Kőrössi P. József
A valahova tartozás vágya erősödik
1939-ben születtél Ipolyságon, hétéves korodban vándoroltatok ki. Milyen emléket hordozol magadban abból a korból?
Apámnak játékgyára volt és nagyon jól ment neki. Autót nem vett, hogy felvághasson: Ipolyság egyetlen taxija az ajtaja előtt áll. Az vitte Pestre vagy Prágába. Az első emlékem egy súlyos bombázással kapcsolatos. Nem tudom, pontosan mikor, talán 1944-ben, a kertünkbe esett egy bomba. Éppen ebédeltünk. Berobbant az ablak és az üvegcserepek beleestek a bablevesbe, én pedig elkezdtem kanállal az üvegdarabokat kiszedegetni, hogy megmentsem a levest. A dráma csak ez után következett. Anyám összeseperte az üvegdarabokat, de maradhattak olyanok, amelyeket nem vett észre. Ezeket hordozom a lelkemben.
A háború elől menekültetek?
Nem. A háborút végigéltük. Apám megszökött a németek elől. Három-négy évig volt távol. A németek apám gyárából elvitték az összes vasat, aztán jöttek az oroszok, azok meg elvitték az összes fát. Egy részéből az Ipolyságon azokat a hidakat építették fel, amelyeket a németek korábban felrobbantottak. Miután visszajött apám, még két évet maradtunk Ipolyságon, amiből az első évet már csehszlovák iskolában jártam. Még azt az elementáris magyar nyelvet sem tanultam az iskolában, ami nagyon jól jöhetett volna.
Nekem úgy tűnik, nem azt a nyelvet beszéled, amit akkor magaddal vihettél, hanem egy annál korszerűbbet. Argentínában magyarul beszéltetek?
Igen. Cselesek voltak a szüleim, mert sohasem figyelmeztettek, hogy magyarul beszéljek. Sok szülő ráparancsolt a gyerekre, hogy beszéljen magyarul, azok meg azért sem beszéltek. Én magyarul szólhattam mindenkihez. Ironikus helyzet volt. A gyerek szégyelli, ha megnézik azért, mert ő vagy a szülei egy másik, furcsa nyelvet beszélnek. Szerencsére én ezt gyorsan megoldottam, beszéltem magyarul akárhol. Cserkészekhez jártam, később magyar örményeknél dolgoztam.
Banális kérdésnek tűnhet, de mindkét regényedben, amely magyar nyelven is olvasható, a Silverben és a Naplemente szimptómában is, elmondasz egy történetet arról, hogy a hősöd hogyan lett író. Hogyan lettél író Argentínában?
Nagyon sokat olvastam. Verne, Dumas, Salgari és mások műveit elsősorban. Argentínában hétosztályos az általános iskola. Utolsó osztályos koromban elkapott valami hév, írni kezdtem egy regényt. Akkor még nem tudtam tökéletesen spanyolul, de valami arra kényszerített, hogy írjak. Észrevette a tanítónő, elvette, és nullással értékelte első írói tevékenységemet. (Argentínában, az általános iskolában, 0-tól 10-ig osztályoznak.) Másnap kijavítva visszakaptam a félkész regényemet, kitörölte a nullát, és azt mondta, segít nekem, ha akarom, de ezentúl csak otthon írjak. Később, a gimnáziumban, megírtam az első komolyabb novellákat. De lehet, hogy a legfontosabb ebben az egész írás iránti vágyban az, amit Sartre így fogalmazott meg: „Abból lesz író, aki frusztrált, vagy akinek frusztráló érzései vannak.” Én például orvostanhallgató voltam, fizikát tanultam és egy csomó olyan dolgot, amiről azt gondoltam, semmi szükségem nem lesz rá. Szerencsére mindent, amit tanultam, hasznosítani tudok.
A tárgyi tudást mindkét könyvedben nagy biztonsággal használod is.
Nem csak azt. Azt is tudom – megtanultam szerencsére –, hogy hova kell fordulni a tudásért. Azt, hogy honnan és hogyan szedjem össze az anyagokat. Amint azt is, hogy lehet egy száraz, tudományos valamiből érdekes irodalmi művet létrehozni. Ez már igazi mesterség.
Te emigránsnak tekintetted magad? Azért kérdezem ezt, mert az 56-os emigránsok között sok olyan író van, aki, ha nem kényszerül emigrációba, sohasem lett volna író, de az önkifejezés eszközére volt szükségük, hogy az identitásukat megőrizzék, és ez fontos volt nekik. Te gyerekként mentél ki, ennek ellenére élhetted az emigránsok életét.
A szerző további írásai
