Házak, utcák,
   terek, boltok,
lakótelepek
________________

 

Háztartási napló, 1989-2001

Kemény fedelű, fekete füzet: háztartási napló. Tizenkét éve egy fiatal, kétgyermekes tanárnő nyitotta meg azzal a szent elhatározással, hogy precízen, okosan gazdálkodó háziasszony válik majd belőle. Bevételek, tervezett kiadások, persze a hónap közepi elcsúszásokkal. Egy család élete számokban, a rendszerváltás utáni évtizedben.

1989 júniusában járunk. A Gorenje korszaka ez: Bécsből kocsik tetejére kötözve vagy a közeli Keravillból érkeznek a hűtőládák, a mélyhűtők, a telekkultusz, a háztáji gazdálkodás, a tervezhetőség szimbólumai. Egy fiatal tanárnő fellelkesülve a frissen vett mélyhűtő takarékossági funkcióin, háztartási naplót fektetett fel. A télire lefagyasztható zöldség- és gyümölcsfélék, készételek árát, receptjeit jegyezgette bele, no meg tervezett következő havi kiadásait. Az ő fizetése akkor 6900 forint volt, ehhez a férj havonta hozzátett 8000-10 000 forintot - átlagos viszonyok egy négytagú család számára. A fizetésnapon el is ment belőle benzinre 540, kávépénzre 100, könyvrészletre 230 forint. Aztán a piacon folytatódott (az aznap még) felhőtlen költekezés: egy trikó a hatéves kölyöknek 50, öt zsebkendő 50, a hároméves kislány melegítője 250 forintért. A Szedd magad! akciók virágkora volt ez: 20 forintért lehetett meggyet, cseresznyét szedni a fóti gyümölcsöskertben. Szedett is a család félmázsányit: cukorral, kiegészítőkkel együtt 1500 forintra rúgott a nagy téli eltevés. A közértben 250-300 forintok maradtak naponta: például tíz tojás ára 25, egy üveg olajé 30, két tejé 26 forint volt, egy cső főzni való kukoricát öt forintért lehetett venni.

A nyár a nagy kiadások ideje: a család tízéves Zsiguliját 3500 forintért vizsgáztatták, kétezer forintba került, hogy a két gyerek elkísérhesse az iskolai táborban nevelősködő anyukát. Húszforintos fagyi, ötvenforintos állatkerti kiadások is feljegyeztettek. Aztán ahogy szeptembertől jönnek a hétköznapok, már kevésbé részletes a háztartási napló: 400 forint ebédbefizetés, 550 forint napközi, az 53 négyzetméteres lakótelepi lakás rezsije fűtés nélkül 1500, fűtésszezonban 2000-2500 forint. Túlórákkal, pótlékokkal, némi emeléssel a tanári fizetés decemberre megközelíti a 9000 forintot.

Egy-két évig hiányosak a bejegyzések: a növésben lévő gyerekek, különmunkák, másodállások, továbbtanulás egyre időigényesebb, a háztartási precizitás épp nem olyan fontos. 1991-ben megjelennek a gyerekek első tanulmányi kiadásai: 1760 forintos angoltanfolyam, 6000 forintért az első használt, C 16-os számítógép. Nagy esemény a telefon: három részletben harmincötezer forintért kerül a lakásba, havonta újabb 500-1000 forint körüli kiadással. 1992-ben az anya - három helyről - összesen 20 000-25 000 forintos bevétellel számolhat, az apáé 15 000 körül megreked. A lakbér 2400 forint, a rezsiszámla 4200, a két felnőtt bérlete 900 forintba kerül, a havi benzinköltség 2000-2500 forintra nő. Napi bevásárlásokra 500 forintot terveznek, de ezt a hétvégeken rendre túllépik.

1989-ben még 15 000 forint alatt volt a havi családi költségvetés, 1993-ban már meghaladja a 35 000 forintot, de azért még belefér a rendszeres könyvvásárlás, újság-előfizetés, az 530 forinttal induló HBO, sőt megtakarítás is marad. Az önkormányzati lakás megvásárlásával 1994-ben új kiadási tétel a lakbér helyett megjelenő lakásrészlet és az egyre emelkedő közös költség. A négy BKV-bérlet már 3300 forint, az ebédbefizetések fejenként 1000 forint körüliek, a számlák 7500 forintot visznek el. A családi krach azonban mégsem ezek, hanem a családfő betegsége, munkanélkülisége miatt üt be. Egy kereset marad, a munkanélküli segély összege 5400 forintról indul, majd rokkantsági nyugdíj gyanánt 9000 lesz belőle. Megválnak a húszéves autótól, a kiadásokat lehetőség szerint visszaszorítják, megszűnnek a nagyobb kirándulások. Családi adósságok, kölcsönrészletek, kórházi kiadások, gyógyszerköltségek terhelik a havi költségvetést. Luxuskiadásnak számít a részletre vett gyerekbicikli, az egynapos árubemutatós út Bécsbe.

1997-ben kockázatos lépésről számol be a napló: saját cég alapításáról, kényszervállalkozásról. Az utolsó pedagógusfizetés összege 44 000 forint: innen szép a győzelem. A bt. alapítása 50 000 forintot visz el, és új kiadási tételek jelennek meg: ügyvéd, könyvelő, tb, szja, áfa, aztán, ha lassan is, de konszolidálódik a családi költségvetés.

Már az utolsó években járunk. A gyerekek középiskolások lettek, újabb tétel az osztálypénz, a különóra, az alapítványi díj, a nyelvtanulás. Jónak tűnik, hát megjelenik a lakáskassza, fűtéskorszerűsítésre a társasházzal együtt, lakásfelújításra külön. A napi kiadásokra 1000, utóbb már 1500 forintot kell szánni, a fűtés, a villany és a közös költség együtt több mint húszezer forint. A naplóban nincs nyoma könyvre, színházjegyre, kirándulásra szánt kiadásnak, ruhának, cipőnek is csak esetlegesen.

Az utolsó, 2001-es bejegyzések szerint időközben a közlekedés vált az egyik legsúlyosabb kiadássá: a gyerekek bérlete 2600, a felnőttek benzinköltsége 15 000-20 000 forint. A telefon munkaeszközzé vált, a számla ritkán kevesebb 10 000 forintnál, és három mobiltelefon is "eszi" a kártyákat, havonta általában egy-egy 2500 forintos feltöltés szükséges.

Új kiadás lett 1080 forintért a kábeltévé, 6000 forintnál tart a közös költség, egyenetlen, negyedévenként kiugróan drága, 16-22 ezer forint a lakásrezsi. A piaci árak nagyjából megtízszerezik a könyv legelső bejegyzéseiben szereplő 1989-eseket. A kiadási tételek rendre négy számjegyűek, és egyre kerekebbek: a családból már senkinek nincs ideje, hogy tételesen jegyezze az élelmiszer, egyéb háztartási beszereznivaló pontos árát, az ötletek, praktikák és receptek gyűjtögetése pedig már a régmúlté.

2001. augusztus 1.

Cs. Kiss Éva

 

 

Kis magyar vadkelet tavasztól őszig

avagy: a "széttépett" turista esete

Keleti pályaudvar, '93 nyara. Fiatalok és kevésbé fiatalok, külföldiek és magyarok, lányok, fiúk, "hölgyek, urak". Lehetnek úgy harminc-negyvenen. Egyentrikó virít rajtuk, rácsippentve a számozott, fényképes igazolvány. Ők a "runnerek". (Magyarul "futók", "futkosók".) Feladatuk: minél több hátizsákos turistát becserkészni, és rávenni őket, hogy ugyan már, töltsék éjszakájukat ebben és ebben a youth hostelben. (Youth hostel: olcsó diákszállás.)

•

Az ifjúnak, még ha reményteljes is, általában sosincs pénze. Így hát semmit sem vet meg, amivel pénzt lehet keresni. Egyik este, amikor már végképp és teljesen üres a zsebe, váratlanul felhívja régi ismerőse, és munkát ajánl neki: "Öreg, gyere holnap negyednyolcra ide, aztán majd elmondom".

Az ifjú, ámde reményteljes, másnap reggel persze odamegy. Az egyik patinás budapesti gimnázium diákotthonának kapujában, hatalmas sárga lepedő, rajta öles betűkkel: YOUTH HOSTEL. A recepción ismerős - a kialvatlanságtól véreres szemű - leány.

- A Viktort keresem. Hogy még alszik? Ő mondta, hogy ne késsek! - Viktor épp akkor ébred, amikor bekopogok. Üzlettársa, rejtői figura, kávéját kortyolgatja és üvölt valakivel.

Később, miután megtárgyalták a megtárgyalni valókat, "Simply the Best" feliratú pólókat és igazolványokat vételezünk. Irány a Keleti. (A baj csak az, hogy még most sem értem, miről is van szó tulajdonképpen.)

- Na, szóval - kezdi útközben Viktor - az a helyzet, hogy egyre keményebb itt. Rajtunk kívül van még öt cég, akik mind kinn vannak. Rámenősnek kell lenni. Nagyon fontos, hogy meglegyen a turista. Fogd meg, és aztán nehogy elengedd nekem! Egyszóval, megfogod a turistát, egyből odaadod neki ezt a prospektust, és beszélsz, egyfolytában csak beszélsz. Ha jó vagy, rögtön viheted a buszhoz. Ha később érsz oda, mármint a turistához, akkor addig nincs duma, amíg a konkurencia nyomul, aztán lehet.

- Ennyi - veti közbe "Summer" Ottó, az üzlettárs. - Az araboknak pedig csak a szájuk nagy. (Később bebizonyosodott, hogy optimizmusa nem ismer határokat.)

•

Keleti, nyolc óra.

Nagy nyüzsgés, szokásos pályaudvari életképek.

A tömegből kilógnak a runnerek. Hangosan üdvözlik egymást, most még nem számít, ki, melyik hostelnek dolgozik.

A bécsi gyors késik, a hangulat "fokozódik". Amikor a hangosbeszélő végre közli: "...kérjük a vágány mellett vigyázzanak!" - elkezdődik a harc.

A runnerek megfeszített figyelemmel vizslatják a vagonokat. Ki látja meg először az elsőt? Füttyök és kiáltások. Az egy céghez tartozók jeleznek egymásnak. A főnök áll egy padon és vezényel. Előre, hátra, figyelj, ott, középen. A runner, a nevéhez méltón, rohan a vonat mellett már az ablakon keresztül a kiszemelt "áldozathoz".

A pokol akkor szabadul el teljesen, amikor az ajtókban megjelennek a hátizsákosok. Roham! - Júsz hosztel, jee, Elotof fríszörvíz, ondiszentr. A szerencsétlen turista azt sem tudja, hova csöppent.

A runnerek egymást túlordítva magyarázzák, miért ők a legjobbak. Egy középkorú közel-keleti kiveri földije és egyszersmind konkurense kezéből a prospektusköteget. Nyílik a bicska a zsebben, a turista el. De nem menekülhet. Van még cég a placcon.

•

Fél nyolctól fél nyolcig négy, fél nyolctól éjfélig öt kiló. A fejpénz egy kiló. Ha ügyes vagy, naponta akár 10-15-öt is begyűjthetsz. Az már két ezres, de nagyon ritka, hogy bejön. Kevesen jönnek, azok sem csoportosan. A kínaiakkal pedig ne kezdj! A múltkor is három órán át győzködtem egy adagot, és a végén meglógtak! - meséli a 16 éves és nagyon bájos újdonsült "munkatársnőm". Két hete van itt, de már mindenkit ismer. És a puszi a legkevesebb...

•

Este hat felé már fáradnak a runnerek. Fogy a sör, egy-két feles is lecsúszik. Mindenki ingerlékeny. De pofon még nem csattant. A "mi" sofőrünk, aki egy ócska Roburral szállítja a turistákat, most ért vissza a következő etapért. Szeme alatt óriás fekete karikák. Vezetés közben beszél, motyog, szentségel. Természetesen mindezt fantasztikus sebességű taxis tempóban teszi. A külföldi kapaszkodik és élvezi (vagy nem). A lényeg, hogy őt már megfogták, és a youth hostelben alszik. (Legalábbis kifizeti.)

•

Bean, az amerikai. Harminchét éves és világcsavargó. Amúgy szakács, de ezt a hivatását csak a legritkább esetben gyakorolja.

Együtt kezdtünk reggel. Ő szállásért és kosztért csapott fel runnernek. Együtt röhögtünk azon, amikor az épp érkező vonatról egy, azaz egy szál turista próbált lekászálódni, ám a művelet cseppet sem volt egyszerű. Tudniillik vagy harmincan nyújtották felé papírjaikat, ötvenféle dolgot üvöltve angolul, németül és oroszul. Mindezek tetejébe valaki még a taxiját is felajánlotta.

1993. augusztus 3.

Vajna Tamás

 

 

Budapest, Budapest, te csodás

Budapesti illetőségű lakosnak budapesti városnézésre befizetni kettőezer-négyszáz forintot, valljuk be, eléggé perverz dolog. Itt van mindjárt a busz. Az a nyugati fajta, amelyikben leginkább osztrák nyugdíjas háziasszonyokat látni, fénylő orcával, dirndliben. Az ember, miközben zsebében még ott vigyorog a BKV-bérletképe, ledobja magát a hűvösben a plüssre, és nézi, hogyan kapaszkodnak a melegtől és egymástól kiborult bennszülöttek a kis kék Ikarusokban. Gyönyörű.

A gépasszony hangja

Az idegenvezető kiosztja a fülhallgatókat. Tizenkét nyelven megy majd a szöveg egyszerre. Egy gombot kell csavargatni az előttünk lévő üléstámla hátulján, aszerint, ki melyik nyelvet választja. Ezzel később még többször elszórakozom: különösen a svéd érdekes meg a héber, most azonban a magyar nyelvet jelző H betűre hangolok. Valami hetvenes évekbeli sláger szól, olyasféle zene, mint amilyen régen ment a tévében, amikor két műsor között öt percig a pontos időt mutatták.

Óra harminckor indulás. A sofőr kínlódik egy kicsit a Roosevelt téri kanyarban, aztán ráhajt a József Attila utcára, ahol a fülhallgatóban megszólal a gépasszony és elmondja, hogy az Erzsébet, azelőtt Engels térről indulnak a távolsági buszok, plusz itt találkozik a három metróvonal. Az utca végén kissé lassít a busz, az utasok megpróbálják valahogy elcsípni a Bazilikát, de a környék leszázalékoltjainak és nyugdíjasainak törzshelye, a Carmen ebből a szögből jobban látszik. A következő stáció az Opera és a Balettintézet, jobbra lenn, a járdán, egy másfél tonnás Mercedes árnyékában hajléktalan-forma ember próbál begyömöszölni valami papírfélét egy jutazsákba. Szép napunk van, visszanézve látom: sikerült neki.

Az Oktogon az egy nyolcszögű tér, amely a Nagykörutat metszi. A Nagykörút helyén először egy velencei típusú csatornát akartak építeni, de túl sokba került volna, így motorcsónakok helyett most villamost használunk. Az Andrássy utat először Sugárútnak nevezték, aztán Sztálin útnak, majd egy rövid ideig Magyar Ifjúság útjának, később Népköztársaság útjának, hogy most ismét Andrássy útnak hívhassák. Balra, a hatvanas szám alatt - mondja a fülhallgatóban a gépasszony - működött az ÁVH, vagyis a hajdani titkosrendőrség. Megborzongunk.

(Klári, az idegenvezető azt mondta, hogy sok turistát izgatnak az ötvenhatos események, kíváncsiak, ki volt Nagy Imre. Néha pedig azt is meg szokták kérdezni, hogy mi az a sok lyuk a házak falán. Klári ezt is elárulja nekik: belövések.)

Összefut a nyál

Lassan elérjük a Hősök terét. A busz lassan körbehajt.

(Közben Klári azt mesélte, hogy hétvégeken, amikor van idejük megállni, a zsebtolvajok rendszeresen kifosztják a turistákat, akik utána megesküsznek rá, hogy többet ide az életben nem jönnek. A turisták viszont időnként lenyúlják a fülhallgatókat, sőt az egyik a múltkor elvitt egy fejpárnahuzatot. Jó ízlése lehet, a huzatra szép nagy betűkkel rá volt nyomtatva, hogy Volán.)

A Városligetbe érünk, ahol hajdan királyok vadásztak vadlibára, ma pedig pitbulltenyésztők hajtják a macskákat meg az óvodásokat. Balra a híres Gundel. Hirtelen hangokat hallok: körös-körül összefut a nyál a szájakban - nem csoda, lassan ebédidő van.

(Klári megjegyezte, hogy a németeket elsősorban az evés és az ivás izgatja ebben a városban. A tiszta forrást keresik, olyan vendéglőket, ahol a budapestiek szoktak enni. Klári olykor nehezen érteti meg velük, hogy a budapestiek legtöbbje nem szokott vendéglőben enni.) Megyünk tovább.

Előbb a kontinens első állatkertje jön, amely még arról is híres, hogy ennél északabbra már nincs is víziló, aztán a kontinens legnyomorultabb vidámparkja. A Vajdahunyad vára-Városligeti tó vonalon nyomulunk tovább, jobbra a végtelenségig lepusztult Széchenyi fürdő, aztán újra a Hősök tere, majd a Dózsa György út. Beljebb hatolva kiderül, ezt a negyedet azért hívják Csikágónak, mert pont olyan gyorsan épült fel, mint az észak-amerikai nagyváros. Bevallom, én eddig másképp tudtam.

A Keletiből nyugatra

Thököly a Habsburgok ellen harcolt, Rákóczi pedig Thököly unokája volt, és ő szintén. Ez a harc különben még jóval később, a Kossuth téren is tartott, s csak igen sokára, valahol a Szabadság téren ért véget. Baross Gáborról mint a vasúti tarifarendszer kidolgozójáról külön megemlékezik a szpíker. A Keletiről megtudom, hogy ez Budapest főpályaudvara, ahonnan nyugat felé mennek a vonatok. A Grand Hotel Hungáriáról is szó esik: ez a város legnagyobb szállodája, ezren tudnak benne aludni. Csak ki ne nyissák az ablakot.

Wuppertal is szép...

Elhajtunk a Nemzeti Színház hűlt helye mellett, az EMKE jól látszik, a Maximot viszont eltakarja a programban egyáltalán nem szereplő Burger King. Jól megnézzük első kórházunkat, a Rókust, az Uránia mozivá züllesztett Alhambra mulatót, a Ferenciek templomát, aztán ráhajtunk a Sissyről elnevezett Erzsébet hídra. Jobbra az isteni panoráma; egy kicsit mindig elszorul a torkom, ha meglátom. Figyelem a többieket, rájuk hogy hat, de semmi különös. Wuppertal is biztos szép. Szemben szegény Gellért püspök a vízesés tragikus útját szimbolizálja. A szöggel kivert hordónak, amiben legurítottuk, viszont hál istennek már van némi hatása. Szögek kellenek ide.

(Kláritól egyébként megtudtam, hogy vannak, akiket még a szadi sem izgat eléggé. Főleg az olaszok és a spanyolok ilyen közönyösek, legtöbbjük csak akkor jön lázba, amikor ráveti magát a szuvenírárusokra.)

Utunk a világ legszebb szivattyúháza, a csinosan rendbetett Várkert kioszk felé és a szemmel láthatóan órákon belül széteső Ybl-bazár felé visz. Az egykori Ifjúsági Park láttán semmi más nem jut az ember eszébe, csak az iszonyú pusztulás, miközben a fülhallgatóban pompás pavilonokról és fenséges freskókról beszélnek. Skizofrénia. Felkaptatunk Hunyadi Jánoshoz, akiért delente a harang szól. A Várnegyeden éppen csak áthajtunk; persze jó lenne megmutatni a turistáknak - mondta a busz sofőrje később -, csak sajnos nem lehet. Van ilyen. A Dohány utcai zsinagógát is illene megmutatni, hiszen egyre több az izraeli látogató, akit érdekelne, de az eszeveszett forgalom miatt oda is képtelenség eljutni. A Gellért-hegy felé tartunk, amely régen boszorkányok tanyája volt, és a Citadellánál tíz perc szünetet kapunk. Cigi, vécé, szuvenír. Az egyik vendég felfigyelt arra a szövegrészre, hogy "ami Párizsnak az Eiffel-torony, az Budapestnek a Halászbástya", és most szeretné megtudni, hogy mi van abban a Halászbástyában. Mondja az idegenvezető, hogy semmi, csak egy étterem. A vendég mindenesetre felíratja magának, hogy tizenhatos busz.

Elhagynak ezt-azt

Visszafelé haladva tudomásomra jut, hogy a Tabánban régen szerelmespárok andalogtak, de lebontották, mert dohos volt. A Krisztinába érve németül hallgatom meg a régi pesti tréfát, hogy aszongya, az Alagutat azért építették, hogy esőben legyen hová betolni a Lánchidat. A vendégek pár méterrel odébb megfigyelhetik, hogy tényleg nincs nyelvük a lánchídi oroszlánoknak. A hajléktalanoktól megtisztított Batthyány tér érintésével a Margit-hídhoz megyünk, közben megmutatják az Országházat, ahonnan csak helikopterrel tudtuk lecibálni a vörös csillagot. Érdekes, hogy a németek milyen érdeklődéssel hallgatják, hogy a németek mind a nyolc hidat felrobbantották. A Szabadság téren a szovjet emlékművet is megnézhetik. Még egy pillantás a Bazilikára, és már vissza is érkeztünk a Roosevelt térre. Ránézek a csuklómra, jól mondták, tényleg két óra hosszat tartott a körút.

(Klári mesélte, hogy a turisták időnként elhagynak ezt-azt. Ő például egyszer talált egy levetett zoknit. De ez még semmi, mert a buszsofőr egy komplett felsőhidat talált az ülés alatt: a vendégek néha elalszanak és olyankor előrebukik a fejük.)

1996. július 2.

Bárkay Tamás

 

 

Belle signorine? Schöne frauen? Sex show?

A Váci utca egyik arca: diszkrét konzumhölgyek, utcalányok, pénzváltók

Továbbra is látni nagy köteg papírpénzt számoló embereket éjszaka a Váci utcában, nem hiányoznak az utcalányok és a konzumnők sem. Lépten-nyomon a bárokba, erotikus műsort kínáló klubokba invitáló férfiakba botlik a sétáló. A változás mégis szembeötlő: erőszakosságuk, rámenősségük már nem a régi, diszkrétebbek lettek a Váci utca éjszakai munkásai.

- Guten Abend! - fogadja óriási mosollyal a Kígyó utca felől a Váci utcába forduló idős, jól öltözött urat egy bár bejáratánál álldogáló férfi. Háta mögött a kirakat sötét üvegtábláján át meztelen nő körvonalai rajzolódnak ki, amint vonzónak szánt táncát járja. A külföldi nem látja ezt, fogadja a kedves köszöntést, és barátságosan rámosolyog az emberre. Több se kell neki: cinkosan rákacsint a turistára, és megkérdi:

- Erotik Show? Striptease?

Így fogadják a Váci utcában a jól öltözött férfiakat.

A külföldi arcára fagyott mosollyal utasítja el az invitálását. Sokan azonban nem állnak ellen a csábításnak, hiszen ötvenméterenként látni az erotikus műsorokat kínáló klubok embereit. Szinte észrevétlenül állnak egy-egy villanyoszlop mellett, vagy sétálnak a tömegbe vegyülve. Aztán egyszer csak odalépnek a kiszemeltekhez. Emberismeretük példátlan: ránézésre tudják, kinél miként érdemes próbálkozni. A Régi Posta utca közelében például egy fényes öltönyt viselő nyurga, fiatal férfi ácsorog.

Nézi az embereket, és kivétel nélkül csak külföldieket állít meg, már méterekről az anyanyelvükön szólítva meg őket; olaszul, törökül, németül, angolul hadarja szövegét.

- Csak a magyarral van picike baj, nem itt születtem. Romániában - mondja, és szeme sarkából máris figyeli a két közelgő turistát.

- Ciao! Belle signorine? Sex show? - érdeklődik határozottan, de nem erőszakosan. Lépked a férfiak mellett, s zakójából prospektust varázsol elő szempillantás alatt. Bizonytalankodásként értékeli a hallgatást, és rátesz még egy lapáttal. Aztán az egyik turista mégis megrázza a fejét, köszöni, nem. A hívogató azt mondja, grazie, és máris odalép az éppen szembejövő két másik külföldi férfihoz:

- Guten Abend! Schöne Frauen?

A Vörösmarty térig egymást érik a bárok emberei, este nyolctól hajnal háromig dolgoznak. Nem erőszakosak, legtöbbször hozzá sem érnek a megszólítotthoz, és az elutasítás legapróbb jelére befejezik mondókájukat. Nyoma sincs a két oldalról átkarolt, a bár bejáratáig vezetett - és megvezetett - turistáknak.

Látni viszont korzózó hölgyeket. Nagyon rövid szoknyákban, mélyen dekoltált felsőkben. Párosával gyönyörködnek az éjszakai Váci utcában órákon át. Viszont kizárólag a Pesti Barnabás utca és a Vörösmarty tér közötti szakasz érdekli őket, ott járkálnak ide-oda. A Váci utca megszállottjai. De az is lehet, hogy prostituáltak. Jobb esetben konzumnők.

Kacér pillantással méregetik a szembejövő férfiakat. Tüzet kérnek tőlük, egyikük a táskáját ejti véletlenül egy középkorú ember lábára. Egyszerre hajolnak érte. Először a mutatós mellekkel, majd, mint a romantikus filmekben, a nő pillantásával találkozik a férfi tekintete. Lassan felveszi a retikült, nyújtja a nő felé, szemét le nem véve róla. Kétség sem férhet hozzá, szerelem szövődött. Előtte talán isznak valamit.

- Azok csak itatósak - mondja a pincérfiú, akinek két éve volt arra, hogy megtanulja a sétálóutca mindennapjait. Szerinte kétféle lány dolgozik ott.

Egyikük sok pénzért, talán ötvenezerért, százezerért ágyba viszi a férfiakat, másikuk viszont csak itat. Beülnek a legközelebbi bárba, és kortyolgatnak. A férfi saját magát is elbűvölő vonzerejének és szép partnerének örvendezve, a hölgy pedig munkaként, forgalomjavító intézkedésként kortyolja a méregdrága koktélokat.

Az sem baj, ha elfogy a pénz: kapualjban, sarkokon lehet látni embereket, akik percenként számolják át a markukban éppen csak elférő pénzköteget.

A fal felé fordulva pergetik ujjaik között, de azért úgy, hogy aki akarja, észrevegye őket.

Bárba hívók, konzumnők, pénzváltók - a Váci utca egyik arca.

A gyerekkel, feleséggel korzózó családapák ebből keveset látnak. A kávézókban vidám társaságok iszogatnak, az utcán egymást fényképező emberek bohóckodnak, a tömegben pedig olykor felbukkannak nagyon-nagyon nyáriasan öltözött, csinos nők, öltönyös férfiak - de hát miért is volna ez szokatlan Budapest belvárosában?

A pincérfiú azt mondja, semmi sem változott: továbbra is ott vannak a prostituáltak, a konzumnők, a csencselők, a lehúzós bárok. Szerinte amíg a jómódú, de már pocakos középkorú férfiak elhiszik, hogy szőke hajú, kilencvenötös mellbőségű huszonéves bombázók egy másodperc alatt beléjük szerethetnek, nem is változik semmi. Aztán kijavítja magát: annyi azért változott, hogy diszkrétebbek lettek a Váci utca munkásai.

Már nincsenek annyira szem előtt, de azért most is kéznél vannak.

2001. augusztus 3.

Boda András

 

 

Hintón járók a Margitszigeten

Utasra vár Szellő, Tündér és a fiákeres

Megejtő életkép: hollandus leánykák rajongva simogatják, lapogatják a szép fehér (hozzáértőknek: szürke) paripákat, hogy aztán családostul kibéreljenek egyet a bringóhintók, vagyis a dupla, azaz bi-biciklik közül. A fiákeresek mit tehetnek egyebet, jó képet vágnak megcsalatásukhoz, és dicséretükre legyen mondva: a lovakkal barátkozgatókat továbbra sem hessegetik el.

Krúdys színhelyen, Óbudán kezdett fiákereket futtatni Tóth Jánosné - azóta már szigorúan családi, a férj és a feleség által jegyzett - vállalkozása, a Hintó Gmk. A századeleji hangulatoknak és a kocsikázni vágyóknak azonban nem akaródzott visszatérniük a Fő térre. ("Halott hely" jellemzi Tóthné.) Hintósék ezért hamarosan a Margitszigetre telepítették lovaikat.

Majdnem eredeti, bár síntől független, s egy operettszínésztől bérelt, ötven utasra méretezett omnibusz elé fogva őket. Az első, Tóthné jellemzését használva, tűrhető szezont azonban igen gyenge követte. Ismét a fiákerre tettek hát, s azóta, ötödik éve kitartanak mellette.

Nem könnyű engem lerázni, addig jártam a nyakukra, amíg meg nem kaptam az engedélyt, mondja Tóthné, s jelzi, hogy (míg a döntés joga a fővároshoz nem került) időnként a kerületi bürokráciával is hadakoznia kellett. Az üzletmenet persze most sem az igazi, legyint, és ezúttal valószínűleg nem a vállalkozók szokott sirámainak egyikéről van szó.

Mert hosszas beszélgetésünk alatt (holott sokan kószálnak erre) a Hintó és a kérdezgetés elől ügyesen kitérő konkurencia két-két, lófogatú bérkocsija végig a droszton marad, a lovak pedig unalmukban egyik lábukról a másik háromra állnak.

Ha a tapasztalásból indulunk ki, akkor újpesti szódásoknak és erdélyi agronómusoknak az átlagnál nagyobb az esélyük arra, hogy fiákeresek legyenek.

Tóthék a szódásságból indultak gmk-t alakítani. "Eleinte ellene voltam, aztán csak-csak engedtem a férjemnek, aki nagy lóbolond, nyolcéves korában kapta az elsőt. Most meg már én sem tudnám elképzelni nélkülük..." tesz szemérmes vallomást a feleség.

Tóth úr kovács, patkolókovács és kocsigyártó is; az itt parkoló, egyenként milliót érő két hintót is maga készítette. Hintó, mert bizony afféle öszvér inkább az ilyen kocsi. Két ló húzza, tehát fiáker; a felhúzható tető viszont az egyébként egylovas konflis sajátja. Hagyományos szépségűek az ívek, a formák, a sallangok, ám e furcsa kornak is megfelelnek a hintók: akkumulátor táplálja a világítást, az indexet (!), természetesen gumirádlis a kerék, és nem hiányzik a másik kötelező tartozék, a farzsák sem. (F-fel, hiszen a felfüggesztés helyére, nem pedig a zsák tartalmára utal az elnevezés.) Lovakról lévén szó, a kisdolog sem elhanyagolható mértékű, ám Tóthné szavaival: "Nem tehetek rájuk Liberót".

Mire kell figyelniük még? - kérdezem, és Tóthné sorolja:

Amire az utas, mielőtt dönt, vagyis, hogy tiszta-e a ló, a kocsi és bizony arra is, kiféle-miféle ember ül a bakon. Főnökasszonyi követelmény a fehér ing, a mellény, a kalap és a jó modor. Hintóéknál évek óta erdélyi magyarok dolgoznak.

Amikor félve érdeklődöm, ezt leírhatom-e, öntudatos igen a válasz, mondván, hogy a lehető legszabályosabban alkalmazzák őket.

"Még elbízzák magukat" tréfálkozgat Tóthné, de azért csak kiböki, hogy tisztességes, becsületes, józan életű férfiak valamennyien. A végül így mégis szembe dicsért urak egyike az árpástói illetőségű Budai András agrármérnök, aki a romániai téeszkorszak kimúltával kötött ki a Hintó lovai (most éppen Tündér meg Szellő) és Budapest mellett. Ő meséli, hogy a nagyvárosi forgalomban nekik talán még jobban oda kell figyelniük mindarra, amit tesznek, mint egy buszsofőrnek. Mert bár fiákerbe csak olyan lovat fognak be, amelyik békés természetű, eltűri, hogy idegenek tapogassák, és nem rúgja meg azt sem, aki a marját fogdossa, ám azért a római-parti telep és a Margitsziget közötti távolság megtétele nem mindig sétagalopp.

Rendszerint ügyelnek rájuk az autósok, de csak-csak akad köztük olyan, aki szorosan rátapad a hintóra, dudál, türelmetlenkedik, nem számolva azzal, hogy megriadhatnak a lovak. Akkor pedig isten őrizze azt, akinek az útját keresztezik! Szerencsére komolyabb balesetük még nem volt, mondja András, és már indul is, hogy új vendégekkel végigkocsikázzon a sziget árnyas útjain, fejezhetném be másutt jól bevált fordulattal ezt az írást. Ha a valóság másként nem akarná. Mert bár jócskán elszaladt az idő, utasból épp csak annyit látni, mint holdvilágból.

1995. július 7.

P. D.

 

 

Ideges úr utazása a Hűvösvölgytől
egészen a Széchenyi-hegyig és vissza

Van-e szebb dolog egy könnyű, őszi úttörő-vasutazásnál? - tettem fel magamnak a kérdést, amikor világossá tették számomra, hogy nem úszom meg úttörő-vasutazás nélkül. Szűken számolva is minimum két tucat szebb dolog van - válaszoltam hamar -, viszont számtalan rondább is, mint például mezítláb aszfaltozni, csavaralátétre ráharapni vagy hideg, zsíros párizsiszeleteket az arcunkra helyezni. Tehát akkor már inkább az úttörő-vasutazás.

A Hűvösvölgyből készültem indulni, azzal a tervvel, hogy majd a Széchenyi-hegyi másik végállomásnál a Körülvizelősnek vagy Csillagnak is nevezett Kőbüfében magamhoz veszek valamit, s majd úgy jövök vissza. Ami a Hűvösvölgy környékét illeti, itt jó vigyázni, az egyik kocsmában ki van írva, hogy milyen sört mérnek, és ez jól is hangzik, viszont amit valójában csapolnak, az még csak nem is emlékeztet az ilyen néven máshol csapolt sörökre, mi több, egészen másra emlékeztet. A másik kocsmáról csak annyit, hogy ott meg nem volt kávé, persze lehet, hogy így volt jobb mindenkinek. Mindenesetre nem ártana kimenni hozzájuk egy redőnyhúzóval, és addig ütni őket, amíg meg nem ígérik, hogy megemberelik magukat. Az úttörővasút végállomása alatti vendéglőre viszont nem lehet különösebb panasz, egyetlen túlkapást tapasztaltam csupán: néhány, magát igen előkelőnek tartó fővárosi étteremhez hasonlóan itt is műanyag bútorokra akarják ültetni a vendégeket.

A pénztárban tizennégy éves forma gyermekvasutas legényke álldogált, kissé nehezen jutottam dűlőre vele, de aztán jött egy néni. Gondoltam, hogy feljelentem nála a gyereket, de tekintve, hogy jó napom volt, elálltam szándékomtól. A néni adott egy menetrendet meg egy retúrjegyet, ami pont olyan volt, mint a régi MÁV-jegyek, csak zöld, meg át volt húzva rajta a huszonhat forint és kézzel rá volt írva, hogy száz. Bőven maradt időm a következő vonat indulásáig, így betértem az úttörővasút múzeumába.

Itt két felső tagozatos gyermeklány fogadott, felbukkanásomtól szemlátomást meglepődve. Harminc pénz volt a beugró, mialatt körülnéztem, kintről beszűrődött a viháncolásuk. Megfordult a fejemben, hogy felképelem őket, de aztán arra gondoltam, hátha mégsem ők vihognak, hanem valami civilek, így aztán ha kimennék, lehet, hogy két ártatlan bakfist vernék cipóra. Tehát hagytam az egészet, inkább elmélyültem a tárgyak tanulmányozásában. A mozgalmi hangulatot idéző relikviák közül számomra egy naplóbeírás volt a legérdekesebb, amelyből megtudtam, hogy esett, amikor Egyed Gizella, IV. raj, V. őrsbeli pajtás először vonta le a zászlót. Így: "...Este mindig az a pajtás vonja le a zászlót, aki a legjobban dolgozott. Mindig igyekeztem, hogy ezt elérjem és most sikerült is elérnem célomat." Ezenkívül nagyon tetszett még a Kis vasút című dalosfüzet, zene Forrai Ernő, vers Lóránd György, kiadta Zipser és König, Budapesten.

A vonaton majdnem verekedni kellett a helyekért. Még jó, hogy csak majdnem, mert, bár nem tartozik a tárgyhoz, a verekedés inkább csak verés, ha én igazából belelendülök. Pár gyomrossal két perc alatt kiürítettem volna a kocsit. A nyitott szakaszban akartam utazni, hogy mint egy komor, belkerületi utca lakója, a lehető legközelebb legyek a természethez, melyet szinte elfeledtem. Hanem az utazás, az gyönyörű volt. Ismerősöm mondta, hogy régebben néha állatokat is lehetett látni ezekben az erdőkben, meresztettem hát a szemem, hátha jön legalább egy nyúl, de semmi sem jött, csak nagy sokára egy Skoda. Később inkább az avart kezdtem el figyelni, hátha van benne joghurtosdoboz, centrumos szatyor, elhajított döglött macska, de megint semmi. Ennek viszont nagyon örültem, mert én bizony akkor szeretem a természetet, ha tiszta, ellenkező esetben ugyanis a Kun Béla teret szeretném. Szóval az utazás tényleg gyönyörű volt, különösen az erdő, ahogy a kedvesen mosolygó októberi nap aranyló sugaraival lágyan végigsimította a haldokolva is gyönyörű, kócos fákat, borzas bokrokat.

Harmadjára a jegyvizsgálót kezdtem el figyelni. Úgy néztem, hogy ő ezt semmiképp se vegye észre, mert féltem, hogy ha észrevenné, nem viselkedne eléggé természetesen, és akkor mi lenne ezzel a valóságot tökélesen visszatükröző beszámolóval, amelyre úgy készültem. A jegyvizsgáló szintén tizennégy éves lehetett, bár ki tudja, láttam olyan embert, akit ötvenöt évesnek gondoltam, és kiderült, hogy csak harmincöt lesz, bár igaz, az nem vasutas volt. Nos, ahogy leskelődtem, elégedetten nyugtáztam, hogy a fiú tényleg komolyan veszi a munkáját, jegyet osztott, pénzt kasszírozott, nyitotta-csukta az ajtót, ahogy kell. Egyedül a tisztelgése volt kissé bizonytalan, olyan furcsán széttárta az ujjait, mintha inkább csak szemellenzőnek akarná használni a kezét. Eszembe ötlött egy pillanatra, hogy szólni kéne a főnökének, nézzen a körmére, mert a tisztelgés az legyen tisztelgés, de aztán úgy döntöttem, mégse rontom el a kedvét. Más baj különben nem volt.

A vasút háromnegyed óra alatt tette meg a tizenkét kilométeres utat, ami negatív Guinness-rekord lehetne, ha nem a bámészkodás lenne a lényeg meg a hangulat. A Széchenyi-hegyi állomásnál megint van egy étterem, amely a Csúcs vendéglő nevet kapta. Úgy tűnt, hogy a húsz évvel ezelőtti állami vendéglátóipar hangulatát olykor vissza-visszasírók - magamat is közéjük sorolom - kellemes menedéket találhatnak itt, igaz, azt, hogy a konyhában mi zajlik, nem tudom, mert mint már említettem, a Kőbüfében szándékoztam elkölteni ozsonnámat.

A Kőbüfében véres hurkát rendeltem mustárral. A hurka ragasztóval átitatott, vékony zsírpapírba burkolt fűrészpor benyomását keltette, viszont a mustár jó volt. A mellettem ülő ember sült kolbászt evett uborkával, kérdeztem, hogy az milyen, mire ő azt mondta, életének egy régebbi korszakában rendkívül sokat szenvedett, úgyhogy most, amikor jobban megy a sora, miért panaszkodjon állandóan.

Dolgom végeztével szépen visszaballagtam a végállomáshoz, ahol luftballont vettem ötven forintért. Megint csak nem tartozik a tárgyhoz, de orvosom azt tanácsolta, hogy gyengécske tüdőmet léggömbfújással kúráljam.

A visszaúttal viszont nem volt szerencsém. Csak vártam, vártam, de vonatom nem jött. Fél óra után már hallucinálni kezdtem, többször úgy tűnt, mintha már hallanám a mozdony füttyét, pedig nem. Igaz, ahogy így visszagondolok, addigra már vagy harmincadszor fújtam fel a léggömböt. A járat egy óra késéssel érkezett meg, állítólag lerobbant a motor, ami igaz lehetett, mert két mozdony húzta be a vonatot az állomásra. Kíváncsi lennék, ki a felelős ezért.

1996. november 1.

Bárkay Tamás

Újpalota, a várossá nőtt lakótelep

Harmincéves a megvalósult makett - Szép, új otthon vadidegen szomszédokkal, nagy távolságok, örökös cipekedés

A kerület és a főváros korabeli vezetői, tervezők, kivitelezők, szociológusok, városkutatók és néhányan az első beköltözők közül vettek részt azon a tudományos konferencián, amelyet nemrégiben rendeztek Újpalotán a lakótelep fennállásának harmincéves jubileuma alkalmából. Az előadásokból egy Zalaegerszeg nagyságú város születésének és várossá fejlődésének története bontakozott ki.

Tízemeletes házak szalagjai szegélyezik a négysávos, forgalmas utakat. A védett belső parkok közepén négyszintes lakóépületek karéjában gyermekintézmények. Újpalota, a megvalósult makett, a mesterséges város, a szociológiai fogalommá lett lakótelep immár harmincéves.

Egy 1955-ös térképen még zöld folt látható Újpalota helyén. A Páskom dűlő kukoricásai, vizenyős-zsombékos parlagföldek, füzes turjánosok húzódtak itt, egy felszámolásra ítélt régi temető mellett. Pestújhely és Rákospalota határában jelölték ki egy új városrész, a tizenötezer lakásos lakótelep helyét.

A hatvanas évek kiáltó lakásínségét (okai között a családszerkezet átalakulása, az iparosodás, a meglévő állomány siralmas állapota) tömeges, házgyári lakásépítéssel igyekeztek enyhíteni. A lebontott barakkok, kolóniák helyére emelt kisebb lakótelepek azonban nem növelték elég hatékonyan a lakások számát, hiszen először a korábban ott élőket kellett elhelyezni. Újpalota volt az első, úgynevezett zöldmezős beruházás, ahol nem volt szükség lakóházak szanálására, nem kellett kerülgetni meglévő létesítményeket. Ezért a feladat nemcsak lakóházak építése volt, hanem a városi igényeket kielégítő közműhálózatot, oktatási, egészségügyi és kereskedelmi ellátórendszert is ki kellett alakítani. A tizenötezer lakás mellett száznegyven iskolai tantermet, ezeregyszáz óvodai és hétszáz bölcsődei helyet, orvosi és fogorvosi rendelőket, postát és közérteket építettek. A kopár területen Zalaegerszeg méretű város született.

Az Újpalota építésére vonatkozó pályázatot Tenke Tibor Ybl-díjas, Mester Árpád és Callmeyer Ferenc nyerte el. Tenke Tibor városias, utcaszerű elrendezésben gondolkodott. Az eredeti elképzelés az volt, hogy az új városrészt egy nagy útkereszteződés mentén építik fel. A Nyírpalota (korábban Hevesi Gyula) út és a Páskomliget-Zsókavár utca a Fő téren keresztezi egymást. A főútvonalak mögötti csendes, zöldövezeti, védett területeken pedig a nagycsaládosok lakóparkjai és a gyermekintézmények kaptak helyet. A terv kiegészült a mai Drégelyvár, Neptun utcai, Erdőkerülő úti házsorokkal, így a tervezett tizenkétezer lakás helyett tizenötezer készült el. Nem valósult meg viszont a Fő térre tervezett városközpont, mozival, művelődési házzal, áruházzal. A mennyiségi elvnek esett áldozatul az az ötlet is, hogy a szalagházak földszintjén üzletek, szolgáltatók sorakozzanak. Helyükön szintén lakásokat alakítottak ki.

A tömbök szürkesége ellenére mozgalmasabbá, változatosabbá tették a telepet a különböző magasságú és jellegű épületek. "A házgyári technológiában sokan az építészet halálát látták - idézte fel előadásában Callmeyer Ferenc, a tervezőcsoport még életben lévő tagjainak egyike -, de fanyalgás helyett meg kellett tanulnunk bánni vele." Ez olyannyira sikerült, hogy például a Csorba Zoltán tervei alapján épült Nádastó, Páskom és Kőrakás parki, négyszintes házak, jól variálható lakásaikkal máig a legkedveltebbek a lakótelepi lakások piacán.

Az első beköltözők a főváros számos részéből érkeztek Újpesttől, Pesterzsébetig. Többnyire fiatal házasok voltak, bérből élő "középkáderek", két-három gyerekkel, komfort nélküli egyszobás lakásból, szülők mellől vagy albérletből jöttek. Szép új lakás, körülötte a kiutalás szeszélye szerinti vadidegen szomszédokkal, távol a munkahelytől, családtól, barátoktól - irigyelt szerencse és előre nem látott gondok egyszerre. Közlekedési nehézségek, nagy távolságok, ellátási gondok, örökös cipekedés szatyrokkal, kicsi gyerekekkel... A hetvenes évek eleje volt a hőskorszak, amikor közműárkok "lövészárkai", homok- és törmeléksivatag közepén, erőgépek, daruk árnyékában éltek az első beköltözők.

A régi és az új városrész egymás mellett élése sem volt zökkenőmentes - idézte fel a múltat Pataki Béla, aki a hetvenes években a XV. kerület tanácselnöke volt. A rosszul ellátott, csatornázatlan, falusias-kispolgári jellegű Rákospalota és Pestújhely lakói ellenérzéssel fogadták a szomszédságukban a földből kinövő, minden jóval (de legalábbis közművekkel, komforttal) ellátott Újpalotát és "gyüttment" lakóit. Megkétszereződött a kerület lélekszáma, különösen sok volt a gyerek: egészen új típusú gondokkal kellett megbirkózniuk.

Az első óvodát, bölcsődét lakásokból alakították át. Az iskolák kezdetben nagyüzemként működtek: szertárban, folyosón, ebédlőben, minden lehetséges helyen folyt a tanítás. Nagy eredménynek számított, amikor könnyűszerkezetű toldaléképületek révén sikerült egy műszakossá tenni az oktatást. Az első kereskedelmi létesítmény egy faház volt, kis ABC-vel.

A közös bosszúságok, a közlekedési nehézségek összehozták az itt lakókat, könnyebben jöttek létre emberi kapcsolatok a sorstársak között. Játszóteret, iskolai sportudvart építettek, parkosították a házak környékét, telente alkalmi jégpályán korcsolyáztak, vigyáztak egymás gyerekeire - később jöttek a lakóklubok, az első közösségcsírák.

Nem volt könnyű dolguk a korabeli népművelőknek: emberi találkozásokra kellett alkalmassá tenniük az erre alkalmatlan lakótelepi környezetet, kultúrház, terem nélkül tartalmas programokat szervezni, az "ingerszegény környezetben nevelkedő" gyerekeknek okos, jó elfoglaltságot kínálni. Emlékezetes alkalmak: aszfaltrajzverseny, piknik, toronyzene, tetőkoncert, vásári komédia, aztán a baráti kapcsolatokból kinövő civil szerveződések, az Újpalotaiak Baráti Köre, később az első helyi újság, az élénkülő közélet jelzik az alvóvárosból élő várossá válás folyamatát.

Idővel sok minden megváltozott a lakótelepen és lakói életében is. A csenevész husángokból városligetnyi parkerdő terebélyesedett a házak között. A lakások többsége magántulajdonba került, a panelházak folyamatos felújításra szorulnak. Újpalota akkor fiatal házas lakói elérték a nyugdíjaskort, gyerekeik között sok a munkanélküli. Jellemző adat, hogy a lakótelepiek fele sem képes külső segítség nélkül, maga fenntartani lakását. Új gondok, új nehézségek gyötrik az itt élőket.

1999. október 21.

Cs. Kiss Éva

 

 

A pöttyös labda, a virágcsokor és a kulcs

A Gugyella család negyedszázad múltán is Újpalotán él

"A főváros legnagyobb lakásépítkezése, az újpalotai városrész kialakítása jelentős állomáshoz érkezett pénteken: megkezdődött a beköltözés a majdan 14 000 családnak modern, kényelmes otthont nyújtó településre. Ebből az alkalomból az egyik 352 lakásos épületnél - a Hevesi Gyula út 1. szám előtt - jelképes kulcsátadó ünnepséget tartottak... Valachi Gyula, a XV. kerületi tanács végrehajtó bizottságának elnöke köszöntötte az elsőnek beköltöző családot: Gugyella Jánost, a Magyar Hajó- és Darugyár óbudai gyáregységének lakatosát és feleségét, akik egy üzlethelyiségben berendezett ideiglenes lakásból költöztek - két és fél éves kisfiukkal és a nagyszülőkkel együtt - a 11. emelet egyik háromszobás otthonába."

A kulcsátadás tényleg csak jelképes volt - emlékszik vissza az éppen huszonöt évvel ezelőtt, 1971. április 16-án történtekre a Gugyella család. A kis Zoli kapott egy nagy pöttyös gumilabdát, a vébétitkár pedig egy csokor virágot szorongatott - a dolog szépséghibája csak az volt, hogy Gugyelláné és az édesanyja egyszerre nyúltak utána. Hogy melyiküknek szánták, az rejtély maradt, de a lakótelepi pionírok nem is értek rá ezen gondolkodni: a lakásba ugyanis, éppen az ünnepélyesség látszatát óvandó, nem mehettek be korábban, így odabent por, sitt, mindent elborító festék és vakolat fogadta őket. (Kádár János az átadást megelőző napon az alattuk lévő első emeleti lakást látogatta meg, ahol az egyenszürke padlószőnyeg helyett zöldet fektettek le a gondos építők.) A Gugyella család optimizmusát persze nehéz lett volna letörni. Egy rákospalotai üzlethelyiségben szorongtak addig, a vizet az utcáról hozták, fafűtéses sparherden főztek, teknőben mostak, ha nem a gyárban, hát lavórban fürödtek. A szénhordással, vízmelegítéssel töltött évek után Gugyelláné édesanyját olyan boldogság kerítette hatalmába, hogy a lakásban bóklászó rádióriporternek nem átallotta kijelenteni: rántott csirke lesz az ünnepi ebéd. - Gáz se volt még, villanyrezsón melegítettünk valamit vacsorára - mosolyodik el Gugyella János. Este aztán leültek a televízió elé, összegyűlt a lakásban az összes arra járó jövendőbeli lakótárs, koccintottak a beköltözésre, és megnézték magukat a Híradóban. Minden okuk megvolt az elégedettségre: az összespórolt pénzükből három szekrényt, két heverőt, két fotelt és egy dohányzóasztalt vettek, de volt ebédlőasztaluk is négy székkel, sőt, hűtőszekrényük és porszívójuk is. A nagyszülök ugyan csak a kisebb bútorokkal költözhettek be a lakótelepi lakás őket megillető szobájába, viszont a gyereknek is külön birodalma lett, a félszobában pedig ebédlőt rendeztek be.

Egyébként - emlékeznek vissza Gugyelláék - nemcsak a szép szövetkezeti lakást, hanem az elsőséget is alighanem annak köszönhetik, hogy a családfő akkortájt még lakatosként dolgozott az óbudai hajógyárban. A lakás árának 15 százalékát, 27 ezer forintot kellett befizetniük, a többit megkapták kamatmentes kölcsön formájában.

A család anyagi gyarapodása sokáig töretlennek látszott: lett Skoda, aztán hétvégi ház Vác mellett, a gyerek egyetemre ment, modernebbre, kényelmesebbre cserélődtek a bútorok. 1990 óta azonban már semmi sem megy a megszokott módon.

- Huszonöt évvel ezelőtt csak a pusztaság vett körül minket - mutat ki az ablakon Gugyelláné. Sívó homokra, gyümölcsösök közé költözött a család, a gyerekek a Szilas-patak melletti temető környékén játszottak, nem volt út se, csak egy-egy kóbor buszjárat. Az első beköltözők tiszteletére megnyitottak egy fabódét, abban árulták az élelmiszert. Áruház egyébként ma sincs Újpalotán - mondják -, sőt, még egy árva mozi se. Pedig a hetvenes években még színházról, bevásárlócentrumról beszéltek; mára azonban már csak a templom terve maradt, de mostanában arról sem sok szó esik.

- A hetvenes években nagy élet volt itt. Minden család kisgyerekekkel költözött a lakótelepre, szinte mindig együtt voltunk. Szerveztünk focicsapatot, a szerelőszinten pedig közös helyiség volt, oda is le lehetett járni - meséli Zoltán. Az egykori sportszobát ma egy vállalkozó bérli - jól jön a bevétel a lakásszövetkezetnek.

- Aki teheti, továbbköltözik innen. A kislakásokat sokan bérbe adják, laknak itt már kínaiak, arabok is. Mi csak a régieket ismerjük, de velük sem tartjuk úgy a kapcsolatot, mint régen. Legfeljebb köszönünk egymásnak a lépcsőházban - mondja Gugyella János, és körbevezet: nekik is nagy lett mára a három és fél szobás lakás, költséges a fenntartása. A nagyszülők szobájábán virágok pompáznak, az ebédlőben Zoli - aki már egy emelettel feljebb lakik - kis irodát rendezett be. Kisebbre kéne cserélni - erősködik a családfő - de Gugyelláné ellenáll: aki világos konyhához szokott, nem szívesen vakoskodik a főzőfülkében.

Az 1971. április 17-én megjelent Népszabadság-ban elmosódott kép Gugyelláék költözéséről: egy hatalmás ZIL-ről markos férfiak pakolják le a bútorokat. Huszonöt év alatt sok minden megváltozott erre. Ahol gyümölcsösök voltak, ott kis park épült, a fabódé helyén élelmiszer-áruház áll, a házat sem lehet már zárni, közért nyílt a földszinten. A járdát parkoló autók torlaszolják el, a Hevesi Gyula utat pedig Nyírpalotának hívják. Azóta nem szoktak koszorúzni Gugyelláék ablaka alatt.

1996. április 19.

N. Kósa Judit

 

 

Nyolc emelet boldogság

Harminc éve adták át a Bajza utcai garzonházat
- Együtt nézték a Holdra szállást

"A portás udvariasan szól az érkező után: Kérem, levele és pénze érkezett. A felvonó felé tartó férfi megfordul, megnézi postai rekeszét, majd eszébe jut valami, és megjegyzi: Este vendégeim érkeznek, szeretném, ha hét órára négy személyre vacsorát tálalnának. Mindjárt az ételeket is kiválasztja a portáspultra helyezett étlapról, és felmegy szobájába. A portás átszól az étterem vezetőjének, s a vendég óhaját máris előjegyzik. Este hét óra előtt néhány perccel a konyhában ételliftbe helyezik a megrendelt ételeket, s egy gombnyomással felküldik a III. emeleti tálalóba. Az itt levő pincér elrendezi a különböző fogásokat, és becsönget az ajtón. Átadja a tálcát, s megkéri a háziasszonyt: ha a vendégek elmentek, az edényeket tegye vissza a folyosó végén levő tálalóba. A Bajza utca 1. szám alatti garzonház életéből lestünk el egy pillanatot."

A Népszabadság 1965. június 15-ei számából fénymásolt cikkel a kezemben megállok a Bajza utca és a Damjanich utca sarkán lévő nyolcemeletes épület bejárata előtt. A kapu körül legalább másfél tucat cégtábla, amelyeken több társkereső iroda, orvos, ilyen-olyan kft. hirdeti szolgáltatásait. Kaputelefont viszont hiába keresek: benyitok hát, aztán meglepetten nézek körül. Az éppen harminc éve átadott, akkoriban országos szenzációnak számító garzonház bejárati csarnokában ma is ott ül a portás, háta mögött a 154 lakáshoz tartozó levélrekeszekkel, jó rálátással a liftre, amelynek használatáért a vendégektől és a látogatóktól két forintot kérnek, igaz, ez a díj legalább egy fillérrel sem emelkedett az elmúlt három évtizedben.

A portaügyelet az egyetlen szolgáltatás, amely még ma is létezik, hűti le lelkesedésemet Takács Mária, a nappali portás, egyben a ház legelső lakóinak egyike, majd kis sóhajjal hozzáteszi: éppen ezek a szolgáltatások tették annyira népszerűvé annak idején a garzonházat.

Pedig az apró, harminc-negyven négyzetméteres lakások legendásan drágák voltak akkoriban, a garzon több mint 140 ezer forintba került, nem véletlen, hogy a vásárlók között szép számmal voltak jómódú emberek, híres színészek, orvosok.

A VII. kerületi Vendéglátóipari Vállalat a lakók minden kívánságát teljesítette: megszervezte a takarítást, a pincében mosókonyha működött szárítóhelyiséggel, aki nem akart maga mosni, ahelyett Patyolat-áron ezt is elvégezték, a földszinti étteremben reggelit, ebédet, vacsorát szolgáltak fel, sőt az ennivalót ételliften az emeleti tálalókba is eljuttatták.

Az étellift körülbelül három évig működött, aztán megszűnt, mert nem érte meg a vállalatnak. A többi szolgáltatás viszont legalább tíz évig élt, addig, amíg meg nem nyílt a sarkon a Patyolat, meg amíg be nem zárták a másodosztályú éttermet, meséli Takács Mária. Ez jelentette a garzonház első korszakának végét. Az épület földszintjén ugyan egymást váltották az elegánsabbnál elegánsabb éttermek, a lakók viszont nosztalgiával emlékeztek vissza a kezdeti 32 forintos, három embert jóllakató Garzon fatányérosra.

Szép lassan minden megváltozott. Noha a ház alapító okirata az itt élő magányos férfiak és nők, illetve házaspárok nyugalma érdekében sem gyereket, sem kutyát nem engedélyezett a tulajdonosoknak, a lakók csemetéit mégsem lehetett kiköltöztetni: megváltozott hát a szabály.

Később, amikor a kezdetben 309 forintos közös költséget egyre magasabbra kellett emelni - ma már csaknem ötezer forintra rúg - a tulajdonosok bevételek után néztek. Az emeletenként kialakított nővérszobát bérlőknek adták ki, később a tálalókat lakásokká építették át.

Minden talpalatnyi helynek igyekeztek hasznát venni.

A hajdani tulajdonosok közül sokan elköltöztek innen, de a lakásaikat nem adták el: ennek a háznak ma is híre van. Szüleiket, idős rokonaikat költöztették ide, többen pedig bérbe adták a garzonokat, amelyek közül sokat irodának rendeztek be, mondja Varga Péter közös képviselő, s közben mutatja a házat. A fűthető folyosóról szorosan egymás mellett nyílnak az apró lakások, a lépcsőfordulók egykor függönnyel, kerámiákkal, képekkel díszített társalgóit ma raktárnak, néhol irodának használják, a földszinti tévé- és kártyaszobában pedig, ahol annak idején együtt nézték a Holdra szállást, ma egy cég dolgozik. Mégis, a tetőteraszra érve érezhető leginkább az idő múlása. Bár az antennaerdő mellett még ma is ott a csempézett napozó, és működik a két zuhanyozó, akad napozóágy és szék is, élénk fantázia kell ahhoz, hogy az ember el tudja képzelni a hatvanas években idefent sütkérező, ételliften felküldött hűsítőt hörpölgető, harmincas-negyvenes éveiket taposó pestieket.

Körbejárok a teraszon, gyönyörködöm a Gellért-hegyben, sorra veszem az idelátszó összes műemléket, kihajolva hallgatom a Damjanich utca távoli zaját. Egy mondat jár folyton a fejemben, a fent idézett Népszabadság-cikkből való: "A házat kísérleti jelleggel építette meg a 42-es számú Építőipari Vállalat, s a tervezők szerint az egyedül élők vagy gyermektelen családok számára ez a jövő lakása."

1995. június 16.

N. Kósa Judit

 

 

Faluház: nem falu, csak egy ház

Több mint háromezren élnek Budapest legnagyobb társasházában

Ugyan nem volt a legjelentősebb év, ami a rekordokat illeti, azért Mrs. Fran Phippsről, egy kanadai pilóta feleségéről feltétlenül szót kell ejteni, ő - a világon első nőként - ebben az esztendőben lépett az Északi-sarkra. Ugyanebben az évben jutott el az Apollo 15 holdexpedíció parancsnoka, Alfred M. Worden emberlakta helytől a legtávolabbra, pontosan 3596,4 kilométerre, és 1971-ben készítette el a világ legnagyobb (56 m magas, 411 m hosszú) függönyét a bolgár származású szobrász, Christo Javacheff. Kinek jutott volna eszébe mindezek mellett megemlékezni arról, hogy 1971-ben fejezték be Közép-Európa legnagyobb lakóházának első öt lépcsőházát a Szőlő utcában, pontosan a Flórián mögött. A Faluház - kibővülve további tíz lépcsőházzal - ma Budapest legnagyobb társasháza, 884 lakásában több mint háromezren élnek.

A nyomozók nemrég mentek el, már csak néhány lakó tárgyalja az eseményeket. Tisztára, mint a filmekben, bólogat az egyikük, és látszik rajta, alapvetően azért izgalmasnak találja a dolgot: rablók, megkötözött, ragtapasszal elnémított áldozat, tanácstalan detektívek. A Szőlő utcai panelház túlsó végén, úgy háromszáz méterre senki sem tud az esetről, hiába, az már egy másik világ. Tudomásul kell venni, hogy a Faluház nem falu. Csak egy ház. Nagy, ronda panelszörny, azokkal az emberekkel a belsejében, akik áldozatul estek a hetvenes évek eleji, óbudai szanálásoknak. És szó sincs lakóközösségről, focicsapatról, klubhelyiségről, "bérházromantikáról" - bajusz alatt elmorgott jónapotok, a közös ügyekben kitöltendő körlevelek, a játszótéren diskuráló kismamák vagy éppen bűnesetek idején összeverődő, alkalmi csoportok jelentik a közösségi életet.

Madarak csipegetik a falait

Amerikában egy efféle monstrum dölyfösen tör az ég felé, felhőket szaggat át, és a felső szintekre jutni felér egy kisebbfajta kirándulással. A magyar tervező inkább óvatos, széltében terjeszkedik. A Faluház mindössze tízemeletes, igaz, vagy háromszáz méter hosszú, inkább irdatlan kamionra emlékeztet, mintsem büszke óriás házra. Jó, mondjuk, éppen ezért kevésbé veszélyes, a földrengéseket is jobban bírná, és tűz esetén nem lesz belőle pokoli torony. Két évvel ezelőtt például lehetett volna. Az egyik lakó öngyilkossági szándékkal magára gyújtotta a lakását, s bár a forrongó lyuk nagyobb bajt sejtetett, végül kiderült: az épület nem sínylette meg az esetet.

Kiváló egészségnek örvend

A gondnokság munkatársai szerint a Faluház egyébként is kiváló egészségnek örvend, és úgy tűnik, nem volt igazuk a huhogóknak, akik szentül állították: ötven évnél többet nem bír ki a panel. Na jó, az 1991-es társasházzá alakulást követően - a lakásokat olcsón megvásárló újdonsült tulajdonosok legnagyobb bánatára - azért kiderült: javításra szorult a tető, az elektromos hálózat, némelyik csőrendszer és a fűtésrendszer. Ettől függetlenül az épület szilárdan áll. Mi több: kiválóan bírja a tetőre szerelt és a háznak bevételt jelentő neonreklámok vasszerkezetét is. Az amerikai hangulatú villódzás és az átjárók üzletté alakítása, majd bérbeadása tette lehetővé, hogy a közművek felújítását elvégezzék és a tetőszerkezetet kijavítsák, hogy a fölső szinten lakóknak ne kelljen esernyő alatt nézni a Rex felügyelőt a nagyobb felhőszakadások idején.

És akkor a madarakról még nem is beszéltünk. A madarakról, amelyek előszeretettel falatoznak a ház összeilletéseinél alkalmazott szigetelésből, mondhatjuk úgy is: szép lassan elcsipegetik a Faluházat. De nem elég, hogy fölfalják bizonyos részeit, a domesztikált galambok különben is az épületekbe vágynak, csövek környékén vagy az ötszáz wattos izzók mellé, az armatúrákba raknak fészket, ráadásul piszkítanak, zárlatot okozhatnak, egyszóval különös veszélyforrást jelentenek a lakókra. Észnél kell tehát lenni.

A Faluház beépített átjáróiban csaknem negyven üzlet működik, köztük élelmiszerbolt, állateledel-szaküzlet, textilkereskedés. Ha hiszik, ha nem, a Flóriánban immár rendszeressé vált bombariadók is a ház malmára hajtják a vizet. Az egyik fodrász például mostanában költözik valamelyik földszinti üzletbe, megunván, hogy hetente négyszer-ötször kellett az üzletközpont riogatása miatt kizavarni az utcára a vizes fejű kuncsaftjait. Mindössze néhány butik ment tönkre, köszönhetően annak, hogy a lakók háromnegyede nyugdíjas, és ezek az emberek örülnek, ha a 2700 forintos közös költséget meg a közüzemi díjakat képesek kifizetni. A divatcikkek beszerzése nemigen izgatja őket, különben is: idősebb korban már nem egyszerű megtanulni a közlekedést a holdjáró bakancsokban és a sztrecsnacikban.

Jöttek volna a kínaiak is, vendéglőt akartak nyitni, s bár a kiemlékszik- mármilyen Sárkány igen érdekes színfoltja lett volna a panelóriásnak, a Faluház nőlakói azonnal átlátták, hogy a kínai konyha fűszerszaga agresszív vendég lesz a lakásban, így inkább megtagadták a bevetésre váró kínai szakácsok kérését. A hajnalban szállító pékség jelentkezésének sem örültek, őket is eltanácsolták. Éppen elég kellemetlen vendég jön kérés nélkül is. A csövesek például. Jó napot, reklámújságot hoztam, mondják a hajléktalanok fontoskodó hangsúllyal egy találomra kiválasztott kaputelefonba, a lakók meg többnyire kinyitják az ajtót, és a csövesek tódulnak a lépcsőházakba, hogy bevackolják magukat a téli estéken. Ezért aztán egyre többre szereltetnek rácsot az ajtajuk elé, még akkor is, ha a rácserdő nem éppen közérzetjavító látvány a sötét folyosókon.

Amikor a ház előtti téren tartják az Óbudai Búcsú rendezvényeit, jó néhány lakó búcsúzhat értékeitől. A rablók résen voltak a fent említett, két évvel ezelőtti tűzeset idején is. Amíg a Faluházban élők az utcán bámészkodtak, három lakást törtek fel. Gyakran tűnik el gépkocsi is a ház elől. A riasztók hangjára már senki sem kukkant ki az utcára, s bár néhány kocsiba felesleges is a riasztó, mert ezek többsége már önmagában riasztó, itt mindennek lába kél. Nemrégiben egy idősebb úr kinézett az ablakon reggeli előtt, Trabantja a helyén volt, kinézett reggeli után, Trabantja már nem volt sehol. Így megy ez.

Falfirkák és szerenádok

A lépcsőházak többnyire tiszták, egy-két felirat tarkítja a képet. Egy fanatikus kerületdrukker firkálta világgá rajongását, valaki fontosnak tartotta a falra cirkalmazni, hogy Guszti, meg hogy Edina, ezen kívül egy Betti nevű lányról jegyzett fel néhány nem túl hízelgő szót, ennyi. A lakók egyre több lépcsőházat festenek ki, némi gondot levéve ezzel a Faluház ügyeit intéző gondnokság válláról. Sokan vállalnak munkát, tekintet nélkül arra, hogy valaki ügyes kezű ezermester vagy éppen tanár. Utóbbiból is van a házban jócskán, ezt például onnan lehet tudni, hogy ballagások idején szerenádot adó szabadcsapatok jelennek meg a Faluház tövében, gyakran több is egyszerre, és erős felindulással próbálják egymást túlénekelni éjszakánként. Azt mondják, ilyenkor a fél ház az ablakokban csüng, a középkorúak ábrándoznak, az öregebbek sírdogálnak, mindenki emlékezik. Ki a fiatalságára, ki azokra az időkre, amikor még kisebb bérházban lakott, ahol mindenki a gangon könyökölt, ha megérkezett a vándorhegedűs, ám ott a lakók nem fürkészték egymást kíváncsian, hiszen összejártak, barátkoztak, s bár nem nevezték házukat Faluháznak, úgy éltek együtt, mint egy kisebb faluban az emberek.

1998. március 17.

Trencsényi Zoltán

 

 

A szabad sajtó omladozó emléke

Ahol a 12 pontot és a Nemzeti dalt nyomtatták

Omladozó, piszkos vakolat, rozsdás, üvegét vesztett csillár, vastag gerendákkal alátámasztott, sötét lépcsőház, enyészet, pusztulás fogad a Kossuth Lajos utca 3. számú házban. A bejárat mellett egy tavaly állított emléktábla, melynek szövege szerint az épületben tartotta üléseit a gróf Batthyány Lajos miniszterelnök vezette első, független, felelős magyar kormány 1848 májusa és szeptembere között. Alul olvasható, hogy e táblát Orbán Viktor állította.

Lényegesen nehezebb fölfedezni a szemmagasság fölött, a Kossuth Lajos utca és a Szép utca sarkán található domborművet. Petőfi portréja mellett adja hírül a költő századik születésnapjára készült tábla, hogy ebben a házban nyomtatták ki 1848. március 15-én a "szabadsajtó" első termékeit, a Nemzeti dal-t és a tizenkét pontot. A kapualjban egyéb érdekességekről is megemlékeztek. A Landerer-Heckenast-nyomdában véghezvitt történelmi tett mellett a ház arról is híres, hogy a kor hírességei közül lakója volt Kossuth Lajos, Vörösmarty Mihály, Arany János, Garay János.

Párizsban bizonyára nem kellene keresgélnem, melyik lakásban éltek hasonlóan nevezetes elődök. Vajon itt tudják-e?

A házfelügyelő, Sinkó Andrásné úgy néz rám, mintha arra volnék kíváncsi, hol lakik az Úristen.

- Honnan tudjam? - kérdez vissza. - Nem törődik ezzel a házzal senki. Korábban az IKV-é volt, most pedig a Vagyonkezelő Rt. a gazda. Gazda? Nem mondanám, hogy úgy is viselkedik. Csak a lakbérekkel törődik. Úgy tudom, évente szóba kerül, hogy legalább a lépcsőházat ki kellene festeni, de mindig lehúzzák a költségvetésből. Itt évtizedek óta egyetlen tenyérnyi felületet sem újítottak föl vagy javítottak ki.

Araszolunk a sötét lépcsőházban. A kovácsoltvas korlátokat valaki hozzádrótozta az egykor fehér, mára a kosztól feketéllő márványoszlopokhoz. A második emeleti kanyarban állványok között bujkálunk, akár a konspirátorok. Jól elrejtőzhetnénk, ha mondjuk titkos iratot rejtegetnénk a zsebünkben.

Vajon mit fogalmaznának egy mai 12 pontba a lakók? Mit kérdeznének napjaink kormányfőjétől, ha Batthyány kormányának mintájára netán itt gyülekeznének össze a miniszterek?

- Hááát... - nyújtja el a hangját a házmester, miközben háta mögött hangosan fölugat a kutyája -, nem irkálnék én semmiféle pontokat. Minek? A kormányfőt pedig lehet, hogy be sem engedném.

Hasonlóképpen lemondó legyintéssel hárítja el a kérdést a földszinti régiségboltban Oravecz Izolda.

- Fogalmazhatnánk ebben az országban bármilyen pontokat, senki nem tartana be egyet sem. Amikor idekerültem, azt hittem, lényegesen több gondot fordítanak Budapest egyik nevezetes épületére. Menjen le a pincébe! De vigyázzon, nehogy elsüllyedjen az iszapban. És ne lepődjön meg, ha egy patkány ugrik a bokájára. Na, ennyit a nemzeti emlékhelyről.

Nem kockáztatunk. A csőrepedések dohos, csípős szaga anélkül is facsarja az orrunkat, hogy alámerülnénk. A kapu melletti boltban az eladó fölemeli a padlószőnyeget. Az alig egyméternyi szakaszról hirtelenjében összelapátolhatnánk egy vödörnyi porrá omlott vakolatot.

- Tudja, mennyibe kerülne csak ennek a kicsi boltnak a felújítása? - teszi próbára építőipari kalkulációs képességemet az üzletember, aki hiába árulja töltőtollait a Szabadsajtó házában, semmire sem becsüli a firkász népséget. Nem is hajlandó bemutatkozni.

- Nem bízom az újságírókban.

Ismét nem azt írják, amit kell, hanem amit szabad. Így néz ki ma a szabad sajtó. A házról pedig mit mondhatnék? Persze hogy több gondoskodást igényelne, de a szomszédban vagy a túloldalon lakók ugyanilyen körülményektől szenvednek. Budapest Belvárosában alig talál olyan épületet, amelyet az elmúlt évtizedekben csak egyszer is felújítottak volna. Szólt már ezért a házért a városvédő Ráday Mihály is. Hiába. Azt hiszi, ennek az írásnak lesz foganatja? Ne áltassa magát.

Keressük a híres nyomda helyét. Az ABN-Amro Bank fiókja települt az egykori sajtóprések termébe. Külön emléktáblát nem találunk, pedig a Nemzeti dal és a 12 pont után ugyanezen a helyen készültek a Kossuth-bankók nyomdadúcai is. Ha valamit, ezt az örökséget bizonyára jól ki lehetne használni ebben a píár-dizájnolt világban, de erre már nem futotta a pénzintézet figyelméből. Egyébként a történelmi nyomda eredeti formájából semmi nem maradt meg - tájékoztatnak a bank sajtóosztályán -, és arra is hiába várnak a ház lakói, hogy esetleg segítséget kapjanak egy felújításhoz. A fiókot hamarosan bezárják. A szabad sajtó első termékeinek szülőhelye ismét piacra kerül.

Hogy miért tervezik a költözést, nem tudom meg. De az biztos, hogy a lakók majdnem annyira erősen védik magukat, ahogyan a bank a pénzét.

Alig akad bejárati ajtó az épületben, amelyikre ne szereltek volna erős vasrácsot.

- Aki akar, fél pillanat alatt bejut a kódolt kapun - panaszolja Ahmedbinné Gombos Ilona, aki három éve költözött a házba. - Fényes nappal, ebédidőben két lakást is feltörtek. Ugyanolyan kiszolgáltatottak vagyunk, mint bárki ebben a városban. Tudja, mit kérnék én a mai kormánytól? Nem tizenkét, csupán egyetlen pontban, egyetlen szóban megfogalmazhatom: biztonságot.

A második emeleten nyit ajtót a ház talán legrégebbi lakója, Erzsike néni, Daróczy Jánosné, aki 1946-ban költözött a Szabadsajtó házába.

- Fölöttem és mellettem jöttek-mentek a kormányok, rendszerek, itt semmi nem változott - kínál hellyel a nagyobb szobában. - Az ünnep napján eljöttek az úttörők, mostanában fölbukkannak a cserkészek. Énekelnek, szavalnak a táblák előtt, majd zavartan keresik, hová is akaszthatnák az emlékezés koszorúit.

Erzsike néni a férjével együtt kicsi boltot vezetett a Vármegye utcában, amelyet 1952-ben államosítottak. Éppen aznap jött a hatóság, amikor feltöltötték áruval az üzletet. Akkor összesen százötven forintot kaptak kárpótlásként. Ezután hamarosan megözvegyült a most nyolcvanhét esztendős hölgy. Három gyermekét úgy tudta felnevelni, hogy a lakás nagyobbik részét albérlőknek adta ki.

- A gyermekeim büszkék voltak, hogy ebben a házban élünk. Nekem meg ők adták a büszkeséget. Igyekeztem minél jobban felkészíteni őket, mégsem tudtam mindazt nyújtani, amit én kaptam a szüleimtől. Pedig nekem csupán vasutas volt az apám, de télen korcsolyabérletet, nyáron teniszbérletet vásárolt nekem és a testvéreimnek. Ma tud ilyesmit nyújtani a gyermekeinek egy vasutas? Amíg annyi értéke sincs a munkának, hogy tisztességesen megélhessenek a családok, miért hisszük, hogy a múltunk megbecsülésére is gondolnak az emberek? - marad a levegőben Erzsike néni kérdése.

Búcsúzás közben méregetem a törmelékkel, lomokkal teli udvart. Itt haladt keresztül egykor Petőfi, Vasvári, Jókai, hogy a sajtóra tegyék a kezüket.

- Tudja, mit írnék egy mai 12 pontba? - szól utánunk Erzsike néni. - Becsületes népképviseletet! - nyomja meg az első szót.

2000. március 14.

Szendrei Lőrinc

 

 

Tisztaság

Végéhez közeledik a nagytakarítás a fővárosban. Lemossák a hidakat, megtisztítják a fontosabb utakat, aluljárókat, eltüntetik a plakátokat, falfirkákat. Az egész munka nagyjából negyedmilliárd forintba kerül.

És körülbelül húsz percig látszik az eredménye.

1998. október 19.

A. G.

 

 

Bérház a templom körül

Ki emlékszik ma már Édelstein Lili parfümjének illatára?

Áll Budán egy ház, méltósággal kiemelkedve a kissé eklektikus utcaképből. A Frankel Leó - valaha Zsigmond - utca 49. számú épület átélt polgári idillt és vérzivatart, hidegháborút, szomszédokat összehozó szegénységet és vasrácsos zárkózást. Kockaköves udvarában templom bújik meg, elvarázsolt, titokzatos hangulatú épület.

Kilenszázhuszonnyolc augusztus elsejét írtunk, amikor nevezett Iczkovits Mór előimádkozó, úgy is mint első lakó, beköltözött az első emelet hatba. Az ötemeletes bérházat a ma megszokott tempóhoz képest hihetetlen gyorsasággal húzták fel: 1927. október végén kezdték el az építkezést, és a ház 1928. július 31-ére már el is készült. Az épületben hitközségi alkalmazottak és világiak, zsidók és keresztények békésen megfértek egymás mellett. "A lakások jól kiállítottak, a mellékhelyiségek dúsan csempézettek. A házban központi fűtés van, amely egyúttal a templom fűtését is ellátja. A fürdőszobákban gázkályhák, illetve autogeyzerek, a konyhákban gáztakaréktűzhelyek. Az építési költség a leszámolás alapján: beépített légköbméterenként 35 pengőt tesz ki." - írja az épületről a Tér és Forma 1928/2-3. számában.

A ház udvarán álló izraelita templom 1888-ban épült. Az épületet a zsinagóga köré húzták fel, talán azért, hogy így elrejtsék a templomot, érezve a nácizmus előszelét.

De ne siessünk ennyire. Most még csak 1929-ben járunk, szinte halljuk, ahogy a pince csendjét az illusztris nevű Vörösmarty cserkészcsapat zsivaja veri fel. Schwarcz bácsi, a templomszolga (nem összetévesztendő az első emeleti Schwarcz bácsival, a hitközségi pénzbeszedővel) mosolyogva nézi a fiatalokat. Aztán lassan, kimért léptekkel elindul földszinti lakásából a lift melletti hitközségi ruharaktárba, hogy némi rendet rakjon. Witt néni, a házmester éppen most jön a tejcsarnokból, a ház utca felőli kisboltjából - helyén ma Kamarás Ödön fogtechnikája áll -, friss barheszt hoz. Witt néni illedelmesen köszönti Kupfermann Óziást, ő a második emeleten lakó lánytestvéréhez siet éppen, tudják, aki Friedmann Miksa kereskedőhöz ment feleségül.

A Zsigmond utca 49. lakói szép időket élnek ekkor. Sok jómódú polgár lakik itt, Popperék, akiknek fatelepük van szemben - a mai autóparkoló helyén -, vagy Krámer Jakab, a szegedi kendergyár tulajdonosa. Dumaczer Rezső, a Nivea gyár hamburgi igazgatója az ötödiken tart fent lakást. De élnek itt szegényebbek is: nyomdászok, mint például Peidl Gyula. Igaz, ő sokra vitte, 1919. január 19. és március 21. között a Berinkey kormány munkaügyi és népjóléti minisztere volt, később pedig a hatnapos, szakszervezeti kormány elnöke.

A negyedik emelet függőfolyosóján doktor Mandula ügyvéd siet a lift felé, szaporázza lépteit, aztán megáll egy pillanatra, és bekukkant a szemben működő jelmezkölcsönző nyitott ablakán. Odabent félhomály és megannyi titok. A lépcsőházban Édelstein Bertalan, az Öntőház utcai zsinagóga főrabbija éppen Vidor Pállal, a lenti templom rabbijával vitatja meg az élet nagy kérdéseit. Édelstein Lili, a főrabbi lánya tipeg édesapja után a körfolyosón, nyomában parfümillat és tavasz.

1944-ben úgy hírlett: csillagos ház lesz a Zsigmond utca 49-ből. Később azonban a rendőrség vette birtokba az épületet. A zsidó családoknak először az első és a második emeleti lakásokba kellett összeköltözniük, később huszonnégy órát kaptak arra, hogy elhagyják a házat. Doktor Mandula lakásába egy Zákonyi nevű nyilas költözött, a jelmezkölcsönző helyére pedig Szente, a csendőr. A templomból lóistállót csináltak.

Aztán vége lett. Néhányan (nem sokan) visszajöttek, zavartan fogadták szomszédaik köszönését, Szente, a csendőr lakásába beköltözött Csiha, a rendőr, az ajtóra a mihez tartás végett felkerült a felirat: "Magyar államrendőrségi alkalmazott lakása". Zákonyihoz Csikiné bútorozott be, ő a Tarján bárban volt felíró. Lakássá alakították a második emeleti hitközségi általános iskolát, a Vörösmarty cserkészcsapat helyiségében pedig 1945-től Joint szeretetkonyha működött.

Kamarás Ödönné, Manci néni több lakásban is lakott, "bejárta" szinte az egész házat. Itt lakott a nagyapja, az édesapja, jelenleg pedig az unokái és a dédunokái is itt éltek-élnek, utóbbiak a tetőtérben kialakított pompás lakásban.

- Legutóbb Szabó István filmezett itt - meséli. - Láttam a sárga csillagos statisztákat, egyikük meg is kérdezte, hogyan éltünk itt régen. Hogy éltünk, hogy éltünk?! Kilencszázharmincháromtól negyvenig gyönyörű korszakot írtunk. Később sokakat elvittek, és csak néhányan jöttek vissza. Mint például én, aki a háború végén - az életemmel játszva - gyalog keltem át a hídon, karomon a lányommal, csak azért, hogy újra láthassam a házunkat. Nekem mindig nosztalgiám volt. Innen indultam az első bálomra, szembe, az Esplanád szállodába, és itt, lent a templomban esketett össze Vidor rabbi az urammal.

Elbert Márta filmrendező, a Fekete Doboz egyik alapítója az ötvenes években szintén ebben a házban élte gyermekkorát.

- A hatvanas évek végéig bögrekorszak volt itt - emlékezik. - Mindenkinek volt egy bögréje - kék, sárga, pöttyös, csíkos -, és azzal ment a szomszédba lisztet, cukrot, grízt kölcsönkérni. Soha nem tartottuk számon, ki kinek és mivel tartozik. Ha volt, adtunk, ha nem, kértünk. Sohasem felejtem el: egyik vasárnap reggel nyolckor csöngettek. Ugyan ki lehet ilyenkor, sóhajtott anyám. Hát ki más lehet, mondta erre apám: biztosan a Simon néni jött két tojásért. S valóban, ő állt az ajtónk előtt. Később, a hatvanas évek elején a bögrét felváltotta a kisszék, a hónunk alá csaptuk, és elindult a ház tévét nézni.

Elbert Mártát - mint sokunkat - szintén megigézte a ház. Olyannyira, hogy szociológus hallgatóként vaskos tanulmányt is készített róla, lakásról lakásra járva gyűjtötte az adatokat, élvezettel mazsolázva az emlékek között.

A valaha volt Zsigmond utca 49. most más időket él. A folyosón rácsok, a bejáratnál kaputelefon, határozatképtelen közgyűlés, egymást is alig ismerő lakók. Vajon ki emlékszik Iczkovits Mór előimádkozóra vagy Édelstein Lili parfümjének illatára?

1999. január 18.

Tyápay Katalin

 

 

Szabad hazában, nem Lenin útján

Negyedszázados üzenetek a Kertész utcai iskolában

"Kedves Pajtás!

Én most 13 éves vagyok ha akkor még élni fogok 38 éves leszek mikor te elolvasod ezt a levelet. Mi ezt a csomagot és levelet hazánk felszabadulásának 50 évfordulója alkalmából csinálltuk. Mikor te ezt a levelet olvasod akkor hazánk már 75 éve lesz felszabadulva. Örsöm neve "fecske". Nagyon szeretek örsgyűlésre járni. Szórakozunk és egyben tanulunk. Kívánom neked legyen külön táborotok. És amire mi a legjobban vártunk külön úttörő otthont. Nekem vagyis nekünk még nincs ez meg de nektek kívánom."

Egy lakótelepi paneliskolába járó kisdiák talán nem is tudja, milyen egy igazi, régi, tekintélyt sugárzó tanintézet. Nem tudja, milyen hangulatuk van a négyméteres belmagasságú osztálytermeknek, milyenek a kővel borított, visszhangzó folyosók, milyen érzés bérházak közé zárt, aszfalttal leöntött iskolaudvaron játszani.

Persze nem olyan nehéz szert tenni erre az élményre, elég, mondjuk, elmenni a Kertész utca 30-ba. A klinkertéglával borított, szigorú homlokzat, az egyforma ablakokkal tagolt négy emelet láttán kicsit elszorul az ember torka, eszébe jut a Tanár úr kérem összes megfelelő passzusa, és már idézi is: "de mostanában ne tessék bemenni az iskolába, a kaput kiemelték".

A kapu egyébként óriási, a kilincs nyakmagasságban csillog. Odabent az első, ami szembe tűnik, az egykori diák, Karinthy Frigyes fényképe.

"Nekem az akadályversenyek és a nyári táborozás a legjobb az úttörőben. A mi örsgyűlésünk már nem olyan mint régebben. Remélem nektek az örsgyűlés sokkal jobb környezetbe van. Az akadályversenyetek ha legközelebb lesz akkor jó szereplést kívánok. A nyári kirándulásotok már ha lehet külföldön legyen. Mi a Balatonhoz megyünk legközelebb." Az iskolaudvar közepén áll az az első világháborús honvédemlékmű, amely negyed századon át adott otthont az 1970-ben ide járt úttörők üzeneteinek. Az emlékművön ma már frissen cementezett márvány emléktábla díszeleg: felirata tudatja, hogy legközelebb 2020-ban lehet felnyitni.

A hagyományok őrzése, ápolása nagyon fontos dolog, hiszen ezek különböztetnek meg egy 106 éves iskolát egy újtól. Egészen máshogy lép be egy gyerek az iskolába, ha tudja, hogy őelőtte, teszem azt, Karinthy Frigyes, Rejtő Jenő vagy Kocsis Zoltán koptatta itt a padokat.

Most, hogy felbontottuk a nekünk szóló üzenetet, természetesnek éreztük, hogy mi is folytassuk ezt a tradíciót mondja dr. Váradi Iván Attila igazgató, és hozzáfűzi: igencsak kíváncsi lenne arra, mit szólnak majd a 2020-ban itt ünneplők, ha a ládát felbontva meglátják az 1995-ös újságokat, címlapjukon a pedagógustüntetésről szóló tudósításokkal.

"Nálunk minden hónapban van örsi és rajgyűlés. Az örs 14-es fővel szokott megjelenni. A raj 28-as létszámú. Itt ezt a Pajtás újságot azért küldöm, hogy tudjad milyen volt egy 25 évvel ezelőtti úttörő lap. ... Kívánok neked és az osztálynak egy autóbuszt, egy külön hajót szuperszonikus repülőt amivel Afrikát is megtudjátok nézni földrajz órán. Azonkívül legyen úttörő csapatodnak külön táborhelye, az ország legszebb részein."

A 3131-es Bolgár Elek Úttörőcsapat üzenete ott szárad a Kertész utcai iskola tanárijában. A márvány, úgy látszik, nem véd eléggé az esőtől: penészes a papír, elázott a magnótekercs, dohos a krónika.

Érdekes módon a levelek vészelték át leginkább a viszontagságokat.

A mai gyerekek egyébként nem írtak levelet a jövőnek. Az ütött-kopott katonaládába ezúttal az iskolával kapcsolatos tájékoztatók, iratok kerültek, néhány jelvény, a gyerekek munkáját reprezentáló tárgy és természetesen az újságok.

"Nagyon boldog vagyok, mert szerdán letettem a szakpróbát, zászlós szakkörön.

Nálunk az osztályközösség nagyon jó. Mi legjobban az akadályversenyeket, őrsgyűléseket szeretjük, de nem utolsósorban a kirándulásokat. Mi nyáron úttörőtáborokban nyaralunk. Remélem ezeket ti is szeretitek. Küldünk nektek képeket Leninről, ebből készítsetek faliújságot." Váradi Iván Attila csak ingatja a fejét, amikor a gyerekmozgalomról kérdezem.

Mint mondja, belefogtak ők a cserkészetbe, de aztán az is elhalt: itt, a VII. kerület szívében nincs ilyesminek bázisa. A felnőtteket a napi gondok foglalkoztatják, a gyerekeket pedig jobban érdeklik azok a dolgok, amelyek elősegíthetik majdani boldogulásukat.

Az iskola pedig igyekszik eleget tenni ezeknek az elvárásoknak. A pénztelenség ellenére megpróbálja a lehető legjobb tanárokat megnyerni, hogy minden gyerek képességeit a lehetséges maximumig fejlessze. A felsősöknek színjátszó tagozatot szerveztek - a következő osztály jövőre indul - nagy súlyt fektetnek az idegen nyelvek, a testnevelés és a számítástechnika oktatására. Az általános iskola mellett kétéves gép- és gyorsíró szakiskolát működtetnek, jövő ősztől szeretnék tizenkét évfolyamossá bővíteni az iskolát.

A hagyományos szakmunkásképzés ideje lejárt. A tapasztalat azt mutatja, hogy a gyerekek ma már érettségit és hasznos ismereteket várnak egy iskolától, mondja az igazgató.

"Az 1970-es évben Szabad hazában Lenin útján mozgalomban dolgozunk. De nem mindig úgy, ahogy kellene. Őrsgyűléseinken sokat játszunk, mókázunk, és keveset dolgozunk. Ez biztosan nálatok is elő fog fordulni. A mi osztályunk a IV. emelet 68-as termében volt. Az osztályban volt virágállvány pár kiszáradt virággal, de azért nem voltak csúnyák, ezt a virágfelelős mentségére írtam. Képek a falon Leninről, Bolgár Elekről, és a raj névadójáról, Schönhercz Zoltánról. A falakon volt két őrsi fal, és természetesen rajfaliújság is, ami nem mindig volt kész időre. Ez viszont az én hibám. ... Mikor ti az iskolába kerültök, már egészen biztosan modernül és szépen lesz berendezve. Mások lesznek a tanárok, gyerekek, egyszóval minden kicserélődik."

Állunk az udvaron, nézzük a koromtól sötét falakat, a tornateremből kihallatszik a labdák puffogása. Kérdezem Váradi Iván Attilát, eljött-e az ünnepségre bárki is a levélírók közül. Széttárja a karját: ő eggyel sem találkozott.

1995. november 21.

N. Kósa Judit

 

 

Fodrászdinasztia Zuglóban

A nagybácsi a családból már a Monarchia idején űzte az ipart,
talán még fogat is húzott

Van egy üzlet Zuglóban - a Thököly úton -, ahol megállt az idő. Valamikor a hatvanas években, vagy jóval előbb, ki tudja. Ám ez itt csak jót jelent: amolyan békebeli nyugalmat idéz. Járosi Mihályné, született Lucz Anna dolgozik itt fiával, Járosi Lászlóval.

Igazi fodrászdinasztia az övék, tekintélyes szakmai múltra tekinthetnek vissza: egy bizonyos nagybácsi a családból már a Monarchia idején űzte az ipart. Talán még fogat is húzott, eret is vágott, nemcsak hajat... Neki köszönhetők a muzeális értékű, állítható fejtámlájú eredeti fa fodrászszékek, melyekből sajnos már csak két darab maradt fent. Ám mind a mai napig megállják helyüket. A nagybácsit követte időrendben Járosi Mihályné Lucz Anna édesapja, Lucz Jakab, aki tovább öregbítette a dinasztia hírnevét, kedvet csinálva lányának, unokájának a szakmához.

Nyolcvanéves koráig nem tette le az ollót. Az ismeretség, a rokoni kapcsolatok nélkül nem lehetett volna fodrász belőle, így viszont könnyen felvették segédnek 1910-ben. Akkortájt igazi örömszakma volt a borbélyé, pedig az emberek alighanem leginkább borotváltattak, hetente legalább háromszor. És itt az üzletben folyt a diskurzus a politikáról, bár ez az, ami a hosszú évek alatt csöppet sem változott.

Lucz Anna is idejekorán elkötelezte magát a fodrászpályának, kíváncsiságát különösen a húszas-harmincas évekbeli, eredeti német vágókészlet - benne a nullás borotva ősével - keltette fel.

Megjegyzendő, jó néhányat a készletből mind a mai napig használnak, és megbízhatóbbnak tartják, mint a puccos, modern felszerelést. Lucz Anna 1948-ban tette le a fodrászvizsgát: ahogy mondja, jól begyakorolt modellel. A férfiaknak borotválni és hajat vágni kellett, nőknél kiegészítette ezt a festés és a dauer. Nála még nem szabták meg a műveletekre jutó időt, fiának, Járosi Lászlónak azonban már időre csattogott az ollója. Lucz Anna - gyorsított módon - két év alatt végezte a fodrásziskolát. De azt nem nagyon akarták, hogy az ipart örökölje. Az államosítás idején - akkor még a Bosnyák utcában volt üzletük - rossz külsejű férfiak naponta háromszor próbálták jobb belátásra bírni édesapját, álljon már be a szövetkezetbe, de legalábbis költözzön el.

Pedig Járosiék csupán három alkalmazottal dolgoztak a még éppen megengedett öt helyett. A rosszarcúak kitartóan lövellték gonosz pillantásaikat a tulajdonos és vendégei felé, így Járosiék 1955-ben végül pakoltak, és költöztek a Thököly útra. Az üzlethelyiséget Lucz Anna fedezte fel, amolyan raktárféle volt, víz, villany nélkül, ahol betiltott Karády Katalin-lemezeket tároltak.

- Nehéz, félelmetes idő volt - mélázik Lucz Anna -, de a vendégek jöttek. A nők a csipeszek rögzítette Karády-féle hullámokért rajongtak, a férfiak szinte mind Puskás Öcsit idéző, felnyírt és hátranyalt, brillantintól ragyogó frizurát hordtak. Jöttek, annak ellenére, hogy a fodrásznőnek még mindig nem adták meg az iparengedélyt, mondván, üzletükben nincs válaszfal a férfi és a női szektor között.

Később korszerűsíteni nem engedték a felszerelést. A "kisiparos-ivadék" örökség Járosi László pályafutásának sem túlságosan kedvezett. A Kádár-érában hármast kapott a gyakorlati vizsgán - a vizsgabizottságban mindössze két maszek ült, a többiek mind a szövetkezetet képviselték -, amiért ma is elfogja a keserűség.

De később megkapta mindezért az elégtételt: a hetvenes-nyolcvanas években óriási volt a forgalom a kis zuglói fodrászüzletben, az emberek akkortájt még megtehették, hogy hetente-kéthetente járjanak fodrászhoz. És az sem számított luxusnak, ha pusztán berakatni jöttek, vágás nélkül, úgy három forintért. A férfihajvágás pontosan kettő forint hatvanba került - szögezi le Lucz Anna -, a borotválásért egy-harmincat kértek. A nőknél aratott a jókora késéssel betört Gatsby-frizuraláz, a hetvenes években jöttek a kontyok, mindenki fésültetni akart.

Más idők jártak: egymást érték a vendégek. Békésen várakoztak az üzlet közepén sorakozó székeken - baloldalt a nők, jobbra a férfiak -, és vidáman szidták a rendszert, miközben a hajvágásra váró funkcionárius - bár mindenki tudta róla kiféle - szó nélkül lapított köztük.

- Hogy mi változott azóta? - töpreng anya és fia, homlokot ráncolva. Talán csak annyi, hogy kevesebb a vendég, szó nincs arról, hogy szombat este is nyitva tartsanak, mint régen. Na és a hosszú haj már nem divat, a rövid, zselés megy. A trendeket nehéz követni, különben pedig inkább annak örülnek, ha Balogh néni a Thököly nyolcból elégedett a dauerjával.

2001. április 2.

Ty. K.

 

 

Kétkerekű futárok a világhálón is

Cicagyógyszer, szerződés, vérplazma a tarisznyában

A telefonhívás után huszonöt perccel kiállnak, és másfél órán belül a megadott címre viszik a csomagot. Expressz rendelésnél ez a két határidő tizenöt percre, illetve egy órára csökken. Naponta hatszáz fuvart is vállal Budapest területén és az agglomerációban a száz futárral dolgozó Hajtás Pajtás Futárszolgálat. Tevékenységüket újabban az utcáról az internetre is áttették.

- Cápa viszi a lemezeket Kőbányára, Kopasz most kínlódik a János- heggyel, E. T. ma egy kicsit pihenhet, csak Újpestre kell kijutnia - kapom el a megjegyzéseket a Lónyay utcai pincében. A diszpécserszolgálatot adó fiatalok alkotják a Hajtás Pajtás agyközpontját.

A falon hosszú lista. Abécérendben sorakoznak a nevek. Senkit sem szólítanak a hivatalos nevén. Az ász a sor elején Áron, a triatlonbajnok. Tömören jellemzik: mindenre képes.

A falon olvasom a társaság jelszavát: "Előzd meg a piros hetest." Itt nem az ulti elfogása, hanem a gyorsjáratú autóbusz befogása a feladat.

- Néha úgy érezzük magunkat, mint egy Jedi lovag - érzékelteti a bringás futárok lelkületét Kürti Gábor ügyvezető igazgató, aki, hasonlóan valamennyi főnökhöz, maga is a nyeregben kezdte. - Mi télről télre számoljuk az időt. Aki eljut a harmadik jeges, hóviharos évszakhoz, már elgondolkozik. Naponta hatszáz megrendelés fut be, és erre van száz futárunk. De általában csak hetvenöten tudnak útnak indulni. Egy nap összejön nyolcvan-száz kilométer is.

Csörren a telefon. Kattan a lakat a bringán. Lendül a láb, és már röpül a fiatal lány a Kálvin tér felé.

- A legfontosabb, hogy egyszerre három-négy irányba kell figyelni - avat be az alapvető képességekbe Sinka Gábor, aki már kétszer végigfutotta a New York-i világversenyt. Az öt földrészről érkező, nyolcszáz futár között az első harmadban végzett. Nagy álma, hogy a következő világbajnokságot Budapesten rendezzék.

Nézegetem a lámpaoszlophoz kötött, kapuhoz támasztott bringákat. Látszólag valamennyi átlagos kerékpár.

- Valamennyien a sajátjukat használják - mondja az egyszerűen csak Lexikonnak becézett Szabó Zsolt. - Ha veszel egy gépet valamelyik áruházban, fél év alatt szétesik alattad. Szép sorban ki kell cserélni rajta mindent. Igyekszünk erős, szívós, de nem feltűnő darabokkal pótolni a régi alkatrészeket. Nem túlzás, ha azt mondom, új életet lehelünk a bringákba, szinte olyan, mintha a testünk részévé válna. Ezért is különösen nagy dráma, ha ellopnak egyet-egyet. Sajnos ez is megtörténik.

Lexikon azért kapta a becenevét, mert képtelenség olyan helyszínt, címet mondani neki, amelyről ne vágná azonnal, hol található, milyen irányból érdemes megközelíteni, hol kell számolni emelkedővel, földtúrással, csatornaépítéssel, forgalomtereléssel, rossz lámpával. Nemcsak az utcák labirintusát, hanem az internet rejtelmeit is jól ismeri. Ördögi sebességgel jár az ujja a számítógép billentyűin. A szolgáltatás rákapcsolódott a világhálóra. Főleg az internetes áruházak örülnek nekik, így pillanatok alatt célba jut a megrendelés. Nem kell tehát félniük, hogy a virtuális valóság elnyeli őket.

- Amerika jóval előbbre tart az internetezésben, ezerszer több e-mail kering a hálón, mint nálunk, futárokra mégis szükség van ott is - idézi vissza tengerentúli élményeit Sinka Gábor. - Nem lehet mindent interneten elintézni. Mi dolgoztuk ki a programot is a számítógéphez. Nem félünk az internettől. Nem ellenségünk, nem versenytársunk. Mind többen ismerik föl, mire jó ez a szolgálat. Időnként még mi is megdöbbenünk, mi mindent kérnek tőlünk. A hagyományos leveleken, szerződéseken, CD-csomagokon kívül szállítottunk már cicagyógyszert és vérplazmát, de ha arra van szükség, elviszünk egy vekni kenyeret is. A megrendelőink tudják, hogy a motorosok sokszor nem jutnak át olyan akadályon, mint mi.

Hosszan szemlélem a ruházatukat. Többnyire a lábszár közepén elvágott, nagyon bő, sok zsebbel dekorált nadrágot hordanak. Mások inkább a térdig érő harisnyát választják. A középkori futárokhoz abban is hasonlítanak, hogy szinte minden testrészükre jut egy rejtekhely, egy rekesz. Jegyzetfüzet, telefon, kulcs, derékra erősíthető, bilincses lánc - veszem leltárba a legszükségesebb dolgokat.

- Nyugodtan állíthatom, hogy a fiatalság bizonyos rétegében kultúrát teremtettünk - néz végig magán a hidrogénezett hajú ügyvezető igazgató. - Sokan éppen ezért akarnak közénk kerülni. Mi így érezzük szabadnak magunkat. Már megszoktak az elegáns irodákban, a légkondicionált hivatalokban. Gyakran teával, kávéval fogadnak, időnként még süteményt is kapunk. Mást nem fogadnánk el. És akadt már talpig öltönyös, nyakkendős fiatalember, aki csak nézett, nézett, és éreztük, hogy irigyel minket.

De amire igazán büszkék, ebben a csapatban még soha, semmi nem veszett el. Soha, egyetlen futár sem nyúlt a rábízott fuvarhoz.

- Ha késünk, nem fogadjuk el a díjat - ismertet meg egy alapszabállyal Kürti Gábor. - Szerencsére ilyesmi ritkán fordul elő velünk.

Csörögnek a telefonok.

- Gép kap egy diszket, Hofi indulhat Budaörsre a szerződésért, Kopasz fél óra múlva kapaszkodhat a Gazdagrét fölé - zsong a pince, ahol esténként rázendít a CCB, a City Cycle Banditos (Városi Biciklis Banditák) együttes, hogy kilazítsa a pedálokon begörcsölt izmokat.

2000. 11. 03.

Szendrei Lőrinc

 

 

Kínai világ Pesten

Öt évvel ezelőtt megnyíltak a kapuk. És nemcsak kifelé, így azután egyre többen jönnek hozzánk is. Általában örülünk nekik, kivéve ha batyuzók, nepperek, feketemunkára várók, nincstelenek. S még nem tudjuk igazán, hogy örüljünk vagy sem az itt üzletet nyitó, letelepedni kívánó kínaiaknak. Vásároljuk az általuk kínált olcsó ruhát, és szeretjük, amit főznek. Különös, zárt világuk azonban néha riaszt, sajátos gondolkodásmódjuk zavarba ejt. Nehéz megszokni, hogy városunk egy-egy negyedében lassanként idegenek leszünk. Ismeretlen feliratok, különös hangzású szavak, szokatlan gesztusok. Az egymáshoz szoktatás konfliktusokkal teli időszakát éljük.

Sokfajta kínai ügyfél van. Akad közöttük szakács, gengszter, szerencsét próbáló legkisebb fiú, komoly üzletember és ügyes kereskedő. S mindemellett egészen mások, mint a magyarok, mondja bevezetőként dr. Ladányi Tamás ügyvéd, akit a kínai ügyek specialistájaként tartanak számon városszerte. Öt év alatt több tucat céget alapított, tartózkodási engedélyt kért és kapott Keletről jött ügyfelei számára.

A kínai bevándorlás talán azzal a háromszáz munkással kezdődött, akik Győrött dolgoztak évekkel ezelőtt. A pionírok még egyedül érkeztek, és az aluljárókban táskából árulták a pólót, a pizsamát és az olcsó cipőt. Kevesen tudtak közülük magyarul. A helyzet azóta alaposan megváltozott. Az újonnan érkezők jó része már "biztosra" jön, konténerben hozza az árut és megfelelő tőkével rendelkezik. Nem kevesen beszélnek magyarul, de még többen angolul.

A Magyarországra vezető út, ha nem is göröngy nélküli, de járható lett. Az első akadály a pekingi konzulátus, ahol, legalábbis Budapestről nézve, időnként megfejthetetlen szempontok szerint adnak vagy tagadnak meg vízumot. Ha valaki bejutott az országba, akkor a tartózkodási engedély és a cégalapítás a legfőbb cél. Ez utóbbi a könnyebb eset állítja Ladányi , hiszen a cég- és társasági jogban nincs náció szerinti megkülönböztetés, a szabályok jól körülírtak, átláthatók, az eljárás kiszámítható.

A tartózkodási engedély már keményebb dió, folytatja az ügyvéd. Az 1994 májusában hatályba lépett új idegenrendészeti törvény ugyan megszüntette a kaotikus állapotokat, ám még mindig tág teret hagy a helyi ügyintézőknek. S ők élnek is ezzel. A törvényben megszabott iratok mellett kérnek bankszámlakivonatot, lakásbérleti szerződést, készpénzigazolást, családi "viszonytáblát" és számos "egynapos" iratot, aminek beszerzéséhez legalább tízórás sorban állás szükségelteik, ám az értelmét kétszer ennyi idő alatt is nehéz lenne kideríteni. A kínaiaknak ráadásul sok pénzükbe is kerül, hiszen minden utat a tolmáccsal kettesben kell bejárni. A kínai ügyfelek egyébként - ellentétben a magyarokkal - mosolygósak, örömmel üdvözlik ügyvédjüket, bárhol is akadjanak vele össze, és egy-egy sikeres ügylet után szívesen látják vacsorára, persze szigorúan üzletire. A privát életükbe azonban szinte lehetetlen belátni. Zárt kolóniákat szervező életformájukat megtartják, bárhová vetődjenek is.

Az ügyvéd szerint szükségszerűen törvénytisztelők, hiszen ha megszegik a magyar szabályokat, akkor hazatoloncolják őket, és az esetek többségében nincs visszaút. Igaz, van, akinek hazánk csupán ugródeszka. Egy magyar tartózkodási engedély ugyanis jó ajánlólevél a nyugati vízumhoz. A jogkövető magatartás alakítgatásába persze az idegenrendészeti hatóságok is besegítenek. Mindezek ellenére a Budapesten üzletet nyitott kínaiak többsége megtelepszik itt, később idehozatja a feleségét, gyerekeit és ha lehet, testvérét is.

A Budapesten élő kínaiak számát igen nehéz meghatározni, naprakész adatokkal ugyanis az idegenrendészeti hatóság sem rendelkezik. Óvatos becslés szerint huszonötezren lehetnek. Nagyobb részük kereskedő, vendéglátós vagy ehhez kapcsolódó tevékenységet folytat.

Összeütközés, érdekellentét vélhetően akad közöttük is bőven, ám a torzsalkodások nagyobb részét elsimítják maguk között, esetleg saját belső "rendőrségüket" hívják segítségül. Ezekről a magyar hatóságok szinte sohasem szereznek tudomást. A kínai amúgy sem feljelentgető fajta, sőt az esetek többségében akkor is néma, ha kérdezik. Nem beszél se magyarul, se angolul, sőt abban a nyelvjárásban sem, amelyiket a tolmács törné...

S ha véletlenül elkottyant is valamit, azt másnap visszavonja.

Maffia azonban nincs, legalábbis nem Budapesten, állítja Simon Tamás alezredes, a BRFK bűnüldözési osztályának vezetője. Bár az kétségtelen, hogy a kínaiak hagyományosan családi alapon szerveződnek, és így intézik ügyes-bajos dolgaikat is.

A kínaiak által elkövetett bűncselekmények leginkább gazdasági jellegűek: lopás, raktárfeltörés. A testi sértések többsége egyszerű vita következménye. Legutóbb például néhány sanghaji és pekingi azért csapott össze, mert nem tudták eldönteni, ki dolgozik jobban. Az emberölés ritka, az elmúlt években öt esetről szereztek tudomást. Védelmi pénzek szedésekor azonban, akárcsak a kereskedelmi érdekszférák felosztásánál, ritkán kérik a magyar rendőrök segítségét...

A kínai bűnözést vizsgáló kriminológus viszont úgy véli, titkos társaságok mindenütt léteznek, ahol egy tucatnál több kínai van. A szakirodalom három jelentős bűnözőszervezetet különböztet meg: a triádokat, a tongokat és a gengeket. A legveszélyesebb közülük a triád, amely szigorúan zárt, évezredes hagyományokkal bíró alvilági szindikátus. A tongok középkori érdekvédelmi testületekhez hasonlítanak leginkább, míg a gengek főként fiatalokból álló szabadcsapatok.

Szalai Anna

 

 

Kettős kötődéssel?

(Munkatársunktól)

Köpőcsésze, pálcikakészlet, póló, piktogramos feliratok, papucs és törülköző. Kínai piac. Lökdösődés, izzadságcseppek, vijjogó gépkocsik, feltépett kockakő. Kőbányai út.

Egy darabka Ázsia az Orczy tér mögött. A régi MÁV-állomás kiszuperált vagonjai között falócák, dobozok, bódék. Keleti bazársor szegényházi kivitelben. A piac a villamossíneken túl kezdődik. Kapu, mosdó, őr, kerítés nincs, csak végeláthatatlanul hömpölygő emberáradat. Az árusok sora a kukák kincseit kínálókkal kezdődik. Fillérekért adnak fülehagyott szatyrot, újratalpalt cipőt, ócska felöltőt. Túljutva rajtuk, italosztó pultba botlunk, pontosabban a környékén heverőkbe. Mellette, az épület falán félig levert felirat a piaci rendről. Mögöttük pedig a piac, ahol minden kapható. Cipőfűző, walkman, műcsipkebetétes kombidressz, susogó bermuda, fonott kosár, műanyag szék és gumicsónak. Az asztalok túloldalán pergő beszédű kínaiak. Számmagyarul beszélnek: "ötszáz, csak húsz, negyven". A nézelődők között pedig ott vannak a pénztárcák meglovasítói. Por mindenütt. Összefolynak az arcok, gyengül az akarat, és szemünk előtt felködlik a gyáli piac rendje.

1995. június 23.

 

 

Ízelítő a sötétség világából

A kivilágítatlan étteremben vak pincérek szolgálnak fel

Gyuri pincér teljesen vak. Mégis nyitva tartja a szemét. Azt mondja, azoknál ösztönös ez, akik valaha láttak. 18 évesen vakult meg, már 38 éve él a sötétség világában. Pincérként mindössze egy hete dolgozik, egyébként zenészként, gyógymasszőrként keresi kenyerét. Új munkahelyén, a Fehér Elefánt étteremben máris otthonosan mozog, nem úgy, mint a vendégek. Az étteremben koromsötét van. Megízlelhető a vakok világa.

- Tegye a kezét a vállamra, mintha vonatoznánk! - mondja Kuminka György, aki magát egyszerűen Gyuri pincérnek nevezi. A Westend City Center alagsorában nyílt étterem galériáján elfüggönyzött étterembe lépünk. Különös érzés megbízni egy idegenben. Óvatosan lépünk persze, lábunkat ösztönösen csúsztatva, kezünkkel tapogatózva. A vak pincér bezzeg természetesen mozog, mintha látna, most ő az, aki segít nekünk.

- Fogja meg, itt a szék karfája - szólal meg. Megérintem a karfát, tapogatom az ívét, de képtelen vagyok azonnal felfogni, bemérni, hogyan is helyezkedik el a szék, hol az ülőke. Végre sikerül leülnöm, végigcsúsztatom kezem az asztal szélén, csak az biztos, hogy ülök, és nem estem el. A társaság tagjai fegyelmezetten várnak a pincérre, aki őket is leülteti sorban. Megérintjük egymást, feltérképezve, ki hová került. Kapunk evőeszközt, de az üdítővel még nem kísérletezünk. A levesestányért körbetapogatjuk, felmérve, mekkora. Ez a feladat még viszonylag egyszerű, furcsa, de az ember még így is azonnal megtalálja a saját száját.

Különleges képességeinkről bizonyosodhatunk meg. Nem látom, nem hallom, mégis megérzem, hogy áll mellettem valaki. És tényleg, Gyuri pincér lépett nesztelenül mellém. Még csak belekóstoltunk az ő világába, máris ezernyi kérdés fogalmazódik meg bennünk. Eleinte félve, bocsánatkérően faggatjuk, de aztán felbátorodunk őszinteségén, nyíltságán. Szívesen beszél magáról, magukról. Elmondja, hogy néha még színesben álmodik, mert a színekre még emlékszik, bár 18 évesen vakult meg teljesen. Azt viszont nem tudja, hogyan álmodnak azok, akik sohasem láttak. Ők is megpróbálják elképzelni a színeket, például a bársonyt puhasága, finomsága miatt pirosnak vélik. Azt is elárulja, hogy a vakok nemcsak jól tapintanak, hanem a homlokukkal is "látnak". Ezért képtelenek például sísapkában járni, sőt többnyire a szemüveg is zavarja őket. Az esernyő meg a legrosszabb dolog, mert bura alatt érzik magukat miatta. A szemüvegről jut eszembe, hogy megkérdezzem, miért tartja nyitva az is a szemét, aki nem lát. Pincérünk szerint azok vannak így vele, akik valaha láttak. Ösztönös dolog: a felébredő megvakult ember évtizedek múlva is kinyitja a szemét.

Közben a főétel is megérkezik, bundás csirkemell paradicsomos rizzsel.

Ha eddig esetleg egyszerűnek tűnt is az étkezés, most mindannyiunknak megváltozik a véleményünk. Van, aki csal a sötétben: kitapogatja, mit hol talál. Azért többnyire igyekszünk becsületesen végigjátszani ezt a különös játékot. Hát igen, bekövetkezik, ami elkerülhetetlen, hogy egyre többször jut eszembe: nekünk csak játék, nem mindennapi élmény bekukkantani a vakok világába. De szimpatikus pincérünk és társai számára ez a sötét, kizárólag hangokra, illatokra és kitapintható dolgokra korlátozódó világ az élet.

Apropó, hangok. Az egyetlen baleset az ásványvíz kitöltésekor ér. Nem hallom ugyanis, folyik-e a pohárba. Nosza, megbillentem az üveget, és máris túlcsordul, alaposan eláztatva az asztalt. Apróság, még mulatságos is ez a sutaság. De az már egyáltalán nem vicces, amikor - mint pincérünk meséli - nekimennek az utcán valaminek. A gödröket nem mindenütt kerítik körbe, és arra sem sokan ügyelnek, hogy figyelmeztessék a nem látókat az új tárgyak, utcabútorok megjelenésére.

A vakétterem ötletét a tulajdonos, Zolcer János a lányától hallotta. Ő Kölnben járt hasonlóban, és nagyon tetszett neki.

- Véletlenül csöppentem a vendéglátásba - vallja be Zolcer úr -, és ha már így alakult, valami mást akartam csinálni, mint a többiek. Másfél hete nyitottuk meg ezt az étteremrészt, de már minden este van ott négy-nyolc vendégünk. Hogy ízlik az étel, az látszik a kihozott tányérokon, mert szinte mindegyik olyan, mintha el lenne mosogatva.

A sötétben mindennek más, erőteljesebb az íze. Az ötlet sikeresnek ígérkezik, akik eddig kipróbálták, mindannyiuknak tetszett. Az étteremben egyébként négy vak pincér dolgozik felváltva. Őket a Vakok Szövetsége ajánlotta, mert szakképzett világtalan felszolgálót nem lehet találni. A sötétben azonban magabiztosan mozognak, látók nem is tudnának ott felszolgálni. Zolcer János nem akarja megideologizálni a dolgot, bár tudja, mennyire fontos a munkalehetőség négy pincérének. Mégis, a különleges étterem célja nem valamiféle jótett, hanem egyszerűen annyi, hogy a látók átérezzék a nem látók világát. Akik itt járnak, talán megértőbbek lesznek velük, hiszen óhatatlanul elgondolkodik mindenki ezen a megízlelt másfajta világon. Arról nem is szólva, mennyire jó visszatérni a fénybe, rádöbbenni, hogy elég ok a boldogságra az egészség.

- Viszontlátásra - köszönünk el a vak pincérektől, akik ugyanezzel búcsúznak tőlünk. Eszünkbe sem jut már mentegetőzni a számukra sem különös szófordulatért.

2002. szeptember 10.

Sándor Tünde

 

 

"Mint asztal abrosz nélkül"

A gyorséttermek elveszik a cigányzenészek kenyerét

Nincs kinek elhúzni a nótáját. És ha nem mulat a nép, akkor nincs szükség mulattatókra sem. Vagyis veszélybe került a cigányzenész-utánpótlás. A prímások, a cimbalmosok, a nagybőgősök újabban nem vendéglátósnak, hanem kereskedőnek, számítógépes szakembernek, jó esetben komolyzenésznek adják fiaikat. Pedig hazánk zenei nagyhatalom, vendéglátós zenészeink világszerte kapósak. Itthon kevésbé.

Először is rá kell döbbennem, hogy a helyzet egyáltalán nem egyértelmű. Adatok és vélemények feszülnek egymásnak. Prímások állítják például, hogy a jó zenésznek van munkája. Ugyanők mondják, hogy már semmi sincs úgy, mint rég, gyorséttermek nyíltak jó hírű vendéglők helyén. Aztán ott van néhány roma vezér nyilatkozata, miszerint munkalehetőség híján számos cigányzenész vándorolt ki Kanadába. Lakatos Menyhért író erre azt mondja, hogy innen nem ment ki senki, mert aki itt nem tud megélni, az hogyan élne meg Kanadában. És egyáltalán: ma már nem kell kivándorolni, lehet menni legálisan is. Mindenesetre Budapesten legalább kétszáz állástalan cigányzenészről tudnak.

- Mintha nem lenne abrosz az asztalon - példázza a cigányzenekar nélkülözhetetlenségét Kozma Kálmán, a Gundel étterem igazgatója. - A Gundelban a cigányzene semmi mással nem helyettesíthető, meghatározó elem. Egyszer kíséreltünk meg a csendes téli estékre egy vonósnégyest beállítani, amit a vendégek alaposan zokon vettek. Volt, aki kikérte magának, hogy ideutazott Magyarországra, és meghiúsítottuk az egyik fő programját, vagyis egy cigányzenés vacsorát a Gundelban. Ma már nem tennénk ilyet, mert egyértelművé vált, hogy ez a 104 éves étterem nemcsak az építészet és a festészet, hanem a cigányzenei művészet palotája is.

Lakatos György, a Gundel vezető prímása világot járt ember. A tengerentúlon többször is megfordult, de játszott már a Milánói Scala színpadán is. Zenészcsalád az övé, nem volt hát kétséges, hogy mi lesz belőle, ha felnő. Alig múlt négyéves, amikor már hegedülni tanult.

- A Gundelban mindig is a legnagyobb prímások játszottak. Én 10 évig muzsikáltam a Gellértben, 15 évig a Hiltonban, aztán kerültem ide - vázolja rövid életrajzát. - A fiam sajnos már klasszikus zenét tanult. Persze az is megtörténhetett volna, hogy nem zenész lesz belőle, mert ne higgye ám, hogy mindegyikünknek a vérében van a tehetség. De az is biztos, hogy cigányzenét játszani csak egy roma tud igazán. A legjobb magyar is csak úgy játssza azt, mint egy közepes tudású cigány.

Lakatos úr nagy huncut. Szeme villanásából látszik, hogy ismeri a nőket, és egyáltalán: ismeri az embert. Hiszen ez a szakmája. Mindig tudnia kell, hogy mikor, mivel lehet feldobni a hangulatot, észre kell vennie a vendég minden rezdülését. Kozma Kálmán szerint a cigány muzsikusok igen jó pszichológusok. Tudják például, hogy a borravaló nagyságára nem lehet következtetni a vendég által rendelt ételek árából. Lakatos György találkozott már olyan emberrel is, aki egész este szódavizet ivott, de a zenészeknek busásan fizetett.

- Hollandiában történt, hogy másfél órán át játszottam egy párnak, operát-viperát, amit csak kértek - meséli el kérésemre legkisebb fizetsége történetét a prímás. - Amikor véget ért a műsor, ültek csendben, mire megkérdeztem tőlük, hogy meghívhatom-e őket valamire. És képzelje, elfogadták.

Ennyit a rendszeres, nagy summákról. Pedig a zenészek a borravalóból élnek. Mert ha alkalmazottként muzsikálnak is a vendéglőben, nem sokkal kapnak többet a minimálbérnél. A vendéglősnek még így is havonta legalább százezer forintjába kerül egy három-négy tagú zenekar, amelynek még étkezést is szokás biztosítani - tudom meg Károvits Tamástól, a Magyar Vendéglátók Ipartestületének elnökétől. A testületnek egyelőre nincs arról nyilvántartása, hogy a körülbelül huszonötezer budapesti vendéglátóegység közül - amibe a büfé is beleértendő - hány zenés van. Az évek óta elmaradozó belföldi vendégeket egyébként még cigányzenekarral sem lehet becsalogatni - vélik a vállalkozók. Az elszegényedő középosztálynak nem telik étteremben enni. A vendéglősök egy része ezért gépzenét használ, ami olcsóbb és helytakarékosabb, mint egy zenekar.

Arra számítok, hogy a prímás úr pocakos, kacsingatós, huncut mosolyú. Olyan bazseválós fajta. Mint a cigányzenészek általában. De nem. A prímás úr, azaz Kuti Róbert nem kacsingatós és nem pocakos, sőt igen jóképű, intelligens fiatalember. Bazseválnia meg nem szabad. A Rézkakas étteremben ez nem dívik. A vendégek hadd vacsorázzanak, beszélgessenek zavartalanul. Közben szól a zene, ami a legkülönfélébb műfajok ötvözete itt, a Veres Pálné utcában. A háromtagú cigányzenekar prímása szerint ma már igazi show-t kell a vendégeknek csinálni. Mert csárdást játszani órákon át nem lehet. Lehet és kell viszont a legújabbat tudni. Például a Titanic filmzenéjét. Annak mostanában nagy sikere van.

- A jó cigányzenekar növeli a forgalmat - állítja Papné Lajtai Szilvia, az étterem társtulajdonosa. - De csak a jó cigányzenekar lehet vonzó. Azoknak, akik nívósan dolgoznak, van munkájuk. Persze kevés helyen vannak jó zenészek. Még előkelő étteremben is tapasztaltam, hogy erőszakosak, és kéretlenül is a vendég fülébe muzsikál a prímás. A Robiék miatt külföldről is eljönnek hozzánk, mert aki itt megfordul, általában igen elégedetten távozik. Egyébként nem cigányzeneként, hanem szalonzeneként kínáljuk a műsort külföldre. És ez így helytálló, mert a zenekar nem kizárólag cigányzenét játszik.

Hát igen, a cigányzenészek többsége ma már csak a származását tekintve roma. Műsorukban azonban kisebbségbe került népük zenéje. Kuti Róbert is azt mondja, hogy zavarba jön, amikor egy külföldi vendég a származása felől érdeklődik. Nem könnyű azt megértetni, hogy ő roma, de magyar. Származását tekintve pedig leginkább cigányzenész. Családjában ugyanis emberemlékezet óta zenéltek a férfiak.

- A mi családunkban soha nem volt kérdés, hogy mi lesz a gyerekből - avat be az örökléstanba Kuti István cimbalmos. - Persze minden apa álma, hogy a fiából vezető prímás legyen. Nálunk az öcsémnek sikerült. Nem voltam rá féltékeny soha, mert tudom, hogy én nem vagyok prímásalkat.

Folyamatosan érkeznek a vendégek az étterembe. A zenekar 45 percig játszik, és 15 percig pihen. (Később megtudom, hogy ez mindenütt így szokás.) Első látásra fel sem tűnt az előttük elhelyezett kis kosárka. Abba lehet tenni a honoráriumot. Mindenesetre a három zenész, a Kuti testvérek és Váradi Ferenc nagybőgős a Rézkakas alkalmazottai. Szabadnapjaikon külföldre járnak dolgozni. Néhány napja például egy németországi születésnapon játszottak.

- A vendégek egy része nem pénzzel fizet, hanem névjegykártyával - tudom meg Kuti Róberttől. - A névjegykártya-csere azt jelenti, hogy később meghívásra számíthatunk. Én nem is lennék arra képes, hogy odamenjek a vendéghez, és addig húzzam a fülébe, amíg fizet azért, hogy abbahagyjam. A legnagyobb fizetség pedig az, amikor látom, hogy tetszik a vendégnek, amit csinálok. Ráadásul ide sok híres művész is eljön. Színészektől és zenészektől is kaptam már elismerő szavakat. A legbüszkébb arra a papírra vagyok, amire Isaac Stern hegedűművész azt írta, hogy Robert Kuti csodálatos művész, bravó.

A Gundel és a Rézkakas zenészeinek úgy tűnik, nem kell a munkanélküliségtől tartaniuk. A hozzájuk hasonló helyzetű romák azonban kisebbségben vannak. A többségnek nincs munkája, vagy ingyen, csupán a borravaló reményében elvállalja a vendéglátózást. A cigányzenész családapák, felismerve a nem sok jóval kecsegtető jövőt, ma már nem veszik zokon, ha a gyerek nem zenész lesz. Sőt sokan már nem is akarják, hogy a fiúnak köze legyen a vonóhoz, inkább számítógépre vagy vállalkozásra oktattatják gyermekeiket - fest borús képet a roma zene birodalmáról Szirmai László, az Országos Szórakoztatózenei Központ igazgatója. Tudomása szerint legalább kétszáz zenésznek nincs munkája. Éppen ezen kíván segíteni az OSZK a napokban indult bértámogatási programmal. Arról van szó, hogy a zenészt foglalkoztató vendéglátósok az Országos Foglalkoztatási Alap pénzéből napi 300 forint járuléktámogatást kaphatnak. A muzsikusok munkáltatója az OSZK lesz, amely a kért időre - úgymond - bérbe adja a vendéglők számára a zenekarokat. Ezzel talán enyhíteni lehet a zenészek kenyérgondjain.

- Félő, hogy amikor majd kell, nem lesz roma zenész. Mert bízunk abban, hogy hamarosan talpra áll az ország, vagyis lesz pénzük az embereknek vendéglőbe járni - szögezi le Szirmai úr. - Mindenképpen veszélyes folyamat indult el azzal, hogy a roma fiatalok egy része tehetsége ellenére nem folytatja a zenetanulást. Veszélybe került egy generáció. És ezt utólag nem lehet pótolni.

De mi nem élhetünk muzsikaszó nélkül. Vagy mégis?

1998. július 4.

Sándor Tünde

 

 

Hajnali Románc

"Ha hiszi, ha nem, én háromnál nem tudok tovább aludni. Igaz, délutánonként általában lefekszem egy pár órára, de ha nem, úgy is jó. Nekem már három-négy óra alvás is elég. Fiatalkoromban bezzeg más volt a helyzet, de akkoriban mindig éjszaka dolgoztam."

Fél hat van, töksötét és rettenetesen hideg, amikor a palotai XV. K. T. (megfejtéssel nem szolgálhatok, a rövidítés eredetét nekem se árulta el senki) elé érek. A hozzáértők hidegfrontot jósoltak az előző nap: soha ilyen igazuk nem volt. Tudom, hogy a hátam mögött ott van az újpalotai lakótelep és az M3-as sztráda, ám a Szerencs utcának ezen a szögletén ezt igazán nehéz elhinni.

A K. T. földszintes épülete előtt már jó néhány narancssárga mellényes alak toporog, innen legalább tudom, hogy jó helyen járok. Odabent, az elpiszkolódott falú hajdani fűszerüzletben kokszkályha ontja a meleget, a mindenreggeli adminisztráció papírtengerével küszködő munkavezetők nagy pohár kávéval készülnek a napra. Az alkalmi munkások egyenként jönnek be, aláírják a munkalapot, aztán némi munkavédelmi oktatás után felvehetik a szerszámokat is.

Némiképp szélütötten üldögélek a kályha tövében, nézem a jó pár éve lejárt naptárakat, a csehszlovák erőműbelsőt mutató reklámposztert, a hatalmas faliórát, amely konokul háromnegyed nyolcat mutat. "Kint, az utcában fut a cső, mihozzánk mégsem vezették be a gázt, képzelje, milyen nehéz télen szénnek kifűteni ezt a magas szobát" - zsörtölődik a főnökasszony, Káplár Jánosné. Hatalmas papírkötegeket néz át, telefonál - "huszonhárom alkalmi, két stabil, egy nyugdíjas és öt munkavezető", gyűjtőkocsit kér, útjukra bocsátja a munkásokat, aztán hirtelen szondát dug egyikük orra alá. A nagydarab férfi keze riasztóan remeg, kicsit szégyenlős arccal fúj bele a csőbe, a folyadék tintaszínűre változik. "Jöjjön holnap" - mondja neki a főnökasszony, aztán az útra készülődő munkavezetőkhöz fordul: "ne felejtsetek el papírt, tollat és szondát vinni magatokkal".

"Régen egészen más volt ez. Minden utcaseprőnek megvolt a maga területe, ott tartották a szerszámaikat. Reggelenként nem kellett bejönniük a K. T.-ba, jobban kihasználhatták az időt. Ha nyár volt, elkezdték hajnalban a napos oldalon, aztán délutánra már az árnyékban jöttek vissza. Na persze akkoriban szinte mindenki stabil volt, de ők megöregedtek, nyugdíjba mentek, és nem jött a helyükre senki. Talán furcsán hangzik, de szerintem a narancssárga mellény csak rontott a dolgon, az emberek csúfolódtak rajtuk, ők ezt szégyellték, sokan elmaradtak. Most itt van ez a sok munkanélküli, mégsem jelentkeznek nálunk többen, névről, arcról ismerjük szinte mindet. A legtöbbjüknek nincs otthona, ott, a nagy házakban húzódnak meg éjszakára, aztán jönnek hozzánk hajnalban. Felvennénk mi őket stabilnak is, de nekik jobb így. Tíz óra alatt megkeresnek négyszáz forintot, aki bírja, néha estig kinn maradhat."

Már a tempója alapján elhiszem, hogy negyedszázada végzi ezt a munkát. Farkas Jenő olyan gyorsan cikázik Palota utcáin, hogy nem könnyű lépést tartani vele. Mutatja, mennyi dolguk van, amióta a városban elszaporodtak a gigantplakátok - a letépett darabok ott hevernek a sztráda két oldalán. A felüljáró tövében gömbölyű, harmincévesnél nem idősebb asszony egyedül gyűjti a szemetet. Izgatottan újságolja, hogy a főnökasszony rajtakapta a társát, amikor az éppen kifele jött egy kocsmából. Le is vették róla a mellényt rögtön. Farkas Jenő biztatja, lásson neki a leveleknek is, az avar már beborítja a járdát.

"Az emberek csak azt látják, itt is, ott is szemét van, fogalmuk sincs, mi lenne, ha egyszer valóban leállnánk. Ötvenhatban vagy három hónapig nem dolgozott a vállalat, nem tisztították az utcát, nem vitték el a szemetet. A végén traktorral kellett megpucolni a várost."

A csöndes, kisvárosi utcák közül hirtelen érünk ki a lakótelepre. Reggeli nyüzsgés, autók, buszok, beton mindenütt. Farkas Jenő körbemutat: amikor ő idekerült, szántóföld volt erre, tán még temető is. A város hirtelen foglalta el ezt a vidéket, ám a K. T. hajdan megállapított területe mit sem változott. Egyre nehezebben tudják ellátni feladatukat, ideje lenne kettéválasztani a körzetet. Kanyargunk a betonkockák között, a munkavezető egy-egy sarkon megelégedetten nyugtázza, hogy talicskástul, seprőstül ott vannak a narancssárgába bújtatott emberek. Beszélgetünk velük pár szót, aztán öles léptekkel vágtatunk tovább.

"Ha tehetem, én sosem szállok buszra. Munkába is gyalog járok, jólesik a mozgás. Gyerekkoromban asztalos szerettem volna lenni, de két év után ott kellett hagynom a műhelyt, nem bírtam a hajolgatást. A bátyám a vállalatnál dolgozott, locsolókocsit vezetett, ő mondta, hogy jöjjek ide. Egy nappal a tizennyolcadik születésnapom előtt léptem be, a locsolókhoz kerültem, én kezeltem a tartályt. Talán azért utálom annyira a buszt, ültem én kocsin eleget. Jó munka volt, lehetett vele keresni is. Gyakran szállítottunk vizet, fel a hegyekre, meg a külső kerületekbe száraz nyarakon, ha alacsony volt a víznyomás. Háromszor voltam így Galyatetőn, az aztán egy gyönyörű hely igaz? Filmeztünk is néha, azt is szerettem. Egyszer nagy sarat kellett csinálni Gobbi Hildának, máskor meg Darvas Ivánt locsoltam le. Igaz, az első nem sikerült jól, meg kellet ismételni. Nyolc évig voltam a locsolóknál, az alatt négyszer költözött el a telephely, a végén már Budára kellett volna járni. Akkor mondták, hogy van itt egy hely Palotán, eljöttem, nem messze lakom innen."

Visszakanyarodunk a K. T. felé, "ebédidő", mondja Farkas Jenő, kilenc óra elmúlt. Szinte egyszerre érünk oda a többiekkel, a főnökasszony hatalmas szál lóparizert mutat elégedetten. A csarnokban vette, azt mondja, egyre ritkábban lehet kapni, pedig nagyon egészséges. Jólesik a kokszkályha melege a kinti metsző szél után, a munkavezetők jókedvűen falatoznak, erőt gyűjtenek a második körútra. Farkas Jenő egyelőre nem eszik, a zsebébe nyúl, s mint tízpercenként rendesen, elővesz egy szál Románcot.

"Elmúltam hatvanéves, de semmi kedvem nyugdíjba menni. Mondja meg, otthon mit csináljak? Kertes házban laktunk, szanáltak, betonlakást kaptunk. Amikor először kinéztem a hatodikról, szédültem. Itt egy szöget alig lehet beverni a falba. Pedig szeretek barkácsolni. Nincs olyan gép, amit meg ne javítanék, de már nem látok jól. Az órákkal szeretek szöszmötölni, a legtöbbet még ma is össze tudom rakni. Nem való nekem a pihenés, szabadságon se voltam soha, csak apránként. Higgye el, szeretek ide bejárni."

A többiek ugratják, a nyugdíjjal fenyegetik. Odakint egy szélroham kavarja fel a leveleket, mindenki odanéz, "na tessék", mondják, "még ez is".

1992. november 13.

N. Kósa Judit

 

 

Egy éjszaka a hajléktalan nők szállásán

Péntek volt, szenteste előtt két nappal. Negyed hat körül járt. Úgy huszadik lehettem a RÉS Alapítvány éjjeli menedékhelye előtt gyülekező kisebb tömegben. Némileg vigasztalt, hogy mögöttem is álltak már jó néhányan. Egy szőkére festett hajú, rövid szőrmebundás nő érkezett, ránk csodálkozott: Mit osztanak? - kérdezte. Pénzt. Nem sokat, hatezret - válaszolt egyikünk. Kis pénz is pénz - mondta erre a szőke és beállt hátulra. Ez benyalta! - visongott a sor eleje. A nő jó ideig nem kapcsolt, majd dühödten elvonult.

Fél hat: irgalmatlan messzinek tűnt a hat óra, amikor végre megnyitják a szálló kapuját.

- A fiatalasszonyt még nem láttam itt! - szólított meg egy magas, vörös arcú asszony - Hogy kerültél ide?

- Kivert az élettársam - válaszoltam az előre betanult koreográfia szerint, szigorúan a földet bámulva.

- Se velem, se senkivel, érted? - figyelmeztetett.

Bámulhattam bután.

- Ne állj szóba senkivel! Ne barátkozz! Fogd a motyód, menj az ágyadhoz és aludj!

A témát lezártuk, álltunk tovább. Senki nem kérdezett többet, senkit nem érdekelt, ki vagyok. Elhangzott néhány nyomdaképtelen mondat, ketten ordítottak egymással: amolyan erőfitogtatás volt ez, a viszonyok rendezése. Azt hiszem, kicsit nekem is szólt. Hat óra múlt, végtelen lassan araszolni kezdett a sor, végre feltárult az ajtó. Egyesével mentünk be, valaki elém nyomakodott, majd szétlapított a hátizsákjával és a rengeteg szatyrával. De mindannyian befértünk.

Fiatal, szakállas srác fogadott bennünket, ő adta a napi adagot: negyed kiló kenyeret és - nem tréfa! - nyolc darab Petit Danone joghurtot, fejenként. Egy fiatal lány előtt sorakoztunk tovább, bediktáltuk a nevünketés a születési dátumot. Nem kértek semmiféle papírt, így a tüdőszűrő-igazolásomat is hiába szorongattam.

- Kiss Katalin - mondtam.

- Két essel? - kérdezte a lány, mintha bármit is számítana.

- Igen - válaszoltam, majd megkaptam a törülközőmet.

- Három per hármas - irányítottak tovább.

A hármas hálóteremben kilenc tábori (kórházi?) ágy állt, csupaszon, takaró, ágynemű nélkül. Mindenki a helyére került. Éva a magas, vörös arcú velem szemben feküdt, mellé egy agresszív, artikulátlan hangon üvöltő nő, Valéria került. A közvetlen ágyszomszédom - alacsony, barna asszony, szétivott vonásokkal - körülbástyázta magát rengeteg csomagjával, italos palackját cipőjébe rejtette, és csak nézett maga elé.

Három másik lakótársunkról senki nem gondolná, hogy éjjeli menedékhelyen töltik éjszakáikat: adminisztrátornak, elszegényedett zongoratanárnőnek néztem őket. Egy-két kivétellel mindannyian átöltöztek idebent. Pongyolát, papucsot húztak. Jöttek-mentek, mintha otthon lennének.

- Hol a vécé? - kérdeztem Évát, aki magyarázta, majd mutatta volna, de barátnője egyszerűen nem engedte felállni az ágyról. Éva azt mondta, húsz éve ismerik egymást. Soha nem fogja elfelejteni: Valéria három éve egy földlabdás fenyőfát ajándékozott neki.

- Tetű vagy - mormolta elérzékenyülten Valéria, később hozzátette: na húzzál innen a p...-ba!. De ez utóbbi már nekem szólt.

Kifelé menet Évát láttam derékig levetkőzve, fél mellét mintha befestették volna: kék-zöld volt, a bőr eredeti színe már nem is látszott.

Leesett a mozgólépcsőről - magyarázta -, a válla szilánkosra tört.

Katona Klári slágerét énekelte. "Ne sírj, az istenért, ne sírj!" - kiáltozta - és csak úgy potyogtak a könnyei.

A társalgó jókora helyiség a pincében, feltűnően tiszta, már amíg be nem népesül. A polcon néhány könyv: A világűr Robinsonjai, Autós Rally, egy Fekete István-regény. A kétplatnis rezsó előtt Edit, a zömök fekete nő ténykedett. Csajkaszerű lábosában zsírleves forrt: két kanál zsír, paprika, bors, kicsi gomba, cérnametélt. Ő evett a lábasból, nekem nyújtotta a tányérját. Így lettünk barátok.

A második fogás disznócsontból készült: kétszázért vett két kilót. Hagymát pirított, rátette a "húst" és a krumplit. Minden este főz - magyarázta -, ehhez ragaszkodik. A fűszereket, a kávét, egy ételhordónak kinevezett műanyag dobozt meg egy magyaros mintázatú fakanalat a szállón tárolja. A kaja felét megettük, a másikat holnap az öregnek viszi, magyarázta. Az öreg hetvenéves, egy kilenc négyzetméteres lyukban lakik, villany és világítás nélkül. A nappali melegedőben ismerkedtek meg.

- Hogy szeretem-e? - kérdezett viszsza. - Dehogyis szeretem, hiszen büdös, mint a dög.

A "húst" mégis az öregnek merte, merthogy nemigen szereti a krumplit.

Hidegen pláne nem, de nem lehet megmelegíteni, bár van spirituszégője.

Teljesen vak, ám a spirituszt megtalálja, és megissza.

Eszegettünk. Edit azt tanácsolta, ne menjek vissza az élettársamhoz. Azt ígérte, másnap elvisz a Blahára, ott osztanak meleg ételt, és adnak szaloncukrot is. Aztán lenézünk majd a Homokba is. (A Vöröskereszt Homok utcai ingyenkonyhája.) A karácsonyt a szállón töltjük, töltött káposztát főz majd.

- Ha tudni akarsz valamit, csak tőlem kérdezd - vett a szárnyai alá.

Éppen végeztünk a vacsorával, amikor berobbant Anikó. Csak a nevéből lehetett tudni, hogy nő. Mint később elárulta: Tóth Józsefként simán beengedték a férfiszállásra. Sírt, alig lehetett érteni a szavát: megölöm, szétverem azt az ukrán kurvát! - ordította. Ultimátumot kapott, mert csinálta a palávert: vagy most kimegy, vagy egy hétig nem jöhet be a szállóra.

- A Dózsára (a Fővárosi Szociális Központ és Intézményei Dózsa György úti éjjeli menedékhelye - a szerk.) nem megyek, nem megyek a buzik közé! - zakatolta, majd kért egy kis kaját. Löncshús konzervet nyomott a krumplis szaftba, és együtt ette a Petit Danone-nal.

Kilenc óra körül járhatott. A hálóterembe még beszűrődött a fény a folyosóról. (Tízkor villanyoltás.) Éva és Valéria beszélgettek, a mellettem fekvő nő rájuk szólt: aludna.

- Minket meg az zavar, hogy kint van a p..ád, és azt vakarod, te köcsög - hangzott a válasz.

Az ágyakat műanyag huzattal vonták be, az embernek az volt az érzése, hogy menten beleragad, belefullad. Törülköző a fejem alá, a kabátommal takaróztam, de csak a derekamig ért. Fáztam és melegem volt, jéghideget izzadtam.

Ágyszomszédom - álmában - megállás nélkül vakaródzott, időnként fájdalmas, apró sikolyokat hallatott. Az alvó arcokat ismeretlen kín zilálta szét, egy roma nő hol fuldokolva köhögött, hol pedig horkolt elviselhetetlenül.

Háromnegyed négy körül felkeltem, nem tudom hogyan, de ötig valahogy eltöltöttem az időt. Anikó a bejáratnál itta a kávét - mégiscsak bent aludt - Edit lila kockás pongyolájában ült vele szemben.

- Amikor akarsz, elmehetsz, mondta.

Leadtam a törülközőmet, elbúcsúztam.

- Katikám, este várlak! - kiáltott utánam Edit.

- Igen, este - válaszoltam, majd elindultam futva a Nyugati felé.

2000. december 27.

Tyápay Katalin

 

 

A mi hajléktalanunk

Az este közeledtével rá-ránézek az órára. Udvariatlanul, többnyire mondat közepén tör rám a gondolat: ma ő ér haza előbb vagy én? Késő éjjel reszkető lábakkal, kezemben a kulcscsomóval rohanok a lifttől az ajtóig, egy mozdulat, s már benn is vagyok, aztán a hátamat nekitámasztom az ajtónak, huh!, most sikerült! S mert egy oldalpillantásra sem lassítottam, emlékezetemben kutatom: ott sötétdett-e az a megszokott rongykupac a lépcsőfordulóban? A mi hajléktalanunk.

Jó hónapja tart ez így. Úgy kezdődött, hogy egy este hazajövet háziasszonyi megszokással nyúltam a nyitva hagyott lépcsőházi ajtó után s a félemeleten, szemmagasságban belebámultam egy szakállas arcba. A radiátor mellől, a padlóról félig felemelkedve nézett rám, majd látva, hogy nem jelentek rá veszélyt, visszaejtette a fejét. Azóta is két méterre az ajtónktól fekszik, nap mint nap. Akaratlanul is figyelem. Tíz óra után érkezik, s hajnali öt tájban tűnik el. Még szemetet sem hagy maga után, mintha tudatosan vigyázna erre a helyre, ahol épek a lépcsőházi ablakok, a menekülőlépcsőn kevesen járnak, a kaput zárják. Nyirkos, hideg az éjszaka, de innen nemigen zavarják el, hiszen ezen az emeleten alig lakik férfi.

- Álhumánum; fürdőbe, hajléktalanszállásra keldene küldeni - mondja egy ismerősöm, s részletezi is a lehetséges veszélyeket a tetvektől a tébécés köpetig. Hallgatok, hiszen igaza van. Kisváros ez a lakótelep. Itt még a hajléktalan sem maradhat ismeretlen. Így hallottam arról az alkoholista, középkorú férfiról is, aki gyógyszeres-alkoholos zavartságában bárddal támadt a feleségére. Az asszony életben maradt, de a kórházból kikerülve azonnal zárat cserélt. A férj így vált hajléktalanná, majd, miután a holmiját ellopták tőle, nincstelenné is. Azóta húzza meg magát lépcsőházakban. Álhumánum - jut eszembe, mikor újra és újra megborzongat a félelem, s hiába keresem magamban az együttérzés melegét. A történet, bárddal vagy anélkül, valóban mentes a romantikus elemektől, s aligha alkalmas a szolidaritás felkeltésére. De nehéz is szánni valakit, aki jelenlétével naponta figyelmeztet arra, hogy a kisszerű szerencsétlenség, a brutalitás, a nyomor életünk részévé vált, s törékeny létbiztonságunkat a szánalmas rongykupacoktól csak egy vékony panel választja el.

1996. április 12.

Cs. K. É.

 

 

Szomália

Pócs Boldizsár nagymamája eltörte a combcsontját. Ezért aztán Pócs Boldizsár a Jánosba jár naponta. Metróval.

Az első hétnek szerdáján, az ötvenhatosról leszállva, furcsa dologra lett figyelmes a Moszkva téren.

Egy sorra.

Egy szép hosszú sorra.

Egy sorra, amely beleállt a semmibe.

Nem volt a sor előtt semmi se. Csak a tér.

A sorban pedig egyenruhások álltak. Akik egyenként ellepték a várost mára, azok most sorbaverődtek. Zakós, farmeres, szatyros, rongyosok, nyomorékok, betegek, csavargók, csövesek, rogyadozó részegek, megkínzottak, elesettek, lebukottak, tetvesek, büdösek, sehollakók, félnótások, öregek.

Dickens, Gorkij, Dosztojevszkij serege.

Szerda este, a metró előtt a Kalefen.

Állt és nézett csak a Pócs.

Aztán fél hétkor katonaforma egyenruhás fiatalok szaladtak a sor elé, pár asztalt hoztak, két nagy éthordót, néhány marmont, papírtányért, poharat, imádkoztak egy percet, mert ők voltak az Üdvhadsereg és kiosztották a vacsit.

És a sorban állók, nem törődve a bámulókkal, messziföldi fotósokkal, sétálókkal, hökkenőkkel, vigyorgókkal, döbbenőkkel, ülve, állva, guggolva, fekve, kövön, padon, kukán vagy marékból ettek, faltak, zabáltak. Mohón, kapzsin, kétségbeesve. A Moszkva teret belengte az évezredes éhség szaga.

Ilyet a Pócs olvasott csak.

Most látta, nézte. És szeme könnybe lábadt, keze ökölbe szorult. Gondolta: szégyen. A város szégyene. Kétmillió budapesti szégyene. Tízmillió magyar szégyene. Tizenötmillióé. Hogy emberek így élnek. Hogy így esznek. Hogy így etetik őket kinn a placcon. Nézte Pócs a kondért, és gondolta, hogy kijön a vacsi ötezerből. Négy embernek egy este a Kiskakukkban. Két tankolás. Rohadékok, gondolta Pócs. Rohadt Antall, rohadt Demszky, rohadt Pócs, gondolta Pócs. Világkiállítás, nemzetpropaganda, budapesti búcsú, kormánygettó. Rohadékok, gondolta Pócs...

Aztán elfogyott a leves, és Pócs is odébbállt, mert már vagy heten lelejmolták.

Következő szerdán Pócs Boldizsár megint jött a nagymamától. Megint nézett. De már kissé odébbről, hogy ne lejmolják le annyian. Nézett a Pócs. De már szeme nem lábadt. Keze ökölbe szorult. De szomorú volt nagyon.

A harmadik szerdán volt már ismerőse sok. Egyik mindig Adyt szavalt. Pócs Boldizsár rezignáltan nézte a sort. Nem sokáig, mert sietett.

A negyedik héten átszaladt csak.

Az ötödik héten meghalt a nagymama az ortopédián. Lehozta kedden Pócs a pakkot, papuccsal, köntössel, pápaszemmel, és többé nem járt a Moszkva tér felé.

1993. július 9.

Bächer Iván

 

 

Egy csöndes kert a város szélén

Kisállattemető kedvenceinknek

Az ember nem tudja, hogy kell ilyen helyzetben viselkedni. Persze az ember azt sem tudja, hogy kell viselkedni egy temetőben egyáltalán. Körbenéz, fogódzót keres, látja a kopjafákat, márvány emlékműveket a kedvenc kutyák, macskák végső nyughelye fölött, akárha egy embertemetőben lenne. Kizárólag morbid kérdések jutnak az eszébe, ezeket viszont nem teszi fel, hiszen az őt kalauzoló vállalkozó az első percben elmondja, hogyan vágott bele a dologba.

- Volt egy kutyám, persze ne egy elkényeztetett kutyusra gondoljon. Ki volt képezve, a saját plédjén aludt, de mégis: nálunk családtagnak számított. Amikor elpusztult, akkor tudtam meg, hogy a hatályos rendelkezések értelmében nem sok lehetőségem van - mondja Haraszti Tibor. Budapesten a közterület-felügyelet dolga gondoskodni a kimúlt állatok elszállításáról, ami - kutya és macska esetében - a lakosságnak ingyenes. A felügyeletet az Állatifehérje-takarmányokat Előállító Vállalattal áll szerződésben: ők a bomlott tetemeket a dögtemetőbe szállítják, a többit elégetik és feldolgozzák. A fertőző betegség miatt elhullott állatokat a szigorú szabályoknak megfelelően, mésszel leöntve temetik el.

- Az oly sokat emlegetett Nyugaton a kisállattemetésnek hagyománya van. Ez ugyanis nem valamiféle hóbort vagy a gazdagok passziója. Gondoljunk csak arra, hogy ezrével élnek magányos nyugdíjasok az országban, akiknek egyetlen társuk egy kutya vagy macska - mondja a vállalkozó, s egyúttal bizonyítja: ez a tevékenység korántsem kecsegtet hatalmas haszonnal, sőt, több elődje is belebukott már az üzletbe.

A főváros határában, az 50-es út mellett lévő területen az elmúlt másfél évben csaknem száz kisállatot temettek el. A temetőt tujasor veszi körbe, a kis sírok némelyikén friss koszorú, virág. A fejfák többségén csak a név és a dátum olvasható, de akad kép, rajzolt portré, vésett márvány fedőlap és kereszt is. - Pap még soha nem jött temetni - rázz a fejét Haraszti Tibor a végül mégiscsak feltett kérdés hallatán, és gyorsan hozzáfűzi: még soha nem volt tanúja "kirívó" szertartásnak. Akik idejönnek - mondja -, valóban búcsúzni akarnak, s a legtöbben később is rendszeresen látogatják a sírt.

- Húsz évre 5500 forintért lehet megváltani a sírhelyet, és évente ezer forintért a kertész a gondozást is vállalja. Egy temetés mintegy 10-15 ezer forintba került - állítja a vállalkozó, és sorolja a részleteket. A szállítás kilométerenként 30 forint, a koporsót egy ugyancsak állatbarát asztalos készíti, a szabvány szerint fából, fehér műszőrme béléssel. (Az irodául szolgáló raktár sarkában ott állnak az előző vállalkozó itt hagyott koporsói: durván ácsolt banános ládához hasonlóak.) Tulajdonképpen mindenhol segítik őket, csak egyszer ütköztek elutasításba - meséli Haraszti Tibor: amikor engedélyt kértek a főpolgármestertől, hogy ha hívják őket, behajthassanak a Várba és a Belvárosba is.

- Előfordult az is, hogy egy kisnyugdíjas vagy egy munkanélküli nem tudott azonnal fizetni. Odaadtuk nekik a csekket, és elvégeztük a munkát. Soha nem maradtak adósaink - mondja a vállalkozó. A nemrégiben bevezetett új szolgáltatás, a kegyeleti hamvasztás is főként az idősek dolgát könnyíti meg - a Volán ugyanis többszöri kérés ellenére sem létesít feltételes megállót a temető előtt. Egy meglévő jogszabály alkalmazásával (a kisállatok így veszélyes hulladéknak minősülnek) mód nyílik a tetemek elhamvasztására: az urnát pedig hazaviheti, odahaza méltó környezetbe helyezheti a gazdi.

1994. január 25.

N. K. J.

 

 

Pillanatkép

Most, hogy 25 forint a villamosjegy, felteszem a kvízkérdést, mennyibe került a hatvanas években a gyerekjegy, a vonal meg az átszálló, amelyet a Mi mindent kell tudni című Örkény-egyperces emelt az irodalomba? (Érvényes két díjszabási övezet beutazására, egy órán belül, legföljebb négyszeri átszállással, a felszállóhelytől az utazás céljához vezető legrövidebb útvonalon. Átszállni csak keresztezéseknél, elágazásoknál és végállomásokon lehet, de csak olyan kocsira, melynek útvonala az előzően igénybe vett kocsik útvonalától eltér. Egy utazás során csak egy Duna-híd és minden útvonal csak egyszer érinthető. Kerülő utazás és útmegszakítás tilos!)

Kedves emlékeket ébreszt ez a szöveg azokban, akik még akkor kezdtek villamosozni, mikor a vagányabbak a peronon egy gyors mozdulattal kiakasztották az ajtót, hogy leugorjanak "a Kresz Géza végén, ahol fordul a villamos". A leugrásnak sajátos technikája volt. A legalsó lépcsőről úgy kell lendíteni a lábat, hogy a kocsival párhuzamosan előrefelé ugorjunk, így nem esik el az ember, és ha ügyesen fog talajt egy-két további lépéssel lefékezi magát. S emlékeztek, Ratkó-gyerekek, a tujázásra?! A villamos hátsó ütközőjére felkapaszkodva lehetett jegy nélkül utazni. Mire a klajzi a megállóban leugrott, hogy elkapja a tujázó grabancát, az már árkon-bokron túl volt. (Az üldöző hamar feladta, s felmérte, hogy a le- és felszállás befejeződött, egy hosszú bőrszíj megrántásával csengetett a vezetőnek, hogy indulhat tovább.)

(A kvíz megfejtése: gyerekjegy 35, vonal 50, átszálló 75 fillér.)

•

Most, hogy 25 forint a jegy, egyre többször úgy érzem, amikor felszállok a villamosra, mintha az utasok többsége vizsla szemekkel bámulna rám. S a felszállók is, mielőtt végleg elhatároznák magukat az utazásra, figyelmesen körülnéznek. Mintha jobban érdekelnék egymást az emberek. Vagy csak gyanakodóbbak lettek? Lehet, hogy becsületes ábrázatom ellenére feltételezik rólam, hogy a BKV szolgálatában állok, és a következő pillanatban karszalagot húzok elő valahonnan? S mintha kevesebbszer hallanám a lyukasztó jellegzetes kattanását. Lehet, hogy mindenkinek bérlete van?

•

Most, hogy 25 forint a jegy ára, ami abból a szempontból nem sok, hogy még mindig nem fedezi a működtetés költségeit, elmesélem, hogyan kirándult vasárnap egy Rákosszentmihályon lakó barátnőm a családjával. Nyáron nem vesznek bérletet. Minek? A hölgy közel dolgozik, a férje munkanélküli, a három gyerek ilyenkor nem jár iskolába. Felszálltak tehát a buszra, amely elvitte őket a hármas metróig (125 forint). Ezzel elmentek a Deák térre (125), onnan a kettes metróval a Moszkva térre (125), majd busszal a libegőig (125). A libegés felnőtteknek 60 forint, tízéves korig (a legkisebb gyerek kilenc) 50, összesen 290. A jánoshegyi kilátónál szerencséjük volt, mert a kapunál éppen nem ült senki, belógtak hát. A panoráma megtekintése után lesétáltak a buszig, úgyhogy visszafelé megúszták ötszázból. A teljes költség potom 1290 forint. S ebben nincs benne a sör (ami jár egy tikkadt férjnek) meg a kóla (ami nélkül a gyereknek nincs kirándulás). S mi lesz jövőre, amikor már a legkisebb is betölti a tízet?

1993. július 23.

Kelen Károly

	Megrongált telefonfülke 1992. március 19. Boros Jenő felvétele
	Lakótelepi zsánerkép 1997. július 1. Hetényi Zoltán felvétele
	Levelesládák 1995. szeptember 20. Bánhalmi János felvétele
	A Fővámtéri Nagyvásárcsarnok a felújítás után 1994. október 18. Rédei Ferenc felvétele
	Térfigyelő kamera a VIII. kerületben 1999. december 9. Gárdi Balázs felvétele
	Az észak-déli metró új szakasza az átadás napján 1990. december 13. Teknős Miklós felvétele
	Bontás előtt a Dózsa György úti dísztribün 1991. április 29. Teknős Miklós felvétele
	Fogy és öregszik Budapest 1992. december 14. Teknős Miklós felvétele
	A Walesi hercegi pár a Vásárcsarnokban 1990. május 8. Teknős Miklós felvétele
	Lengyelpiac az Ügetőnél 1991. március 26. Teknős Miklós felvétele
	MDF piac a Komjádi uszoda előtt 1991. február 2. Boros Jenő felvétele
	A józsefvárosi kínai piac 1995. július 26. Szandelszky Béla felvétele