Tolnai Ottó irodalmi tevékenysége több mint négy évtizedet ölel fel. 1968-ban, amikor érettségiző diákként személyesen is megismerhettem Újvidéken, már díjazott költő volt. Első kritikám megírásakor, melynek elbírálásában részt vett, nem tudtam, hogy szövegemet publikálni fogja az Új Symposion, sem azt, hogy kritikus válik belőlem, és munkatársa leszek, s azt még kevésbé, hogy pontosan harminc esztendő múlva a Kossuth Klubban fogom Tolnai Ottót méltatni. Ha azt állítanám, hogy már akkor értő olvasója voltam, nem mondanék igazat. Azóta is csupán egyik olvasója vagyok, írásaim műveinek lehetséges értelmezési javaslatai. Nyilván magukon viselik annak a hatásnak a nyomát is, melyet nem feltétlenül szövegei gyakoroltak rám. Tolnai élőbeszéde, korlátlan asszociációs képzelete, sziporkázó művészeti, irodalmi társításai, utalásai mélyen belevésődnek a tudatba. A vele való együttlét közvetlenségéhez humora, groteszk látásmódja is hozzájárul. Még egy sajátos adottságát szeretném kiemelni. Ez a nagyon egyszerű emberek mentalitása iránti fogékonysága, melyben átmentődik az archaikus korok mesemondóinak bölcsessége és epikus képessége. Tolnai Ottó különös adottsága nemcsak e hangvétel meghallásában, hanem eredeti továbbmondásában és továbbírásában áll.
Munkásságának évtizedeit tagolhatjuk így vagy úgy, sorra vehetjük műfajait, költészetét, prózáját, esszéit, drámáit; húsz eredeti kötetét, azok idegen nyelvű kiadásait, az antológiákat, gyűjteményeket, az általa szerkesztett lapok kis könyvtárat kitevő évfolyamait egy teljesítményében, méreteiben is impozáns mű körvonalazódik előttünk. Szerkesztői, főszerkesztői, motiváló, összefogó, szervező tevékenysége kisebb megszakításokkal szinte máig folyamatos. 1961-től az újvidéki Symposion, 1965-től az Új Symposion, 1992-től pedig a veszprémi Ex Symposion példázza azokat a rendhagyó lapvíziókat, melyekben kreatív képzelete szépírói munkáinak imaginációjával mérhető.
Tolnai művészetének mindez mégis, úgy érzem, inkább azt a tájékoztató, eligazító, külsődleges burkát képezi, amivel elsősorban a tényekből építkező életrajzi narrációnak és az irodalomtörténeti anyaggyűjtésnek kell számolnia. 1994-ben Pozsonyban megjelent alternatív monografikus vázlatom tartalmazza opusának egy ilyesféle áttekintését. A vizsgálódást annak idején egy különleges esztendővel, az 1992-es évvel zártam, amelyben Tolnai Ottónak összesen négy kötete jelent meg. A mostani szemlélődésnek azért ez az év az egyik súlypontja, mert mintha innen lehetne megkísérelni választ adni a kérdésre: mivel magyarázható a műnek az az egyenletes felfelé ívelése, mely a kilencvenes évekre Tolnai művészetét a jelenkori magyar kultúra egyik jellegzetes eseményévé avatta?
Tolnai Ottó irodalmi kezdeményezőszerepe a vajdasági magyar kulturális régió keretében, továbbá a sok kisebbségi közösség és irodalom együttélését jelentő Vajdaságban s nem túlzás azt állítani a különféle nemzeti kultúrák együttesét képező valamikori Jugoszláviában, évtizedekkel korábban nyilvánvaló volt. A magyarországi irodalomkritika viszonyulásánál a párizsi magyar vagy a kolozsvári is előbb mutatott affinitást iránta. Bárhogyan közelítsünk is a kérdéshez, van a magyarországi recepcióban megkésettség, s erre magyarázat is található. Az írók, irodalmárok, értelmiségiek rétege követte és becsülte tevékenységét, az ideologikus közeg személyét is üldözte határon innen és határon túl. A régi olvasók tábora azonban sokkal szélesebb volt, mint ezt Újvidéken gondolhattuk annak idején. S ez az érdeklődés jóval megelőzte Tolnai 1983-ban megjelent első magyarországi kötetét, a Vidéki Orpheuszt (Magvető Kiadó). Akárhogyan volt is, még egy évtizednek kellett eltelnie annak a szemléletváltozásnak a lejátszódásáig, melynek megfelelően a nem magyarországi szerzőkről végre méltányosan, művészetük értékei és nem regionális hovatartozásuk alapján kezdett beszélni a magyarországi irodalomkritika. Egy most készülő tanulmánynak például várhatóan komoly értékorientáló és átrendező szerepe lesz a magyar irodalomnak mint regionálisan szerveződő, többközpontú és -arculatú kulturális rendszernek az értelmezésében.
Visszatérve a négy '92-es kötethez, A meztelen bohóc óta tudomásom szerint Tolnainak Újvidéken nem jelent meg könyve. Az itt olvasható írások a magyarországi és a jugoszláviai kortárs fesztészettel foglalkoznak. A rádiós műkritikus tárlatlátogatásai engem ismét egy sajátos közvetlenségre emlékeztetnek. Az írott beszámolók hangneme a valamikori személyes megszólalás lélegzetvételét, átszellemült s egyre zaklatott, nem egyenletes légzési technikáját idézi. Az éterbeli hangok között mindig az érintettség és személyesség különböztette meg ezt a beszédet.
A Pécsen ugyanezen évben kiadott Wilhelm-dalok, avagy a vidéki Orpheusz és a Budapesten megjelent árvacsáth hosszan érlelődött ciklusok. A két versgyűjteménynek kiemelkedő a szerepe e költészet mai összképének megformálásban. A harmadik kilencvenkettes mű válogatás: a Versek könyve kisebb keresztmetszetet nyújt lírájából, narratív verseiből és drámai monológjaiból. A megjelenítésre alkalmas, színpadon is előadható szövegek, mint amilyen a Bayer-aszpirin monológ, dikciójukban, lüktetésükben alig különböznek a mondattani és gondolati ritmusnak, ám nem a versritmusnak megfelelően tagolt művektől. A gyönggyel töltött browning is ebben a kötetben olvasható. A formátlansággal való formázás az egész opusra oly jellemző eljárása itt éppen a naplót mozdítja ki a vers, a verset pedig az esszé felé. A személyes konfesszió, a nyelvben való alapítás és létrehozás filozófiai gondolata, valamint a köznapi megnyilatkozás rendhagyó együttessé áll össze. Tolnait éppen ez a beszédmód és hangnemkeverés különbözteti meg attól a vers-, próza- vagy értekező stílust és formakincset mereven elválasztó irodlaomfelfogástól, melybe beleszületett, és amelyben él. Az utóbbi évtizedben még kifejezettebben olyan narratív versbeszéd vált uralkodóvá, ami egyben a költészethez való rendhagyó viszonyának pontos képe is. Versnek meg elég versszerűek, elbeszélő epikának túl oldottak, s a koherens diszkurzív logikának sem megfeleltethetők e beszédművek. Ezzel együtt, minden poétikai áttekinthetőséget cáfolva, különleges hatást kiváltó nyelvi megnyilvánulások. 1994-ben Az üveggolyó (Új) prózák könyve, (Kortárs Kiadó) címmel retrospektív prózakötete jelent meg Budapesten, és drámáinak első önálló, Végel(ő)adás (Prológus Könyvek, Budapest, 1996) című kiadása is összefoglalásnak tekinthető. Szinte legelső prózai elbeszélései és folyóiratban megjelent drámaszerű művei is itt olvashatók ismét. A Rothadt márvány (Kijárat Kiadó, 1997) a képzőművészeti esszé, napló, biografikus narráció közötti térben szituálható szöveg. Alcíme, a Jugoplasztika feltételezhetően a "jugoszláviai plasztika", tehát képző- vagy iparművészet konnotációit hordozza. Játékosságára, tragikomikus kétértelműségére inkább azok figyelnek föl, akikben a valamikori spliti műanyaggyár vagy sportegyesület nevét is felidézi.
S itt visszakanyarodhatnánk a tágabb régiót ért katasztrófa kérdéseihez, az Adria, Zágráb, Ljubljana és az Alpesek kartográfiai áthelyeződéséhez. A Tolnai által mélyen átélt, naponta tapasztalt és feldolgozásra késztető ezredvégi balkáni háború olyan történelmi körülmény, amely több mindennek magyarázata lehet. A fentebb föltett kérdésre mégsem hordoz választ. Helyét a modern, posztmodern, poszt-posztmodern magyar költészet viszonylatában egy másféle magatartás, a regionális értékek, korlátok és korlátozottság elleni ösztönös és kimunkált szellemi stratégiája jelöli ki. A regionalitástudatot nem elnyomni kell, hanem elmélyíteni és ezzel (az Aufhebung jegyében) meghaladni. S ahhoz sem fér kétség, hogy a formátumos alkotót a belső transzformációra való képesség akadályozza meg a kis kulturális közösségekre jellemző megmerevedéstől, az önbecsülés és a kulturális önértékelés túlzásaitól. Tolnai költői alanyainak sokat hangoztatott provincializmusa új nyelvet teremt, és felhajtó erőként működik. S mintha ezt ma már sem kritikus, sem olvasó nem vitatná.