Tartalomjegyzék [Látó - 16. évf. 1. sz. (2005. január)] Kezdőlap
+ betűméret | - betűméret
Gulyás Miklós
A távol-keletiek*
A hajnal szárnyai engemet felvésznek
S a China termékeny partjain letésznek.
És itt, hol nagyot szűlt a Lu tartományja,
Hol virágzik egy szép folyóvíz párkányja,
Háromezernél több tanítványok között
Egy nagy bőlcs már szinte a sírba kőltözött,
Egy főldünk barátja és az ég kedvesse,
Napnyugot csodája, kelet Sokratesse,
Confucius, kinek nemes munkáiba
Eltűnik egy vagy két aprólékos hiba;
Ki csak annyit mondott, mennyit érzett s tudott,
Ki világosított, de mégsem hazudott;
Aki egy legnagyobb s legrégibb nemzetet
Törvényre, erkőlcsre s jó rendre vezetett.
Ezt látjuk itt.
(Csokonai Vitéz Mihály)
A kétmillió szlovénról egész fejezetet írtam. Shanghainak több mint tízmillió lakosa van. A kínaiakat, a koreaiakat, a thaiföldieket, a japánokat, a vietnamiakat avval vigasztalhatom, hogy az angol anyanyelvűek is csak egy fejezetet kaptak és a franciák egyet se. Persze, nagyobb baj, hogy annyi meg annyi távol-keletinek az nem tetszik, hogy összekeverem őket csak azért, mert sárgák és ferde szeműek.
Müncheni sörkert, kellemes nyári este. Bajor nők hatalmas korsókban szolgálják fel a sört. Thaiföldi könyvtárosnő udvarol nekem, amikor felbukkan két japán kolléga a legünnepibb kimonóban. Csodálatos pillangókisasszonyok! A thaiföldi fülembe súgja: a japánok nem beszámíthatóak.
Japán ismerős meséli, hogy Tokióban a járdán egy hulla feküdt. Nagy néptömeg vette körül. Egyvalaki kommentálta: csak egy koreai.
Könyvtáros kollégával beszélgetek. Egy japán értelmiségi száz és száz európai írót, művészt vagy filozófust tud felsorolni, de egyetlenegy indonézt, fülöp-szigetit vagy bengáliait sem ismer. Ez a kolléga, állami támogatással megalapított egy ázsiai kultúrintézetet Tokióban. Megpróbálja felébreszteni honfitársait a szigetlakók korlátoltságából és megmenteni a fehér emberrel szembeni kisebbrendűségi érzésétől. (Persze, ehhez hozzátartozna, hogy a stockholmi Akadémia határozatban eldöntené, hogy átmenetileg – mondjuk, száz évet – fehér embernek Nobel-díjat nem ad.)
Salzburg, Mozart-ház. Eszünkben sincs betérni. Hosszú sor előtte. Nagyon sok (talán a többség) japán, hasukon kamerával. Majd otthon Fukujamában, Oszakában és Hirosimában (Nagaszakiban) megmutatják a nagybácsiknak, nagynéniknek a Mont-Blanc csúcsán a jeget, a kis alpesi falukat, Rómát, Bécset, Kecskemétet. Hogy sírva ne fakadjak! Azért jó volna, ha megtanulnák, hogy a sárga és ferde szemű is ember, még ha nem is japán.
Koreai fiatalember audienciára jelentkezik nálam stockholmi hivatalomban. Még a jegygyűrűmet sem csókolhatja meg, mert elvesztettem. Azt hiszi, hogy nagy ember vagyok. Mondja, hogy szeretné, ha Stockholm központi könyvtárában lenne egy szöuli napilap. Mondom, ezt nem én döntöm el, hanem ott helyben teszik. Nem hiszi, biztos csak le akarom rázni őt. Át akar nyújtani egy üveg whiskyt. Nem fogadom el, erre távozik. (A vesztegetést a svéd törvény bünteti. De remélni akarom, hogy becsületességem magyarázata más. Nagymama?) Felhívok egy szakértő hölgyet, akinek a kultúrák etikai normáiról szóló előadásait korábban hallgattam. Mondja: el kellett volna fogadnom, mert az ajándék az ilyen látogatáshoz hozzátartozik. Ez nem lekenyerezés. Ez kultúra.
Tehetősebb magtalan szülők örökbe fogadnak gyerekeket. Hazai pályán játszom. (Anyámat a szegény soltvadkerti Berger adta át a gazdag kiskőrösi Koós Ignácéknak, feleségemet a finnországi Nivalából adták át a svédországi Kalmarnak.) Magtalan szegényeknek nem áll módjukban az örökbefogadás. A tehetősebbek messziről, gyakran Koreából hozzák a gyermekeket ide. Odarepülnek, az árvák otthonában kinézik a legszebbet. Sok-sok ezer koreai gyerek került így jómódú, legalábbis nem szegény svéd családhoz. A sárga bőr és a ferde szem az előkelő kaszt jele lett; jófajta famíliájú. A koreaiak között nem egyszer professzorokat, politikusokat találunk. Talán még sárga svéd püspök is lesz.
Komplikációk persze vannak. A svéd szülők elválhatnak. Nem ritkán svéddé mossák a gyerek agyát, és ferde szemének okát nem tárgyalják. Semmit nem tud meg koreai hátteréről, ezért gyakran nem is büszke rá, és tükörbe nézve talán szégyelli magát. Legokosabbja aztán az egyetemen koreai nyelvet kezd tanulni, pénzt gyűjt, hogy gyökereit felkeresse. Egyszer megmutattam az Interneten egy bájos koreai hölgynek a szöuli metróhálózatot. Majdnem sírva fakadt. (A hölgy svéd barátja különben ki tudja mutatni családfáját Géza fejedelemig, Szent István papájáig. Nekem egyszer meg akarta ezt mutatni.)
A könyvtár kínai kölcsönzői – legalábbis az én időmben – mindig időben visszaadták a könyveket, nem loptak, mint az európaiak és dél-amerikaiak. Nem követelődztek, számunkra kényelmesen nyúlszívűek voltak.
A stockholmi könyvtár hierarchiája az egyházéra emlékeztetett. Pápa, kardinálisok, püspökök. Én, egy fiók vezetője voltam, plébános. A mi könyvtárunkban dolgozott Sizuko, Japánból költözött Svédországba. Ő állt fiókunk legalsó ranglépcsőjén.
Egy középkorú svéd férfi, foglalkozásra pilóta, Japánba való utazásához kézikönyv után érdeklődött. Sizuko ott állt mellettem, és mondtam neki, jobb, ha te segítesz. "Te vagy a könyvtáros, ez nem az én munkám" – mondta.
Sizuko azóta könyvtáros lett, számítógépszakértő, a városi könyvtárban talán a legjobb katalogizáló könyvtáros, a távol-keleti irodalom szakértője. Legalább egyszer egy évben hazamegy Japánba, közel százéves szüleit segíteni. Japánban leghosszabb az átlagéletkor, Svédország a második helyen van (lehetne talán első, ha mi cigarettázó, zsíros ételeket evő bevándoroltak nem rontanánk az átlagot). Sizukot először egy kínai étteremben láttam, nem tudtam levenni szememet pálcikaművészetéről. Én még késsel és villával sem tudok olyan elegánsan enni. Japánosan illedelmes, bár az európai tartózkodás több feminista vonást adott neki. Fest és énekel.
Sizuko pálcikaművészete kapcsán idekívánkoznak Stockholm távol-keleti éttermei, amelyek megszégyenítik az európai konyhák legtöbbjét. Amikor én Stockholmba jöttem, a városban csak egy kínai étterem volt. A vasútállomással szemben. Aztán gombaként szaporodtak. Később a többi ázsiai gasztronómia kezdte kikonkurálni a kínait is. A japán, a thaiföldi és az indiai éttermek lettek népszerűek. Mi vének vagyunk csak igazán hűek a kínai konyhához. A fiatalok között ma már a japán étel a népszerű. Gyermekeim már természetesen használják a pálcikákat.
Lányom és fiam távol-keleti utazásai emelik e sárga fejezet értékét.
Anna lányom érettségije után barátnőjével egy féléves ázsiai útra ment. A transz-szibériai vasúton utaztak Mongóliába, majd folytatták Kínába, Nepálba és Indiába.
Hogyan mertem elengedni tizenkilenc éves lányomat? – kérdezhetné valaki. Úgy, hogy nem kérdezett meg, csak a búcsúvacsorára hívott. Elmentek a lányok és vissza is jöttek.
Veszélyes helyzetekbe is kerültek, korrupt rendőrök próbálták becsapni őket Indiában, bizonyos helyeket kerülni kellett, mert ott háború volt, kommunikációs nehézségek félreértéseket okoztak. Arról nem is beszélve, amit nem kötött apja orrára. És ők keresték is a veszélyeket. Nem elégedtek meg a kínai nagyvárosok turista sétányaival, ismeretlen helyeken is leszálltak, mint egyszer egy kis kínai faluban, ahol a gyerekek ilyen furcsa szemű és fehér bőrű embereket még nem láttak. Naranccsal kezdték dobálni a lányokat, akik menekültek a sárga veszedelemtől.
Egy kínai szállodában a svéd miniszterelnököt és stockholmi felvonulókat láttak a televízióban. Nem értették, hogyan kerülhet elhanyagolható hazájuk minisztere a világ legnépesebb országának képernyőjére. Nepálban tudták meg, hogy Olof Palmét megölték.
Fiam Annámnál gyávább természet. Kerüli a kalandokat. Ő csak úgy megy valahova, ha várja valaki a repülőtéren. Útjait modern technikával dokumentálja. Kétszer volt hangverseny- és tanulmányúton Japánban. Videókon, fényképen láthattam halpiacokat, fogadásokat, hangversenyeket.
Hagyományos 13 húros japán hangszer a koto. Nyolcvanéves hölgy tanította őt nap mint nap. Barátja, Amerikában élő japán zeneszerző tolmácsolt és közvetített. Az utolsó nap, amikor fiam fizetni akart, neki fizetett a tanárnő, mert a hagyományt viszi tovább. Ez így szokás, el kell fogadnod! – mondta a tolmács.
Évente talán harminc háború is van a világ minden sarkában, de a tömegkommunikáció a vietnamit tárgyalta leginkább. A televízióban láthattuk a legszörnyűbb képeket. Nyilvános kivégzéseket, napalm-bombákat, a fehér ember felfuvalkodottságát. A baloldali ifjúság tüntetett, tiltakozott. Tízezrek a stockholmi utcákon, százezrek Washingtonban. Mozgalmi dalok, internacionálé, vörös zászlók, sarló, kalapács. Le az imperializmussal! Yankey go home! Palestinasálak, Mao- és Che-képek.
Valaki mondja: Az éljen Rákosi, éljen a párt hiányzik. Meg Recsk és a szovjet hullamilliók. Ávó. Orosz tankok.
(Miért Hanoit bombázták, hogy kő kövön ne maradjon és mért nem Kádár Óbudáját vagy Ceausescu Marosvásárhelyét?)
A vietnami háború végén a dél-vietnami kínaiak kis hajókon menekültek az új kommunista rendszer elől. A hongkongi táborokból több ezret beengedtek Svédországba. A metrón, az utcán gyakran látok távol-keleti arcokat. Az emberek őket nem tárgyalják. Velük szemben nincs előítélet. A ferde szemű és kiváltságos befogadott gyerekeknek köszönhető? Vagy a japán autóknak és elektronikus műszereknek?
A vietnami követség egy kicsit a városon kívül van, egy szépséges kastélyban. Minden második hónapban látom, mert előtte szállok le az autóbuszról, amikor lábápolómhoz megyek. Osztrák hölgy, nagyon kedves. Felírja, hogy március 15-én menjek hozzá legközelebb. Magyarázom március 15-ét, sikertelenül. Apropos lábápolás. A Rákosi időkben megkérdezte Nagy Lajos Karinthy Ferencet, hogy kiadnának-e egy novellát, amelyben a lábápoló kislányka mondja neki, hogy a bácsinak milyen szép lába van.
* Fejezet a Gyülevész történetekből. Márciusi számunkban: A lengyelek. A szerbhorvátok és Az osztrákok.
Tartalomjegyzék [Látó - 16. évf. 1. sz. (2005. január)] Kezdőlap
+ betűméret | - betűméret