Báthori Csaba
Reggeli legenda
Kipattan a szemem. Megint, még mindig reggel van, bizonyos időszakonként nyugalmas reggel. Nem akarok tenni semmit. Első gondolatom nem enged a másodiknak, második a harmadiknak, harmadik a negyediknek: lassan kászálódom ki az ágyból. Ott akarok maradni, ahol vagyok. Tudom, lent vár az újság, az egy éjszakával szárazabb tealeveleken is ízek szoronganak egy távol-keleti országból, nem is csak nekem, hanem mindenkinek, aki hajlandó kiáztatni ezt a töpörödött, leveles palackpostát. Az indiai páriák ujja még ott sürög a barna füvön-levélen, a dobozon pedig cirkalmas betűkkel ez áll: a költő délutáni teája. Egy barátom hozta Berlinből. De lehet, hogy nem Berlinből, hanem Langenbroichból, abból a két legelőnyi német városkából, amely szabad államnak nevezi magát. Ez csakugyan nem fantázia, hanem végtelen mese. Egyik részlete annak a mesének, amelyet egykor a bukott angyalok találtak ki, aztán örököltek a tizennyolcadik századi illumináltak, s valahogy az orosz forradalom részeg közlegényeinek suttogásából csorrant ide, a harmadik évezred elejére. Ha betoppansz Langenbroichba, jobbra a kacskaringós úttól láthatsz egy sárga, részben kopott, részben rikító utcatáblát: Langenbroich Szabad Állam. Az ember megszokta, hogy nagyobb területen élő földönfutók joggal vagy jogtalanul elkülönítik magukat a többi földönfutótól, és már országuk peremén figyelmeztetnek arra, hogy ott mást gondol a világról az ég madara és a kalitkában időző madár. Ott néha nem hisznek Jézus létezésében, hétközben kölni dialektusban olvassák a Bibliát, de ismerik, milyen a rókagomba, tudják, hogy évek óta a szomszédos erdőben lakik Rekettye úr sárga szakállal, és arról sem feledkeznek meg, hogy a lombok között gonosz szándékkal lógaszkodnak a kullancsok. Langenbroich százötvenkét lelkes falu, ehhez járul még feles értékben a falu bolondja, aki szombaton délelőtt bukkan fel a főutcán hürtgenwaldi katonai jelvényekkel a mellén, orosz tányérsapkában. Szabad Állam, hát ez mégiscsak a büszkeség díszlövése. Egy körömpiszok, de szabad. Annak idején, amikor az amerikai rakétákat a környékre tervezte telepíteni a kormányzat, valaki ráfestette a határtáblára ezt a két szót. Másnaponként aztán megjelent a táblahitelesítő hatóság alkalmazottja, és levakartatta a feliratot. De a következő éjszakán megint visszafestette azt a makacs ismeretlen. A hatóság két hét múlva feladta a harcot. Azóta szabadok. A lelkeken kívül Langenbroichban állomásozik még legelészve Minka, a hófehér ló, aki minden látogatónak odanyújtja selyem pofáját a kerítésnél. Az egyik udvaron az a kakas lépeget délelőttönként, aki annak idején beharangozta Péter árulását. Azóta egész háremet gyűjtött maga köré, kilenc tyúk gyűrűjében tölti a napokat. Háromszor három, az kölönc. De ő bírja szusszal, izommal, nyájassággal. Nem lépdel, hanem menetel, úgy emelgeti lábát, mint a díszőrség a szent halottak mauzóleumánál. Nem néz, hanem tekint, mint a tábornok csata előtt vagy csata után, amikor halottakat kell számolni, és megkérdezni a jóistent a részvétről vagy bátorságról. Nem leül a fűbe, hanem letelepedik, olyan helyet választva magának, amely nyugalmat biztosít neki esőben és aszályban. A tyúkok kerekded lépteiben gyönyörködik. Ha éjszaka vetődsz a faluba, ne lepődj meg, ha két gyémánt világlik fel autód reflektorában. A nyest nem tartóztat fel, csak jelzi, hogy ő is kér egy falatot autód gumiabroncsából. Nyáron éjfélkor, éles reflektorfényben síkosak a bokrok. Egyenként csörög minden levél. Reggel, amikor megzörrennek a szemeteskukák, rikkant egyet kakas őfelsége, és először nyikordul meg a kapu, a régi parasztház csendéletére gondol a vendég. A ház falában évszám: 1676. A konyhában még láthatod a kürtőt, ahol sódarok, stifulderek, szalonnaoldalak lógtak. Az őslakókat megörökölted az épület alaprajzában, a talajszint lejtésében, a négyszáz éves felhők lomha ütemében. Nincs más itt a múltból, csak az a pár sejtelem, amelyet nem foghatsz a kezedbe. És szemben, egy dohos ház konyhájában, ahol két ausztrál díszpinty halogatja játék közben utolsó leheletét, Kiesenhofer asszony figyel a kölni dóm felé, vagy ront be szemmel a szemközti parasztház udvarára. Ez a kék, piros vagy iromba díszpintypár fellazítja a napjait. Szalmaszálból font, lengedező kis házikóban laknak, ugrabugrálnak naphosszat, csiporognak, eszegélnek, szemelgetnek, szemezgetnek. A ködben most pontosan látni a két messzi tornyot, több más két pár torony társaságában. Irodabirodaépületek, iker felhőkarcolók, újgermán csudák. Ki tudná ma már vidéki kukkerben megkülönböztetni a kölni hitehagyott házat a többi dölyfös kőkolosszustól? Lejárt az idő. Elforgott a világ Kiesenhofer asszonnyal is, pedig ő egykor bízott abban, hogy első lépte után a második következik. Nevet, és sok hulla van a nevetésében. De lehet rá kapaszkodni. Azokra lehet hagyatkozni, aki már legalább egyszer eltemette azt, akit szeretett. Mit őriz vagy hárít a hamisság? És hamisság-e a ferde hangütésnek az az érdes szegélye, amely vigyázatra inti az embert? Mit őriz? Mert ahogy belép, mint a Szabad Állam legfürgébb hűbérese, bizalommal elegy gyanút kelt. Én tőle tanultam azt a lármás mosolyt, amely mögé bűnbánat nélküli bűnösök és bűnbánó bűntelenek egyaránt elbújhatnak. Nem bírom felmérni ezt a terhes tolakodást, mozarti derűt és szófosó lelkiismeretfurdalást. Átmegy a szomszéd kertbe, hogy megmentsen a mohó Minka elől néhány szem savanyú almát. Újságcikk-másolatokat hoz át Hemingwayről, a hürtgenwaldi katonai múzeumról, Droste-Hülshoff hűtlen szeretőjéről és a düreni Anna-búcsú történetéről. Este hat és hét között tudunk szemrehányás nélkül egymásra nézni: én akkor már átestem a nap vadregényes részén, ő pedig lecsillapította szívében a déli kánikulát. Sose kérdez, így tud meg rólam mindent, amit akar. Annak öntök ki, aki lassan csatolja rám hallgatása prését. Zavarában néha őszinte még az ember. Megyek előre a vallomásban, mintha kavics volna cipőmben. Ő ugyan nem őszinteséggel viszonozza beismert legendáimat, de nem is hosszabbítja meg őket tüskés kérdésekkel. Elmerülnek benne a szavak, mint Midász bánata a földben. De mért is mondom el mindezt? Hiszen még csak reggeledik, és senki nem panaszkodhat okkal, hogy már megvastagodott a tréfa.
