Korunk › November 2000| November 2000 Erdélyi szemmel — Brüsszel, Európa |
Előszó Jövő és érték Egyed Péter Vázlat egy álomról Csiki László Közép-Európa geopolitikai problémái Washington után Vasile Puşcaş Pillanatkép Magyarország uniós csatlakozásáról Balogh András Románia jövője és az európai integráció (Gabriel Andreescu, Bakk Miklós, Bodó Barna és Borbély László írásai) Európai integráció és politikai készségek Szász Alpár Zoltán Szilágyi Domokos utolsó monológja Vári Csaba A „tisztátalan” filozófiai kritikáról Polgár Alexandru Vanni ugyan nincsen, de igény, az volna rá (Csák László, Veres Valér,Olti Ágoston, Plainer Zsuzsa és Balogh Brigitta válaszai) Időzavarban; Rámában a dráma; A paradicsom napja; Egy versben a reggel Szonda Szabolcs Az erőszak sátánkeringői Bogdán László Ikervers Mózes Huba Etnikai specifikum és közös sajátságok I. Vajda László Toll Mi mind, jó románok Radu Pavel Gheo Nemzeti & bűnvádi sajátosság Mihai Gălăţanu Miféle sajátosság, uram? Irina Nicolau Műhely / Atelier „A költők — az emberiség szíve” F-akták A narrátor mint befogadó: Ishmael, a Moby Dick olvasója és kritikusa Manfred Pütz Világablak „Európai mintakövetés” — „nemzetközi öncélúság”: traumák, diskurzusok, tanulságok Dénes Iván Zoltán História Kolozsvár a román „kiugrástól” Észak-Erdély „másodszori felszabadulásáig” (1944. szeptember — november). I. Nagy Mihály Zoltán—Vincze Gábor Mű és világa Márai Sándor Vörösmarty-mondata Fried István Közelkép Csatlakozás közérthetően T. SZ. Z. Téka „De itt lenn minden unt és ostoba.” Demeter Szilárd Romániai Magyar Évkönyv 2000 K. K. Gy. Olvasószolgálat Talló Ortodoxia és nacionalizmus S.L. Mircea Dinescu új lapja Kántor Erzsébet Hungarian Minorities Monitor K. K. GY. Románok Európa kapui előtt SZ.G. Provinciáról, kényszerpályákról, erdélyi irodalomról Kántor Lajos Számunk szerzői | | (Csák László, Veres Valér,Olti Ágoston, Plainer Zsuzsa és Balogh Brigitta válaszai) Vanni ugyan nincsen, de igény, az volna rá „Kedves Kolléga! A Korunk novemberi számában az európai integráció kérdéskörével foglalkozunk. Központi kérdésünk, hogy mi lehet a magyarság szerepe Románia integrációs törekvéseiben. Egyáltalán mit jelent az integráció — túl a közhelyszerű »gazdasági felzárkózás« és »joghamonizáció« stb. kitételeken. Mit jelent: európai? Úgy hisszük, hogy főként a társadalomtudományok terén szükségszerűen bekövetkezett látványos változások, hangsúlyossá váló folyamatok jelzésértékűek lehetnek. Olyan értelemben is, hogy a változások után úgymond »importált« kulturális és civilizációs kódjaink, paradigmáink, értékeink ezeken a területeken látszanak leginkább élni. Legegyszerűbb megfogalmazásban: az univerzalitásigény előfeltételezése érthető. Amennyiben ebben az »értékvilágban« mozgunk, nyitottnak kell lennünk a dialógusra, legyen akár csak szűkre szabottan szakmai is az. Tünetértékűnek tartjuk viszont, hogy az új szakmai műhelyekben, fórumokon az égvilágon semmiféle vita nem folyik. Sem párbeszéd. Egymás között sem igazán kommunikálunk. Az »értelmiség« nem megy ki az agorára. Van-e agora? És ha van, milyen jellegű? Homogén? Magyar? Román? Interetnikus? Multikulturális? Pluralizált? Polarizált? Hogyan tudjuk kikerülni azt az abszurd helyzetet, hogy önnön identitásunkat ne az anyaországhoz viszonyítva határozzuk meg? Hol élünk és hol dolgozunk? Romániában? Európában? Erdélyben? Kikkel élünk és kikkel dolgozunk együtt? Szűk szakmai körünkkel? A társadalomnak van-e, lehet-e köze ahhoz, amit mi csinálunk? És nekünk van-e közünk a társadalom egészéhez? Premisszáinkból adódóan közvetíthetőknek kell lenniük eredményeinknek. Miért nem közvetítjük egymás felé azokat? Van-e magyar—román, mi több: magyar—magyar párbeszéd? Tágítva a horizontot: van-e »européer« párbeszéd? Amennyiben van, részesei vagyunk-e? Árnyalva a kérdést: szükséges-e szűkebb/tágabb környezetünkkel párbeszédet folytatni ahhoz, hogy »integrálódjunk«? Ez lenne a cél? Mi a célunk?” Ezeket a kérdéseket tettük fel több tucat, többnyire fiatal — a társadalomtudományok terén tevékenykedő — kutatónak, szerkesztőnek, tanárnak, egyetemi hallgatónak. [Szerkesztői kiszólás] (Kis erdélyi techné). Körkérdést kiküldeni a leghálátlanabb szerkesztői feladat. A mindenkori kalkulációk szerint legkevesebb harminc személyt kell megszólítani, ebből — jó esetben — páran visszajeleznek, hogy nem érnek rá (piac? tér?), néhányan véletlenszerű találkozások alkalmával fejtik ki véleményüket személyesen a szerkesztőnek címezve, aki ebben az esetben már értelemszerűen nem az (közfürdő), a többiek pedig vagy válaszolnak — vagy nem (a címzett ismeretlen). Ezt szokás nemes egyszerűséggel kommunikáció-képtelenségnek bélyegezni. [Bevallom, többnyire Kolozsváron működő műhelyeket, személyeket szólítottam meg, azon egyszerű oknál fogva, hogy más városokban tevékenykedő ilyen jellegű, fiatalok alkotta csoportosulásokról nemigen vannak információim, kiadványaikat sem látni.] Nos, én nem mennék el a „billogozásig”, egész egyszerűen azt érzékelem, hogy (baj van): amennyiben nem éltetjük a párbeszédet, nincs kultúra — kulturális teljesítmények vannak, de hogyan állhatnának össze egésszé? [Egy, végül is kéziratban maradt válaszkísérlet szerzője kategorikusan kijelenti, Erdélyben nem létezik kultúra — hogyan is beszélhetnénk róla?] Szűkebb pátriánkban nem művelnek színvonalas és egészséges publicisztikát (kenyér és cirkusz), a „kritikai diskurzus” — sajátos értelmezésben — abból áll, hogy a szerző válaszol kritikusának, hogyaszongya, amikor majd annyit olvastál, mint én, akkor (irkafirkálj) [s hogy nem azt, nem úgy, paradigmaváltáson innen, sértődésen túl, még mindig nem téma, megérteni a másat/másikat, úgymond], nem tudja a jobb (…), mit (t)akar a bal (…) — és így tovább és így (tovább). Az alábbi válaszokban a fentebb jelzett alapproblémák némelyike megfogalmazódik. Bár összeállításunk nem tekinthető reprezentatívnak [célunk nem is a (mintavétel) volt], biztató jelnek tekinthetjük, hogy végkövetkeztetéseikben szerzőink egyhangúlag a párbeszédre való igényt fogalmazzák meg. Demeter Szilárd Csák László, filozófus (Szeged), a LélekJelenLét humán és társadalomtudományi folyóirat főszerkesztő-helyettese Európa közepe — Közép-Európa? A közép-európai gondolat lehetőségei Konferencia Szegeden, 2000. október 13—14-én Nagy csend van a téma körül, mondta előadását felvezetve Kiss Endre. Közép-Európáról manapság nem beszélünk, hallgatunk így saját magunkról is. Hiszen ha régiónk szellemi megragadásától eltekintünk, bármi okból tegyük is ezt, önmegértésünk szenved csorbát. Az említett csendet hivatott megtörni a szegedi konferencia, s a hamarosan megjelenő kötet célja sem más: együtt gondolkodásra hívni a szellem embereit. Ha valami körül nagy a csend, az még nem feltétlenül jelenti a halál beálltát. Meglehet, esetünkben is erről volna szó, hiszen a Szegeden elhangzott referátumok tanúsága szerint Közép-Európa nagyon is van, legalábbis ami a szellemi-kulturális oldalt érinti. Lendvai L. Ferenc geopolitikai elemzése alapján mondható ugyanis, hogy mint régió nem létezik, s nem is létezhet. Ugyanakkor, s ebben javarészt egyetérteni látszottak előadóink, mint kulturális egység, sajátos szellemi alakulat értelmezhető. A kérdés mindössze az: miképpen van? Ha csak hagyomány volna, akkor ápolandó, óvni kell a végelgyengüléstől, hiszen szellemi potenciálja oda, önereje elégtelen már szerves belső élete fenntartására. Akkor pedig beszélni kell róla. Sokat. Egészen addig, amíg azt gondoljuk: valami élő hagyomány áll előttünk. Pedig csupán szavakkal foltozott, támogatott báb ez már, maguk a róla alkotott szavak is holtak ekkor. Ez volna a helyzet valóban? Ezért a hallgatás? Ezért a sok Szegeden kimondott szó? Előadóink közül talán Vajda Mihály az, akit legtöbbet foglalkoztatta Közép-Európa kérdése. Úgy tűnik, határponthoz érkeztünk előadása alapján, hiszen 1988 óta született szövegeit rendezte sajátos egységbe most. Önrecepció. Mikor lehet erre szükség? Mindig csak a határon állva, mikor még egyszer visszatekintünk. A gondolkodó, ha korára pontosan figyel, vele egyszerre érkezik határpontra. A határon vagyunk tehát. A visszatekintő szemlélődésé volna tehát a csend? Aligha. Sokan nem érzik még a határhelyzetet, mások inkább feledni látszanak azt is, honnan érkeztünk. De hogyan tudhatnánk akkor, hol is vagyunk valójában? Föl kell tehát tennünk a kérdést: mit jelent nekünk, filozófusoknak Közép-Európa? S ugyanakkor saját hagyományunkra is vessünk egy pillantást: van-e a filozófiának sajátos jegye e térségben, vagy csupán arról van szó, néhányan közülünk sikerrel csatlakoztak nyugati főáramokhoz? A téma legbensőbb sajátunk, s így nem engedhető meg, hogy a diszkusszió partikuláris céh-egységek szerinti megosztottságban folyjon tovább. Szegeden ez megvalósulni látszott: együttgondolkodás régiónk korkérdéseiről, saját filozófiai hagyományunkról, lehetőségeinkről. Nem provincializmus: önreflexió. Ha pedig önreflexió, akkor Közép-Európa: van — mi magunk vagyunk. Veres Valér, szociológus (Kolozsvár), egyetemi tanársegéd, a Max Weber Társadalomtudományi Szakkollégium elnöke Európai integráció és az erdélyiek A Korunk felkérésére rávettem magam, hogy az európaiságról itt és most egy rövid esszét írjak. Az eszmefuttatásom nem tudományos igényű, habár nem tudok egészen elvonatkoztatni azoktól a tudományos igényű eredményektől, megállapításoktól, amelyekre magam vagy kollégáim jutottak az elmúlt években. Az európai integráció gondolata a felzárkózással kapcsolódik össze. A nyugat-európai állomok integrációs törekvéseinek egyik fő célja az, hogy megállítsák az Egyesült Államoktól való gazdasági lemaradást. Az integráció viszont egy olyan folyamat, amelynek vannak előnyei és hátrányai is, ezért az „ügy” élharcosai ideológiailag is megpróbálják ezt erősíteni. Igen ám, de az európai szintű „egyesülést” nem lehet annyira megtölteni etnocentrikus elemekkel, mint a múlt századi vagy az e század elején győzedelmeskedő nemzeti egységmozgalmak ideológiáit. Ezért történhet meg az, hogy egyes jobboldali mozgalmak Európai Unió-ellenesek, mert úgy érzik, hogy létalapjuk szűnhet meg, amennyiben az európai ideológia nagyobb integráló erejű lesz, mint a nemzeti. Ha meg is történne, ez nem jelentené a nemzetek, etnikumok önálló létének végét, csupán annyit, hogy nem lehetne könnyen konfliktusba, háborúba hajtani a különböző etnikumok tagjait. Közép- és Délkelet-Európa országaiban, amelyeket több-kevesebb eséllyel kecsegtetnek az uniós csatlakozással, az európai integráció gondolata mintegy megváltásként jelenik meg minden gondra-bajra, elsősorban a gazdasági jellegűekre. Nem szeretnék az integrációs esélyekről írni. Csupán egy gondolat erejéig térnék ki arra, hogy sok romániai, magyar és román egyaránt, szkeptikus Románia integrációs esélyeit illetően. A nagyarányú belföldi gazdasági-társadalmi szervezetlenség és tökéletlenség ezt teljes mértékben indokolja. Viszont van egy másik elv is, amit Karl Popper1 fogalmaz meg, hogy ha egy gondolatot, eseményt a társadalomtudományok meggyőző erejével közzéteszünk, és a mi esetünkben komoly hazai elemzők, de akár véleményformáló személyek azt mondják és írják, hogy soha nem fog Románia uniós tagállam lenni, akkor az önmagát beteljesítő jóslat ereje lép fel, és az emberek ennek megfelelően alakítják a jövőjüket, ebbe az irányba alakulhat a helyzet. A romániai magyarok számára egyes véleményformáló politikusok, elemzők „uniószkepticizmusa” a rossz hangulatkeltés mellett a fiatalok kivándorlását is serkentheti. Vannak, akik „tudományosan” kielemzik, hogy azért nem fogunk integrálódni, mert az ország többségének ortodox és bizánci tradíciói ezt akadályozzák. Valószínűleg nem kimondottan előny ez a nyugati keresztény hagyományokra épülő Nyugat-Európához képest, viszont ha arra gondolunk, hogy az uniós tagállam Görögország mai alkotmánya első cikkelyeinek egyikében ortodox-keresztény államnak van deklarálva, és ha azt nézzük, hogy az ortodox kultúra legautentikusabb képviselői éppen a görögök, akkor még ez az érv sem számíthat igazán komolynak. Továbbá Görögország társadalmi-gazdasági fejlettségi szintje e század első felében Ó-Romániáéhoz volt hasonlítható. A szociológus számára inkább az a kérdés, hogy a helyiek értékvilága mennyire hasonlít a többi európaiéhoz. Frissen megjelent tanulmánykötetünk2 többnyire arról szól, a rendszerváltás folyamatában hogyan alakul az erdélyi magyar és román fiatalok identitása, értékrendje, jövőstratégiái, illetve, hogy a Nyugat-Európában lejátszódott társadalmi folyamatok mennyire indultak be vagy sem Erdélybe. Ugyanis azt lehet általánosságban megállapítani, hogy Európa útját járjuk, csak kissé le vagyunk maradva. Arra van esélyünk, hogy ezt a lemaradást csökkentsük. Egy decentralizálódó rendszerben pedig egyre inkább tőlünk, mindenkitől függ, hogy régiónk, városaink, falvaink mennyire zárkóznak fel. A Korunk-körlevél az értelmiség és közélet jellegére is rákérdez. Mit mondhatnánk az erdélyi magyar értelmiségről? Hát a közéletről? Valóban gondok vannak a kommunikációval, de ez csupán egy tünet. A probléma ott van, hogy értelmiségi és közéleti-politikai elitünk nagy része nem tudja elhelyezni magát a magyarországi és a román közélet között. Nem is könnyű. Nyelvünk és kultúránk alapja magyar, ezért a magyarországi közélettől nem vonatkoztathatunk el. Másrészt a román közélettel is számolni kell, mert a jog- és intézményrendszer összeköt, többnyire ugyanazok a társadalmi-gazdasági viszonyok gyötörnek, nem elég, ha valakinek munkásságát csupán Magyarországon ismerik. Sajátos romániai magyar közélet egyes tudomány-területeken létezik, másokon kevésbé. A sajátos kisebbségi helyzet sajátossága, hogy egyes szakterületeken egy-két szakember létezik, ezért a szakmai viszonyokban a személyes jelleg túl nagy súlyt kap. Nehéz így kritikai álláspontot érvényesíteni a professzionalizálódással egybekötve. A probléma kezelésére megoldásként azt látom, hogy szakmai nyilvánosságunk egy kontinuumot hozzon létre, a román—romániai és magyar—magyarországi szakmai közegek összefogásával. Úgy látom, hogy erre megvannak az első jelek, a fiatal generáció lapkiadási kísérletei erre mutatnak. Az elszigetelődés, a kommunikációs zárlat feloldására a megoldás tehát a jó értelemben vett multikulturalitás, a professzionalizálódás és az előítéletektől mentes együttműködés szakmai alapokon románokkal, magyarokkal és más európaiakkal egyaránt. 1 Popper, Karl: A historicizmus nyomorúsága. Akadémiai Kiadó. Bp., 1989. 2 Veres Valér (szerk.): Nemzeti vagy nemzedéki integráció. Erdélyi középiskolások átalakulásban. Limes—Új Mandátum Kiadó. Kolozsvár — Budapest, 2000. Olti Ágoston, a BBTE II éves történelem szakos hallgatója Európából — Európába Magyar kultúra/európai kultúra Az Európai Uniós csatlakozási tárgyalások elkezdése óta mind többet hallani az integrációs törekvések különböző vonatkozásairól, de, sajnos, kevés szó esik ennek egyik legfontosabb oldaláról, a kulturális integrációról. Az európai kulturális integráció eszköze lehet az interkulturális kapcsolatok élénkítése, az interkulturális kommunikáció. A kulturális összekapcsolódás (összekapcsolódás és nem összeolvadás) nélkül éppoly kevéssé képzelhető el az egységes Európa, mint a politikai vagy gazdasági integráció nélkül. Európa viszont heterogén multikulturális képződmény, és még inkább azzá válik a kelet-európai országok csatlakozásával. Egy közös európai kultúra csak néhány entellektüel, illetve pár páneurópai gondolkodó agyában létezik.1 A 20. század végére a fejlett nyugati országokban is átértékelődtek az olyan alapfogalmak, mint állam, nemzet, autonómia, identitás, etnocentrizmus. A modernitás válságának következtében2 az integrációt a nemzeti identitás elvesztésétől való félelem lassította. Csak 1968-ban alapítanak egy Képzési Központot Olivier Guichard francia oktatásügyi miniszter kezdeményezésére. 1975-ben Tindermans javaslatára létrejön egy alapítvány az oktatásért és kultúráért.3 Az igazi áttörést a kulturális integráció felé az EU-n belül a különböző diák- és tanármobilitási programok, a tudományos intézmények közötti együttműködés hozta. Mára oly nagy mértékű, új minőséget kreáló társadalmi folyamatokról van szó (globalizáció, transznacionális gazdaság, univerzalizáló tendenciák, az életformák pluralizációja), amelyeket teljesen másfajta helyzetet teremtenek. Samuel Huntington a Foreign Affairs című folyóiratban 1993-ban közölt, The Clash of Civilization4 című cikke után sokan vélték úgy, hogy korunk ellentmondásai és törésvonalai már nem nemzetek, osztályok, hanem kultúrák ellentmondásaiként fogalmazódnak meg. A modernizáció a civilizáció révén szétfeszíti a nemzeti kereteket, és megnöveli a kultúrák találkozásának esélyeit.5 Feltehető a kérdés, hogy ebben a kialakult helyzetben, amelyben az információáramlás felgyorsulása közel hozza a földrajzilag egymástól távol eső kultúrákat, milyen lehetőség adódhat az európai kultúrák összekapcsolódására. Shlamo Ben Ami cikkében három lehetséges modell versengését helyezi előtérbe a kulturális integráció létrejöttekor: olvasztótégely-modell, hegemónia-modell, multikulturális modell.6 Ezek közül Európában jelen pillanatban csak a multikulturális modell valósítható meg, hiszen az olvasztótégely-modell olyan nagyfokú belső mobilitást igényel, amire nemigen van gyakorlati lehetőség. A hegemónia-modell megvalósulása esetében viszont már nem egy egységes európai kultúra jönne létre, hanem valamely domináns kultúra (német, francia, angol stb.) kerülne előtérbe (bekebelezés vagy hasonulás útján). Mivel Európa kommunikatív multikulturális népközösség, amely saját identitásukat felvállaló nemzeti kultúrákból áll, feltehetően a multikulturális modell áll a legszilárdabb alapokon. A multikulturalizmus nem más, mint az e térségben lévő kultúrák kommunikatív összefonódásának eredménye. E kulturális pluralizmus a jövendő Európai Unió tagállamai kulturális identitásának megőrzésén alapul. Ezek szerint Európa kulturális identitását a nemzeti kultúrák sokféleségében, nem pedig valamely egységkultúrában kell keresni. A maastrichti szerződés kulturális tekintetben előirányozza az európai kultúra propagálását, tiszteletben tartva a kultúrák sokszínűségét és a tagországok óhaját kultúrájuk megőrzésére.7 Ezek után akaratlanul is feltevődik a kérdés: létezik-e európai kultúra, avagy ez csak egy periodikusan előkerülő diskurzus az amerikanizmussal szemben? Lehetséges-e hosszú tradícióra visszatekintő nemzeti kultúrákat integrálni egy egységes Európába? Kell-e, és milyen fokig? Létezik a nemzeti kultúráknak egy közös „európai” magja, egyfajta esszenciája, ami a szabadság, a tolerancia általánosan elfogadott értékein alapul, és amelyet a kultúrtörténészek európai kultúraként nevesítenek.8 Valamiképp létezik tehát európai kultúra, azonban ennek normái nem azonosak egyetlen ország kultúrájával, értékeivel, normáival, intézményeivel és megoldásaival sem. Ez egy ideálkultúra, vagy inkább modellkultúra. Az európai kultúra ezek szerint olyan modellkultúra, melynek értékei, normái, intézményei és megoldásai megvalósulásuk esetén az e kultúrkörhöz tartozó országokban komoly eltéréseket mutatnak; létezik tehát olyan mozgástér, amelyet az egyes országok partikularitásai töltenek ki. Minél közelebb kerülünk e modellhez, annál fontosabb ezek meghatározása. A magyarság esetében ennek a folyamatnak számos buktatója van. Például nem is olyan régen főleg a tömegkultúrában jelent meg a fordított etnonacionalizmus: „minden jó, ami nem hazai”. A kultúra területén mára már megjelentek a különböző nemzetközi szervezetek, célprogramjaikat kínálva. Következésképpen a magyar kultúra nem tud elzárkózni a kulturális integráció folyamata elől, hiszen, a politikai-gazdasági integrációval ellentétben, itt nem kormányok közti szerződések szabályozzák a folyamatot, hanem az információáramlás gyorsasága.Az európai kultúrpolitika, valamint az országok kultúrpolitikájának legfontosabb feladata a folyamatos interkulturális kommunikáció állandó strukturális feltételeinek megteremtése. Voskovics A. László: Interkulturális kommunikáció. Magyar Tudomány, 1992/4. 477. 2 Kiss Gabriella: Multikulturalizmus — korunk alapszava? In: Multikulturalizmus I. KLTE, Szociológia Tanszék. Debrecen, 1996. 23. 3 Vasile C. Nichita: Integrarea Europeană. Ed. Deşteptarea. Bacău, 1996. 19—20. 4 Samuel Huntington: The Clash of Civilization. Foreign Affairs, Summer 1993. 22.o. 5 Szekeres Melinda: Szokott és szokatlan. A viselkedésmódok és a divat változásának néhány kérdése. In: Multikulturalizmus I. KLTE, Szociológia Tanszék. Debrecen, 1996. 96. 6 Shlamo Ben Ami: Befogadó vagy kirekesztő Európa? Három modell versengése. Heti Világgazdaság, 1993. január 2. 7 Voskovics: i.m. 480. 8 Nichita: i.m. 20. Plainer Zsuzsa, szociológus (Kolozsvár), a Web szociológiai folyóirat szerkesztője Párbeszéd a párbeszédről A körlevél kulturális identitásunk természetére kérdez rá: európaiak vagyunk-e, európai értékeket vallunk-e magunkéinak mi, értelmiségiek: hajlandóak vagyunk-e „kimenni az agorára”, azaz kommunikálunk-e szakmánkon belül és kívül, nyitottak vagyunk-e a dialógusra? Nekem nagy feladat európai értékekről beszélni, hiszen harminc éve a farmer volt a sláger (Kelet-)Európában, tíz éve a pluralizmus és a demokrácia, ma fázunk, ha erre a régióra gondolunk, vagy azért, mert sovány béreinket juttatja eszünkbe, vagy pedig azért, mert az egyén és intézmény közötti szerződéses viszonyra emlékeztet (vagyis arra, hogy ismert, rögzített, elfogadott követelményeket/igényeket támaszthatunk egymással szemben). Ez meg azért kényes téma, mert akár beosztottként, akár vezetőként, intézményekhez tartozunk. A kelet-európai értelmiségi réteg mai presztízsét az államkommunizmus teremtette meg: mivel a politikai elit, amely elsősorban a szimbolikus szférában igyekezett legitimitását biztosítani (ahogy az Romániában történt), nagy számban „termelte ki” az értelmiségieket, akiknek — elvileg — a legitimitást megteremtő szimbólumokat kellett kitalálniuk. Szelényi Iván szerint az értelmiségiek száma akkorára nőtt, hogy egy részük munkája-magatartása révén szembefordult a rendszerrel, ahelyett, hogy kiszolgálta volna azt. A kommunizmus tehát pártolta az értelmiséget, mert számított rá: olcsó könyv és színházjegy, (kezdetben) növekvő számú és jól működő kulturális intézmény, könyv- és lapkiadás. Az, hogy az értelmiség fontos, elsősorban azt jelentette, hogy egy sajátos diszkurzív hatalom egyetlen birtokosa: véleménye van, és mert társadalmának megbecsült tagja, ki is mondja/mondhatja/kell mondania azt. Mivel a szakmai karrierépítés lehetőségei korlátozottak voltak, a magas presztízsű értelmiségnek társadalmi-politikai kérdésekről is beszélnie-írnia kellett, és véleménye kompetens volt, hiszen egy, a társadalmi ranglétra legmagasabb fokára pozícionált csoport tagjától származott. Nyugat-Európában más értelmiségi modell dominál: a szakértelmiségié, aki saját diszciplínájának meg-megújuló követelményeivel szeretne lépést tartani, közéleti kérdésekhez nemigen szól hozzá, hiszen arra való a sajtó. A(z nyugat-)európai értelmiségi nem megy ki az agorára, hiszen az agorát már elfoglalták a nyilvánosság szakosodott hordozói. Ami a hazai szakmai közegeket illeti, azok nagyon távol vannak Európától, bárhol is legyen az: ott, ahol a körlevél szövege kirajzolja, vagy ott, ahol az enyém — és ez a legnagyobb probléma. Minekünk, ha szakmai közegben vagyunk, kommunikációs igényeink minimálisra csökkennek. Egy távoli ismerősöm egyszer azt mondta, nálunk hiányzik a közjó fogalma. Én nem vagyok ennyire igényes, beérném azzal is, ha lenne közérdek, de nincs, azaz hiányzik az a társadalmi tudás, ami elkülönítené a rövid és a hosszú távú hasznot, meghatározná a kollegialitás szerepkörének tartalmát, amely a barátságon innen, a közömbösségen túl található. Én úgy látom, hogy a mai közélettel-közérzettel az a baj, hogy túlságosan is európaiak vagyunk, legalábbis abban az értelemben, ahogy a körkérdés meghatározza az európai értelmiség fogalmát: mi ugyanis bűnösen szeretünk kint lenni az agorán, nekünk-nálunk akkor is véleményt kell mondani, ha kompetenciánk és véleményünk tárgya között kevés az átfedés. Ha megpróbálnám összegezni a tüneteket, talán azzal van gond, hogy nálunk nincs hitele a kimondott szónak: az ígéret, a határidő fogalmában szükségszerűen ott a halogatás is, a nyilvánosságban pedig mindenről bátran lehet beszélni. Dialógus persze jó lenne. De az én Európám olyan, ahol mindennek helye és szerepe van, az „univerzalitásnak” és a párbeszédnek is. Európában egy integrációval-regionalizmussal foglalkozó folyóiratban e körkérdésre adott válaszaink a „kis színes”-t alkotnák, a laptörzs az integráció gazdasági-politikai-etnikai vonatkozásait taglalná, persze olvasható formában. Annak, aki arra kíváncsi, mi történik-történhet, ha lezárul a schengeni határ, egyáltalán miért jó nekünk ennyire határozottan menetelni Európa felé, kevesen válaszolnak érdemben a hazai magyar nyelvű sajtóban. Pedig „európainak” lenni azt jelenti, tudjuk, mikor szóljunk, és mikor hallgassunk el. Balogh Brigitta, fordító (Kolozsvár), a Kellék című filozófiai folyóirat szerkesztője Rossz közérzet a kávéházban Van abban valami kettősség, ahogyan tájainkon az európai integráció kérdéséhez viszonyulunk: egyrészt közvetlenül a felzárkózás imperatívuszára asszociálunk vele kapcsolatban, másrészt elszántan tagadjuk, hogy bizonyos — elsősorban kulturális — területeken bármi behoznivalónk lenne. Ez a kettősség azonban rárímel magának az integráció fogalmának a kettősségére is — és itt a fogalom azon jelentéseire gondolunk, amelyeket a szóhasználat nem a közgazdaságtan fogalomkészletéből vett át. Az integráció ugyanis jelent egységesülést, „részek” „egésszé” válását, ugyanakkor hozzácsatolást, beolvasztást is. Maradjunk talán a pozitív értelemnél, ekkor viszont, a német újraegyesülés alkalmával elterjedt szlogent parafrazálva — egyesül(t) az, ami összetartozik — az a kérdés merülhet fel bennünk, hogy összertartozik-e mindaz, ami egyesülni (egésszé válni) akar. Szeretném ezúttal nem a kívánt egész, hanem a feléje törekvő „rész” felől feltenni a kérdést — még ha a „rész” megfogalmazás jelen esetben problematikus is, tekintve, hogy eleve a reménybeli egész felől határozódik meg. Zavaró persze az is, hogy saját pozíciónk (pozícióm) is eléggé homályos. Nem lényegtelen, hogy az ember ilyenkor romániai magyarként, romániaiként, erdélyiként, közép-európaiként (geopolitikai, fennhéjázóbban kulturális szempont), (dél)kelet-európaiként (tárgyilagos, netán megalkuvó szempont), esetleg kelet-közép-európaiként (nagyvonalú, áthidaló szempont) határozza meg magát. A helyzet az, hogy ez leginkább közérzet kérdése. Mert nem mindegy, hogy — átlagosan — negyven (esetenként sokkal több) év kényszerpálya után egyszerűen be akarunk kerülni egy közösségbe, vagy pedig vissza akarunk kerülni oda, ahová, úgy tudjuk, tartozunk. Egyvalami valószínű: annak explicit hangoztatása, hogy európaiak vagyunk, a legbiztosabb jele annak, hogy meglehetősen távol állunk ettől. A szellem, az „európai” is, nem puszta kijelentésekben lakozik. Hegellel szólva, az bizony megnyilvánul. De hogyan? Például úgy, hogy az ember teszi a dolgát. És — lényeges szempont: természetesen teszi azt. Csakhogy, még ha eltekintünk is (bár nem kell, egyáltalán nem) azoktól a nyilvánvaló tényezőktől — úgymint anyagi, illetve strukturális szempontok, például intézménystruktúrák —, amelyek gátolják ezt a természetességet, nos, még akkor is marad egy furcsaság: lényegében szakmánk professzionális gyakorlása az egyetlen terület, ahol sokunk reális esélyt lát a provincializmustól való megszabadulásra. A baj csak az, hogy a szakmai közösség előtérbe helyezése könnyen eljut a kizárólagosságig, ekkor viszont felmerül a kérdés, hogy a provincializmusból való radikális kitörésvágy maga is nem a provincializmus egyik jele-e. Ezzel pedig elérkeztünk az agorára. Nem hiszem, hogy ne volna agora. Hogyne volna. Illetőleg hogyne volnának. Professzionális, illetve ad hoc agoráink vannak, habár egyik kategória sem fedi kimondottan az agora klasszikus fogalmát. Ami valamelyest megvalósíthatná, az a működő sajtó lenne — sajtónk pedig épphogy nem, avagy nem eléggé professzionális. Maradjunk tehát az ad hoc agoráknál, hiszen ezek, akármennyire rendszertelenül is, de lehetővé tehetnék szűk köreink között az átjárást. De nem teszik. Szakmai vitát láttam, de olyat, amelyben egy közösség tagjai valóban átbeszélnék közös kérdéseiket, nem. Mert ha megpróbálják, nem emberek beszélnek egymással, hanem értelmiségiek. Ezt a provokatívnak ható sarkítást pedig azért tudom és akarom felvállalni, mert — megint csak azt kell mondanom: tájainkon — az értelmiségi kategóriája túl sokat őrzött meg az „átkos” korszakból örökölt és akkoriban, sajnos, jogosult prófétai szerepkörből. Valahogy elmaradt annak belátása, hogy az „értelmiségi” egyrészt nem ért mindenhez, másrészt megnyilvánulása nem önérték. Persze akad példa az ellenkező végletre is: amikor a beszélő/vitatkozó nem értelmiségi voltától, hanem szakember voltától nem tud, bár inkább úgy fogalmaznék, nem akar elvonatkoztatni. Egyik ismerősöm felhívta a figyelmemet annak pozitívumára, ha az ember nem akar megnyilvánulni olyan témakörben, amelyhez nem ért eléggé. Tökéletesen igaza van. Számomra viszont az az érthetetlen, hogy bizonyos égető kérdéseket (például: hogy érzed magad itt és most; vagy: személy szerint mit értesz bizonyos közkeletű fogalmainkon; valójában hogyan látod ezt és ezt stb.) miért kell par excellence szakmaiakként kezelni. Nyilván bizalmatlanságból, illetőleg a professzionalizmus mint egzisztenciális esély (lásd fennebb) kizárólagossá tételéből fakadó komplexáltságból. A „minden rám tartozik”, illetve a „nem rám tartozik” típusú hozzáállások láttán végezetül az embernek már-már az a benyomása, mintha nyilvános vitáinknak az égvilágon semmi, a személyességen túlmutató tétjük nem volna. Talán nem hiányzik nekünk? Akkor viszont a kommunikáció-képtelenség lassan toposszá váló problematizálása szintén nem más, mint betagozódás a fentebb vázolt önjáró struktúrákba. „Rám tartozik”, „nem rám tartozik” — kire is? Szent Ágoston mondta, hogy az ember bensejében lakozik az igazság. Platón viszont azt mondta, hogy a gondolkodás a lélek önmagával folytatott beszélgetése. Mindez pedig azért tartozik ide, mert mind a „belső ember”, mind a lélek olyan fogalmak, amelyekhez nagyon szorosan kötődik az identitás klasszikus felfogása, mely szerint az szükségszerűen valamely „kemény mag” köré szerveződik. A klasszikus felfogás nem bizonyult örök életűnek, igaz, megcáfolhatónak sem. Fogalmazzunk úgy, hogy reménytelen vállalkozás egy olyan centrum azonosításának kísérlete, amelyhez identitásunk többi rétege mintegy mellékesen kapcsolódna. Ezek a rétegek nem zárják ki egymást, még ha nem is vagyunk ennek tudatában. Hát akkor legalább legyünk tudatában. Ilyen értelemben az idézett platóni passzus korántsem bizonyul anakronisztikusnak, amennyiben némileg szabadon úgy is értelmezhető, mint identitásrétegeink tudatos párbeszédbe-hozása. Ha pedig (bár még mindig meglehetősen klasszikus szellemben, de hát, istenem, beszélgetünk) a lélek — modernebben: individuum — fogalmát behelyettesítjük a közösségével, nem teljesen elvetendő modellhez jutunk. Mondhatni utópisztikus kép ez. De mindenképpen megengedi, hogy se szétszórva, se gúzsba kötve ne legyen az, ami összetartozik. Megfordítva pedig tünetértékűvé teszi azt, hogy kivel/kikkel, miről és persze hogyan beszélünk. |