Tartalomjegyzék [Látó - 16. évf. 1. sz. (2005. január)] Kezdőlap
+ betűméret | - betűméret
Gulyás Miklós
Ibéria és az Újvilág népei*
Alighogy Don Quijote meglátta, mindjárt megkérdezte: – Mondja meg nekem,
kegyelmed, jós uram, mi járatban vagyunk, s mit hoz ránk a holnap? Itt a két reál.
S ezzel megparancsolta Sanchónak, adja oda a pénzt Pedro mester kezébe; ez azonban
majma helyett így felelt:
– Uram, ez az állat nem ád sem feleletet, sem felvilágosítást a jövendőről; a múltról
azonban tud egyet-mást mondani, nemkülönben a jelenről is.
– Süsse meg – mondta Sancho –, azért ugyan soha egy lyukas garast se
adnék, hogy azt mondják meg, ami már megtörtént velem; ki tudja azt jobban, mint én
magam? Márpedig sült bolondság lenne, ha fizetnék azért, amit különben is tudok. No, hanem
hát ha azt is tudja, ami éppen most történik, itt a két reálom, s mondja meg nekem ő legmajmabb
urasága, mit csinál most az én feleségem, Teresa Panza, mivel foglalatoskodik?
(Cervantes)
Lassú rívásba
kezd a gitár.
Széttörnek a reggel
kelyhei már.
Lassú rívásba
kezd a gitár.
Csitítani kár.
Hallgatni nem tud,
zokog, ha fáj.
Egy hangra jár,
mint víz sirdogál,
mint hófuvásba
szél sírva száll.
Hallgatni nem tud,
zokog, ha fáj.
Jaját zokogja
távoli tájért.
A Dél izzóhomokja
fehér kaméliákért.
Hogy alkony ez, s hol volt a hajnal,
hogy a nyíl sehova nem talál,
s az ágon az elhallgatott dal,
első halott madár.
Ó, szív, gitár!
(Federico García Lorca; Vas István fordítása)
Van egy fiam, harminchat éves, klasszikusgitár-művész. Valaha nagyon jó barátok voltunk, tárgyaltuk a világ dolgait, filozofáltunk, politizáltunk. Ma már ő annyira elfoglalt, mert gyakorolni, tanítani, pelenkát vásárolnia és váltania kell, hogy kommunikációra ideje nincs. Ma már csak szeretjük egymást, karácsonyi ajándékot adunk egymásnak. Monológjaimat félbeszakítja. Fárasztom.
Hangversenyek előtt családjától elmenekül, és konyhánkban gyakorol. Áthallatszik Ibéria arab és spanyol világa, Albéniz, Granados, de Falla, Rodrigo. Latin-Amerika, a hódítók és az indiánok zenéje, Barios, Ginastera, argentin tangók. Több mint húsz éve élek ebben a világban. A konyhánkból áradó zene lett e fejezet nyitánya, de hozzáteszem madridi sétáinkat, Goyát, Velazquezt, El Grecót.
Fiam spanyol és latin-amerikai, imádja és beszéli – ha nem is jól – Cervantes nyelvét.
A spanyol és latin-amerikai világból igazán az arab, cigány, zsidó és az indián beütéseket kedvelem. Fiam mesélte, hogy órákat tudta nézni és hallgatni a granadai barlangban a cigányok táncait és zenéjét.
Az inkvizíció előtti, régi toleráns Ibériát, a flamencót, a kihívó érzékiséget csodálom. Egy stockholmi apáca mondta nekem, hogy a svéd protestáns intolerancia párhuzamosan haladt a spanyol katolikus türelmetlenséggel.
A spanyol világról Óbudán semmit sem tudtam. Egy élő spanyolnyelvűvel – pedig nagyon szeretnék valami gyermekkori spanyol emléket felmutatni – az első két évtizedben nem találkoztam. Svédországban – az első évtizedben – is csak egy-két spanyolt láttam. Emlékszem, egyszer egy spanyol fiú a csodálat hangján beszélt nekem Francóról. A hatvanas években ismertem meg egy talán negyvenéves svéd gitárost, aki könyveket vásárolt tőlem, és ideje nagy részét Spanyolországban, szegényes falvakban töltötte. Ő nem szerette a spanyol diktatúrát. Egyszer nagyon lelkes volt, egy faluban felfedezett egy négy-ötéves gitártehetséget. (Ez olyan régen volt, hogy még nem is tudtam, mi fán terem a gitár.)
Pinochet katonai puccsa után több tízezer chilei telepedett le Svédországban. Azok az idők a dél-amerikai junták virágkora volt: Argentína, Brazília, Uruguay, Paraguay. Ezek a menekültek ki sem nyitották bőröndjüket, azt hitték, hogy csak rövid ideig fognak Svédországban lakni. (Nem úgy, mint mi, akik szorgalmasan tanultuk új hazánkat, mert biztosra vettük, hogy a kommunizmus néhány száz évet még megmarad.) A dél-amerikaiak szorgalmas könyvtárlátogatók voltak. Sokat követeltek tőlünk: filozófiai, társadalomtudományi irodalmat, de sok minden mást is. Lelkes, intellektuális társaság, sokuk otthon professzor, miniszter és diplomata volt. Sokan ültek börtönben, a tortúrák következtében lelki sérültek. A folyóiratokat és a nagyon keresett könyveket el kellett dugni, mert a spanyol nyelvű anyagot lopták a legjobban. A szolidaritásra épülő dél-amerikai államokról álmodtak, de a könyvtárban sok nem értette, hogy honfitársaiktól lopni egoista cselekedet. Nagyobb volt a tudásvágy, mint az emberszeretet.
Az évek múltak, és amikor már hazamehettek volna, a professzori katedrán más ült, az otthoni világot már nem értették, és senki sem vágyott utánuk. Gyerekeik meg svédek lettek.
Sokan már második vagy harmadik házasságukban élnek. Első honfitárs-feleségeik Svédországban már nem fogadták el férjeik "akadémikus" viselkedését, élvezték a női szabadságot, és az elsvédesülés menete a hölgyeknél gyorsabb volt.
A dél-amerikai menekültek egy része Romániából jött Svédországba. Kinézték egykor Európa térképén Romániát, az egyetlen szocialista latin országot. Kérdésemre elmondta egy öntudatos kommunista, hogy a román diktatúra és szegénység kibírhatatlan. Te író vagy, miért nem mondod el az egész világnak? – kérdeztem. Tudod, ezt taktikai okból nem szabad – válaszolta.
Több mint három évtizede vannak itt, a metrón gyakran hallom a spanyolt, az állomásokon bolíviai indiánok gitároznak, a katolikus templomokban spanyol nyelvű misék is vannak, a jezsuita könyvesbolt kirakatában fiam lemezét hónapokig láttam. A spanyol nyelvű könyvek valamikori könyvtáramban ma már nem a legnépszerűbbek, de csak az arab és az orosz előzi őket meg.
Julio svéd feleségétől elvált és hazaköltözött Uruguayba, újra gyógyszerszakértő, itt népszerű buszsofőr volt. A horvát könyvtárosnő Chilében végzett, de évtizedekig svéd könyvtárakban használta ki spanyol meg szláv nyelvtudását. Menyem barátnője Oroszországban végzett kolumbiai althegedűs, aki itt keres egzisztenciát. Volt dél-amerikai kollégáim, könyvtári látogatóim biztos gyakran hazajárnak, de már az a világ talán idegenebb, mint a svéd. Miért lenne más nekik, mint nekem? A nagy távolság és a repülőjegy ára is növeli a honvágyat?
Kisvárosom svéd papja – egykori jó barátom – talán belefáradt az ürességtől kongó svéd templomába, és Dél-Amerikába költözött, ahol szegények között dolgozik és tanít. Beszélt nekem a bátor jezsuita papokról, akik felvették a küzdelmet a kábítószeres maffiával és a parasztnyúzó földbirtokosokkal.
Brunóval, a belga szerzetessel egy stockholmi konferencián ismerkedtem meg. Caracas barakkvárosának szegény gyermekei között dolgozott, és pedagógiai játékszert koldult tőlünk. Munkájáról a csernobili katasztrófa napján mesélt nekem. Evvel fogadta őt az ó-kontinens. Jártuk Stockholm utcáit. Tervezett gyermekeinek. Úgy éreztem, mintha Krisztust magát kalauzoltam volna.
Istenem, a caracasi, riói, limai utcagyerekek!
A hetvenes évek közepén egy malmöi könyvtárban dolgoztam. A könyvtár szorgalmas látogatói közé tartozott néhány portugál katonaszökevény. Azt hiszem, elég magas rangú tisztek lehettek, akik a gyarmatokon való szolgálattól menekültek Svédországba. Megkértek, hogy a portugál diktatúráról és az afrikai háborúról bemutathassanak egy kiállítást a könyvtárban. A nagyszabású kiállítás kellős közepén megbukott a portugál diktatúra. Ilyen aktuális "kiállításom" nem volt se előtte, se utána. A kiállítás végére a portugálok már hazatértek.
A következő – nekem fontos, az olvasónak talán banális – történet a hetvenes évek közepén történt. Könyvtárunk számára sikerült egy többkötetes portugál lexikont vásárolnom. A könyv alig volt néhány órája a könyvespolcon, amikor megjelent egy tizenéves portugál társaság, és a föld és hold közötti távolság után kérdeztek. A lexikon felé mutattam, és kérdésükre anyanyelvükön kapták meg a választ, és utána hosszú ideig lapozgattak és keresgéltek.
Stockholm Lidingö nevű szigetén van a Foresta Hotel. Valaha Európa legnagyobb szállodája volt. Vannak épületek, amelyek csúnyaságukban is szépek. A hotel úgy néz a tenger, a többemeletes finn hajók felé, mint valami bástya, amely elriasztja a támadókat. A hotel konyhafőnöke kis kövérkés portugál volt, rokonsága is ott dolgozott. Vendéglős család sarja, a munkájáért élt, kora reggel már benn volt, és ő hagyta el utoljára a konyhát, mint a süllyedő hajót a kapitány. Miért épp Svédország kellett neki? Mikor volt ideje, kedve megismerni új hazáját? Nyaranként meg házat épít Észak-Portugáliában. Oda szándékozik letelepedni majd nyugdíj után. Megtanulja-e a lustálkodást? Nem lesz-e honvágya vissza Északra, ahol egész felnőtt életét töltötte el? Gyerekei svédek, vagy legalábbis nem egészen portugálok.
* Fejezet a Gyülevész történetekből. Márciusi számunkban: A lengyelek. A szerbhorvátok és Az osztrákok.
Tartalomjegyzék [Látó - 16. évf. 1. sz. (2005. január)] Kezdőlap
+ betűméret | - betűméret