügyi minisztérium költségvetését, sőt ezen túlmenően még egy másik, igen érdekes intézkedést is foganatosított. Mellettem kezdetben két államtitkár dolgozott, egyiküknek éppen a reformmal kellett foglalkoznia. Nos, nagy hirtelen éppen őt építették le, maradtam tehát egyetleneggyel, aki már akkor is eléggé közismert személyiség volt, viszont azóta nem csupán elhíresült, hanem bizonyos szempontokból hírhedtté is vált. Azt hiszem, Alexandru Ciocalteu professzornak nem kis szerepe volt elődöm, Bárányi doktor leváltásában, hiszen nagyon jó családi és baráti kapcsolatokat tartott fenn az akkori kormányfővel, Radu Vasiléval.Tehát én gyakorlatilag egyedül maradtam, noha ebben az időszakban kellett végrehajtani a legfontosabb biztosításszervezési intézkedéseket, ugyanakkor pedig el kellett látni az egészségügyi minisztérium igen intenzív törvényelőkészítő tevékenységgel járó képviseletét is. Összehasonlításul: a későbbiek folyamán, 2001-től az egészségügyi miniszter mellett öt államtitkár működött, jómagam viszont ’98 őszén eggyel maradtam, aki nemcsak hogy nem igyekezett mindenben támogatni a minisztériumi feladatok végrehajtását, hanem médianyilatkozataival mindegyre zavart keltő helyzeteket teremtett. Ő kifejezetten azt hangoztatta, hogy az ilyen típusú egészségügyi reform véghezvitele Romániában nem lehetséges.

– És a parlament mennyire kísérte figyelemmel az általa törvényerőre emelt új, egészségügyi rendszer kialakítását?

– Sajnos a képviselőház egészségügyi bizottsága részéről sorozatosan támadásoknak voltunk kitéve. Az akkori ellenzéki képviselők magatartásán nem csodálkozom, hiszen számukra igen jól jött, ha a kormánykoalíció tagjai között nem tökéletes az egyetértés. Akadt viszont egy nem várt, nagy hatású támogatóm is dr. Bucholz személyében, aki évekkel azelőtt a német egészségügyi biztosító elnökeként tevékenykedett. Ő nemcsak alkalomszerűen látogatott el hozzánk, hanem hosszú heteket, hónapokat töltött Romániában, Bukarestben, és többször is utalt arra, hogy megítélése szerint sokkal látványosabb eredményeket értünk el, mint amire egyáltalán számítani lehetett.Ez megerősített elhatározásomban, hogy a rendszert mindenképpen fel kell építeni. Miért lényeges mindez? Mert csupán három-négy nap volt hátra a biztosító intézményi rendszerének hivatalos felavatásáig – ami 1998. december 27-én vagy 28-án meg is történt –, amikor egyik este minisztériumi irodámban telefonon felhívott Radu Vasile miniszterelnök. Arra kért, sürgősen menjek át hozzá. Nem kis meglepetéssel tapasztaltam, hogy testületileg ott van irodájában a képviselőházi egészségügyi bizottság, talán egyedül Bárányi Ferenc hiányzott, még az én egyetlen államtitkárom is ott téblábolt, és valamennyien arra akartak rávenni, hogy írjam alá a 145-ös törvény, vagyis az egészségügyi biztosító rendszer törvényének az alkalmazását felfüggesztő sürgősségi kormányrendelet tervezetét.

– Ez nem tipikusan balkáni fordulat? Az a kormány, amely szóban magára vállalja az új rendszer kiépítését, a gyakorlatban mindent megtesz annak megbuktatásáért?

– Igen érdekes helyzet alakult ki, hiszen én nagyon jól tudtam, hogy a törvény gyakorlatba ültetése a minisztériumi és következésképpen a miniszteri jogkörök tényleges megnyirbálását jelenti, hiszen amint a biztosítópénztár működni kezd, költségvetése legalább négyszer akkora lesz, mint a minisztériumé. Nekem látszólag a saját érdekeim ellen kellett fellépnem, azt kellett szorgalmaznom, hogy jogaim, a miniszteri jogosítványok átkerüljenek egy másik intézményrendszer hatáskörébe. A sorozatos lebeszélések ellenére álltam a sarat, az egy-két tucatnyi potenciális ellenféllel szemben is kitartottam, és többször is elmondtam: nem vagyok hajlandó a sürgősségi kormányrendelet ilyen megfogalmazású tervezetét aláírni. Erre odahívatták Markó Bélát, hogy ő gyakoroljon nyomást rám. Félrevonultunk a szövetségi elnök úrral, akivel együtt kezdtük a parlamenti tevékenységünket, és elmondtam neki, hogy meggyőződésem szerint nem szabad engednünk, hanem tovább kell haladnunk a megkezdett úton, hiszen már sok mindent megtettünk, a megyékben elő voltak készítve a székhelyek, több helyen már megtartották a vezetők kijelölését. Elmondtam azt is, hogy dr. Bucholz a sikeres befejezés ígéretének tekinti az eddigi intézkedéseket. Végül néhány nappal később Markó Béla támogatásával ténylegesen megkezdődött az új rendszer működtetése.

– Gondolom, az államtitkár nagy szenvelgései közepette….

– Alexandru Ciocalteu akkor a parasztpárt embereként töltött be államtitkári tisztséget az egészségügyi minisztériumban, majd az évek során ilyen-olyan kitérőkkel a Nagy-Románia Párt parlamenti képviselője lett. Cikkcakkos politikai karrierjét mi sem jellemzi jobban, mint az a tény, hogy ő, aki folyamatosan az új biztosítási rendszer ellen beszélt, nem sokkal később a biztosítópénztárnak az élére került, és olyan érdekes intézkedéseket hozott, amelyeknek pénzügyi vonatkozásait azután hosszú ideig vizsgálták. Ennek ismeretében talán már az sem furcsa, hogy a későbbiekben a rendszer létrehozásával éppen azok a parasztpártiak kérkedtek a legtöbbet, akik 1998 utolsó hónapjaiban minden tőlük telhetőt megtettek, hogy megvalósítását elgáncsolják. Ciocâlteu újságnyilatkozatokban, interjúkban, tévé- és rádióadásokban engem sorozatosan nacionalizmussal vádolt, az volt a vesszőparipája, hogy az autonóm biztosítási formákkal a romániai magyarság számára külön biztosítópénztár megalakítását tervezem, azt szeretném, ha a romániai magyar nemzetiségű betegek Magyarországon nyernének gyógykezelést és így tovább…

– Nehéz szülés volt, de a gyermek azóta már jár. A miniszter úr hogyan látja, az akkor elképzelt  biztosítási intézményrendszer az elmúlt nyolc esztendőben milyen irányban változott?

– Nagyon átalakult, hiszen kezdetben arról volt szó, hogy az új biztosítási elvek egy kimondottan autonóm és önállóan működő rendszer kialakításában, fejlesztésében öltenek testet. A kialakítás úgy-ahogy megtörtént, de az utánam következő PSD-s kormányzat első intézkedései közé tartozott az autonóm biztosítási rendszer átalakítása, tulajdonképpen az autonómia lényegétől történő megfosztása.

– Ez azt jelenti, hogy a begyűjtött biztosítási összegeket olykor átömleszthetik az általános országos költségvetésbe, és ezekből az elvonásokból adódhatnak a sorozatos működési zavarok?

– Az 1999 kezdetén valóban működni kezdő szervezet egyik legfontosabb feladatának a biztosítási pénzek minél nagyobb mértékű begyűjtését jelölték meg, és ennek maradéktalanul eleget is tett. A hatékonyságnak talán az a titka, hogy az emberek sokkal érdekeltebbek az ilyen jellegű kifizetésekben,  mint az általános adóztatásban. A biztosítási költségvetést a parlament szavazza meg, ez a tervezet az általa elfogadott általános költségvetési törvény függeléke volt és maradt. Ahelyett azonban, hogy az elmúlt nyolc évben a biztosítási rendszer kiteljesedett és önállósodott volna, mindinkább azt látni, hogy az eredeti elképzelésektől nagymértékben eltávolodott, sőt még az utóbbi időben elfogadott egészségügyi törvénycsomag sem tesz annak érdekében lépéseket, hogy az eredeti célkitűzéseknek megfelelően történjen az egészségügyi biztosítás újraszervezése. Mert újraszervezésről kell beszélni, mivel az országos biztosítópénztár és a megyei pénztárak jogkörét oly mértékben megnyirbálták, hogy saját tényleges hatáskörről már beszélni sem lehet. Esetleg csak rábólintani a parlament vagy a kormány által elfogadott intézkedésekre. Időközben a Biztosítási Pénztár elnöki tisztsége államtitkári rangú kormányfunkcióvá vált, az ezzel járó összes következményekkel. Ezt az államtitkárt kötelezni lehet arra, hogy a kormány által elfogadott döntéseket, intézkedéseket továbbítsa a Biztosítási Pénztár vezetőségének, ezek pedig rendszerint az eredeti elképzelésektől nagyon távol álló megoldásokat sugallnak.

– Nyolc év telt el a biztosítópénztárak működésbe lépésétől. Beszéltünk az önállóság hiányáról. Mivel lehet még magyarázni mind a mai napig tartó gyógyszerkrízist?

– Sok mindennel, noha most már nem ismerem oly naprakészen a kérdést. Mivel is kezdjem? 1998-ig az egészségügy részesedése a bruttó nemzeti össztermékből 2,6–2,8–2,9 százalék volt, tehát három százalék alatt mozgott. Tárcavezetőként egyik első lépésem az volt, hogy emlékirattal fordultam a kormányhoz, amelyben az egészségügyre vonatkozó nemzetközi statisztikai adatokra hivatkoztam. Ezekből kitűnt, hogy a fejlett nyugati országok nemzeti össztermékük két-háromszor nagyobb hányadát fordítják egészségügyre. Igaz, ott is vannak még problémák. Az Egyesült Államokban is, Izraelben is, a nyugat-európai országokban is, de nem fér hozzá kétség – hangoztattam –, hogy a romániai egészségügy jóval nagyobb hozzájárulást igényel. Ha most 1998-hoz viszonyítjuk a következő nyolc esztendő ilyen jellegű számadatait, akkor megállapítható, hogy látványosan emelkedett az egészségügy részesedése.

– Talán látványosan, de nem elégségesen. Ez lehet az egyik ok. És a másik?

– Az Egészségügyi Világszervezet képviselőivel sokat beszélgettem arról, hogyan történik például Nyugaton a gyógyszerek árképzése. A folyamat jól körülhatárolható: a gyógyszergyártó és gyógyszerforgalmazó cégek mindegyre új gyógyszereket, amint ők mondják, egyre nagyobb hatóanyagú gyógyszereket bocsátanak az egészségügy rendelkezésére, persze  mind több és több pénzért. Ám Nyugaton sem fogadják el minden további nélkül a gyógyszertárak ilyen jellegű igényeit, hanem ott is bizonyos ellenőrzést gyakorolnak. Vettek általában három vagy négy országot, és összehasonlították a gyógyszerek árát, majd valamiféle közös ár kialakítására törekedtek. Lényeges annak ellenőrzése is, hogy az intenzív egészségügyi szolgáltatások mennyibe kerülnek, hiszen ezek országos viszonylatban óriási költségeket jelentenek. Én egyetértek a jelenlegi kormányzat, a minisztérium és a miniszter azon törekvéseivel, hogy itt bizony alaposabban utána kell nézni a dolgoknak, hiszen gyakorlatilag két lehetőség van: az egyik az egészségügynek juttatott összegek nagyságrendjének az emelése, a másik viszont a minél ésszerűbb felhasználás. Nem az orvosok jogait kívánom ezzel megnyírbálni, hanem azokat a dologi vagy anyagi kiadásokat mérsékelni, amelyek körültekintőbb hozzáállással bizony nagymértékben csökkenthetők. Miniszterségem idején sikerült a Radu Vasile-kormányt rábírni, hogy az egészségügyért áldozatot kell hozni, jelentős befektetéseket kell eszközölni, Romániának föltétlenül be kell szereznie a színvonalas orvoslás megvalósításához  elengedhetetlenül szükséges, nagy képességű orvosi, gépi műszereket. Emlékszem Georgescu professzornak, az egyik országos szaktekintélynek a szavaira: miniszter úr, a skandináv országokban egy nemzetközi orvostalálkozón az hangzott el, miszerint Romániában még mindig az ötvenes-hatvanas-hetvenes években gyártott, nagy sugárártalmú röntgenkészülékeket használják, azaz besugárzás általi népirtás folyik. Persze túlzó volt ez a megállapítás, de ezzel a megfogalmazással lehetett valamennyire sokkolni a kormányzatot. Én már 1998 őszén igényeltem, de az akkori pénzügyminiszter, Daniel Dăianu nem volt hajlandó tudomásul venni. Időközben le is mondott a miniszterkedésről, de utolsó intézkedéseinek egyikében nem volt hajlandó az általam előterjesztett terv megvalósításához szükséges pénzügyi fedezetet a minisztérium rendelkezésére bocsátani. Később azonban változtak az emberek, Radu Vasile kormányfő is átesett egy szívinfarktuson, 1999-ben mint lábadozó beteg már ő is másképpen viszonyult az egészségügyi problémákhoz, és Mugur Isărescu, aki 2000 januárjában lett kormányfő, más meggondolásokból ugyan, de az ilyen jellegű elképzeléseket minden további nélkül támogatta. Mi előzetes számításokat végeztünk, meghirdettük a zárt borítékú versenytárgyalást, és meglepő volt, hogy abból a pénzből, amit a kormány az egészségügyi minisztérium rendelkezésére bocsátott, több mint másfélszeresét sikerült megvásárolni az eredetileg tervezett orvosi gépi műszereknek. Szomorú viszont az, hogy ezek jó része évek múltán is a ládákban alussza Csipkerózsika álmát.

– Hogyan látja a miniszter úr a magánbiztosítási pénztárak helyzetét?Ha létrejönnek, segítenek a rendszeren vagy sem?

– Egy más gazdasági helyzetű országban a magánbiztosítási pénztáraknak lehet, hogy van létjogosultságuk, de Romániában semmiképpen. Ebben a szegény országban mindössze négymillió ember tartja fenn a 21 millió polgár egészségvédelmét ellátó egészségügyi rendszert. Ebből a négy- vagy ötmillió emberből kipréselni egy párhuzamos biztosítórendszer fentartásához szükséges pénzösszeget szerintem lehetetlen. Lesz vagy már van a nagyon gazdagoknak egy kiváltságos rétege, de ők nem fognak és nem akarnak országos rendszert fenntartani. Szerintem a jelenkor Romániájában erről beszélni álomszerű elképzelés, a gyakorlati megvalósításra nincsenek meg a feltételek.

– Ennyit tehát a biztosítópénztárról, beszéljünk röviden a rendszer másik pilléréről, az orvosokról. Mi történt, mi történik velük?

– 1998-ban az orvosokat állami tisztviselőknek, közalkalmazottaknak tekintették, és ebből kellett megteremteni az új kategóriát, azoknak a szabadfoglalkozású orvosoknak, a háziorvosoknak a rétegét, akiket nem alkalmazotti szerződés köt a rendszerhez, hanem civil szerződések állapítják meg jogaikat és kötelezettségeiket. A háziorvosok képezték volna ennek a rendszernek az alappillérét, ezekben a rendelőkben kellett volna sok mindennek megtörténnie, megelőzendő, hogy a betegek azonnal szakorvosi kezelést igényeljenek, vagy egyenesen kórházba utalják őket. A háziorvos vagy családorvos, aki tartja a kapcsolatot a családdal, ismeri annak összes problémáit. E tekintetben igen lényeges szempont a szabad orvosválasztás, és én meglepetéssel látom, hogy a legújabban elfogadott törvények ezt az alapvető biztosítási jogot elsorvasztják, nem teszik magától értetődően a biztosítottak jogává. Példának okáért nem lehet egy másik megye biztosítópénztárához tartozó orvoshoz fordulni. Ha történetesen én a megye szélén lakom, és az én községemben van egy olyan orvos, akit nem akarok elfogadni, mert nincs bizalmam iránta, vagy számtalan más okom van, hogy ne éppen az ő orvosi közreműködését igényeljem, akkor nincs lehetőségem átmenni a másik megyéhez tartozó szomszédos községbe és onnan igényelni orvost…

– Ez majdnem olyan, mintha megvonnák valakitől a szabad lakhelyválasztás jogát…

– Vagy ha korlátoznák valakinek az ügyvédválasztását. A hasonlatnál maradva, saját bíráját senki nem tudja megválasztani, a vizsgálatot vezető ügyészt sem, viszont az ügyvédjét bárki megválaszthatja. Az utóbbi időben oly sok minden elhangzott az igazságszolgáltatással kapcsolatban, de én még  nem hallottam arról, hogy valaki az általa választott ügyvéd elkötelezettségével szemben támasztana bizalmatlanságot. Ugyanennek az elvnek kellene érvényesülnie a családorvos és a páciens kapcsolatában is, hiszen én magától értetődőnek tekintettem, hogy egy megfelelően javadalmazott, kellőképpen megfizetett családorvos mindent megtesz annak érdekében, hogy a hozzá fordulók minél kevésbé legyenek betegek, mert utánuk jár, mert elvégzi a védőoltásokat, mert tanácsol, mert állandó kapcsolatot tart fenn velük. Minél eredményesebb a megelőzés, az orvos annál kevésbé gyógyít betegségeket, jövedelme viszont így is növekedhet, nem betegeket és vizsgálatokat kell gyűjtögetnie. Ráadásul fokozódik  az iránta táplált bizalom, mind többen igénylik szakmai közreműködését, és így válik önműködővé a rendszer. Sajnos nem volt sok időm ahhoz, hogy ez az elképzelés a maga célszerűségét és ésszerűségét bizonyítsa, 1999 elején kezdődött a rendszer gyakorlati működtetése, tartott két szűk évet, majd utána rögtön jelentkeztek a visszalépés jelei.

– Ön ismeri a jelenlegi egészségügyi törvénycsomagot. Az orvosoknál maradva, mit szól jelenlegi kényszernyugdíjaztatásukhoz ?

– Vannak olyan alapelvek, amelyeket annak idején maradandónak gondoltunk el, ilyen például az egészségügyi biztosító autonómiája. Azóta azt látom, hogy a Biztosítási Pénztár működése nem az önállóság jegyében történik. Furcsa módon, a PSD kormányzási ideje alatt is ígéretek hangzottak el arra vonatkozóan, hogy visszatérnek erre az útra, időközben megváltozott a kormányzat, az akkori ellenzékből alakult ki a jelenlegi kormánykoalició, de ez sem tesz egyebet, mint követi a 2001-ben kialakított PSD-s vonalat, a hatásköröket a minisztérium újra központosítja, ismét felülről történik az intézkedések elfogadása és alkalmazása. Én ezzel a centralizációs szellemmel eleve nem tudok egyetérteni. Hogy visszatérjek a kérdéshez, itt van például az orvosok nyugdíjba kényszerítése. Ötvenhét éves hölgyek, hatvankét éves férfiak, akik harminc nem tudom hány éves korukig tanultak, továbbtanultak, akik most állnak szakmai teljesítőképességük csúcsán, akik magabiztosan tudják végezni az orvoslással járó feladatokat, egy meggondolatlan, az általános nyugdíjtörvényből átvett rendelkezés alapján minden további nélkül nyugdíjba kényszeríthetők. Én azt hiszem, hogy éppen ellenkezőleg: az új egészségügyi törvénynek különleges megoldásokat kellett volna tartalmaznia. Azt kellett volna kimondania, hogy igaz ugyan, 57 éves korban a doktornő kérheti nyugdíjaztatását, de mi lehetőséget teremtünk számára, hogy 65 éves koráig, 68 éves koráig gyakorolja a foglalkozását. Mi ösztönözzük, különböző kedvezményekkel próbáljuk a munkahelyén tartani, annál is inkább, mivel Romániának az egyik legnagyobb, legégetőbb problémája az orvosutánpótlás biztosítása. A fiatalok közül ugyanis a jobb kereseti és szakmai lehetőségek reményében nagyon sokan távoznak az országból, ígérgetésekkel ezt nem tudjuk megakadályozni, az idősebbeket pedig, akik itt maradtak és maradnának, éppen mi késztetjük ilyen meggondolatlan rendelkezésekkel  idő előtti nyugdíjba vonulásra. Igaz, hogy a törvény tartalmaz egy olyan rendelkezést, miszerint a megyei egészségügyi igazgatóságok véleményezése alapján Bukarest, a minisztérium, a miniszter jóváhagyhat esetleges alkalmazás-meghosszabbítást, de ez utánajárást igényel, növeli a korrupció lehetőségét, a közvetítések bonyodalmas útvesztőjét jelenti, és erre a meghurcoltatásra nincsen senkinek szüksége. Számos megyében éppen az orvosok visszatartása a fontos, számukra bizonyos kedvezményeket kellene kilátásba helyezni, hogy tovább maradjanak a pályán. Bölcs és megfontolt szakirányítás semmilyen körülmények között nem késztethetné őket egyik napról a másikra a szakmai tevékenység abbahagyására, az erőltetett, mondhatnám erőszakolt nyugdíjba vonulásra.

– Hajdu Gábor jogászként, nem pedig orvosként került a tárca élére. Hogyan látja most jogászként a tervezett intézkedéseket, például azt, hogy a kórházak élén menedzserek álljanak?

 – Már az én időmben sor került egy kórháztörvény elfogadására, de tény az, hogy nem volt elég jól kidolgozva, nem is állt rendelkezésünkre annyi idő, hogy minden részletét kellőképpen tisztázzuk. A kórházak működési engedélyének kiadása volt a legfontosabb, az a követelmény, hogy megfeleljenek a nemzetközi elvárásoknak. Persze már akkor benne volt a lehetőség, hogy a kórházak vezetését olyan szakemberekre kell bízni, akik nem föltétlenül az orvosi társadalomból származniuk, hiszen minden esetben arról is szó van, hogy a kórház a maga humán és gyógyító erőforásait milyen hatékonysággal tudja felhasználni. A kórházak közötti versenyszellem megteremtése, a kórházi kezelések hatékonyságának a biztosítása rendkívül fontos, hiszen most is lehet észlelni hasonló nyolcszáz, kilencszáz vagy ezerágyas kórházak esetében, hogy az egyiknek hatalmas adósságállománya halmozódott fel, a másik viszont ugyanolyan hozzajárulásból, költségvetési pénzekből, illetve az egészségügyi biztosítóval kötött szerződésekből származó összegekből sokkal jobban tud gazdálkodni.Tehát itt maga az élet bizonyítja, hogy van, aki jól tud, van, aki nem tud vagy nem akar jól gazdálkodni, vagy egyenesen előnyös számára, ha a szabályok dzsungelében kiskapukat talál.

– Az egészségügyi törvénycsomag más kitételeivel a miniszter úr egyetért?

– Ahhoz nem volt nekem elég erőm, hogy mindent részletesen áttanulmányozzak. Amint már menet közben hangsúlyoztam, azzal az irányvonallal elvileg nem tudok egyetérteni, hogy sok tekintetben lemondanak a szabad orvosválasztás jogáról. Úgy látom, nagyon sok szakember el van kedvetlenedve, a kórházigazgatók közül nagyon sokan vétlenül szenvedtek, persze lehetnek mások is, de senkivel kapcsolatban sem bizonyították a feltételezett korrupciót. Ismétlem: a minisztérium, a miniszter egyik érve, hogy nagyon sok a szabálytalanság, a törvénytelenség, sok minden önös célok megvalósítása érdekében történik, de ezt tudomásom szerint senkivel kapcsolatban még nem bizonyították. Lehet, a minisztérium el tudja érni, hogy megszabaduljon emberektől, sokaktól éppen politikai meggondolásból, oda tud hatni, hogy a régiek helyébe a saját emberei kerüljenek, de ez sem lehet eredményes megoldás. Én magam is meglehetősen gyakran foglalkoztam ezzel a gondolattal, én is mindent megtettem volna az egészségügy politikamentesítése érdekében, hiszen amint az igazságügynek, a hadseregnek, a lelki szolgálatot ellátó papságnak sem lehetnek hivatalosan vallott politikai opciói, noha egyénenként mindenki a maga lelkiismerete szerint viszonyulhat ilyen kérdésekhez, ugyanúgy az egészségügyben sem szabadna, mert az egyik buktató éppen az, ha az orvosok belevetik magukat a politikai ármánykodásba, és ennek következtében a betegek egy része bizalmatlanná válik. Magyarországiaktól is hallottam már, hogy a betegek egy része nem akar fideszes vonzalmú orvosokhoz folyamodni, másik részük nem óhajt ballib orvosokat felkeresni és így tovább. A társadalom az orvosnak is el kell ismerje azt a jogát, hogy részt vegyen a politikában, de akkor, arra az időre vonuljon ki a professzionális tevékenységből, mondja azt, hogy igen, parlamenti képviselő akarok lenni. E tekintetben jórészt egyetértek a jelenlegi állásponttal, annál is inkább, mivel én magam is megtapasztaltam hátrányait. Miniszterként kb. napi tizenkét órás műszakban dolgoztam, minden reggel nyolc órakor ott voltam a munkahelyemen. Az egészségügyi minisztériumban, a dolgok természetéből adódóan, nagyon sok orvos tevékenykedett, de ők annak idején elérték, hogy ilyen-olyan törvényes előírások lehetőséget teremtsenek számukra, hogy igazgatókként a kórházukban is dolgozzanak, a minisztériumba bejöttek tíz vagy tizenegy órakor, ha egyáltalán láttam őket. Nekem egyik legjobb munkatársam a szervátültetéssel foglalkozó Irinel Popescu volt, de el kellett mondanom neki, hogy államtitkár úr, én nagyon nagyra értékelem az ön orvosi tevékenységét, a szervátültetést, az utánajárást, a repülőutak fáradalmait, ugye a szerveket ki kell operálni, azokat megfelelő állapotban tartani stb., de ez nem államtitkári feladat. Miniszterként arra van szükségem, hogy az intézményben legyen mellettem egy olyan valaki, aki hasonlóképpen tizenkét órás műszakban itt dolgozik, és nem a kórház műtőjében végzi a szervátültetéseket. Egy riportkönyvében le is írta valósághűen ezt a beszélgetést, azt mondja, először meghökkent, amikor az álláspontomat hallotta, de végül is el kellett ismernie, hogy igen ésszerű. Ha az orvos elfogadta saját jószántából, hogy tisztviselő, főtisztviselő legyen, akkor bizonyos időre alá kell magát vetnie ezeknek a játékszabályoknak. Úgy látom, most e tekintetben hathatósabb lépések történtek. Én megvallom őszintén, hogy a két és fél év alatt, amíg miniszter voltam, nem tudtam többre vinni. Elsősorban, mert nem is akartam elmélyíteni a konfliktusokat, hiszen akadt úgy is éppen elég, így csak annyit tudtam elérni, hogy amikor egy-egy új alkalmazásra vagy kinevezésre került sor, akkor az illetőtől saját kezű nyilatkozatot kértem, hogy függetlenül minden törvényes előírástól, minden törvény biztosította lehetőségtől, teljes munkaidőben dolgozik az egészségügyi minisztériumban a szolgálati vagy hivatali beosztásából adódó feladatok teljesítéséért.

– A reform tovább hömpölyög vagy vánszorog, alighanem az egészségügy átalakítása még néhány kelet-közép-európai kormányzaton kipróbálja az erejét és a lakosságon a következményeket. Miniszter úr, köszönöm a beszélgetést!