Kőrössi P. József
A valahova tartozás vágya erősödik
Az emigránsprobléma nálam másképpen merült fel. Én Csehszlovákiát hagytam el gyermekként. Emigránssá akkor lettem, amikor Argentínából Kanadába menekültem. Argentínában nem emigránsként éltem, hanem gyerekként. Argentína egy befogadó ország volt, szemben Kanadával, amelyről ez nem mondható el. Argentínában engem, ahogy írom a Naplementében, lengyelnek hívtak, mert nekik minden európai lengyel volt. Amikor tisztázni akartam, hogy magyar vagyok, akkor azt mondták: ja, igen, hát persze, cigány vagy. Hol hagytad a hegedűdet? Akkor változott ez valamicskét, amikor az Aranycsapatot, Puskást és társait Argentínában is megismerték. Kanadában most is emigránsnak érzem magam. És azt is érzem, hogy nem fogok sokáig ott maradni.
Nem azért érzel így, mert Kanadába már felnőttként kerültél?
Valószínűleg igen, de mint már mondtam, Kanada nem befogadó lelkületű ország. Minden anyagi segítséget megadnak, de az más. Felnőttként érkeztem, nem ismertem annyira az angol nyelvet. A magyar már bennem volt, de az új nyelv olyan, mint egy invázió. A spanyol nyelvtudásom volt az egyetlen kincsem. Spanyol nyelvet tanítottam az egyetemen és a kanadai külügyminisztériumban. Spanyolul olvastam, éltem és írtam. Nekem a spanyolt kell megtartanom. A magyarral nem volt probléma. Rögtön megismertem egy vízipólós magyar fiút. Jó barátok lettünk, és ennyi nekem elég volt. Elkezdtem utazni újra. Argentínába többször visszamentem: ahogy mondják, újratölteni az elemeket. Nem tudom elmondani neked, hogy az én gyermekeim – egy fiam és egy lányom van – mit szenvedtek Kanadában, amit én Argentínában nem éreztem soha. Figyelmeztetett a kanadai követség főembere is, hogy gondoljam meg: Kanadában egy rasszista társadalomba kerülök.
Miért kellett elhagynotok Argentínát?
Argentínában 1976-ban katonai puccsot hajtottak végre. Újságíró voltam, eltűntek mellőlem az emberek, a munkatársaim. Tudtam, soha többet nem fogom látni őket. Megtalálták a holttestüket az erdőben, golyószóróval söpörték el őket. Miután elkapták az újságom tulajdonosát is, mi mást tehettem? Abban a helyzetben a szolidaritás meg a biztonság problémája éppolyan fontos volt, mint egy csomó más dolog. Az ember, az én szakmámban, nem dönt könnyen ilyen helyzetben. Elmentem egy rendőrkapitány barátomhoz. Megkérdeztem tőle, én hol vagyok, mi lesz velem. Rossz helyen vagy, mondta, legjobb, ha elhagyod az országot, s ha majd a katonák elmentek, visszajössz. Volt egy kanadai professzor, aki hajlandó volt garanciát vállalni értem és a családomért. Bementem a kanadai követségre, ahol azt kérdezték, menekült akarok-e lenni vagy emigráns. Azt kérdeztem, mi a különbség. Ha menekültként megyek, két évig ingyen élhetek, de minden héten jelentkeznem kell a lovas rendőrségen. Azt gondoltam, én nem vagyok bűnöző, inkább megyek mint normális emigráns. Tudták, hogy a helyzetem rossz, tudták, mi történik, ha maradok. Mire a katonák elvégezték a munkájukat és jött a demokrácia – amiben én nem nagyon bízok –, akkorra a gyermekeim tizenhárom és tizenöt évesek lettek, és azt mondták, nem akarnak Argentínában élni.
1956-ban tizenhét éves voltál. Hallottál a magyar forradalomról?
Igen, hallottam. Sokan jöttek Argentínába is, de nem a legkóserebbek, hogy úgy mondjam.
Hogy érted ezt?
Nem politikai menekültek, hanem bűnözők jöttek. Sok magyart kifosztottak, megloptak. Kanadában más volt a helyzet. Oda orvosok mentek, tudósok vagy féltudósok, biológusok, igazi emigránsok.
Van-e személyes kapcsolatod a magyar irodalommal, írókkal?
Nincs. Itthoniakkal egyáltalán nincs. Az egyetlen magyar író, akivel kapcsolatban vagyok, Stephen Vizinczey, aki Angliában él, angolul ír, és befutott. Hogy ez miért alakult így, nem tudom. Lehet, hogy azért, mert én mindig csak átfutok Magyarországon.
A szerző további írásai
2 / 5 
