A televíziózás térhódítása mifelénk meglehetősen újkeletű, még évtizedes múltra sem visszatekintő jelenség, miután a nyolcvanas években az ideológiai nyomás tartalmilag szegényítette le drámaian, a gazdasági megfontolások pedig a műsoridő terjedelmének szempontjából juttatták koldusbotra. A napi kétórás adásidő, melyet bő tíz évvel ezelőtt háromra duzzasztott az RKP nagylelkűsége, feltételezhetően komolyabb rivális nélkül foglalhatta el az őt megillető helyet a Guiness Bookban mint a legszűkebb keretek közé szorított nemzeti tévéadás. Erősen kétségbe vonható azonban az is, hogy maga a műsor akár erre a röpke 120 percre a képernyő elé helyezett karosszékéhez bilincselte volna az átlagpolgárt. Az adót terjedelmes híradóval kezdték és végezték, a két mozzanat közé préselve be a fennmaradó, néha mindössze órányi résbe egy-egy film nemritkán a követhetetlenségig megollózott változatát vagy egy többé-kevésbé a tévé házi zeneszerzőinek vagy népdalénekeseinek felvételeiből összeállított zenés koktélt. A híradóban a pártaktivisták szürke uniformisába bújtatott faarcú bemondók szinte kizárólag az "események" rangjára emelt belpolitikai történésekről tudósítottak, erősen megkozmetikázott képet festve arról a "kitörő lelkesedésről", mellyel a haza városaiban és falvaiban, az építőtelepeken, a szántóföldeken vagy az üzemekben a dolgozók "a nép legszeretettebb fiát" fogadták, vagy amellyel a sokoldalúan fejlett szocialista társadalmat építették. A szerkesztők nyilvánvalóan a hatalom elvárásainak megfelelően kínos erőfeszítéseket tettek arra, hogy a termelőtevékenységben elkönyvelt eredményeket, melyeknek gyatraságát mindenki a saját bőrén érezhette, úgy tálalják, mint "szenzációs rekordokat". George Orwell kétségkívül büszkén állapította volna meg, hogy az 1984-ben "megálmodott" módszereit ilyen kitartó ügybuzgalommal ültetik át a gyakorlatba, bár az eljárás hatékonysága sokkal kevesebb elégedettségre szolgáltatott volna okot, hiszen egyetlen épeszű ember sem dőlt be a manipulációnak. Legfeljebb ott pályázhatott eséllyel a képernyő a legszeretettebb családtagot megillető státusra, ahol a magyar, bolgár, szerb vagy szovjet szomszédok is besegítettek a műsorkínálat emészthetőbbé tételébe. Nem kétséges, hogy a műholdas külföldi adások megjelenése előbb-utóbb jelentős változásokat eredményeztek volna, ám a nyolcvanas évek végéig a parabolaantennák birtoklása korántsem volt még általánosan elterjedt.
Az "első egyenes adásban közvetített forradalom" idején, 1989 decemberében a magát egyből "szabadnak" kikiáltó román televízió jelentős és mint utólag kiderült igen kétes szerepet játszott az események irányításában, illetve manipulálásában. A szerkesztők még szánták-bánták bűneiket: azokban a napokban, fogadkoztak, hogy soha többé... ám az elkövetkező hetek, hónapok alaposan rácáfoltak elhamarkodott ígéreteikre. Gyakorlatilag nem volt olyan kedélyeket borzoló eseménye a változást követő pár évnek, melynek során ne lepleződött volna le a nemzeti tévé hozzájárulása a történtekről kialakított kép ködösítéséhez vagy egyenesen torzításához. Egyre többen döbbenhettek rá, hogy a televízió töretlenül folytatja a hatalom teljes kiszolgálásában gyökerező tradícióját. Nem véletlen, hogy éveken keresztül az utcai tüntetések egyik kedvelt jelmondata éppen a hatalom és a tévé cinkosságát rótta fel: "Cu televizorul / ati mintit poporul!" ("A televízióval hazudtok a népnek!")
Ebben a pár éves "átmeneti" időszakban fordult az érdeklődés az írott sajtó felé. Különösen a napilapok szerkesztői éreztek rá a lakosság többszemszögű tájékoztatás iránti igényére, egymással versengve igyekeztek a közvetlen realitás olyan vetületeit is bemutatni, melyek a tévé képernyőjén nem tűnhettek fel. Ilyen körülmények között törvényszerű volt, hogy a média első sztárjai a főbb napilapok vezércikkeit szignáló újságírók közül kerültek ki. (Mi sem jellemzőbb ebből a szempontból, mint az, hogy az időközben csúcsra került tévétársaságok csillagai mind a mai napig egyik vagy másik napilap szerkesztőségében vannak főállásban.)
Ugyancsak a saját megrögzöttségei béklyójában vergődő nemzeti televízióval, illetve az egymással versengő napilapok fedezték fel a maguk számára azt a zsurnalisztikai ars poeticát, melyet egy francia újságíró így fogalmazott meg igen plasztikusan: "Ha a gyorsvonat percre pontosan megérkezik az állomásra, az nem újsághír. Ha negyedórát késik, az már igen." A normalitás ezek szerint banális, és mint ilyen érdektelen, a deviancia, a megszokottól, a szabályostól vagy akár az ésszerűtől való eltérés már a szenzáció erejével hat. Amennyiben a hajmeresztő eseményeket tükröző híreket vagy a rémhíreket jobban el lehet adni, mint az egyszerű híreket, úgy az utóbbiakat kell vadászni. Vagy, ha a szükség úgy kívánja, akár "gyártani". Mintha csak Örkény István "egyperces tételét" vallanák magukénak a szerkesztők is: a szenzációt meg kell teremteni, az olvasókat amúgy sem az foglalkoztatja, hogy "igaz" híreket olvassanak, hanem hogy érdekeseket.
A magántévé-társaságok megjelenése és a kábeltelevíziózás gyakorlatilag az egész országot átfogó hálózatainak elterjedése ezen a területen is megteremtette a konkurencia feltételeit. Ennek következményeképpen megszűnt a nemzeti adó monopolhelyzete, és a tévéstúdiók is kötelességükként kezelik a közönség igényeinek messzemenő kielégítését. A legnagyobb amerikai televíziós társaság, az ABC vezetősége például a következőképpen indokolta meg az erősen feminista ihletettségű Heart Beat-sorozat beiktatását a fő műsoridőbe: "A televízió elnőiesedésének... gyökerei abban a meglepő demográfiai jelenségben keresendők, hogy a nemzeti adó nézői túlnyomórészt nők. Ezek az adatok pedig alátámasztják azt a nézetet, hogy a legjobb túlélési esélyekkel az a hálózat rendelkezik, amelyik a legnagyobb mértékben képes belopni magát a ház asszonyának szívébe" (idézi Sasha Torres, 1993. 179.). Keresve sem találhatnánk jobb példát annak az attitűdnek a tévé által való nyílt felvállalására, mely arra készteti, hogy műsorpolitikáját maximálisan a nézők elvárásaihoz igazítsa.
A televízió és a közízlés hagyományos találkozási felülete azonban a szenzáció. A tévé "szimbolikus súlyának növekedésével, illetve az egymással versenyben levő tévéadók közül azoknak az előretörésével, amelyek a legtöbb áldozatot hozzák a szenzációs, a látványos és a rendkívüli oltárán, a média berkeiben fokozatosan tért hódít az információ olyan szemlélete, mely eddig nem lépett túl a bulvársajtó határain" állapítja meg Pierre Bourdieu francia szociológus (1998. 58.). Így érthetővé válik az is, hogy mi lett a férfi tévénézőkkel, akiknek megfogyatkozását az ABC társaság már idézett nyilatkozata is felpanaszolta: nem a képernyőtől pártoltak el, csak érdeklődésük az olyan adók felé fordult, amelyek többek között szenzáció iránti igényüket is képesek nagyobb mértékben kielégíteni.
Bourdieu szerint amúgy "a tévétársaságok egyre nagyobb mértékben folyamodnak a szenzációk tálalására szakosodott sajtó trükkjeihez", kiemelt helyet biztosítanak a hétköznapitól élesen elütő történések bemutatásának. Annyira nyilvánvalóan és keresetten nyomja rá bélyegét a tévé műsorpolitikájára a rendkívüli, a sokkoló vagy éppenséggel botrányos események bemutatásának igénye, hogy érdemes alaposabban foglalkozni a jelenséggel.
Bármennyire is furcsán hangzik, a szenzáció fogalma sokkal nehezebben határozható meg, mint amennyire használata gyakorisága alapján gon- dolhatnánk. Percy H. Tannenbaum (1985) megállapítása szerint a témával foglalkozó szinte valamennyi kutató másképpen definiálta. W. A. Danielson és munkatársai a különböző meghatározásokból a következő közös elemeket emelték ki: "Izgalmat nyújt. Betegesen lenyűgöző. Morális és esztétikai érzékenységünk számára sokkoló hatású. Bizonytalanságot okoz. Egészségtelen emocionális válaszokat vált ki. Jólesik az ember telhetetlen étvágyának, hogy horrorról, bűntényekről, katasztrófákról, szexuális botrányokról stb.-ről hallhat." (Tannenbaum, 1985. 51. nyomán).
Ami a Danielsonék felsorolásában mindenekelőtt megragadja az olvasót, az az emocionális késztetettségi állapot mozgosítása a szenzáció által. Ezek szerint a szenzációs úgy jelenik meg, mint a hagyományos "panem et circenses" második tételének korszerű változata. A tévé tehát szórakoztatni akar, és ezt a tragédiák helyszínén készített közvetítések vagy a botrányok megszellőztetése útján kívánja elérni. Egyébként már ez az időstrukturáló funkciója is eléggé problémásnak tűnik. A Nobel-díjas etológus Konrad Lorenz szerint például: a "szórakozás szükséglete egy rendkívül sajnálatra méltó lelkiállapot tünete... Önmagunk passzív szórakoztatása az ellentéte [...] annak a teremtő aktivitásnak, amely nélkül az egész ember nem létezhetik" (1996, 225.). Hasonlóan lesújtó véleményének ad hangot Csíkszentmihályi Mihály is: "más ingerforrásokkal összehasonlítva, a tévé olyan folyamatos és könnyen elérhető információs özönt kínál, amely a befektetett pszichikai energiát tekintve igen olcsón strukturálja a néző figyelmét" (1997. 173.).
Nehéz érvelni az ellen a vád ellen, hogy a tévé elkényezteti a nézőt, aki ezáltal elveszíti egyik legjelentősebb motívumát, mely arra buzdíthatná, hogy befelé forduljon, és maga töltse ki szabad idejét önálló gondolataival vagy saját tevékenységével. Ezzel szemben viszont elhangozhat az az érv, hogy a tájékoztatás terén a televízió jelentős szolgálatokat tesz. Megjelenésekor egyébként éppen az a remény fogalmazódott meg, hogy a tévé a megbízható információk széles körben való terjesztésének leghatékonyabb eszközévé válhat. Maguk a riporterek a lehető legkomolyabban veszik felvilágosító funkciójukat, erőfeszítést nem kímélve hajkurásszák a híreket, amelyek amúgy általában a "rossz fiúkról" szólnak: erőszakról, bűncselekményekről, botrányokról stb. A riporter végül is az "erkölcsök őrének" tekinti magát, aki a közösség által elfogadott normák és előírások megszegésének bemutatása által járul hozzá az értékek maradandóságához (Irina Petras, 1998). Ami pedig a tények objektív és megbízható türözését garantálja, az nem más, mint maga a "megmutatás", az "amit két szemünkkel látunk, igaz" elv alapján.
Persze, aki csak valamennyire is járatos a vizuális művészetek terén, tudhatja, hogy már a barokk idején széles körben elterjedt a "trompe-l'oeil". Ez a francia kifejezés a szem megtévesztésére utal, "olyan perspektivikus megoldással, amely optikai trükkjeivel érzékcsaló hatást ér el, például egy valóságos tárgy látszatát kelti" (Lajta, 1973. 630.). A tévé "tárgyilagos" tudósítása sokféleképpen csapja be az emberi szemet és értelmet: tucatnyi ember csoportosulását több ezres tömegként érzékelteti, vagy ellenkezőleg, a dugig tömött stadionban is felfedezi azt a két sort, melyben mindössze 23 néző foglal helyet; a valóságostól eltérő sorrendben vágja össze az események láncolatát alkotó szekvenciákat; "elcsíp" önkéntelen fintorokat vagy az indulat hatására a szájon véletlenül kicsúszó megjegyzést. Irina Petras már idézett tanulmánya szerint a televízió által tálalt hírek a folytonosság hiányában szenvednek. "Nem folyamodnak a múlthoz, nem követik nyomon az esemény természetes lefolyását vagy mélyen meghúzódó okait". (1998. 9.) Ilyenformán az események teljesen érthetetlenek maradnak az előzmények és a következmények láncolatából elszigetelt epizódként kiemelve. "Mentségére" legyen mondva, a szenzációt tálaló híradás nem táplál ilyen nevelő ambíciókat. Számára egy törekvés létezik: az "itt és most".
Amúgy a tudósítás nem csak az időtengely mentén eszközöl vágást. Magának az eseménynek az egymást követő kockái között is válogat, kiemel, felnagyít, szereplőket hoz előtérbe vagy hagy ki teljesen. A riporter a helyszínen, majd a szerkesztő a stúdióban dönt arról, hogy mi kerül a képernyőre, nemritkán az egyoldalú szemlélet bűnébe esve vagy éppen a felismerhetetlenségig átgyúrva a történteket. Ennek talán legszembetűnőbb példája a "rossz fiúk" már említett sztárolása. A szenzációs hírek mindig a terroristáról, az ámokfutóról, a rablógyilkosról vagy a dollármilliókat sikkasztó bankárról, üzletemberről szólnak, és szinte soha az áldozat(ok)ról vagy a tragédia emberi sorsokat feldúló dimenzióiról. Ez pedig önkéntelenül felveti a kérdést: milyen modellt közvetít az adás, mire buzdít? David Phillips szociológus szerint "a tévé és a sajtó rábeszélő gépezete utánzásra indít". (Pratkanis és Aronson, 1992. 89. nyomán.) Kollégáival tanulmányozta a tizenéves öngyilkosokról és az öngyilkosságokról szóló tudósítások összefüggését. Vizsgálatuk az újabb öngyilkossági esetek számának jelentős növekedését mutatta ki az eredeti elkövetéséről szóló riport megjelenését követő héten. Ugyancsak Phillips kutatócsoportja mutatta ki azt is, hogy a nehézsúlyú ökölvívó-bajnokság döntőjének közvetítése nyomán 11 olyan ártatlan amerikai esik gyilkosság áldozatául, akik a közvetítés elmaradása esetén életben maradnának. A kutatások egyértelműen bizonyítják, hogy a tévé által sugárzott erőszak olyan ingert képvisel, olyan példát nyújt, ami újabb agressziót vált ki. Úgy tűnik, sokan kizárólag azért esnek az erőszakos cselekedetek bűnébe, mert ebben vélik felfedezni a szürke névtelenségből való kiemelkedés egyetlen útját. Így legalább a másokban tett kár segítségével megadatik számukra is a lehetőség, hogy a múló pillanat erejéig reflektorfénybe kerüljenek, hogy a média felkapja nevüket, hogy bár bilincsekkel a csuklóikon megjelenjenek a képernyőn.
A szenzációs események egyoldalú bemutatásának van egy másik következménye is. Eliot Aronson például olyan vizsgálatokról számol be, melyek tanúsága szerint "a televíziós erőszak látványa érzéketlenné teheti az embereket, amikor az agresszív cselekedetekkel a valóságban is találkoznak" (1995. 210.). Ellenben az a riport, amelyik emberközelbe hozza az áldozat tragédiáját, az empátia fejlődésének szolgálatába állhat. Daniel Goleman (1998) arra mutat rá, hogy gyakran az áldozatok iránti együttérzés teljes hiánya az a tényező, amely lehetővé teszi az erőszakos bűncselekményt. Ezt a felismerést alkalmazzák azokban a terápiás programokban, amelyekkel bebörtönzött bűnelkövetőket kezelnek. A "páciensek" az általuk elkövetetthez hasonló bűncselekmény áldozatainak videofelvételen rögzített beszámolóját tekintik meg, annak érdekében, hogy megértsék, hogyan élték meg azok a támadást. A vetítést követően írásban kell beszámolniuk arról, hogy elképzelésük szerint mit is érezhetett az áldozat. Utólag a beszámolókat megbeszélik a terápiás csoportban, illetve újra lejátszák az eseményeket úgy, hogy az elkövető kell hogy az áldozat szerepét eljátssza. Állítólag a programban részt vevő elítéltek közül mindössze feleannyi esik vissza szabadulását követően, mint azok közül, akik nem részesültek kezelésben. Nehéz lenne éppen azt állítani, hogy amennyiben a szenzációs eseményeket úgy tálalnák a tévében, hogy a képernyőt az áldozatok meggyötört arca monopolizálja, akkor a szóban forgó riportok egyértelműen nevelő hatást gyakorolnának. Több mint valószínű, hogy egyesek még így is megtalálnák az ihletet az erőszakos cselekedetekhez. Végül is a szereplési vágy inkább a magamutogatásra hajlamos személyeket fűti; a szenvedés előtérbe állítása viszont a szadistát inspirálja. És persze úgy is lehet érvelni, hogy miközben az erőszak bemutatása néhány követőt vonz, addig talán milliókat tántorít el az agresszió nyílt kifejezésétől. Elvileg nem is lehet ez ellen a feltevés ellen kifogást találni, a statisztika azonban e tekintetben kíméletlen: arról a 11 ártatlan áldozatról például, akik életükkel fizetnek az ökölvívó-döntő közvetítéséért, nem lehet megfeledkezni. A sajtónak általában és különösképpen a tévének tisztában kell lennie azzal, hogy nemcsak beszámolnak a valóság különböző vetületeiről, hanem maguk is realitást teremtenek: az ihlet által, a modell által, a felpiszkált szenvedélyek által.
Ez a realitásteremtő funkció kezd egyre nyilvánvalóbbá válni a média által preferenciálisan tükrözött minden területen. Elég nagy feneket keríteni egy konfliktusnak, mely egy hazai csapat edzője és a mérkőzés játékvezetője között robbant ki (az edző megütötte a bírót), és a következő fordulók állandó napirendi pontjává válnak a hasonlóan durva, erőszakos jelenetek. Ami a vezető politikusokat illeti, közülük többen, akár karrierjük kockáztatása árán is, a szenzációs "leleplezések" vagy a szinte eszelősen felvállalt szélmalomharc kísértésének képtelenek ellenállni. Van, aki nem létező kémhálózatok veszélyének meglobogtatásával hívja fel magára a figyelmet, míg mások a tulajdon pártjukban dúló belső viszályokat szellőztetik meg, önelégülten fürödve a kétes népszerűséget biztosító reflektorfényben.
Ám mindent felülmúl annak az eseménynek a hatása, mely a sors különös iróniája folytán éppen e tanulmány megírásának idején játszódott le. 1998. október 15-én a pitesti-i városháza előtt egy 34 éves nő benzinnel leöntötte, majd felgyújtotta magát. Egy tizenegy éves gyermek anyjának kétségbeesett cselekedete önmagában véve is hajmeresztő. Ami azonban még döbbenetesebbé teszi az ügyet, az a helyi sajtó képviselőinek passzív jelenléte a helyszínen a mintegy két tucatnyi szájtatva-bénultan szemlélődő kíváncsi járókelő mellett. Mi több, az eseményt a helyi tévé egyik riportere kamerájával rögzítette, úgyhogy este már minden valamirevaló stúdió bemutathatta híradójában a borzalmas képsorokat.
Az önmagát felgyújtó nő esete tragikus példája annak, hogyan teremti meg a szenzációéhes kamera a "figyelemre méltó" eseményt, hogyan válhatnak a rendkívüli történés áldozatává jobb sorsra érdemes egyének. Az esemény rögzítésének vagy megakadályozásának dilemmájával szembesülő riporter arra használja kezét, mellyel akár megakadályozhatná a nőt, hogy lángra lobbantsa a gyufaszálat, mellyel eleven fáklyává változtatja saját testét, hogy felvevőgépét szilárdan tartva elejétől a végéig tárgyilagos hidegvérrel rögzítse az iszonyatos öncsonkítást. Maga a nézősereg, megittasulva a talán soha vissza nem térő alkalom esélyétől, hogy egy olyan esemény szemtanúja lehet, mely bejárja az egész országot vagy akár a világot, mintha transzállapotban figyelné az eszelős cselekedetet, anélkül hogy bárki is megkísérelné a közbelépést. És nem utolsósorban a tragikus főszerepet magára vállaló nő úgy játsza el élete legnagyobb és talán legutolsó partitúráját, mint a tévé képernyőjén úton-útfélen felbukkanó egzaltált politikusok vagy felháborodottan követelőző szakszervezeti vezetők: rövid, éles hangvételű nyilatkozatban marasztalja el a helyi hatalom képviselőit, majd következhet a modellül szolgáló közéleti személyiségek repertoárjában fellelhető színpadias gesztus. A nő tragédiája nyilvánvalóan abból fakad, hogy nem mérte fel: hisztérikus modelljei a nagyjelenetek tetőpontján is kínosan vigyáznak, nehogy akár a nadrágjuk vasalt éle összegyűrödjék; ő maga azonban üres kézzel jött el onnan, ahol a létfenntartás ösztönét porciózták. Megkésett, kétségbeesett védekező reakciója arról árulkodik, hogy mielőtt a láng eleven húsába harapott, nem igazán volt képes felmérni esztelen problémamegoldási kísérletének következményeit. A mozihoz hasonlóan a tévé is hozzászoktatott ahhoz, hogy a képernyőn olykor patakokban ömlő vér olyan festék, melyet a forgatás befejeztével gondosan lemosnak. Annyi fikciót közvetít a tévé, annyi nyilatkozat és gesztus mögül villan elő a silány minőségű színpadi díszletről lekopó festék, hogy lassan a legbrutálisabb realitás megjelenítését is studióprodukciónak véljük. Ebbe a csapdába esett bele gyanútlanul a szerencsétlenül járt asszony, tévedéséért embertelen szenvedéssel és életre szóló rokkantsággal, ha nem egyenesen életével fizetve. Ennek a tételnek a valószínűségét mi sem bizonyítja jobban, mint az a gyújtogató hisztéria, mely szinte pillanatokkal azután tört ki, hogy a szóban forgó helyszíni riport elfoglalta a napi tévéhíradók fő eseményének kijáró helyét. Egy bukaresti fiatalember a látottak hatására felgyújtotta magát, míg egy szintén fővárosi nő férfi munkatársát lobbantotta lángra. Sokkal jobban amúgy azok sem jártak, akik mélyen átérezték az eset borzalmát, hasonlóan ahhoz a vidéki férfihoz, aki a riport közvetítésének hatására szörnyethalt a képernyő előtt.
Nem sok kétség férhet hozzá, hogy az eseményt rögzítő riporterek az évszázad egyik legdöbbenetesebb dokumentumát konzerválták a mágneses szalagon. Egy olyan dokumentumot, melyben még ennél is döbbenetesebb maguknak a tévéseknek a hozzáállása. Rodica Palade (1998) az esethez fűzött kommentárjában arról számol be, hogy más riporterekkel beszélgetve azok is elismerték, hogy nem avatkoztak volna be az események alakulásába. "Egyetlen riporter sem szalaszthat el egy ilyan tudósítást" hangoztatták. Emögött az attitűd mögött akár az állatok viselkedését természetes környezetben tanulmányozó etológus tárgyilagosan személytelen és tudományos attitűdjét vélhetnénk felfedezni, ha a viselkedést, melynek megörökítése a cél, nem emberi lények produkálnák, akik esetleg saját tragédiájukkal fizetnek a pillanatnyi szenzációért. Ha a passzivitás bizonyos helyzetekben nem jelentené éppen a proszociális viselkedés normáiról való lemondást.
IRODALOM
Aronson, E.: A társas lény. Bp., 1994. Bourdieu, P.: Despre televiziune. Buc., 1998. Csíkszentmihályi M.: Az áramlat. A tökéletes élmény pszichológiája. Bp., 1997. Goleman, D.: Érzelmi intelligencia. Bp., 1998. Lajta E.: Művészeti kislexikon. Bp., 1973. Lorenz, K.: Ember voltunk hanyatlása. Bp., 1996. Palade, R.: O crimã colectivã. IX. 22. 1998. 42. Petras, I.: Stirile si nepãsarea. TELE cablu. 1998. 38/98. Pratkanis, A. és Aronson E.: A rábeszélőgép. Bp., 1992. Tannenbaum, P.H.: A televíziózás szociálpszichológiája. Bp., 1985. Torres, S.: Television/Feminism...; Abelove, H., et al.(eds.): The Lesbian and Gay Studies Reader. New York, 1993.