Báthori Csaba
Darázs
Megesik, még hűvös őszi napokon is, hogy betéved a szobába egy darázs. A kánikula darazsai fenyegetnek, hideg napok darazsai inkább udvarias hessegetésre indítják az embert. Mesék, nagynéném legendái derengenek dagadt karokról, szúrásról, balesetekről. Senki nem látta még a darázs fullánkját. A darázsnak a félelem a leghegyesebb fullánkja. Honnan tudom, hogy méh vagy darázs? Öreg méhek is úgy gordonkáznak, mint a kamasz darazsak, csak az áldozatok képesek különbséget tenni. Betolakodik, megtorpan, dong egy helyben, arrébb pöccen, ott szaglászik valamit, néha pedig egyenesen leül egy szőlőfürtre, kaparászva, érdektelenül. Nem tudom megfogni, mint a legyet. Ha a kezem ügyébe akad egy tárgy, lökdösöm. Rettegek már a lökdöséstől is. Nem szúrja meg az újságomat? Eszembe jut a Laim-kór. Nem, az a kullancsok kiváltsága. Ezek csak esetenként szúrnak halálosan. Rámeredek, követem lábbal és szemmel, nincsenek kiszámíthatatlan mozdulatai. Kituszkolom az ablakpárkányig. Visszajön. Megöljem? Egy állattal kevesebb volna a világon, egy dongással kevesebb. Másként lármázik ez a dongó, mint a tegnapelőtti? Tényleg, ha ez itt van, akkor csak ez az egy van, ha sok van is. Én is egy vagyok, ha sok van is belőlem ország-világban. Amint meglököm, koppan a papír, koppan a rovar. Ezek általában kimennek. A legyek, azok benn maradnak, amíg élnek. Ezek csak látogatók. Fenyegető látogatók. Bánnom kell vele, mint minden látogatóval. Lógatja a lábait, ejtőzik, gémberedve mocorog az őszibarack pihéi között. Csupa hát, csupa pilla, csupa irha. De lehet segítséget hívni, ha ilyen csekély a fenyegetés? Kis veszélyekkel mindenki egyedül bánik el. És ha megdöf, hát megdöf. Bár azt hallom, a darazsak nem döfnek oktalanul. Elbújik a hűtő mögötti ficakban. Visszhangzik a sarok, aztán csönd. Talán megejtette a pók? Adtál már póknak enni? Belevetsz egy döglött legyet a hálójába, vársz kicsit, kikecmereg, és becipeli a lyukba, ahol ő lakik. Ha újabbat dobsz neki, az már nem érdekli. Meg tudja szúrni a darázs a pókot? Nem, nem, most jön ki, jön, nem jön, zúdul ki a sarokból, mintha megkönnyebbült volna. De már meg sem áll, teper a fény felé, ki az ablakon. Úgy érzem, érdemtelenül megtettem valami jót. Elkerültem valami rosszat. Elkerülni a rosszat, az is egyfajta jó cselekedet. Vannak emberek, akik nem képesek többre ennél. Néha úgy érzem, én is ilyen vagyok. Azért, mert két lábon járok, jobban tudok ölni. Ejnye, bejött egy légy. De ez olyan dongólégy, zöld hasú, nem átabotában szálldosó. Ez a zöld, ez vakít. Ez élő húst keres, nemcsak maszatot, morzsát, maradékot. Acélosan röpköd, szinte célba száll, a karajra. Itt most venni kell a nagy légycsapót, a veteránt. Szagot, bűzt terjeszt ez a zöld. Röpülő záptojás. Óh, de minek is írom le. Már pattan is, alig szívta meg magát, és eltűnik a langyos délután páráiban. Szóval, akkor ma nem ütöttem le két szárnyast. Könnyebben száll most a Föld?
