Amiről
       naponta
beszélünk
________________

 

Beköszöntő

A fővárosnak nincs televíziója, nincs rádiója, nincsenek napi- és hetilapjai. A főváros komolyan gondolja, hogy jó média csak független média lehet. A média függetlenségét eszménynek tekintem, amelyre akkor is szüntelenül törekedni kell, ha megvalósítani a maga ideális teljességében nem is lehet. A pártsajtó - rossz sajtó. De azt sem tartanám kívánatosnak, ha egy politikusokból álló demokratikusan választott testület - amilyen például Budapest Közgyűlése - vitatná vagy vitathatná egy-egy médium műsorait.

Ugyanakkor az önkormányzati munka nyilvánossága mindenekelőtt a média közvetítésével valósulhat meg. Itt, a mi nyilvánosság iránti igényünk egybeesik a "fogyasztók", a települések polgárainak igényeivel.

A Népszabadság most induló oldalai - más hasonló kezdeményezésekkel együtt - számomra azt bizonyítják, hogy elveinket a gyakorlatban is sikerült érvényesítenünk. Örülök, hogy a Népszabadság az olvasói igényeket kielégítve egyszersmind a mi munkánknak is nagyobb nyilvánosságot biztosít. Meggyőződésem, hogy csak ez a hozzáállás, a média függetlenségének maximális tiszteletben tartása teszi lehetővé, hogy a sajtótól - és ezen oldalaktól - kritikusságában is tárgyilagos tájékoztatást várhassuk el.

De tudnunk kell: a pesti polgár rosszkedvűen ébred. Némi undorral tölti magába a méregerős feketét és krákog. Káromkodik, mert az újságos megint elaludt. Begyömöszöli magát a buszba, és ezúttal sem mulasztja el pokolra küldeni a BKV-t. Morogván esik be a munkahelyére, csak a friss kávé illata csalja elő belőle munkaerejének tartalékait. Békülékenyen zsörtölődik. Délben meg az üzemi kosztot szidja, mert drága és pocsék. Alkonyattájt céltalanul ténfereg az utcán, értetlenül és idegenül mered a vakító kirakatokra, nem érti, honnan van pénzük "másoknak". Koszos kapualjakban ácsorog, lehajt egy felest, húzza az időt, nem akaródzik részesednie a kora esti csúcs áldásaiból. Nagy ritkán egy kiskocsma melankóliájába oldja a magáét. Egyszóval: rajong a városért.

Önök is az ő kedvét keressék, önöknek is ő legyen a mérce. Sok sikert kívánok mindehhez!

1992. november 13.

Demszky Gábor
(Budapest főpolgármestere)

 

 

 

Mindenki megveheti, amiben lakik

A törvények elvileg hivatottak, hogy hosszú távon meghatározzák a társadalom életét. A nemrég meghozott és 1994. január 1-jén hatályba lépő lakástörvény jól példázza, hogy a törvényalkotási folyamat mennyire a pillanatnyi politikai érdekek határozzák meg. A törvényjavaslat kidolgozásának három éve alatti vita és a megjelenést követő kommentárok egyaránt azt mutatják, hogy a törvény végleg szembe állítja egymással a bérlőket és az önkormányzatok.

Az önkormányzat és a bérlők természetesen jelen körülmények között is szemben állnak egymással. A bérlakások felújítására, karbantartására nincs pénze az önkormányzatnak. A jelenlegi bérleti díjak nem fedezik a költségeket. A helyzet nem engedte meg a lakbérek emelését - 1990 óta egyik budapesti kerületben sem volt béremelés! -, ugyanakkor nincs lehetőségük az eladásból sem nagyobb bevételhez jutni. A bérlők sokallják a kifizetett bérletet, ugyanakkor nem járnának jól, ha megvennék a rosszabb állapotban lévő házakat, mert akkor rájuk hárulnak a rendbe hozás költségei.

Az új szabályok egyértelműen bérlőpártiak. Megszűnik az önkormányzatok joga a mérlegelésre, minden lakást el kell adniuk, amelyet a bérlő meg akar venni a következő öt évben. Ugyanakkor egy évre befagyasztja a bérleti díjat, tehát kényelmes helyzetet teremt annak eldöntésére, hogy érdemes-e vagy sem megvásárolni az ingatlant.

Az önkormányzatok egyhangúlag tiltakoznak. Egyrészt jogtalannak tartják, hogy a tulajdonukba adott vagyonról utólag hozzanak kötelező érvényű szabályozást, amelynek eredménye végül a megkapott vagyon elvesztése lesz. Biztosak benne, hogy tulajdonuk használható részét veszítik majd el így.

Még markánsabb az ellentét a nem lakás célú helyiségek bérlői és az önkormányzatok között. A budapesti önkormányzatok költségvetésében számottevő nagyságú bevételek származnak az üzletek, műhelyek bérbeadásából. Van olyan kerület, ahol 800 millió forintot szednek be így. Azaz a bérleti díj jelentős tényező az önkormányzati gazdálkodásban.

Gondoljunk bele, hogy milyen abszurd is a helyzet. Van az önkormányzat kezében egy olyan helyiség, amelyet a piaci ár egytizedéért tud csak bérbe adni. A bérlő szívesen megvenné, de az eladó mégis ragaszkodik hozzá. A parlament az önkormányzat érthetetlen viselkedését látván a vitatkozó felek segítségére siet. A helyiség a forgalmi érték legfeljebb ötven százalékáért megvehető. Az önkormányzatok tehát jól járnak, nem? Ha a vételárat elhelyezik a bankban, a bérnél magasabb hozadékhoz juthatnak. Így is volna, ha a teljes összeget egyben megkaphatnánk. Csakhogy a törvény szerint az árnak csupán a 10 százalékát kell letenni a vásárláskor. A maradék 25 év alatt törlesztendő - részletekben. S az első hat évben a vevő mentesül a kamatfizetés alól. (Arról nem is beszélve, hogy kárpótlási jeggyel is fizethet érte a vevő. Abból pedig nem könnyű pénzt csinálniuk az önkormányzatoknak.)

Biztonságos vállalkozás csak tulajdonban folytatható, márpedig az újszabályok erősen preferálják azt a vállalkozói réteget, amely pillanatnyilag a bérlői joggal rendelkezik. A kivételezés pontosan körülhatárolt réteget érint, és beleillik egy vállalkozásélénkítő politikába. A másik oldalon viszont az önkormányzatoknak a kieső bevételt valahogyan pótolniuk kell. Nem kizárt, hogy különböző típusú helyi adók bevezetésére kényszerülnek.

A politikai szándékot senki sem titkolja. A kormány ad: a tulajdonjutáshoz való jogot, az önkormányzat viszont elvesz: talán új adókat vezet be.

1993. augusztus 10.

Kelen Károly

 

 

Bel-Buda tovább él

Eltérő életesélyek a fővárosi kerületekben

A halál előtt mindenki egyenlő - frappáns mondás, csak éppen nem igaz. A várható élettartam, ha úgy tetszik, az életesély társadalmilag erősen meghatározott. Különösen érzékelhető ez a fővárosban, hiszen a budai zöldövezetben vagy a történelmi városmagban lakók és a pesti Belváros vagy az ipari övezet népességének várható élettartama között fél évtizednyi a különbség. A rendelkezésére álló adatok alapján azt mondhatjuk, hogy a II. kerületben élő férfiak életesélye az elmúlt évtizedben nagyjában-egészében olyan volt, mint a nyugat-németországiaké, a VII. kerületben lakó férfiak születéskor várható élettartama viszont a szíriai férfiakéhoz állt közel. Erről beszélgettünk dr. Józan Péterrel, a Központi Statisztikai Hivatal főosztályvezetőjével.

- Jelenleg Magyarországon mennyi a születéskor várható átlagos élettartam?

- A kritikusnak tekinthető 70 év alatt van, 69 esztendő. Ez 6-10 évnyi elmaradás az iparilag fejlett országok szintjéhez képest.

- Nem is olyan sok...

- Tán nem tűnik soknak, mégis azt mondanám, hogy egy országnak a csaknem 70 évnyi várható élettartamtól eljutni a 80 évnyi várható élettartamig ahhoz hasonlítható feladat, mint amikor egy hegymászó az utolsó ezer métert teszi meg a világ legmagasabb hegycsúcsát elérendő. Ráadásul ez az átlag nagyon jelentős társadalmi különbségeket takar. A halandósági vizsgálatok szerint a Budapest II. kerületében lakó férfiak körülbelül négy évvel hosszabb várható élettartamot mondhatnak magukénak, mint az országos átlag, s öt és fél évvel többet remélhetnek megélni, mint a VII. kerületiek.

- Mit mutat Budapest halandósági térképe?

- Azzal kezdeném, hogy az ezredforduló előestéjén már nem a fertőző betegségek a meghatározóak. Lényegében négy csoportba oszthatók a leggyakoribb halálokok: a daganatos megbetegedések és az erőszakos eredetű halálozás. Közös jellemzőjük, hogy elsősorban a 30 év feletti lakosságot sújtják, ezért a 30 éves férfiak várható átlagos élettartama nagyon jellemző adatnak tekinthető. Ha kerületi bontásban vizsgáljuk ezt a mutatót, akkor azt látjuk, hogy az I., II. és a XII. kerületben a legjobbak a halandósági mutatók, míg a legrosszabbak a IV., VI., VII., VIII., a XVII. (Rákoscsaba, Rákoshegy, Rákoskeresztúr, Rákosliget) és a XX. (Pesterzsébet, Soroksár) kerületben.

- Ha nem tévedek, ez nagyjából megegyezik a "cigánymentes" és az "elcigányosodott" kerületek megoszlásával.

- Csak nagyjából. Látható, hogy a halandóság tekintetében kedvezőbb helyzetűek a budai zöldövezetben és a történelmi városmagban laknak. A Duna túloldalán lévő "slumosodó" pesti kerületekben a legrosszabb a helyzet. Ami a belső kerületeket illeti, lényegében igaza van. De kiegészíti ezt a térképet a külső ipari övezet - a IV. és XX. kerületben - és nem a kimondottan városias, de nem is "zöldövezeti" rész - a XVII. kerület -, ahol szintén riasztóak a halálozási viszonyok.

- És az átlagos kerületek?

- Zuglót, a XIV. kerületet emelném ki. Itt az átlagnál kicsit jobbak a halandósági mutatók, ami azzal magyarázható, hogy ez a terület hagyományosan szolid tisztviselő-övezetnek számít.

- Szóval nem a jó levegő a legfontosabb?

- Különböző független változókkal - iskolai végzettség, foglalkozás, lakásviszonyok, egészségi állapot, egészségügyi ellátás és környezetszennyezés - elvégzett számítások azt mutatták, hogy a halandósági különbségek döntően szociális okokkal magyarázhatóak. A szociális helyzetet a legjobban az iskolai végzettséggel mérhetjük.

- Ez ugye azt jelenti, hogy nem annyira az egyén, mint inkább a társadalom felelősségéről beszélhetünk.

- Olyannyira, hogy mind a dohányzás, mind az italozás, mind az egészségtelen táplálkozás esetében kimutatható a gyártók és a forgalmazók érdekeltsége, s persze az állami bevételektől sem tekinthetünk el. Könnyen belátható: amíg az egészségre káros élelmiszer olcsóbb, mint az, amelyiknek kedvezőbb az élettani hatása, addig csak a magasan iskolázott és egyben tehetős réteg lehet kellően "motivált" a korszerű táplálkozásra.

- Visszatérve a cigányokra, nem gondolja, hogy az elcigányosodott, lepusztuló pesti kerületek halandósági mutatói mögött genetikai okok húzódnak?

- Erre határozott nemmel válaszolok. A számításaink azt mutatják: a pesti Belvárosban nagyon hasonló a helyzet, mint az amerikai nagyvárosok feketék lakta kerületeiben, de ez nem genetikai okokra vezethető vissza, hanem arról van szó, hogy a gyökértelen, egészségtelen életmódmintákat követő és beilleszkedési zavarokkal küszködő népesség nem tudja igénybe venni azokat az egészségügyi alapszolgáltatásokat, nem jut hozzá azokhoz az anyagi és kulturális javakhoz, amelyek az átlagos helyzetű állampolgároknak megadatnak.

1992. november 27.

Faragó József

 

 

Esélykülönbségek Budapest társadalmi övezeteiben

Budapest mintegy fél évszázad alatt "nőtte ki magát" provinciális révhelyből metropolissá. Ez a gyorsaság azzal a következménnyel járt, hogy az újabb és újabb fejlődési hullámok állandóan egyik szűk, gyorsan "kinőtt" központ körül torlódtak - állapítja meg az a tanulmány, amelyet neves közgazdászok, építészek dolgoztak ki a Főpolgármesteri Hivatal felkérésére.

E fejlődésmenet századunk közepére öt zónát hozott létre a városban, amelyek a pesti oldalon körgyűrűs szerkezetűek, míg a budain a domborzatot követik. Így alakult ki a városmag, amely a tipikus city-funkciót a mai napig sem tudta egészen átvenni; a bérház-övezet, amelyet gyakorlatilag a századvég történelmi-gazdasági helyzete alakított ki - a telekspekuláció törvényszerűségeinek megfelelően; az egykori városi tulajdonú zóna, amelyben hatalmas tömböket alakítottak ki - különféle funkciókkal - a városi közösség számára. Ez a XVIII. században a Városligettel kezdődött, majd a Köztemetővel folytatódott zónaképződés a Népligettel, a vasúti pályaudvarokkal, hatalmas ipari telektömbökkel kiegészülve csaknem félkörbe zárta a városmagot. Tulajdonképpen arról volt szó, hogy a hivatalos várospolitika a magánépítést ezzel a zónával támogatta, alapvető funkciókat átvéve ezáltal a bérházövezettől. Ez a gyűrű azonban be is zárta a várostestet. Amit tehát ezen kívül ma Budapestnek nevezünk, vagyis a város területének jó háromnegyed része, az nem egy egységes várostest része, hanem csupán település-agglomeráció. A negyedik zóna a történelmi városhatárig húzódik. Ezt a város fejlődése során sokáig üresen hagyták, majd ide építtették a nagy lakótelepek tekintélyes részét. Az ötödik zónát az egykori elővárosok alkotják, amelyek a század végétől épültek ki.

Budapest mai kulcsproblémáinak eredete nem kis részben az így kialakult területi zónarendszernek "köszönhető".

A további okok közül nem elhanyagolható, hogy a város mindenáron Párizst akarta utánozni, illetve Bécset utolérni. Csakhogy - szegényebb lévén - jóval kisebb lett minden: az Opera, a Nagykörút vagy akár csak egy átlagos bérház is. Mindennek a legsúlyosabb következménye, hogy a zsúfolt beépítés miatt Budapest múlt század végén kialakult történelmi várostestében nagyon kevés a zöldterület, alig akad közpark, az utcák pedig rendkívül szűkek. Ez a zsúfolt beépítés nem volt alkalmas arra, hogy a modern városfejlődés igényeinek - közlekedés, parkolás stb. - megfeleljen.

A következő bajt a "funkcionalista" városépítés okozta azzal az alapelvvel, hogy "elkülönített funkciójú övezetekre van szükség, mindenekelőtt lakótelepekre".

Budapest társadalmi-területi struktúráját ezen folyamatok úgy befolyásolták, hogy négy különféle presztízsű övezetet hoztak létre. Mindenekelőtt az ország igazgatási-gazdasági központját képező belvárosi zónát. A második olyan elkülönült városnegyed, ahol mindinkább a társadalmi elit központosul. E városnegyed túlnyomó részében a budai hegyvidék, Zugló, illetve az Újlipótváros egy része. A harmadik zóna a munkaerő-lakóövezetek. Ezen kívül találhatók az ipar, a közlekedés és a raktározás hatalmas, városi szempontból holt területei.

Az egyes övezeteket tartós esélykülönbségek sújtották az elmúlt évtizedek során. Hiszen az infrastruktúra-ellátásban, az ökológiai és urbanisztikai pozíciókban alapvető különbségek alakultak ki. Ez - a vállalkozói és ingatlanpiac visszajelzése szerint - nagyon komoly mértékben fékezi a város fejlődését, mivel igen kis kínálatot nyújt a hazai fizetőképes keresletnek, valamint - a legnagyobb tőkeerővel rendelkező cégek kivételével - a külföldi tőkebevonásnak is.

1993. március 23.

Tóth Ákos

 

 

Mindenképp lesznek szegénynegyedek - véli
Hegedűs József városkutató-szociológus

Városnegyedek kialakulása törvényszerű. Hasonló a hasonlót keresi, szomszédot is így választunk. Ez a szegregációs folyamat bizonyos mértékig befolyásolható, nagy részben azonban öntörvényei szerint zajlik. Hegedűs Józsefet, a Városkutatási Kft. egyik vezetőjét Budapest belső kerületeinek "gettósodásáról" kérdeztük.

- A nagyvárosok negyedekre bomlása nem ismeretlen jelenség a nyugat-európai országokban vagy éppen az Egyesült Államokban. Budapesten azonban nem kifejezetten etnikai jellemzők alapján szerveződik a főváros belső negyede, hanem egyre inkább szociális tényezők szerint. A VIII. és a IX. kerület lassan gettóvá alakul, sajátos belső értékrenddel. Ön szerint miért éppen itt alakult ki a "szegénynegyed", és miért nem a városhatáron?

- A szegregáció korántsem tekinthető magyar sajátosságnak. A nyugat-európai nagyvárosokban például sokkal súlyosabb formában jelenik meg a társadalmi elkülönülés szociológiai szóhasználattal szegregáció. Ezekben a városokban a hatvanas években épített lakótelepek váltak a szegények, vendégmunkások és bevándorlók lakóhelyeivé. Aki tehette, elmenekült ezekből a blokkházakból, és ezzel párhuzamosan megindult az "invázió". Városkutatók ezt a kifejezést használják arra a jelenségre, amikor egy bizonyos etnikai vagy társadalmi státusú társadalmi csoport tagjai "megszállnak" egy tömböt, és kisugárzásuk lassan negyeddé tágítja az "elfoglalt" terület. A középosztály kimenekülése, illetve a kevésbé tehetősek betelepülése egymást felerősítő jelenségek. Ennek folyamányaként alakul ki szegregáció, aminek lassítása, visszafordítása igen nehéz. Egy lepusztultnak kikiáltott lakótelep hamarosan minden szempontból azzá válik; és ez sokkal veszélyesebb a társadalmi kezelhetőség szempontjából, mint a belső kerületek szocializációs szegregációja. Jól mutatja ezt a nyugati lakótelepek példája, ahol a bedeszkázott ablakok jelzik: a lakásokat nem lehet kiadni. A tulajdonosok ily módon védekeznek az illegális lakásfoglalások ellen. A lakások harminc százaléka egyébként üresen áll. Mindezek egyelőre nem igazak a VIII-IX. kerületben.

- Milyen tényezők hatására zajlott le a belső kerületek szegregálódása Budapesten?

- Budapest szegregációja más és más jegyeket mutat a különböző részeken. A már említett "szegénynegyed" a Nagykörúttól kifelé egészen a Hungária körútig terjed. Kialakulásában nagy szerepe van az itt található lakásállomány minőségének. A lakások többségét a századforduló környékén építették, amikor az építők és a háztulajdonosok a bérleti díjbevételek növelése érdekében reprezentatív lakást és úgynevezett szegénylakást is építettek. A házakat két részre osztották. Az utcai fronton helyezték el a polgári lakásokat, fürdőszobával, tágas szobákkal, viszonylag igényes belső osztással. A hátsó frontra kerültek a sötét, kis alapterületű lakások, fürdőszoba és WC nélkül. A házak rekonstrukciója már a második világháború után felmerült, de nem volt rá pénz. Ez a rehabilitációs probléma azóta göngyölődik a városvezetők előtt. A lakásállomány nagy része tehát közepes vagy rossz minőségű. Így a bérlők sem a tehetősebbek közül kerültek (kerülnek) ki. A háború utáni szocialista lakásrendszer sajátosságai miatt azonban nem alakult ki olyan mértékű társadalmi elkülönülés, mint a nyugat-európai városokban. A magáncseréken keresztül azonban ennek ellenére megindult egyfajta piaci mozgás. Akik megengedhették maguknak, azok hamarosan elköltöztek. Az ottmaradottak lassan homogenizálódnak, szokásrendszerük legalábbis hasonul, megindul a szegregáció.

- Ennek a folyamatnak milyen következményei lehetnek?

- A belső városrészek szegregációjának erős "külső gazdasági" hatása van, amiért a társadalomnak a későbbiekben fizetnie kell. A negatív hatások felerősödnek ezekben a negyedekben. Magasabb a munkanélküliek száma, nő a bűnözés, az iskolarendszert idomítani kell ehhez, szociális támogatási rendszert erősíteni stb.

- Nem lehet kivédeni a szegregációt és ezzel negatív hatásait?

- A szegregáció - s ezt szeretném leszögezni - természetes szocializációs folyamat.

- Ezt lehet befolyásolni, de megszüntetni nem.

- Én úgy látom, hogy Budapesten még nem érte el a kritikus pontot ez az elkülönülési folyamat. A felmérések adatai ugyanis nem ezt mutatják. Persze, ha végigsétál a VIII. kerületen, akkor azt tapasztalja, hogy igen szegény, és igen kétes foglalkozást űzők vannak az utcán. Ebbe az is beletartozik, hogy ezeken a részeken számos cigány család él, az életük nagyrészt az utcán zajlik, és mintegy "elfoglalják" a tereket. Nem jogi értelemben és nem erőszakosan, csak egyszerűen belakják. Azokat persze nem látja, akik dolgoznak vagy a lakásukban sokkal polgáribb módon foglalják el magukat. A szegregációs folyamatot felerősíti a piaci viszonyok kialakulása. Erre jó példa az V. kerület, ahol a lakások értéke hihetetlenül megnőtt, és az irodák szinte kiszorítják a lakókat. Az üzleti világ ugyanis hihetetlen csábításnak teszi ki az ott élőket, akik végül jórészt meg is válnak lakásaiktól. Az elmúlt négy évben kialakult a Center Business District. A pénz mindenféle ellenállást megtört. A szegregáció negatív hatásai nemcsak a belső kerületekben veszélyesek, hanem a külső lakótelepeken is. A belső területek átépítése, funkcióváltása hosszabb távon megállíthatja ezt a leromlási folyamatot, a lakótelepek esetében azonban a városon belüli elhelyezkedésük miatt sokkal nehezebb a beavatkozás. Ha egy lakótelepről elterjed, hogy "lerobbant", akkor megállíthatatlan a pusztulás.

- Ön említette, hogy bizonyos mértékig ellensúlyozhatók ezek a folyamatok. Hogyan?

- Számos kutatás, elemzés készült. A lényeg azonban az, hogy a polgárt érdekeltté tegyük abban, hogy beruházzon egy lakásba. Márpedig kinek van pénze lakást építtetni, illetve vásárolni? A középosztálynak. Ők viszont garanciát várnak arra, hogy a lakókörnyezetük is biztonságos és kulturált lesz, illetve a lakás később bizonyos többlettel újra értékesíthető. Ez az önkormányzatok nélkül nem megy. A kifogás gyakori: nincs pénz. Nos, szerintem a belső kerületek V., VI., VII., VIII., IX., és XIII. az értékesítések révén elő tudtak teremteni annyit, hogy az a vállalkozói alapon induló rehabilitációt segítse. Rá kellene szánniuk magukat. A jogi garanciákat mindenképpen az önkormányzatok adhatják ehhez. Egyébként a rehabilitációnak több technikája is ismert. Az egyik a tömbrehabilitáció, amikor egy egész lakótömböt építenek át, a környezet azonban a régi marad. E szerint az elmélet szerint a tömb olyan kisugárzással rendelkezik, hogy a környezetét ezáltal átalakítja. A VII. kerület példája azonban azt mutatja, hogy a gyakorlatban a környezet romboló hatása inkább érvényesül. A rehabilitációs tömb lakói bezárkóznak, igyekeznek kiválni környezetükből. Nagyon sok pénzzel viszonylag kis eredmény. A másik a "városkapu" elmélet, amikor egy csomópontot választanak ki és azt rehabilitálják. A gyakorlatban ez sem működik. A harmadik megoldás viszont biztató. Egy nagyobb területet megvásárol, annak egy darabját értékesíti, és az ebből befolyt pénzből kiépíti az infrastruktúrát, így lehetőséget teremt a vállalkozóknak a gazdaságos beruházásra. Ezt képviseli a SEM IX. Ez nem látványos, viszont hosszú távú megoldást jelenthet. A negyedik változat alapja: le kell mondani arról, hogy az itt található százezer lakást rehabilitáljuk. Ezeknek csak egy részét kell teljesen felújítani, modernizálni, a másik felét lakhatóvá kell tenni, minimális ráfordítással. Ezt két tényező is indokolja: egyrészt nincs elég pénz, másrészt tudatosítani kell a tényt, miszerint nem lakhat mindenki luxuslakásban. Mindig lesznek olyanok, akik átmenetileg vagy hosszabb ideig ilyen lakást tudnak csak finanszírozni. Nekik ezek a szerényebb körülmények felelnének meg. A legoptimálisabb megoldás valószínűleg e két utóbbi módszer együttes alkalmazása lehetne.

1994. július 1.

Szalai Anna

Kétmillió alatt van a főváros lélekszáma

A legdrasztikusabb csökkenést Pest belső kerületeiben regisztrálták

Budapest lélekszáma a hatvanas-hetvenes évek fordulóján haladta meg a kétmilliót. Az elmúlt esztendőkben alig-alig jelent meg hír arról, hogy a főváros lakosainak száma ismét átlépte ezt a bűvös határt. Igaz, most visszaesésről volt szó. 1996. január elsején már csak 1 millió 907 ezer ember élt a városban, annyi, mint 1962-ben.

A lélekszám csökkenéséről, annak okairól Kovács Tibor, a Központi Statisztikai Hivatal Budapesti és Pest Megyei Igazgatóságának főigazgatója elmondta, hogy általános tendencia a halandósági mutatók romlása. A statisztikus elmondta, hogy a népesség változása két tényezőtől függ: a természetes gyarapodástól (a születések és a halálozások számának különbségétől) és a vándorlási nyereségtől, illetve veszteségtől.

Magyarországon 1988 óta csökken a születéskor várható élettartam. A legfrissebb, 1994-es adatok szerint hazánkban a férfiak 64,84 évig élnek átlagosan, míg a nők esetében ugyanez a mutató a 74,23 évet érné el. A budapesti statisztika a férfiak esetében valamivel kedvezőbb, hiszen a születéskor várható élettartam 66,8 év. Az 1994-ben született fővárosi nők a vidékiektől csekély mértékben elmaradó életpályára számíthattak, 74,1 évre. Általános tendencia a halandósági mutatók romlása, ez a folyamat azonban különösen erőteljes a középkorúnál idősebb férfiak körében. Ennek oka az, hogy a társadalmi átalakulás során a férfiakat jobban megviselte állásuk, munkahelyük elvesztése vagy akár csak annak lehetősége. Történt ez annak ellenére, hogy Magyarországra a kétkeresős családmodell jellemző. Jobban megvizsgálva azonban a helyzetet, jól látszik, hogy a férfiak vállaltak, vállalnak elsősorban pluszmunkákat, és a többletterheket is ők viselik. Ugyanakkor az is igaz, hogy a szenvedélybetegségek - az alkoholizmus, a dohányzás - is gyakoribbak a férfiak körében. Az, hogy Budapesten a várható élettartam hosszabb, arra vezethető vissza, hogy ezek a szenvedélyek ritkábbak az országosnál magasabb iskolai végzettségű fővárosi lakosok között.

A budapesti népesség demográfiai (tehát nem vándorlási) adatait vizsgálva kiderül, hogy a városra az elmúlt három és fél évtizedben - négy esztendőt leszámítva - a természetes fogyás volt jellemző. A születések száma először a hatvanas évek vége felé közelítette meg a halálozásokét. Ennek oka a GYES bevezetése, illetve az ezt megelőző intézkedéssorozat volt. Azt azonban megjegyezte Kovács Tibor, hogy a születésszám nem a nők termékenységének növekedése miatt emelkedett, hanem azért, mert terhességüket előbbre hozták a szülőképes korosztály tagjai. Az 1960 és 1969 közötti évek mérlege egyébként még így is negatív volt, hiszen több mint tizenhétezer fővel csökkent (volna) Budapest lakossága, ha ezt nem ellensúlyozza a bevándorlás.

Fordulatot csupán négy esztendő hozott a főváros népesedésében. 1974-től kezdve 1977-ig ugyanis a születések száma meghaladta a halálozásokét. A jelenség magyarázata egyszerű: ekkor léptek szülőképes korba az ötvenes évek első felében, az úgynevezett Ratkó-korszakban világra jöttek. Itt sem arról volt szó tehát, hogy a nők több gyermeket vállaltak volna, mindössze az adott korosztály létszáma emelkedett. Ennek a néhány kiugró esztendőnek köszönhetően az a kivételes helyzet állt elő a fővárosban, hogy egy évtizeden keresztül stabilizálódott a demográfiai mutató: 1970 és 1979 között mindössze 373-mal többen haltak meg Budapesten, mint amennyien születtek. A folyamatot erősítette, hogy a halálozási mutató szinte változatlan maradt az időszak során, így a születések számának emelkedését szerencsére nem követte a halálozások gyakoribbá válása.

A nyolcvanas évtized újabb, immár szomorú fordulatot hozott: csaknem százezerrel fogyott volna a népesség - pusztán a születéseket és az elhalálozásokat figyelembe véve. A kilencvenes években tovább zuhant a születések száma, míg a halálozás viszonylag magas szinten maradt. Így a demográfiai veszteség újabb 64 ezer fő volt ebben az időszakban.

Hosszú ideig a bevándorlás ellensúlyozta a természetes fogyást Budapesten. Így történhetett meg, hogy csak 1993-tól csökken a főváros lélekszáma. A vándorlási nyereség - ahogyan a statisztikusok mondják - a hatvanas években jelentősen növelte Budapest népességét; 1960 és 1969 között 235 ezerrel többen telepedtek le a fővárosban, mint ahányan elvándoroltak innen. A hetvenes évekre csillapodott a bevándorlási hullám, azonban még így is 58 ezerrel haladta meg a beköltözők száma a távozókét.

A nyolcvanas években továbbra is érvényesült ez a tendencia, 55,5 ezerrel többen költöztek Budapestre, mint ahányan kitelepültek innen. A kilencvenes években azonban a migrációs (vándorlási) trendek is megfordultak. 1990 és 1994 között 34 ezerrel haladta meg a távozók száma a bevándorlókét az egykor kétmilliós metropolisban.

A statisztikusok külön vizsgálták a főváros és környékének viszonyát: a Budapest és Pest megye közötti állandó lakhely-változtatásokat elemezve kiderül, hogy 1986-ig a megyéből többen költöztek a fővárosba. 1987-ben viszont már a nagyvárost hagyták el többen az agglomerációs települések kedvéért. A folyamat az utóbbi években csak erősödött, az elmúlt két esztendőben pedig már évi 11 ezer fős volt Budapest vesztesége Pest megyével szemben. 1987 és 1995 vége között egyébként 43 ezerrel többen költöztek ki a fővárosból a környező településekre. Az agglomerációban legvonzóbbnak tűnő városok és falvak közé tartozik Budaörs, Budakeszi, Szentendre, Solymár, valamint Nagykovácsi, illetve Dunakeszi, Gyál és Gödöllő.

Budapest lakosságának fogyása természetesen nem ugyanolyan mértékben érinti a különböző kerületeket. 1960 óta leginkább a III., a IV., a XI., a XV., a XVII. és a XVIII. kerület lakossága nőtt. Óbuda lélekszáma például ez idő alatt megkétszereződött, s a XVII. kerület is csaknem megduplázta lakosainak számát. A növekedés magyarázata az, hogy ezekben a kerületekben létesült a tömeges lakótelep-építések idején a legtöbb új lakás.

A legdrasztikusabb csökkenést viszont Pest belső kerületeiben regisztrálták. Belváros-Lipótváros népessége csaknem a felére csökkent az utóbbi évtizedekben, de mintegy negyven százalékkal esett vissza a Terézváros, az Erzsébetváros és a Józsefváros polgárainak száma is. Persze Budán is tapasztalható némi csökkenés: az I. kerületből viszonylag sokan távoztak 1960 óta.

A kiköltözés természetesen elsősorban a fiatalabb, mozgékonyabb rétegekre jellemző. Így nem meglepő, hogy a pesti kerületek igencsak elöregedtek az elmúlt évtizedekben. 1960-ban például az V. kerületben még 100 gyermekkorúra 89 idős ember jutott, tavaly viszont már 267, miközben az egész fővárost jellemző hasonló mutató 77-ről 141-re emelkedett.

1996. szeptember 6.

Sz. I. M.

 

 

A nagy lakásüzlet első tanulságai

Mire elég a tízforintos közös költség? - Pesti bérház ingatag lábakon

Budapesten a bérlakások több mint felét vásárolták meg eddig a korábbi bérlők. Szakértők szerint az értékesítés lassan a végéhez közeledik, az eladások száma ebben az évben már jelentősen csökkenni fog. A körülbelül négyszázezer lakásból a folyamat végén százötven-százhatvanezer marad az önkormányzatok tulajdonában. A frissen alakult lakóközösségek máris számos problémával találják szembe magukat, az új tulajdonosoknak rengeteget kellene költeniük az épületek karbantartására, felújítására. A belső kerületek évszázados épületei esetében csak a tetőszerkezet megjavítása tízmilliós tétel lehet, az egy lakásra jutó költséghányad elérheti az egymillió forintot is. Arra a kérdésre, meddig halaszthatók még a felújítások, az érdeklődők ma senkitől nem kapnak választ.

(Munkatársunktól)

Utólag visszagondolva lehetséges, hogy a piaci ár töredékéért vásárolt egykori bérlakások nem is voltak annyira olcsók. Az új tulajdonos ugyanis a lakásával együtt kapott egy részt a lépcsőházból, a padlásból, a ház alatt húzódó csatornából is, s máris régóta húzódó konfliktusok kellős közepén találta magát. Korábban ugyanis az esőt áteresztő tető a felső lakó és az IKV "magánügyének" számított, a lakóközösség megalakulásával azonban ez is megváltozott. Kiderült ugyanis, hogy nem a felső lakó ázik be, hanem a ház, s ha valahol eltörik a vízcső, akkor az nem a szomszéd balszerencséje, hanem mindenkire tartozó, közös ügy. A bérlakások eladásáról szóló szerződések általában másfél oldalas formanyomtatványok. A szövegben van egy kétszavas kitétel, aminek sokan első olvasásra talán nem tulajdonítottak különösebb jelentőséget, holott ebben a két szóban éppen azt fogalmazták meg, hogy az önkormányzat a továbbiakban mindennemű kötelezettséget elhárít magától. Ez a két szó a következő szövegkörnyezetben szerepel: a vevő a lakást "megtekintett állapotban" vásárolja meg...

Arról, hogy az eddig megalakult lakóközösségek milyen körülmények között működnek, mennyi pénzből gazdálkodnak, s milyen problémákkal kell megbirkózniuk, az önkormányzatoknak már nincs összegyűjtött információjuk. A főpolgármesteri hivatal lakásügyi osztályán is jobbára csak a panaszos leveket dokumentálják, bár az esetek többségében semmit nem tehetnek. A társasházak lakásai ugyanis öröklakások, azok minden gondja a tulajdonosra tartozik.

Tipikus jelenség, hogy a leendő tulajdonos nem tudja, milyen állapotban van az az épület, amelyben lakást vásárol, összegzi Illés Istvánné ügyosztályvezető. A vásárlók nagy része egyszerűen nincs tisztában azzal, hogy mi az, amit megvesz. Igaz, egy korábbi rendelet előírja, hogy a házról készült műszaki dokumentációt át kell adni a lakóknak, meg kell mutatni, milyen állapotban van a tetőtér, a pince, a felvonó stb.

Benne van a szerződésben, hogy az ingatlant a "megtekintett állapotban" adja át az önkormányzat. Ezzel együtt a vevők csak utólag döbbennek rá, hogy a látszólag kedvezményes vételár valójában nem is annyira kedvezményes. Annak, hogy egy épületben a piaci ár töredékéért lehetett lakást venni, alighanem nyomós oka volt. Csodák ugyanis nincsenek.

Az ügyosztályvezető szerint a lakóközösségek tapasztalatlanok. Az alakulógyűlésen megállapítják, mennyi közös költséget kell fizetni, a társasház költségvetése azonban többnyire "alultervezett", a folyószámlán összegyűlt pénz elmegy a mindennapos kiadásokra.

Gyakran panaszkodnak a lakók az egykori ingatlankezelők utódaiként alakult kft-kre is, melyek a társasházak közös képviseletét vállalják. Ezek tevékenysége ugyanis gyakran abban merül ki, hogy naplót vezetnek a közös költségekről, feljegyzik, ki fizetett és ki nem, az épületben azonban nem csinálnak semmit. (Pénz nélkül persze aligha kezdhetnek bármihez is.)

Bérlakásokat már a nyolcvanas években is adtak el az akkori tanácsok, tömeges értékesítésük azonban csak 1990-ben kezdődött. Az első lakóközösségek négy év alatt már számottevő összeget gyűjtöttek össze folyószámlájukon. Arra persze nem elég a pénz, hogy komolyabb felújításokba kezdjenek, arra azonban igen, hogy egyeseket bűnre csábítson. Józsefvárosban, a Práter utca egyik tízemeletes házában például közel négyszázezer forintot sikkasztott a közös képviselő. Első lépésként huszonötezerre emelte a közösség által tizenötezer forintban megállapított díjat, majd fiktív liftjavítási számlákat állított ki, végül nyaralni utazott a társasház pénzén. A történtekre úgy derült fény, hogy a társasház OTP-vel kötött szerződésében szerepelt egy biztonsági záradék. Az utolsó kitétel arról szólt, hogy amennyiben a számla egyenlege százezer forint alá esik, a bank két lakónak értesítést küld. Az OTP levele bombaként hatott, hisz a lakók úgy számoltak: a felújítási alapban már majd félmillió forintjuk gyűlt össze. (A közös képviselő a rendőrségen beismerő vallomást tett.)

Az egykori ingatlankezelő vállalat feladatait átvevő gazdasági társaságokat rengetegen bírálják. A lakók csak azt látják, hogy a cégek beszedik a közös képviseletért járó díjat, ezen túlmenően azonban semmit nem csinálnak. Az érintett társaságoknak ugyanerről más a véleményük. Újpesten a kétszáz-egynéhány ingatlant kezelő Kertvárosi Épületgondozó Kft. kilenc alkalmazottjának az eladási dömping alatt például szombaton is, vasárnap is dolgoznia kellett.

A cég első évében szinte az egész társaság kicserélődött, összegzi Wisinszky Ferencné, a kft. ügyvezető igazgatója, aki korábban főmérnöki beosztást töltött be az IKV alkalmazásában. Alulképzett kollégákkal ezt a munkát nem lehet végezni. Az Újpesti Vagyonkezelő Rt. semmit nem előlegez meg, csak az elvégzett feladatokért fizet.

A Kertvárosi Kft. területén található kétszáz ingatlan több mint fele vegyes tulajdonú. Eddig huszonötben alakult meg a lakóközösség, s tizenkét épületben bízták meg őket a közös képviseleti teendők ellátásával. A házmesteri rendszert felszámolták, a kft. 34 háztömbtakarítót fizet. A hetekben új számítógépes programot tesztelnek, ami a közműdíjak házankénti elszámolását teszi lehetővé.

Újpest családi házas övezetében a közös költségeket viszonylag alacsonyan állapítják meg, a díj átlagosan tíz forint négyzetméterenként. A közös képviseletért fizetett összeg kevés bevétel, a kft. ezért minden megbízást elvállal.

1995. január 10.

 

 

Budapesten pusztulhat mindaz, ami nem védett

A műemlékvédelem legrosszabb évének minősítette a mostanit Klaniczay Péter, az Országos Műemlékvédelmi Hivatal budapesti csoportjának vezetője: a szakember úgy véli, hogy az anyagi ellehetetlenülés és a jogi szabályozatlanság hosszú távon a fővárosi műemlékek megmaradását is veszélyeztetheti.

A budapesti csoport azt követően alakult meg, hogy tavaly februárban egy kormányrendelet két különböző hatóságra bízta a főváros védett épületeinek felügyeletét. Az úgynevezett országosan védett épületek az OMH-hoz kerültek, míg a fővárosi védelem körébe tartozó ingatlanok megmaradtak a Főpolgármesteri Hivatal hatáskörében. A szétosztás elvileg megkönnyítené a szakemberek dolgát, ám egyelőre sok adminisztratív nehézséggel kell szembenézniük: a munkatársak eleddig egyetlen aktát sem kaptak meg a fővárostól, s egyelőre azt is csak sejtik, hogy az iratok a Fővárosi Levéltárba kerülnek.

Mindennek tetejébe gondot okoz, hogy mostanáig nem született meg a műemlékvédelmi törvény, sőt vajmi kevés remény van arra, hogy a jelen parlamenti ciklusban sort kerítenek rá a honatyák. A szakemberek ugyanakkor igen sokat várnak ettől a jogszabálytól: a tervezet értelmében a jelenlegi három védelmi fokozat helyébe egyetlenegy lépne, miközben bevezetnék az épületrészek védelmét is. (A gyakorlatban ez azt jelentené, hogy egyetlen védett üzemcsarnok miatt még nem lenne az OMH az egész hatalmas gyártelep építési felügyelője.) Klaniczay Péter úgy véli, hogy mielőbb szükség lenne egy olyan rendeletre, amely kimondja az alacsonyabb szintű - azaz fővárosi - védelmet: ez esetben egyszerűbb procedúra révén is meg lehetne óvni egyes épületeket, majd ezek közül válogatva lehetne a legjelentősebbeknek országos védelmet biztosítani.

Az OMH budapesti csoportjának most csak egy olyan eszköze van, amely egy nagyobb városrészt is megóvhat a pusztulástól: ha műemlékvédelmi területté nyilvánítják. Remélhetőleg ez történik majd a pesti Duna-part és a régi városfal közötti területtel. Ellenkező esetben ugyanis előfordulhat, hogy az egyedileg nem védett, de a múlt század elejéről hírmondónak megmaradt egy-kétszintes épületeket eladja az önkormányzat, a vevő pedig lebontja, és mai szokás szerint irodaházat húz fel a helyükre.

Az akták hiánya és a jogi szabályozás kuszasága ma komolyan megnehezíti a műemlékvédelemmel foglalkozók dolgát. Előfordul, hogy védett épületek átalakításáról csak véletlenül szereznek tudomást, vagy esetleg úgy sem. Néha a kerületi hivatalok munkatársai sem ismerik pontosan a műemlékek listáját, és jóhiszeműen ugyan, de jogellenesen kiadják az építési engedélyeket akkor is, ha nem illetékesek. Másrészről erre az évre úgy alakult a helyzet, hogy igencsak elszántnak kell lennie annak, aki műemléket szeretne minden igénynek megfelelően helyreállítani. Anyagi segítséget ugyanis nem kap: januártól megszűnt a védett épületet helyreállítók adókedvezménye, az a gyakorlat, amely egyébként Nyugat-Európában széles körben elfogadott. A házadó szabályozása is megváltozott: korábban huszonöt százalékos kedvezményt kaptak a műemlékek tulajdonosai, most viszont ennek eldöntése is önkormányzati hatáskörbe került.

A jelenlegi helyzetben - véli Klaniczay Péter - ami nem védett, az pusztulhat - ami viszont védett, azt igencsak nehéz megóvni. Az építtetőnek anyagi érdekévé vált a hivatallal szembeni titkolózás, az utólagos bírságolás pedig nemcsak nehézkes, de nem is vezet célra: a károkat megelőzni kell. Sok esetben egészséges kompromisszum révén lehet eljutni az optimális megoldáshoz. A műemlék épületekbe beköltöző bankok, biztosítótársaságok - az esetek többségében ezek a cégek rendelkeznek elegendő pénzzel a helyreállításhoz - maximális helykihasználásra törekszenek, beépítik a pincét és a padlást, a légkondicionálás érdekében átalakítják a nyílászárókat, esetleg az eredetitől elütő stílusú, díszesebb belsőt alakítanak ki. Megóvják viszont a belső képzőművészeti értékeket, helyreállítják az eredeti homlokzatot, s ha az átalakításkor figyelembe veszik az építési hatóságként szereplő műemlékvédelmi hivatal előírásait, a végeredmény dísze lehet a városnak.

Annál több gondot okoznak az úgynevezett "kis pénzű" építtetők. Az utóbbi időben meggyorsult az önkormányzati lakások eladása, és Klaniczay Péternek az a benyomása, hogy sok esetben a lakók nincsenek tisztában azzal, milyen kötelezettségekkel jár egy védett épület megvétele. A belső kerületek lakosságának elöregedése és elszegényedése kétségessé teszi, hogy a tulajdonossá váló bérlők néhány éven belül eleget tudnak-e tenni felújítási kötelességüknek. Ugyanakkor a ma meglévő nyolcszáz országosan védett fővárosi épület mellett rengeteg olyan lakóház áll a városban, melyet évtizedekkel ezelőtt levettek a műemléki listáról, illetve eddig nem is került rá - például a harmincas évek villaépítészetének remekei. Ezek felderítésében és megóvásában a hivatalt segítik a helyi egyletek, körök és a városvédők - állami beavatkozás és támogatás nélkül azonban elkerülhetetlennek látszik a pusztulás.

1993. szeptember 14.

N. Kósa Judit

 

 

Fejünkre zuhanhatnak az épületdíszek

A geológus-alpinista szerint hanyatló atlaszokkal van tele a város

Ijesztő dolgot mond Szenthe István geológus, az Altus ipari alpinista cég műszaki irányítója. Azt állítja, hogy a főváros utcáin pusztán szerencse kérdése az, hogy valaki túlél-e egy sétát vagy nem. És ezúttal nem a bűnözők célt tévesztett lövedékeire gondol, hanem a régi bérházak omladozó homlokzati díszeire.

A közvélemény bő tizenöt éve egy tragikus eset kapcsán figyelt fel először arra, hogy nincs minden rendben az öreg bérházak karbantartása körül. Egy jó nevű ideggyógyász sétáltatta kutyáját a Dembinszky utcában, amikor váratlanul a fejére, vállára szakadt egy elöregedett oromdísz. Az orvos tolókocsiba kényszerült, az emberek pedig a bőven áradó híradások nyomán felkapták a fejüket: veszélyben vagyunk tehát. Akkoriban persze nem illett veszélyről fecsegni, nem illett kétségbe vonni a kerületi tanácsok és az IKV emberfeletti munkáját, amelyet a lakosság érdekében...

- A homlokzati károsodás fő oka az, hogy az elhanyagolt tetőszerkezetek és az egyre rosszabb állapotba kerülő bádogozás miatt gyakori a beázás és a fagyás, ez pedig szétmállasztja a díszeket, a főpárkányokat és az erkélylemezeket - mondja Szenthe István.

Egy tíz-tizenkét évvel ezelőtt készült tanulmányban azt állították az építészek, hogy még harminc évig lehet gazdaságosan felújítani a régi belvárosi bérházakat. Ha ez nem történik meg, akkor olyan mértékben romlik az állaguk, hogy a rendbehozatalukra már alig marad esély. A tanulmány elkészítése óta húsz év már eltelt.

A geológus-alpinista azt állítja tehát, hogy állandósult a veszély. Pedig ha az ember csak felületesen pislog körbe, úgy érzékelheti, hogy minden rendben van. A régi épületek jó része - a főútvonalakon legalábbis - többé-kevésbé fel van újítva. Szenthe István csak mosolyog ezen, és sétára hív. Rövidke sétára. A Marriott Szállótól ballagunk el a néhány sarokra lévő Régiposta utcai gyorsétkezdébe. Megdöbbenésre bőven van okunk. Már a Marriott melletti (vélhetően műemlék vagy műemlék jellegű) épületen is málladozik a vakolat, csúsznak szét az erkélylemezek, a tető bádogborítását pedig feltépte a szél. Néhány házzal odébb aztán a felújított falak fölött az ereszcsatornák alól hullik a vakolat, ez egyébként szinte valamennyi házra jellemző. A gyorsétkezdével szemben pizzás világcég óriásreklámja egy omladozó tűzfalon. Ha nekik ez reklám!...

- Vannak ennél komolyabb veszélyforrások is - folytatja Szenthe. - Az Uránia mozival átellenben található épületekről például bármikor "leugorhat az utcára" a háromszoros életnagyságú üreges műkő emberalakok valamelyike.

Márpedig ahol veszélyforrás van, ott előbb-utóbb megjelennek a veszélyelhárítók is. Akik lehetnek gondosak (Szenthe azt kéri munkatársaitól, hogy a homlokzati díszeket ne törjék össze, ha lehetséges, inkább szereljék le ezeket, és minél sértetlenebb állapotban helyezzék el a ház padlásterében), ám lehetnek kevésbé gondos szakemberek is, akiknek semmi sem számít, csak a "veszélyelhárítás". A Szlovák Kultúra épületéről például el kellett távolítani a szétfagyott díszeket, s ezt oly módon tették meg, hogy a lehulló anyag azokat a párkányokat is szétverte, amelyek egyébként még teljesen jó állapotban voltak. Ráadásul a megrendelőnek eszébe sem jutott az, hogy inkább a csatornák hibájából eredő beázást kellene megszüntetni, így aztán a következő esztendőben újabb díszek estek az esőnek-fagynak áldozatul. Ma úgy néz ki a ház, mint ha legalábbis itt vívták volna az 1943-as kurszki csatát...

- Ami egy átlagos lakóépületnél óriási baj, az egy műemléképület esetében egyenesen tragédia, mert pótolhatatlan értékek pusztulnak el - mondja Vízy László, a Műemlékvédelmi Hivatal területi felügyelője. - Korábban ezeket öt-tíz évenként felülvizsgálták, 1992-től a jogszabály szerint már csak húszévenként kell megtenni ezt. Az igazi baj az, hogy a Budapesten található körülbelül ezer műemléképület jó része az önkormányzatok tulajdona, és a jelenlegi állapotukra az jellemző, hogy kisebb és egyedi javításoktól eltekintve a fővárosban öt éve nem újítottak fel önkormányzat tulajdonában lévő műemléképületet!

Ha még csak a felújítások maradnának el, talán nem is lenne akkora baj, hiszen az később - igaz, jóval drágábban - talán még pótolható. Ám amikor egy-egy tetőjavítás, homlokzat-karbantartás miatt értékes szobrok, kariatidák, atlaszok semmisülnek meg, az már jóvátehetetlen. Elképesztő, hogy a régi Nemzeti Színházat úgy rombolták le annak idején, hogy csak egy-két töredéket sikerült megmenteni szobrászati díszei közül. A Nyugati (akkor még Marx) téren a felüljáró építése miatt a Skála Metro helyén álló egykori házat kariatidástul, díszszobrostul robbantották fel annak idején. A Veress Pálné utca 9. felújítása során kőoroszlánok semmisültek meg a hetvenes években, s hasonló sorsra jutottak a Puskin mozi melletti százéves épület homlokzati főpárkányának velencei oroszlánjai is. A tető felújítását végzők úgy gondolták, könnyebb elbontani azokat, mint kitalálni azt, miképpen menthetők meg. Azt mondják, hogy mindenki a gazdasági ellehetetlenülés állapotában teszi azt, amit tesz. Ez azonban semmiképpen sem magyarázat. Hiszen egy kis jó érzéssel, odafigyeléssel sokkal több értéket lehetne megmenteni. Ráadásul a fővárosnak vannak pénzügyi alapjai is ehhez, hiszen az 1992 óta működő Várostervezési és Városképvédelmi Bizottság megteremtette.

A reneszánsz palotákat álmodták vissza, amikor a századforduló táján megépítették a díszes pesti és budai bérházakat. Ma csak a pesti bérházakat álmodjuk vissza, azokat, amelyek méltóságukkal arról tudósítottak, hogy egykor a tervezőknek, építtetőknek volt lelkük díszes, művészi értékű lakókörnyezetet kialakítani. Kár, hogy a csodálat helyett ma már inkább bosszankodásra adnak okot a régi épületek. Egyfelől állandó veszélyforrásként tornyosulnak fölénk, másfelől a veszélyt elhárítók sok esetben tapasztalható lélektelensége szomorítja el az embert. Jó lenne, ha mi is túlélnénk az elhasználódott épületek veszélyeit, de az épületek is túlélnék a veszélyelhárítást.

1997. március 12.

Trencsényi Zoltán

 

 

Csepelről jön az új Lenin a szoborparkba

Májustól az interneten is megelevenednek a politikai emlékművek,
a történelmi pletykák

A budatétényi szoborpark az egyetlen olyan állami tulajdonú budapesti közgyűjtemény, amelyet vállalkozásként üzemeltetnek, és amely semmiféle állami támogatást nem kap. A vállalkozás az idén lépett negyedik évébe - tudtuk meg Réthly Ákostól, a park üzemeltetőjétől. Tavaly mintegy húszezren nézték meg a szoborparkot, amelyet eredetileg évi negyvenezer látogatóra terveztek.

A múzeum - és nem emlékhely, miként azt Réthly Ákos hangsúlyozta - 60 százalékig kész, ám az eredeti tervek nem valósultak meg. Hiányos itt az infrastruktúra, amire pedig a látogatók fogadásához szükség lenne, egyes építészeti megoldások - például a szobrokat elválasztó úgynevezett térdfalak - pedig nem készültek el, akárcsak a Tanú tér, amelyet a park bejárata elé építettek volna. Réthly Ákos szerint katasztrofális volt a kivitelezés, a kőművesmunkákat mintha egy kommunista szombaton végezték volna, nem megfelelőek a szigetelések, a vízvezetékek minden télen szétfagynak.

Bár a szoborállomány gyarapítása nem szerepelt az eredeti elképzelések között - csak az 1990-ben a budapesti közterületekről eltávolított szobrokat akarták kiállítani -, mégis lesz új szobor a parkban. Az eredeti helyéről eltűnt Sallai-Fürst emlékmű talapzatára - amelyet már korábban megépítettek a múzeumban - az egykori csepeli Lenin-szobrot fogják felállítani tavasszal. - A Lenin-szobron kívül további újításokra is készülünk - folytatta Réthly Ákos. - Májustól az internetre is felkerül a szoborpark, s attól kezdve virtuális látogatást lehet majd tenni, illetve ősszel CD-ROM-ot adnak ki a múzeum anyagáról.

A belépők ára egyébként az idén nem fog emelkedni, sőt különböző kedvezményeket is életbe léptetnek. - A park igazi bevétele eddig sem a belépőjegyekből származott - tette hozzá az üzemeltető -, hanem az ajándékboltban eladott emléktárgyakból, illetve abból a negyvenoldalas, kétnyelvű prospektusból, amelyben a szobrok történetéről és néhány történelmi pletykáról lehet olvasni.

1997. március 21.

Schmidt Gábor

 

 

Éjfélig fényárban a város

Egy jól világított városban öröm élni

A díszkivilágítás alaposan megváltoztatja egy város arculatát. Amikor felgyúlnak a fények, eltűnik a nappali kopottság és mindaz, amit nem szeretünk látni. A jól megtervezett díszvilágítás előhozza minden város legszebb arcát. Nincs ez másképp Budapesten sem, ahol csaknem hetven éve kezdődtek ezzel kapcsolatban az első kísérletek. Ma két állandóan világító emlékművön kívül 35 épületet minden este, további húsz szobrot, épületet pedig a nemzeti ünnepek, különleges rendezvények alkalmából világítanak meg. A díszkivilágítás költsége mégis elenyésző a közvilágítási számlához képest. Míg az utóbbi tavaly legalább egymilliárd forint volt, a díszvilágítás kevesebb mint nyolcmillió forintot emésztett fel. Szakemberek szerint egyébként még legalább száz épület érdemes lenne az éjszakai megvilágításra.

A Nemzetközi Világítástechnikai Bizottság díszvilágítási ajánlása szerint "Egy jól világított város megnyugtató, magába foglaló, ahol kellemes élni. Vonzza és visszavonzza a turistákat, lakói életminőségét javítva, elősegítve és meghosszabbítva érintkezéseik időtartamát" - idézi Szilasi Péter, a Budapesti Elektromos Művek (Elmű) műszaki főtanácsosa.

Ezt az ajánlást a húszas években még nem ismerhették a főváros vezetői, de véleményük hasonló lehetett, hiszen az 1928-ban kezdődő, az ország elszigeteltségből való kitörését megcélzó idegenforgalmi propaganda egyik fontos eleme volt a főváros kiemelkedő értékű épületeinek, szobrainak esti bemutatása. 1928 nyarán kísérletképpen kivilágították a Halászbástya és a Mátyás-templom homlokzatát. A már idézett ajánlást igazolva a kísérleti megvilágítás óriási sikert aratott, így több épület díszvilágítását véglegesen kiépítették. Ezek közé tartozott többek között a Szent Gellért-szobor, a Citadella és a János-hegyi kilátó.

1935-ben az elektromos művek kezdeményezte a millenniumi emlékmű, a városligeti Vajdahunyad vára, az Országház és a budai Vár díszvilágítását. A főváros költségvetéséből azonban csak a millenniumi emlékmű és a vári palotaegyüttes főkapujának kivilágítására tellett. A pénzhiány ellenére 1936-ban Sipőcz Jenő, a főváros akkori főpolgármestere elrendelte, hogy az elektromos művek kezdjen kísérleteket a Lánchíd megvilágítására, a következő évben pedig minden nehézség ellenére esténként egyszerre ragyogott fel a Lánchíd, a Mátyás-templom, a Szent Gellért-szobor, az Országház és a királyi Vár díszvilágítása, meghatározva Budapest esti látképét. A második világháború előtti utolsó nagy díszvilágítási berendezés 1939-ben készült el, ezzel végre a Vajdahunyad vára is teljes fényárban úszott.

A főváros ostroma alatt a díszvilágítás is teljesen elpusztult, de a háború után gyorsan igyekeztek pótolni a hiányt. Csaknem az összes korábbi világítóberendezés helyreállítása mellett új épületek is felkerültek a világítási listára, amelyen a hatvanas évek végén már 31 épület és szobor szerepelt. A fejlődés azután is töretlen volt, amíg az olajválság meg nem akasztotta a hetvenes években. Ekkor már 72 megvilágított épület szépítette a főváros éjszakai panorámáját, de a takarékosság első áldozatai éppen ezek voltak. Hiába igyekeztek a szakemberek minden lehetséges módon tudatosítani, hogy a főváros teljes díszkivilágítása nem fogyaszt többet egy este, mint két átlagos háztartás egy év alatt, nem volt kegyelem a fénynek. A világítások egy részét kikapcsolták, másik részét pedig rövid ideig működtették.

Egészen 1984-ig tartott ez az állapot, akkor meghosszabbított üzemidővel teljes díszvilágítást engedélyeztek a tavaszi fesztivál és a BNV idejére. Időközben technikai változásokat is végrehajtottak, az izzólámpák nagy részét jobb hatásfokú és hosszabb élettartamú nátriumlámpákra cserélték. A rendszerváltás előtt pedig elkészült a Lánchíd díszvilágításának végleges formája, amely a lánc ívén kívül teljes szépségében mutatja a pillért és a kapuzatokat is.

A rendszerváltás a díszvilágításban is változásokat hozott. Több, a korábbi ideológia szellemében kiválasztott épület világítását megszüntették, sok szobor pedig a tétényi szoborparkba került. Ugyanakkor a régebben politikai okokból leállított világítást helyreállították. A változások mindenesetre a megvilágított objektumok számának csökkenését eredményezték, ma az állandóan világító Batthyány- és 1848-as örökmécseseken kívül 35 épület minden este fényárban úszik. Húsz szobor és épület - ezek közé tartozik például a Jókai-, az Ady- és a Károlyi-szobor, a Bécsi kapu és a Petőfi téri görög-keleti templom - megvilágítását pedig kiemelkedő alkalmakkor kapcsolják be. Igaz, a díszvilágítást éjfélkor lekapcsolják, de Szilas Péter szerint ennyi elég is, hiszen aki a város éjszakai panorámájára kíváncsi, az meg tudja nézni.

A szakember azonban kevésnek tartja a kivilágított épületek számát. Mint mondta, az alkalmanként megvilágított épületek, szobrok is érdemesek arra, hogy minden este kivilágítsák, sőt legalább száz további objektum van még a városban, amely megérdemelné az esti díszfényt. Ez nem is kerülne sokba, hiszen a múlt évben a díszvilágítás kevesebb mint nyolcmillió forintba került, de a számla akkor sem lenne tízmilliónál sokkal több, ha jelentősen emelnék a megvilágított épületek számát. Erről azonban nem az Elmü dönt, ugyanis a díszvilágítást a főváros rendeli meg, és a számlát is az önkormányzat állja. Szintén a fővárosnak kellene kifizetnie új világítási eszközök felszerelését. Régen elkészültek például a tervek a Bazilika kivilágítására, ám pénzhiány miatt nem kezdtek hozzá a megvalósításához.

Nem minden díszvilágítás emeli azonban a város fényét. Gyorsan szaporodnak a magán díszkivilágítások, egyre több cég borítja fényárba irodaházát. Ez azonban azt a veszélyt hordozza, hogy esetleg egy lehetetlenül ízléstelen épület ragyog az éjszakában, ráadásul eközben a modern világítástechnikai eszközöknek köszönhetően még el is halványítja a közelében álló, építészetileg jóval értékesebb épületet megvilágító, kevésbé korszerű lámpák fényét. Ez ellen az Elmű nem tehet semmit, de Szilas Péter hozzátette, szerencsére nem sok hasonló rontja a városképet.

1996. január 19.

Angyal Gábor

 

 

Kandeláber, Buchwald-szék, faveremrács

Wild László a városról és arról, miért érdemes felidézni a múltat

"Nézze meg azt a lámpaoszlopot! Tíz ekkora lámpát is elbírna, minek ide ez az ormótlan cső? És amaz? Azt a KRESZ-táblát négy rozsdás bilincs tartja, csak tudnám, minek. A kapcsolószekrényről kár is beszélni, ilyen ronda narancssárgát igazán nehéz lehetett kikeverni. Vigyázzon, nézzen a lába elé, az aszfalt évtizedek óta, az átvétel pillanatától ilyen púpos." Állunk a Hungária körút és a Kerepesi út kereszteződésében, Wild László elszánt idegenvezetőként mutogatja nekem a hely látnivalóit. Bár naponta kétszer járok erre, ér némi meglepetés. Végre megértem, miért ilyen ronda ez a vidék: a kereszteződésben táblaerdő és kábeldzsungel, ahány közmű, annyi vezeték és gödör, közelebbről megnézve mindenhol látszanak a legprimitívebb barkácsolás jelei.

Wild László lelkesedése, érzem, nem csak ennek a helynek szól. Megállhatnánk bárhol, csalhatatlan biztonsággal megmutatná, mit lehetett volna máshogy, szebben, a tereptárgyakkal mégis takarékosabban bánva megcsinálni.

Hogy ő mindezt hogyan képzeli, azt nem is olyan nehéz megtudni. Tessenek kisétálni a Duna-korzóra, a Vörösmarty térre, menjenek végig a Váci utcán vagy a belefutó kis utcák valamelyikén. Mindez az ő tervezői elveit tükrözi, mint ahogy neki köszönhető az is, hogy annyi év után végül újra kerek óra került a szögletes helyére a Nyugati pályaudvar homlokzatán lévő kerek lyukba.

Budapest a századfordulón élte történelmének legtermékenyebb időszakát. Az akkor épített vagy átépített városrészek egységes képpé állnak össze. Logikusan adódik a gondolat, hogy a felújításokat, az átalakításokat ehhez az egységhez igazodva, a régi városképet megőrizve hajtsuk végre, mondja Wild László, aki ebben a szellemben dolgozik a nyolcvanas évek eleje óta. Cégével, a Metróber Tervező és Tanácsadó Kft-vel számos nagy érdeklődést kiváltó munkának volt részese: tervezője volt például a Károlyi kert átépítésének, dolgozott az Andrássy út felújításánál, tanácsadóként szerepelt a kisföldalatti helyreállítási munkálatainál.

Ahol lehet, a régit kell rekonstruálni. Adódhat persze olyan helyzet, amikor erre nincs mód. Ilyenkor nehezebb a dolga az építésznek, hiszen az újat kell a régihez igazodva megterveznie mondja, és hozzáfűzi: ez az igazi kihívás, hiszen az egyetemről kikerülve senki sem rendelkezik a megfelelő ismeretekkel. Aki műemléki helyreállításra adja a fejét, kénytelen beleásni magát mindazon mesterségekbe, amelyeknek száz éve számtalan művelője élt a Monarchiában és Budapesten is.

Ezt illusztrálandó Wild László felugrik, és a könyvespolcról elkezdi lepakolni mindazon könyveket és albumokat, melyekből, mint mondja, ötleteit meríti. Van itt minden, a századfordulós építészetet bemutató albumtól és a prágai képeskönyvtől a Monarchiában kiadott árukatalógusig (benne szépen cizellált zsanér, ajtógomb, lámpa, persze ezerféle változatban). Aztán belekukkantunk egy negyvenkötetes angol építészeti sorozatba, merengünk kicsit afölött, milyen szép idők voltak, amikor az építészek még egész tereket terveztek harmonikus egységben. Mikor a régi képeslapok gyűjteményéhez érünk, Wild László hirtelen rábök az egyikre:

- Az ötvenhatos filmben figyeltem meg, mintha akkoriban a Múzeum kerítése nem olyan lett volna, mint a mai, és látja, itt is egészen más.

Aztán lámpákat mutat, amelyek szerinte talán az utca legfontosabb berendezési tárgyai. A köztéri lámpák elhelyezése térszervező erő lehet, nappal sem mindegy, hogyan festenek. A hatvanas-hetvenes években dívó "egyszerű, modern formák" szimplán igénytelenek, véli a tervező, aki elsőül a Vörösmarty tér helyreállításakor vívott sikeres közelharcot a régi kandeláberek helyreállításáért. Ma már egy-egy nagyobb rekonstrukció idején nem meglepő az ostornyelek felváltása régi-új lámpákkal, gyártásuk is megoldott, gond csak az ügyintézés körül adódik olykor.

A dologban az a legszebb, hogy ezek a régi formájú, öntöttvas lámpák lényegesen jobbak is, mint a modernek.

Tessék csak megnézni a korzó műanyag gömbjeit: tíz év alatt összetöredeztek, elhomályosultak, tele vannak porral, mosni, ugye, meg nem mossa őket senki mutatja, aztán hozzáfűzi: persze a kandeláberek sem tökéletesek, ha elspórolják róluk a szemet gyönyörködtető virágkosarakat.

Mert az utcabútor jóval szélesebb kategória, mint gondolnánk. Beletartozik a postaláda, jó esetben a régi, lábakon álló fajta, és nem a falra szerelt egyendoboz, a tűzcsap, a stílszerű növénytartó, mégpedig növénnyel teli és nem kopasz, a közműfedlap és a villamos felsővezeték tartója is. Vagy az óra, amelyre ha manapság rápillantunk, jó eséllyel azt tudhatjuk meg, hány fok van.

Wild László egyik kedvenc témája egyébként a burkolat. Széles mozdulatokkal mutatja, hogyan szórják hozzá nem értő segéderők az aprókavicsot a friss aszfaltra, ilyesmire pedig egyáltalán nem lenne szükség, ha rendesen csinálnák meg magát a burkolatot.

Vagy vegyük Prágát: ott miért tudnak tűkockából gyönyörű mintákat rakni, nálunk meg miért csak hulladékkő kerül?

A köztéri padokkal, székekkel talán jobb a helyzet, ám annak idején, a korzó felújításakor, amikor az egész várost ellepték a billenős faülőkék, a tervező, mintát keresve, talán az utolsó Buchwald-székeket lelte fel egy ismerőse kertjében. Ezekből ma már bő a kínálat, viszont nem árt, ha jó erősen a talajhoz rögzítik őket. Ami ugyanis ki van téve közprédául ebben a városban, azt előbb-utóbb tönkre is fogják tenni.

Ezen lehet szomorkodni, lehet ellene tenni szigorúbb védelemmel, de a tönkretett tárgyakat mindenekelőtt pótolni kell, mondja a tervező, és néhány gyors skiccel felvázolja, milyen például az a hulladékgyűjtő, amely illik a városképhez és a tisztítása, ürítése, esetleges pótlása sem jelent áthághatatlan akadályt. Aztán faveremrácsot rajzol és favédő kosarat, megmutatja, hogyan lehet egy fát könnyen locsolni a ma dívó, a gyökerek közül kikandikáló sárga gégecső nélkül is - kicsit odébb a burkolatba kell beépíteni a csapszekrényt.

A graffiti és a plakáterdő a város halála. Ha rajtam múlna, drákói rendszabályokat alkalmaznék. Most végre a kisföldalattiban sikerült elhagyni a térelválasztókat borító plakáterdőt, és állítólag a graffiti ellen is van megoldás, reménykedik Wild László, aki egyébként pavilonügyben is igen szigorú: csak virág és újság árusítását engedélyezné, nyitvatartásukat viszont a rongálások elleni védelmül éjjelre is kötelezővé tenné. A járda ugyanis a gyalogosoké, véli Wild, a parkolásellenes oszlopok nagy barátja és tervezője.

Gyorsan elő is kap a polc mögül egy nyolcszögű mintadarabot, és beavat a titokba: ez a fajta attól kecses, hogy belelopta a görög oszlopoknál alkalmazott enyhén keskenyülő ívet.

Nézem egy darabig az A4-es papírra rajzolt, Klösz-fotók hangulatát árasztó hirdetőoszlopokat, autóbuszmegálló-táblákat, virágtartókat, aztán megkérdezem, vajon mikor találkozhatunk efféle utcabútorokkal a Nagykörút táján is, elvégre ez a városrész is a századfordulón épült.

Ez bizony a megrendelő igényeitől, anyagi lehetőségétől függ, hangzik a válasz.

1995. október 31.

N. Kósa Judit

A Fővinform, a közlekedési mindentudó

Monitorokon figyelik Budapest legforgalmasabb útjait
- Forródrót a buszvezetőkkel

Május elsején lesz tizenöt éves Budapest közlekedési információs szolgálata, a Fővinform, amely már megalakulásakor hasznos segítséget nyújtott az autósoknak, pedig 1982-ben még korántsem okozott akkora gondot a közlekedés, mint manapság. A főváros úthálózatának fejlesztése azonban nem volt képes lépést tartani a motorizációs robbanással, így az állandóan dugókban álló vagy azokat elkerülni igyekvő autósoknak egyre nagyobb szükségük van a friss és használható közlekedési információkra. Nem véletlen, hogy míg a szolgálat megalakulásakor egy nap tízszer jelentkeztek a hírekkel, ma már naponta majd' százszor hangzik fel a különböző médiákban, hogy a Fővinform hírei következnek.

Európában egyedülállóan megbízható és sokrétű a szolgáltatásunk - mondta érdeklődésünkre Rosta Marian, a Fővinform vezetője. Ez elsősorban annak köszönhető, hogy a Fővinformot gyakorlatilag minden, a budapesti utakon történő eseményről értesíteni kell. Így például a közműcégek előre tervezett, a forgalmat bármilyen módon érintő munkálatait a megkezdésük előtt három nappal kötelesek jelenteni. Ugyanígy előre értesíteni kell a szolgálatot minden olyan rendezvényről, amely a főútvonalakon közterületet foglal el.

A használható információkhoz azonban kevés, ha a Fővinform csak az előre tervezett eseményekről tud. Ahhoz, hogy jól elláthassák feladatukat, a pillanatnyi forgalmi helyzetet is pontosan ismerni kell. Ezért forródrótos összeköttetésük van a rendőrség közlekedési csoportjával, ahonnan azonnal megkapják a legfrissebb híreket. Hasonló a kapcsolatuk a BKV-val, és a közműcégek is azonnal jelentik a rendkívüli eseményeket. Így például a vízművekkel csaknem egy időben értesülnek egy esetleges csőtörésről. Partnerük a Főtaxi is, egész nap a várost járó taxisaik is ellátják hasznos hírekkel a Fővinformot.

A partnerektől kapott információk mellett a szolgálat huszonnégy órás ügyeletben dolgozó munkatársai egy zárt tévélánc segítségével saját szemükkel is követhetik a belváros forgalmának alakulását. A Kiskörúton belül harminc útirány forgalmát figyelik folyamatosan a kamerák. A továbbított képeket hét monitoron felváltva nézik a VIII. kerületi Szabó Ervin téri központban. Mindezeken túl az egyik mobiltelefonos társasággal kötött megállapodás alapján létezik egy ingyenesen hívható szám is - a (06-60) 808-011 -, amelyen bárki tájékoztathatja a szolgálatot közlekedési tapasztalatairól, de ezen a számon hírekhez nem juthatunk.

Az így kapott jelzéseket azonban mindig kontrollálják, mert a Fővinform egyik legnagyobb erénye a hitelesség. Az autósoktól érkező információk gyors ellenőrzését szolgálja például a rendőrség közlekedési csoportjával tartott forródrótos kapcsolat, de sokszor még náluk is gyorsabban kapnak tájékoztatást a tömegközlekedési járatok vezetőitől. Közvetlen telefonos összeköttetésük van ugyanis a Nagykörúton, a rakpartokon és a Hungária-gyűrűn közlekedő buszok, villamosok vezetőivel. így például, ha valaki betelefonál, hogy áll az Alagút forgalma, és már negyedórája egy tapodtat sem mozdul a sor, akkor nem kürtölik azonnal világgá a hírt, hanem felhívják mondjuk a 86-os busz vezetőjét és megkérdezik, valóban úgy áll-e a helyzet. A járművezetőkkel tartott kapcsolatnak köszönhetően egyébként néha még a rendőrségnél is hamarabb értesülnek egy-egy balesetről.

A számos csatornán érkező rengeteg információ osztályozása, csoportosítása a munkatársak feladata. Mindegyikük saját belátása, tapasztalata alapján dönti el, hogy melyik hír fontos. Ezekből állítják össze a napi jelentéseket, amelyeket persze mindig kiegészítenek a legfrissebb tudnivalókkal. Az így összeállított jelentéseket adják le a velük szerződött rádió- és tévéadóknak. Néhány kereskedelmi rádióban a műsorvezetők maguk olvassák fel az információt. Rosta Marian azonban ezt nem tartja túlságosan szerencsésnek, mert az időhiány miatt a laikus műsorvezetők vagy szerkesztők döntik el, hogy melyik hír maradjon ki, így viszont néha jelentéktelenebbnek tűnő, valójában azonban fontos információk nem jutnak el a hallgatókhoz. Más adókban a Fővinform munkatársai olvassák be a híreiket, így váltak - legalább névről vagy hangról - városszerte ismertté. A hírek beolvasásához egy teljes kis stúdiót alakítottak ki a központban. A rádiókban általában óránként, csúcsidőben pedig félóránként hallhatók a Fővinform hírei. Ha viszont valami fontosabb, a közlekedést igencsak befolyásoló esemény - például nagyobb baleset - történik a fővárosban, a legtöbb rádióban azonnal bemondják a hírt, nem várják meg a fővinformosok legközelebb esedékes jelentkezését.

A rádióhallgatók, tévénézők tájékoztatásán túl bárkinek rendelkezésére állnak, aki a 117-1173-as telefonszámon érdeklődik. Nemcsak az útlezárásokról, terelésekről számolnak be, hanem akár részletes, a pillanatnyi forgalmi helyzet figyelembevételével készített útvonalajánlatot is tudnak adni a város bármely két pontja között. Mindezt egy normál telefonhívás áráért.

1997. március 21.

A. G.

Merre tart a Barbie-villamos?

A BKV ma már nemcsak utasokat szállít - reklámot is "hordoz"

A gyalogos ember - célpont. Hétpróbás ügynökségek vadásznak rá már abban a pillanatban, ahogy kilép az utcára. Emberünk kiveszi a levelesládából a hirdetési lapot, beteszi maga mögött a kaput, majd elsétál az első megállóig. Elsiet a napról napra vastagodó plakátoszlop mellett, felugrik a metró mozgólépcsőjére, s ha nem akar a szembejövők arcába bámulni, kényszeredetten végignézi a lefelé sorjázó hirdetéseket. Most nézzen a lába elé! - figyelmezteti az utolsó plakát, erre azonban nincs idő, mert a peronon épp új filmet kezd a képkivetítős videó. Az alagút falán óriásplakátok takarják az állomások neveit. A kocsiban színes fotók, az átjáró fölött képújság, a mozgólépcső végén meglepetés: ellenőrök vagy röpcédulát osztogató ügynökök állítják meg a sort. Nagykörút, átszállás a Fuji-villamosra. Aztán futás a buszhoz, s ha gyalogosunk történetesen lemarad, gyönyörű napszemüvegek látványával vigasztalja az induló jármű hátsó fertálya.

A gyalogos ember, pontosabban mondva a nem autóval közlekedő ember értékes alany a reklámügynökségek számára. Egyrészt mert a tömegközlekedési eszközökön nagy tömegben jelenik meg; másrészt utazás közben úgysincs más dolga, a figyelme tehát elvonható. Ügyes manipuláció kérdése csupán a reklám sikere.

A lehetőségek majdhogynem korlátlanok. Sőt. A várakozással, illetve az utazással töltött percek (negyedórák, félórák stb.) nagy része a reklám szempontjából már-már haszontalan időpocsékolás. Épp elég, ha az utas megnézi az alagútba kiakasztott óriásplakátot, azután fölszáll a metróra (ahol már a következő reklám várja). A szerelvény azonban nem jön, így az alany - ahelyett hogy átadná helyét a peronon a másik utasnak - fölöslegesen bámulja a posztert, esetleg kiszúrja az illesztés pontatlanságait.

Mennyiben más mindez az autósoknál. A Blaha Lujza téri fényreklámnak például negyvenöt másodperce van, hogy "kifluoreszkálja minden mondandóját". Utána vált a lámpa, s a reklámot valósággal kisöprik a tudatukból a sofőrök. Hát nem jobb üzlet a gyalogos "utazóközönséget" megcélozni?

•

A BKV a főváros egyik meghatározó reklámhordozója. Hol vannak ma már a villamosok ülése fölé ragasztott nyomtatványok? Gitársuli, nyelvoktatás, hittérítés, önvédelem, gyorsolvasás... A kőnyomatos A4-es hirdetmények a nyolcvanas évek reklámhordozóival együtt avultak és tűntek el. Jött helyettük az óriásplakát és a fényreklám. Legfeljebb a villamos maradt a régi.

Az, hogy a tömegközlekedés nagy volumenű és hatékony reklámhordozó lehet, korántsem új keletű felismerés. Az újdonság csak az, hogy most már megkérik az árát. Bár a BKV tavalyi mérlege még nem készült el fillérre pontosan, a reklámbevétel rovatban szereplő összeg a százmillió forintot közelíti. Ez pedig a huszonötmilliárdos költségvetéshez viszonyítva sem elhanyagolható tétel. A reklámtevékenység a közlekedési vállalat talán második legfontosabb vállalkozásává nőtte ki magát.

Hogy mennyire értékesek a közlekedés reklámhelyei, azt jól mutatják az új megállók építésére vonatkozó szerződések. Ezeket a fővárosi önkormányzat köti az építőkkel, akik a váró egyik falának reklámjogaiért dolgoznak. A BKV ingyen jut új, esztétikus várakozóhelyiségekhez, az építő cég pedig szabadon eladhatja a menetiránnyal ellentétes üvegfalat - mint reklámfelületet.

A BKV hirdetési felületeit reklámügynökségnek értékesítik. A vállalat vezetése szerződésben rögzítette, hogy az ügynökség nem hozhat tiltott, ízléstelen vagy esztétikailag kifogásolható reklámokat. Abban azonban, hogy ezt be is tartják az ügynökségek, csak reménykedhet a vállalat vezetése.

A rozsdásodó járművek újrafényezése kitűnő üzletnek ígérkezett - viszont közfelháborodást váltott ki. A Barbie-, az M and M-, a Fuji-villamos és az Omnia-busz kétszeres nyereséget jelentett, hisz az eladott felület árán túl a hirdető költségén fényeztették újra az öreg járműveket. A festett villamosok által kiváltott "népharag" előtt fejet hajtva azonban ezeket a szerződéseket nem újítják meg, s lejártuk után a szóban forgó járműveket - bár most történetesen nem kellene - ismét átfestik. Eredeti színűkre.

A "mozgó felületek" hirdetési tarifái nem egyformák. A 7-es busz reklámértéke nyilvánvalóan nem mérhető a 19-es villamoséhoz. A BKV tehát három csoportba sorolva "árusítja ki" járatai felületét, harminc naptól hat hónapig terjedő bérleti szerződések kombinációit kínálva. A közlekedési vállalat hirdetési tarifái bonyolultságukat tekintve hovatovább a napisajtó katalógusaival vetekszenek.

•

A reklámhordozó tömegközlekedés előbb-utóbb a fejlődés olyan fokára juthat el, amikor a hirdetési biznisz és az utasszállítás egymással ütköző fogalmakká válhatnak. Ennek jeleit vetítik előre a metróállomások falfelületeit maholnap teljesen lefedő óriásplakátok, melyek kiszorítják a következő állomásokat jelző feliratokat. Igaz, cserébe a videovetítő alkalmanként utastájékoztató közleményeket is ad. A mozgólépcső végén különféle papírokat osztogató ügynökök viszont kifejezetten kártékonyak. A szórólapok nagy része ugyanis két lépéssel távolabb rendszerint a földre szóródik, s a huzat messze beviszi őket az alagútba.

Összefoglalva: a BKV már nemcsak utasokat szállít, hanem reklámot is "hordoz". Ma még mindkettő "elfér" a járműveken. A későbbiekre nézve a vállalat vezetése már gondolkodik az esetleges korlátozásokon. (A reklámokén.) Addig azonban a tavalyi százmilliós bevételt akár meg is lehetne duplázni.

Triplázni.

(Tetszés szerint folytatható.)

1994. január 14.

Romhányi Tamás

 

 

Ingyen villamosjegy - Trabantért

Egy hónappal ezelőtt indította el a fővárosi önkormányzat az úgynevezett zöldütemű programot. Ennek keretében a budapesti Trabant- és Wartburg-tulajdonosok kétütemű kocsijaikat kedvezményesen cserélhetik környezetbarát motorral rendelkező autókra. Az erősen szennyezett budapesti levegő megtisztítását célzó program nagy érdeklődést keltett itthon és külföldön egyaránt.

A meghirdetett feltételek szerint az idén háromezer jelentkezést fogadott volna el az önkormányzat. A határidő lejártáig azonban csak 599-en küldték be a jelentkezési lapot. (A jelentkezők kétharmada Trabantos.) Becslések szerint a városban 120 ezer Trabant és Wartburg fut. Ha éveken át ostromolnák a jelentkezők a programirodát, és évente háromezren cserélnék járművüket környezetbarát típusra, akkor is hosszú ideig tartana, amíg teljesen lecserélődne az állomány.

A program vezetője, Molnár Zoltán nem is tekinti kudarcnak, hogy csak ennyien jelentkeztek. Szerinte az önkormányzat a maga részéről mindent megtett, hogy minél kedvezőbb feltételeket nyújtson a cserélni akaróknak. Nemzetközi pályázatot hirdetett, amelyre 43 típussal jelentkeztek az autógyártók. Az elbíráláshoz kidolgoztak egy pontrendszert, amelyben összehasonlították a környezetvédelmi és műszaki paramétereket, az árat és az ajánlott hitelkonstrukciót. A tárgyalások során sikerült rávenni a gyártókat, hogy az autószalonokban megszabott árakból 60-190 ezer forintot engedjenek. Az önkormányzat nem tehet arról, hogy a potenciális jelentkezőknek nincs annyi pénzük, hogy befizessék az előleget vagy kifizessék a havi 15 ezer forint körüli törlesztőrészleteket.

Molnár Zoltán nem elégedett az elért árengedményekkel, a kölcsönfeltételeknél is tudna jobbat elképzelni, de nem hiszi, hogy annyival kedvezőbb lehetőségeket lehetett volna teremteni, hogy nagyságrenddel többen jelentkezzenek. Ha valaki leadja a megsemmisítésre a Trabantját, húszezer forintot kap az önkormányzattól. Hiába kapna negyvenezret, ez nem javítaná lényegesen az esélyeit a hét-nyolcszázezer forintos gépkocsik megvásárlásánál. Viszont a kétszeres felvásárlási ár már meghaladná az önkormányzat erejét. Sokan úgy fogták föl az akciót, mintha szociális indokok vezették volna a képviselőket, amikor tavaly novemberben megszavazták. Pedig ez tisztán környezetvédelmi program. S ez még csak az első lépés volt. Jövőre újra meghirdetik az akciót, és lehet, hogy akkor többen engedhetik meg maguknak a cserét. Ha a gazdasági környezet megváltozik, ha biztonságban érzik majd magukat az emberek, és merik vállalni a nagy havi részlet kifizetését...

A környezetvédelmi bizottság legközelebbi ülésén tárgyal a folytatásról. A kétüteműiktől megszabaduló budapesti polgárok a BKV járataira érvényes bérleteket kapnak. Az eredeti elképzelések szerint egy Trabantos két, egy Wartburgos három egyéves bérletet kapott volna. Miután a kocsicsere a tervezettnél kevesebbe kerül, Molnár Zoltán javasolja a bizottságnak, hogy duplázzák meg az összeget, és ne bérletet adjanak, hanem olyan utalványt, amelyet szabadon be lehet váltani a BKV-nál. Tehát amíg futja, lehet venni bérletet a gyereknek is vagy jegyet a dunai átkelőhajóra. Ha ezt elfogadják, akkor a Trabantért mintegy ötvenháromezer, a Wartburgért nyolcvanezer forintnyi utazási lehetőség jár majd a fővárosban.

1993. október. 15.

Kelen Károly

 

 

Győztek a kerékpárpártiak

Mindig is sejthettük: autóval lassabban érünk el úti célunkhoz, mint kerékpáron. A végső bizonyítékkal most az Alba Kör, a műegyetem Zöld Köre és a Városi Biciklizés Barátainak Egyesülete szolgált: versenyre keltek a kerekes járművek, amelyek Budapest különböző pontjairól indultak a Belváros szívébe. A Városháza volt a cél.

A péntek délutáni csúcsforgalomban minden távon a kerékpárosok győztek, megelőzve az autósokat számol be a Lélegzet című lap. A hosszabb szakaszokon egyébként a biciklizést és a tömegközlekedést kombinálók érték el a legjobb eredményt. Néhány példát is említ a Lélegzet: a Városházától hét kilométerre lévő XI. kerületi starthelyről a kerékpárosok 20, az autósok 32, a tömegközlekedési eszközökkel utazók 33 perc alatt értek célba. A 11 kilométerre lévő Újpestről indulók között a tömegközlekedést biciklivel kombinálók diadalmaskodtak, 27 perces menetidővel, őket a kizárólag "tömegközlekedők" követték 33, majd a csak kerékpározók 36, végül pedig az autósok 49 perccel.

Csúcsforgalomban tehát a kerékpár a leggyorsabb, állítja a Lélegzet szerzője, majd így folytatja: csúcsforgalmon kívüli időben természetesen az autók menetideje jóval rövidebb, de mostanában már szinte egész nap csúcsforgalom van a fővárosban. Ehhez mindössze annyit tehetünk hozzá: csúcsforgalomban is eshet az eső, s olyankor az autóból vagy a buszról olyan megnyugtató dolog nézni a biciklistákat...

1995. július 25.

Sz. I. M.

 

 

Lágymányos 14 milliárdos dilemmája

Nem tudni, hová vezet a híd

Közlekedni márpedig kell. Budapest legsúlyosabb gondjainak egyike a belvárosi csúcsforgalom. Napközben szinte menetrend szerinti pontossággal dugulnak el a főbb útvonalak, órákon keresztül lépésben vánszorognak a kocsisorok, közben a légszennyezés és a zajártalom a határérték többszörösére növekszik. A gondok megoldását többen egy új Duna-híd megépítésétől várják.

A lágymányosi híd ötlete nem új keletű, a terv első változata már húsz esztendővel ezelőtt elkészült. A jelenlegi terv Sigrai Tibor munkája, sorrendben a tizedik variáció. (Sigrai Tibor tervezte többek között az algyői Tisza-hidat, és a kairói Fontana hidat.) A tervezett híd ötszáz méter hosszú és harminc méter széles lenne, kétszer három forgalmi sáv és két villamospálya vezetne át rajta. Azaz: vezetne "neki" a lágymányosi házak falának... És ezzel máris a konfliktus lényegére tapintottunk. A híd ugyanis (Lágymányos lakosai és a környezetvédelmi szervezetek szerint) budai zöldövezeti területekre vezetné a forgalmat. Egyesítené a főváros egyik legszennyezettebb útjának, a Bocskai útnak a forgalmát a Hamzsabégi útéval, így valóságos "gázkamra" alakulhatna ki a XI. kerületben. (A Bocskai út környékén egyre több a légúti betegségben szenvedő gyermek, miközben a bérlakások lakói még fizetik a zöldövezeti pótlékot.)

Az utóbbi években úgyszólván egymást érték a tiltakozó akciók. Volt aláírásgyűjtés, sajtótájékoztató, felvonulás, tüntetés és ülősztrájk. Eközben a Fővárosi Közgyűlés 1991. május 16-án, a kormány pedig 1992 februárjában áldását adta a beruházásra. A kormány által elfogadott előterjesztés szerint a hidat 1995-ben helyeznék forgalomba. A költségek előzetes számítások szerint csaknem 14 milliárd forintot tesznek ki.

Az út jelentőségét az adná - érvelnek a megvalósítás mellett -, hogy Dél-Budáról, illetve a 6-os út felől érkező forgalmat közvetlenül vezetné át a Hungária körútra. Ezáltal enyhülhetne a Petőfi hídra, a közép-budai és a pesti belső úthálózatra nehezedő teher. (A lágymányosi hídon óránként 6600 gépkocsi haladhatna át.)

Ellenzői szerint a hídépítés mellett a legfőbb érv az expo, hisz a rendezési terv alapján a híd lenne a kiállítási terület déli határa, illetve az expo "főútvonala". Megjegyzendő, hogy a lágymányosi híd ötlete régen, egy elavult városfejlesztési koncepció alapján vetődött fel, s hogy a tervezett beruházásról egyáltalán nem készült környezeti hatástanulmány. A budai hídfő rávezető útjai - helyszűkében - a győri "halálkanyarhoz" hasonlítanának, a pesti hídfőnél pedig három vasútvonal és hat közút találkozása okozna gondokat. Mindez ráadásul csak 850 méterre a Petőfi hídtól.

Alternatív megoldásként egyre többen szorgalmazzák a Galvani úti híd megépítését, ami "valóban" elvezetné a forgalmat a Belvárosból. Ráadásul a környezetvédők által az Állami Számvevőszéknek megküldött észrevételek szerint a 14 milliárd csak a híd felépítését fedezi, a hozzá vezető úthálózat költségeit már nem. Amennyiben pedig a híd mégis elkészül, a költségvetés kénytelen lesz pénzt adni az utak kiépítésére is.

1993. február 23.

Romhányi Tamás

 

 

Honfoglalás, Széchenyi vagy Dibi-Dabi?

A többség szerint a lágymányosi híd legyen Lágymányosi híd - Akadt, aki a színe alapján nevezte volna el

(Munkatársunktól)

A lágymányosi híd megépítéséről a Fővárosi Közgyűlés 1992 márciusában, az Országgyűlés 1992 májusában döntött. A beruházásra 15,8 milliárd forintot hagytak jóvá, a létesítmény átadására pedig várhatóan novemberben kerül sor. Miután azonban a hídnak még nincs neve, a Fővárosi Közgyűlés várostervezési és városképvédelmi bizottsága pályázatot írt ki, amelyre folyamatosan érkeznek a lakosságtól a névjavaslatok.

A polgárok körében június eleji adatok szerint a Lágymányosi híd elnevezés volt a legnépszerűbb, összesen 121-en támogatták ezt a változatot. Tizenhárman javasolták a Szent István elnevezést, míg öten Szent Imrét ajánlották névadóként. Hatan legszívesebben Kossuth hídként emlegetnék az új kapcsolatot Pest és Buda között, ugyanennyien támogatnák a Hungária elnevezést vagy a Mátyás király hidat. Irodalmi nagyságaink közül Karinthy Frigyes viszi el a pálmát négy javaslattal, míg József Attilát hárman jelölték meg lehetséges névadóként. Különös, az eddigiektől lényegesen eltérő ötletek is felvetődtek.

Volt, aki a Dibi-Dabi elnevezést találta ki, s négyen is Fényesre keresztelnék a létesítményt, mert állítólag ilyen lesz a híd este.

Akadt, aki Lila hídnak hívná legszívesebben, feltehetően a színe miatt. Figyelemreméltó, hogy nemcsak Budapest polgárai tettek javaslatokat, hanem vidékiek is, akiktől az alábbi ajánlatok érkeztek: Attila, Széchenyi, Bocskai, Bethlen Gábor, Podmaniczky, illetve Honfoglalás.

1995. június 09.

 

 

Budapest mindig mással beszél

(Munkatársunktól)

Budapesten ez idő tájt majd' hatszázezer főállomás működik. A szám azonban csak akkor mond valamit, ha azt is tudjuk: 285 ezer 889-en továbbra is türelmesen várnak távbeszélővonalra.

A már működő állomásoknak csak töredéke, azaz 5,9 százaléka tartozik valóban modern, minden igényt kielégítő, úgynevezett TPV-központokhoz. A vonalak 46,5 százaléka crossbarközponthoz csatlakozik, s a maradék, majd 48 százalék még mindig elavult Rotary 7 A/2 típusú központokba fut be. Egyelőre a közterületeken lévő nyilvános állomások száma is elmarad a kívánatostól, mindössze 7 ezer 429 van belőlük.

Bozóky István, a Matáv Budapesti Távbeszélő Igazgatóságának fejlesztési igazgatóhelyettese számolt be lapunknak a jövőre vonatkozó fejlesztési tervekről. Ezek egyik nagy csoportjába a Matáv részvételével, de részvénytársasági formában létrejövő központok tartoznak. Ilyen a X., XVII. és XVIII. kerületben már megalakult Első Pesti Telefontársaság, ahol 1993-ban három főközpontot kapcsolnak be a rendszerbe. Hasonló társaságot szerveznek a XV., XVI. kerületben és a IV. kerület északi részén a Műszertechnikai részvételével, s az I., II. és XII. kerületben, ahol a Microsystem készül a beruházásra. A XIX. kerületben 1994-re ígér telefont a Matáv, itt "önerős fejlesztésére" nyílt lehetőség. Várhatóan tízezer új vonalat kapcsolnak be a hálózatba. Ugyanennyi új állomást lehet majd beszerelni a XIV. kerületben, ahol a jövő év végére ígérik a telefont. 36 ezer új vonal bekapcsolását teszi lehetővé jövőre a IX. kerületi István TPV-központ és kihelyezett részlegeinek befejezése: ebből hatezer a Ferenc központ, négyezer pedig a Lágymányosi központ területén működik majd. Április óta üzemel húszezer vonallal az új Belvárosi központ, amely jövő év elején várhatóan ugyanekkora kapacitást ad a József, az Óbuda, a Lipót és a Teréz központnak. A Matáv nagyléptékű tervei között szerepel az elavult Erzsébet központ kiváltása is 1994-re. Ha mindez megvalósul, 1996-ra már fél évre csökken a várakozási idő.

A telefonra türelmesen várók között utcahosszal vezetnek a magánszemélyek: jelenleg 213 ezer 505 lakás szerepel a listán, ezt követi 71 ezer 683 közület és 701 kérelem nyilvános telefon létesítésére. A közületek igényeinek kielégítésére a Matáv nemrégiben nagyszabású projectbe fogott: a részvénytársaság vállalta, hogy amennyiben egy összegben, előre befizetnek 90 ezer forintot, legkésőbb 1993 végéig telefont kapnak. A vállalat addig is kamatot fizet a pénz után. Az ajánlat minden bizonnyal vonzó volt, ezt mutatja az is, hogy 6 ezer 409 vonalért már fizettek is a reménybeli tulajdonosok.

1992. november 13.

 

 

A pálcikaember hamburgert eszik

Miről beszélnek a budapesti piktogramok?

Piktogramok kalauzolnak bennünket a modern nagyváros labirintusában. Piktogram mutatja, merre van a kijárat a metróból, a közlekedési lámpa piktogramja jelzi, ha átsétálhatunk a zebrán, és piktogram tiltja, hogy együnk a villamoson. A piktogramokon megjelenő figurák és formák a maguk módján jellemzik a várost, szinte mindent elárulnak az ott élő emberekről. Lássuk, mit mondanak Budapestről!

Különböző típusú pálcikaemberkék és különböző formájú tárgyak jelennek meg a KRESZ-táblákon, a pályaudvarokon, a repülőtereken, a BKV járművein vagy a közintézményekben. Mi elsősorban a BKV piktogramjait vizsgáltuk, hiszen Budapesten ezek a legelterjedtebbek. A fővárosi közlekedési vállalat legalább százféle jelet használ, bár ezek nem alkotnak egységes rendszert. Legutóbb 1990-ben egységesítették és korszerűsítették ábrakészletüket, amikor elkészült az Árpád híd és az újpesti városközpont közötti metrószakasz.

Ekkor dr. Müller Ferenc, a Magyar Iparművészeti Egyetem informatológiatanára 67 új ábrát szerkesztett. A régi, még a hetvenes években készült képjelek ugyanis kevésbé igazodtak az európai ajánlásokhoz és irányelvekhez, egy részükön pedig egyszerűen túllépett az idő (például időközben megváltozott a jegykezelési rendszer a metrón). Ráadásul 1990-re már jóval több információt kellett megjeleníteni kép formájában.

Nem titok az sem, hogy a képek nagy része 1990-ben úgy készült, hogy megfeleljen majd a '96-os expo igényeinek is. Az ábrák kicsit részletezőbbek lettek, mint a korábbiak, megváltozott a képeken a tömegközlekedési eszközök formája (a buszoknak például felismerhető buszablakuk lett), a pálcikaemberkéknek is "kinőtt" a kezük. Nem lett viszont olyan aprólékos az ábrázolás, mint a KRESZ-táblákon, ahol a pálcikaembereknek kalapjuk, táskájuk, olykor még arcuk is van. A szokások változását és amerikanizálódásunkat jelezte, hogy a "járműveken étkezni tilos" táblán például az addig megszokott virsli helyett a hamburger képe jelent meg. Ez a '70-es években még elképzelhetetlen lett volna.

A táblák tanúsága szerint 1990-ben már piktogrammal is próbálták rászoktatni az embereket arra, hogy a mozgólépcsőn álljanak a jobb oldalra, s a bal oldalt pedig hagyják szabadon a sietők számára. Ez a igyelmeztetés is sok mindent elárul szokásainkról, kultúránkról. Például azt, hogy mi magunktól - ellentétben a moszkvaiakkal - nem állunk automatikusan a jobb oldalra. Azóta sem.

Egyébként éppen ezek a csak ránk tervezett táblák mondják rólunk a legtöbbet. A kijárat, a női vécé vagy a telefon jele mindenütt a világon ismert, és majdnem mindenütt ugyanolyan. De például az a jel, hogy a kutyát a mozgólépcsőn fel kell emelni, az többé-kevésbé csak rólunk, fővárosiakról szól. Máshol ugyanis valószínűleg ezt tábla nélkül is tudják. Ilyesmiktől válik egy piktogram sajátosan budapestivé. Persze jellemző lehet a design is, tehát az, hogy a pálcikaember válla lekerekített vagy szögletes, a fején van-e kalap vagy nincs, és fontos a táblákon megjelenő tárgyak formavilága is.

Müller Ferenc szerint a tendencia világszerte az egységesülés irányában hat, az Európai Unióhoz való csatlakozásunk azt is magával hozza, hogy jelzéseinknek, piktogramjainknak is követniük kell az Európa más részein megszokott formákat. Ez azonban nem jelenthet uniformizálódást, az egyes népek eltérő mentalitásából adódóan kell hogy legyenek apró eltérések, még akkor is, ha az elv közös. A bécsi metrón például kisebbek a feliratok, mert a bécsi polgár legalább 30 százalékkal lassabban közlekedik, mint a pesti.

A globalizálódással szemben egyébként mindenütt tapasztalható helyi ellenállás. Néhány hete Németországban tömegmozgalom bontakozott ki, amikor a gyalogátkelők jelzőlámpáinak a hajdani NDK-ban használt kalapos, pisze orrú és aktatáskás zöld emberkéit ki akarták cserélni a nyugatnémet típusú, kalap, orr és táska nélküli pálcikaemberekre. A kis zöld ember nemzeti "hős" lett, képét a keletnémetek tüntetőleg viselik pólókon, ajándékozzák szuveníreken.

Néhány helyen azonban elkerülhetetlen az egységesülés, így a nemzetközi vonatokon, a repülőkön és minden olyan helyen, ahol fokozott jelentősége van az élet védelmének és a vagyonbiztonságnak, például a vészkijárat jelzése esetében. A MÁV-nál éppen most vezetik be az európai ajánlásokhoz és irányelvekhez illeszkedő új piktogramokat.

A BKV-nál is bevezettek azonban új jeleket 1990 óta, tudtuk meg Takács Ilonától, az utastájékoztató csoport vezetőjétől. Például a "peronon gördeszkázni tilos" vagy a "peronon görkorcsolyázni tilos" táblák ismét elárulnak valamit rólunk; nevezetesen azt, hogy Budapesten divat lett a görkorcsolyázás. Ezeket a piktogramokat már nem Müller úr tervezte, hanem a Corel-Draw nevű számítógépes programból vették át, és nem is illeszkednek a Müller-féle sorozatba. Mint ahogy nem illeszkedik "az utazás közben a vezetővel beszélgetni tilos" jelentésű piktogram sem, amelyet már készen kaptak az Ikarusztól. Pedig kívánatos volna, hogy egy intézmény azonos piktogram-rendszert használjon. De ez a szétszórtság is jellemző ránk egy kicsit. Elég csak átmenni két helyen a nagykörúton, és ha szerencsénk van, ott is megfigyelhetjük, hogy a két gyalogátkelő jelzőlámpáinak piros és zöld emberkéi nem ugyanolyanok. Ha mégis egyformák volnának, gyalogoljanak el a következő sarokig.

1997. április 21.

Csordás Lajos

 

 

A fővárosiak több mint fele olvassa a kerületi lapokat

Budapesten mintegy félszáz helyi lap jelenik meg. Ezeknek csaknem fele önkormányzati kezelésű, illetve finanszírozású orgánum. A sajtójának 100. évfordulóját ünneplő XVIII. kerület polgármesteri hivatala adott otthont a fővárosi kerületi lapok kedden rendezett találkozójának, amelyen a meghívottak többek között arról cseréltek eszmét, hogy egészséges-e az önkormányzat kezelésében tartani a helyi sajtót.

Az önkormányzati lapok esetében nem garantálható a teljes függetlenség, különösen akkor, ha a kiadvány szerkesztői, munkatársai, esetleg maga a főszerkesztő is önkormányzati alkalmazott, derült ki többek Schiffer János főpolgármester-helyettes nyitóbeszédéből.

A találkozó résztvevői egyetértettek abban, hogy a kerületi lapok nagyon fontos szerepet játszanak a helyi tájékoztatásban. Ezt támasztja alá az az I. kerületi felmérés is, amelynek eredménye szerint a polgárok több mint fele nemcsak elolvassa a kerületi újságot, de - mivel ingyenes - ez az egyetlen sajtótermék, amelyből tájékozódik. Ezért felvetődtek olyan javaslatok is, hogy a lokális sajtó ne csak a kerületet érintő hírekkel szolgáljon, hanem általános tájékoztatást is nyújtson olvasóinak.

További problémaként említették a lapok nem igazán magas szakmai színvonalát, ami nem utolsósorban annak tudható be, hogy a szerkesztőségek jórészt amatőrökkel dolgoztatnak. E kérdésben eltértek a vélemények. Voltak ugyanis olyanok, akik úgy gondolták: nem alapfeltétel, hogy a munkatárs profi újságíró legyen, elegendő, ha "képben van" a kerület életét illetően, és tisztában van a helyesírás alapvető szabályaival. Müllner Jenő, a MÚOSZ helyi lapok szakosztályának elnöke szerint azonban a szakmai képzettség fontos eleme a jó újság készítésének. Müllner elmondta azt is, hogy az önkormányzati lapok közvetve ugyan, de az állampolgárok pénzén készülnek, így elsőrendű feladatuk a lakossági és nem a helyi hatóság igényeinek kielégítése lenne.

1995. március 17.

Hámori L. László

Nagykörut, a pesti bulvár

Kéthetente jelenik meg az új fővárosi lap

Megjelent Rejtő Jenő, alias P. Howard nyomdokain - korhű címmel, ezért aztán helyesírási hibával - a Nagykörut, a sivatagi kalauz. Talán az sem véletlen, hogy minden páratlan héten jelenik meg ez a körúti bulvárlap, melynek szerkesztőgárdája máris túlszárnyalta az ötletadó lapgazdát. Rejtő ugyanis csak egy számot tudott kiadni heveny anyagi nehézségek miatt, míg az utódok e sorok írásakor még biztosak voltak benne, hogy lesz második is. Ez a bulvár nem az a harsogóan igénytelen fajta bulvár, amelyet lassan kénytelenek leszünk megszokni, hanem annak régifajta, irodalmias, kellemesen szórakoztató, a standokról egyébként meglehetősen hiányzó változata. Életképek, kis színesek, körúti folklór, tárca, folytatásos lányregény, interjú jópofa aszfaltbetyárokról, illetve a hiányukról, híradás az első európai sztriptízbár, a Neue Welt múlt századi hétköznapjairól, sóletrecept, étteremajánló, horoszkóp, keresztrejtvény, pesti viccek, turf és bingó, kéjnők, zsebesek, koldusok és járókelők a Nagykörútról a Nagykörut-ban. Érdemes elvegyülni ebben a forgatagban.

1996. október 25

P. D.

 

 

Megkérdeztük

Mi lesz a Budapesti Negyedben?

Szeptember hatodikától új lappal gazdagodik a történelmi tárgyú kiadványok sora. A Budapesti Negyed című gyűjteményt - címe is erre utal - negyedévenként vehetik kézbe az olvasók. Gerő Andrást, a lap főszerkesztőjét az alapítók elképzeléseiről kérdeztük.

- A cím is mutatja, hogy Budapestről közlünk tanulmányokat, interjúkat, dokumentumokat, szépirodalmi alkotásokat. Nemcsak nekem, de Berkovits Györgynek, a lap szerkesztőjének is meggyőződése: legfőbb ideje annak a - jó értelemben vett - "Budapest-ethosz" kialakulásának, amely ezt a várost egyszer már világvárossá tette a múlt század második felében. Mindez nem jelenti a városkritika teljes mellőzését, de a hozzáállásunk nem antiurbanista.

- Miről olvashatunk az első számban?

- Ez az Andrássy útról szóló tematikus szám lesz. Úgy látjuk, hogy az Andrássy út a magyar polgárság önreprezentációjának szimbólumává vált, s paradox módon a polgárság felmorzsolásának is színhelyévé lett: gondoljunk a nyilasokra, az ÁVO-ra vagy arra, hogy '56-ban a jugoszláv követség épülete főszerepet játszott. Ugyanakkor az út a maga tagoltságával a polgári világkép és ízléskultúra metszetét is tudja nyújtani.

- Bizonyára már a második számot is tervezik...

- Természetesen. Ez lesz a "Budapest: koncepció és vízió" című összeállítás. Fel akarjuk dolgozni az egymást követő Budapest-koncepciókat, a Szépészeti Bizottmánytól napjainkig. Másrészről megkérdezünk pesti polgárokat, milyennek látnák szívesen a várost.

- Manapság igen nagy bátorság kell a lapalapításhoz. Önök kire számíthatnak?

- Elsősorban a fővárosi önkormányzat támogatja a lapot, azáltal, hogy a Fővárosi Levéltár adja ki. Varga László főigazgató rengeteget segített. Ugyanakkor - a tematikus számoknak köszönhetően - hirdetési bevételre is számítunk.

1993. július 23.

N. K. J.

 

 

Ötven fővárosi focipálya szűnt meg

Az utóbbi húsz évben félszáz labdarúgópálya szűnt meg a fővárosban. A Taurus egykori sporttelepén, a Kerepesi út és a Keresztúri út sarkán ma gyorsétterem és benzinkút áll, a volt Bányagépgyár pályáján méter magasságú a gaz, a korábban Magyar Acél néven ismert egyesület helyén, az angyalföldi Hajdú utcában pedig autókereskedés nyílt.

A hatvanas években a magukra valamit is adó nagyvállalatok saját sportpályát és legalább egy labdarúgó-egyesületet tartottak fenn. A Budapesti Labdarúgó Szövetség, amely a fővárosi első és másodosztályú bajnokságot szervezte, több mint kétszáz pályát hitelesített évente. A labdarúgó-sportlétesítmények száma az NB II-es és az NB I-es stadionokat is ideszámítva kétszázharminc volt. A budapesti mellett a kerületek saját bajnokságot is rendeztek.

A leépülés a hetvenes években kezdődött. A nyolcvanas évek végére a Budapesten hitelesített pályák száma száznyolcvanra csökkent. Almási László, a budapesti szövetség sporttechnikai bizottságának elnöke, aki négy évtizede tevékenykedik a szervezetben, úgy emlékszik, a labdarúgó-egyesületek a pályákkal együtt, fokozatosan tünedeztek el. A bajnokság zajlott, új egyesületek alakultak, ráadásul megjelentek a női labdarúgócsapatok is, szabad, bérbe adható pálya azonban mindig akadt. Kerületi bajnokságot egyébként ma már csak négy városrészben rendeznek, s immár a budapesti bajnokság mérkőzésein sem szednek belépőt.

A legtöbb vállalati sportegyesület általában egy füves és egy salakos pályával rendelkezett. Egy ilyen pálya évi másfél millió forintba kerül. A környék rendben tartásához ugyanis legalább három munkaerőre van szükség, a kellékek ára kapuk, hálók, fűmag, mész stb. pedig már-már megfizethetetlen. Még az Újpest sem engedheti meg magának, hogy új pályát vásároljon serdülő- és utánpótláscsapatainak. A serdülők ma az egykori cérnagyári pályán edzenek, Almási László szerint azonban az a pálya erre a célra nem alkalmas, rossz a talaja. A bányagépgyári pálya sokkal jobb lenne, az egyesület igényt is tartott volna rá, megvásárlására, fenntartására azonban nekik sincs pénzük.

A pályákat évente egyszer hitelesíteni kell. A budapesti szövetség sporttechnikai bizottságán tudják, a hitelesítők az esetek nagy részében szemet hunynak az apróbb hiányosságok fölött. Ha minden előírást szigorúan betartanának, még a III. kerületi TTVE pályáját sem lehetne hitelesíteni, hiszen a kapuk mögött a kerítésig előírt tizenöt méteres távolság ott sincs meg. A kisebb egyesületeknél azonban mások a problémák. Hiányoznak a kerítések, elhanyagoltak az öltözők. A hitelesítők azonban szemet hunynak, s inkább a pálya méreteit tartják szem előtt.

A pályákat évente egyszer hitelesíteni kell. A budapesti szövetség sporttechnikai bizottságán tudják, a hitelesítők az esetek nagy részében szemet hunynak az apróbb hiányosságok fölött. Ha minden előírást szigorúan betartanának, még a III. kerületi TTVE pályáját sem lehetne hitelesíteni, hiszen a kapuk mögött a kerítésig előírt tizenöt méteres távolság ott sincs meg. A kisebb egyesületeknél azonban mások a problémák. Hiányoznak a kerítések, elhanyagoltak az öltözők. A hitelesítők azonban szemet hunynak, s inkább a pálya méreteit tartják szem előtt.

A kapunak például két méter 44 centiméter magasnak kell lennie. Ahol fakapuk vannak (ez ma már csak tíz-egynéhány pályát jelent) a szemöldökfa évek alatt behajlik, s középen akár arasznyival is alacsonyabb lehet a magassága. Ilyen hiányosság mellett például már nem mennek el szó nélkül a hitelesítők.

Egy régi, ám máig hatályos OTSH-rendelet előírja, hogy labdarúgópályát csak úgy lehet megszüntetni, ha máshol újat hoznak létre helyette. Almási László azonban olyan esetről nem tud, amikor a felszámolt pályák helyett újat alakítottak volna ki.

1995. január 27.

Romhányi Tamás

 

 

Ráfizetésesek az illem helyei

Vespasianusnak, a római császárnak "Titus, a fia egyszer szemére vetette, hogy még a vizelet megadóztatását is kieszelte. Vespasianus erre az orra alá dugta az első befizetésből származó pénzt, tudakolva, bántja-e a szaga, s Titus tagadó válaszára ezt mondta: pedig ez a vizeletből való" írja Suetonius a Caesarok élete című munkájában. Innen a mondás: A pénznek nincs szaga.

Noha a nyilvános illemhelyek használatáért ma is 25 százalék áfát fizetünk, Budapesten már csak három működik nyereségesen, egy a Nyugati pályaudvar előtti aluljáróban, a másik a Batthyány téren, a harmadik Kőbánya-Kispesten.

A Fővárosi Csatornázási Művek (FCSM) az építmények 60-65 százalékát bérbe adja, a többit saját munkaerővel működteti. Boros László, az FCSM illemhely-üzemeltetési és gazdálkodási osztályának csoportvezetője elmondta, hogy a 109 fővárosi illemhely üzemeltetése évente hatvanmillió forintba kerül. A pénz a helyiségek energiaellátásához (fűtéséhez és világításához), illetve a felújításukhoz szükséges. Ilyen körülmények között érthető, hogy nem gyakori vállalkozás az illemhelyépítés. Tavaly két új, ötmillió forint értékű illemhely készült, mindkettő a Várnegyedben, kívülről a háború előtti Budapest hangulatát idéző stílusban, zöldre festve, belülről modern berendezéssel. Az idén egy ugyanilyet adnak át a IX. kerületben, a Ferenc téren.

Manapság talán nem meglepő, hogy néhány régebbi, nagy építmény kihasználtsága külön bejáratú, külön személyzetű elárusítórésszel bővül, ahol az Állami Népegészségügyi és Tisztiorvosi Szolgálat szigorú előírásait betartva dohányárut és egyéb előre csomagolt terméket kínálnak a ráérősebb látogatónak. A számítások alapján ez a fajta kereskedelmi tevékenység enyhítheti a veszteséges szolgáltatás terheit.

1995. február 21.

Bugán Adél

Csirke-fogó, Ódi-Módi, Első Magyar Bútorda

Grétsy László a nyelv fiatalosságáról és a szójátékos Budapestről

Manapság minden második pesti mondat azzal kezdődik, hogy "gyakorlatilag az az igazság", és ragályként terjed a "nem igazán" - sopánkodom Grétsy Lászlónak. Megvigasztal, szerinte a fontoskodó töltelékszavak hamar kimennek a divatból. Majd negyvenéves nyelvész pályájának tapasztalata, hogy a nagyvárosi nyelv állandó változásban van, felfrissítéséről főként az ifjúság gondoskodik.

- Mióta van Budapestnek sajátos nyelve?

- Nem olyan régóta, alig több, mint egy évszázada lehet városi köznyelvről beszélni. Tehát egy fiatal nyelvről van szó, s ezt mutatják összetevői is. Mert melyek is ezek? Első helyre teszem az ifjúsági nyelvet, amely a maga közvetlen, szemléletes és bizalmas jellegével rendkívüli módon tükrözi Budapest nyelvét. Ezért is örülök, hogy nemrég megjelent a "Diáksóder" című szótár, amelyet az Anyanyelvápolók Szövetségének pályázatára beérkezett legjobb pályamunkák alapján állított össze Kardos Tamás és Szűts László. A budapesti nyelv másik forrása az argó, a jassz- avagy tolvajnyelv. Ám a kettőt nem szabad összekeverni, igaztalan az a sommás ítélkezés, hogy a fiatalok az alvilág nyelvét használják. A tolvajnyelv - amelynek egyébként már 1775-ben kiadták első szótárát - szaknyelv, az ifjúságé pedig olyan rétegnyelv, amelynek fordulatait átveszik az idősebb korosztályok is.

- Nem is volna rossz, ha ötletes, szellemes kifejezések "nyomulnának" a burjánzó körmönfontság helyébe. Azt már megszoktuk, hogy valamit nem megrendeznek, hanem "megrendezésre kerül", de legutóbb azt hallottam a televízióban, hogy valaki "megdicsérésre került".

- A hivataloskodás, vagy amit annak vélnek, úgyszintén hozzátartozik a budapesti nyelvhez. Sokan azt gondolják, hogy így elegáns, előkelő a beszéd. A divat dobja fel az olyan kifejezéseket is, mint "benne van a pakliban", "nem lehet a szőnyeg alá söpörni". Van ezeknek értelmük bizonyos helyzetekben, de agyonhasználják és így üres nyelvi klisékké válnak. A rádióban és a televízióban gyakoriak a bennfenteskedő, keresett formák, a "felvállalja az ügyet", "megéli a helyzetet", "arról szól a történet" és hasonlóak. Ezek úgy fognak elmúlni, hogy kicserélődnek, új divatszavak jönnek helyettük. Nagyobb baj, hogy a tömegkommunikációban terjed a nyegleség, a heherésző stílus. A közszolgálati csatornákon még csak-csak elviselhető a beszédmód, de a kereskedelmi adókon terjed az igénytelenség, a műsorvezetők, riporterek sokszor a szakma alapelemeivel sincsenek tisztában. Mindannyian, akik törődünk a tömegközlés nyelvével, azon igyekszünk, hogy igényes köznyelven szóljon a rádió és a televízió. Nem szükséges a mondanivalót túl választékos vagy patetikus szavakkal kifejezni, csak egy bizonyos ízlés- és igényszint alá ne szálljon a beszédmód.

- A trágárságot is múló divatnak tartja?

- Nyers, szókimondó korban élünk. A második világháború óta világszerte terjed az obszcenitás, különösen a nagyvárosi beszéd velejárója a trágárság, a durvaság. El tudom képzelni, hogy egyszer jön egy olyan korstílus, amely ezzel határozottan szembefordul. A divatjelenségeket nem lehet előre megjósolni, ki tudja, hogy a miniszoknya, a punkfrizura vagy a szoláriumbarnaság meddig lesz divatban? Lehet, hogy egy idő után maguk a beszélők nem fogják elégségesnek tartani az útszéli "tömörséget", és egészen más lép a durvaság helyébe.

- Ön szerint nem az internetes homepage-linkelés, a hardverek, szoftverek és fájlok korszaka következik?

- Az idegen szavak tömeges támadása valóban veszélyes; félő, hogy ha ilyen mennyiségben özönlenek ránk, akkor a magyar nyelv sajátos vonásai elhalványulnak, végső esetben egészen eltűnnek. Nem gondolok azonban a legrosszabbra, mert bízom benne, hogy egyre többen unnak rá a számítógépes nyelv meglehetős sivárságára. Abban is reménykedem, hogy nyelvünk - mint annyi korábbi veszéllyel - ezzel is meg tud birkózni. A régebbi példák azt bizonyítják, hogy a finnugor nyelvek nem szeretik a mássalhangzó-torlódást, és előbb-utóbb ki is küszöbölik. Így lett annak idején a szláv bratból barát és a groschenből garas. A budapesti üzletek cégtábláit magam is sokat bíráltam, ám most a sok pub, shop, snack mellett látok néhány szellemes magyar elnevezést is. A múltkor megörültem, amikor a Bajcsy-Zsilinszky úton McChicken helyett azt olvastam, hogy Csirke-fogó, tetszik az Első Magyar Bútorda is, a Second hand shopot meg egy helyen Ódi-Módinak nevezik. Mindez megerősít abban a hitemben, hogy Budapest nyelvhasználatában ma is van ötletesség és szójátékra való készség. Erről már Kosztolányi Dezső is írt 1910-ben, Budapest, a szójátszó címmel. Szívemből szól írásának befejező része. "Mosolyogni, tréfálni, nevetni tud ez a város... Mosolyog és játszik a szavakkal. Ez a gyerek élni fog."

1996. július 2.

Hámory Gabriella

 

 

"Cső skacok, kafa ez a bicaj!"

Gondban lenne a fordító, ha a fenti idézetet le kellene fordítania valamilyen idegen nyelvre. Mert az a mondat, hogy "Szervusztok barátaim, nagyon szép ez a kerékpár", tartalmilag pontos ugyan, ám mégsem ugyanazt jelenti. A semmihez sem hasonlító szleng különös ízt ad a nyelvnek, olykor változatosabbá, máskor pontosabbá, igaz, néha pongyolábbá teszi. Budapesten különösen sok érdekességre bukkanhat a nyelvész, bár Szűts László, a nyelvtudományok kandidátusa állítja: a fővárosnak korábban is volt saját nyelve.

- Magyarországon az elmúlt évtizedekben egyformaságra nevelték az embereket. Manapság meg mintha önként vállalná mindenki a közízlést, a divatot. Az emberek egyformán öltözködnek, egyformán gondolkodnak, hasonló módon rendezik be a lakásukat, pedig ma már vásárolhatnának egyéniségüknek megfelelő termékeket is, a gondolatokat sem zárja el előlük senki. Az egyenarcúság alól talán csak a nyelv kivétel. Mindenki szeretne érdekesen beszélni, mindenki szeretné, ha kifejezésmódja azt tükrözné, hogy más, mint a többi ember. A vidéknél könnyedebbnek, kevésbé szigorúnak vélt Budapesten különösen így van ez.

- Ez igaz, csakhogy az emberek egységesen szeretnének különbözni, és pontosan ettől lesznek egyformák.

- Vagyis attól, hogy mindenki a pesti szleng jópofának, furcsának vélt kifejezéseit, fordulatait használja.

- Bár Budapesten ma is létezik a szlengnek, jassznyelvnek, argónak, link hadovának nevezett beszédstílus, ám a televízió, a rádió és a távolságok jelentéktelenné válásának hatására ma már nem igazán különül el a pesti nyelv attól, amit az ország egyéb területein beszélnek. A pesti nyelv sajátosságairól egyébként Bárczi Géza írta az első tanulmányt 1932-ben. S hogy ez miért kapott akkoriban különös jelentőséget? Azért, mert a századfordulóig Budapest keverék lakosságú kisváros volt, németekkel, szlávokkal, pesti nyelvről attól az időszaktól beszélhetünk, amikor a századforduló táján kialakult itt a polgári réteg. Az általa használt nyelv természetesen magába olvasztotta a német, szláv és jiddis hatásokat is. Szembetűnően sok új szó vált mindennapossá: sufni, nepper, simli, strici, pejsli, haver, ajser és a többi. Jöttek új szavak a cigány nyelvből is: például a piál, a duma vagy a csaj. A második világháborút követően, amikor a társadalmi átrétegződés következtében nagyon sok vidéki települt a fővárosba, a Szép Ernő vagy Heltai munkáiból jól ismert polgári nyelv ismét sokszínűbbé vált. Ezt segítette a szleng, a jassznyelv terjedése.

- Honnan származnak a szlengben használatos szavak, kifejezések?

- A játékos nyelvújítás például sok új szót hoz a köznyelvbe. A villamosból vilinger lesz vagy lanyi, a revolverből meg puccantó. A Zrínyi utcai rendőr-főkapitányságra bevitt állampolgárok zríbe kerültek. A Teleki tér lett a tetűbörze, a fésű a tetűpuska. Tipikus pesti kifejezés volt a bliccelés vagy a főnök megnevezésére szolgáló fejes, akárcsak a Liget becéző formája, a Lizsé, a VII. kerület egy veszélyes részét jelentő Csikágó. Beszélni kell a tréfásnak szánt, és egyébként többnyire a korabeli kabarétréfákból származó szófordulatokról. Hogy oda ne rohanjak! Lepsénynél még megvolt. Divatos pesti közhelyek egyébként ma is vannak. Nem semmi, per pillanat, kár ezt tovább ragozni és hasonlók. Egyfelől a játékos szóhasználatból származó szavak és kifejezések képezik a pesti szleng alapját, másrészt jönnek szavak az alvilágból, a diáknyelvből, a hivatalos nyelvből, idegen nyelvekből, a kofaszlengből.

- Kofaszleng?

- Olyan is van bizony. Azok a piaci árusok, akik már jócskán túl vannak az óvodáskoron, olyasmiket írnak ki az áru mellé, hogy "kovi ubi" meg hogy "pari", "nari", "Tv-paprika".

- A bizalmasabb, pongyolább nyelvi fordulatok egyre gyakrabban tűnnek föl a televízióban, az újságok hasábjain. Ez minden esetben baj?

- Ha csak színesítik, pontosítják a mondandót, akkor nem. Ha azonban nyegle, pongyola, oda nem illő kifejezéseket használ valaki a közéletben, az már baj. Nemrég hallottam, hogy a parlamentben az egyik képviselő a világ legtermészetesebb módján úgy jellemezte a tárgyalt épületegyüttest, hogy "eléggé le van robbanva". Nem tette hozzá, hogy: elnézést a kifejezésért, vagy bocsánat, hogy jobb szó nem jut eszembe. De a kereskedelmi rádiók riporterei is mondják néha, hogy "tök ugyanaz" meg hogy "erről már túl sokat dumáltunk". Időnként még a köszönésük is nyegle: "Jó estét, jó napot!" A "kívánok" nélkül természetesen. A hírek között nem ritka az olyan megfogalmazás, hogy X. Y.-t "kirúgták az állásából".

- A szleng budapesti sajátosság, vagy a világ más nagyvárosaiban is kialakul hasonló?

- Kialakul. Pontosan úgy, ahogy a nyelvjárások.

- Vajon miért törvényszerű, hogy egy közösség egészen sajátságos kifejezéseket építsen a nyelvébe?

- Mert annak tagjai lépést akarnak tartani a korral, és az adott közösséghez szeretnének tartozni. Ezért nagyon gyorsan átveszik a terület nyelvi fordulatait. Az viszont baj, ha rosszkor, oda nem illő pillanatban használják ezeket. A múltkor az 59-es villamoson, legnagyobb megdöbbenésemre a következőt hallottam: "A temcsiben a ravinál találkozunk!" Első pillanatban nem is fogtam fel, hogy a temcsi a temető, a ravi meg a ravatal... De az is baj, ha nemcsak egymás között, családi vagy baráti körben használják az oldottabb kifejezéseket, hanem hivatalos megnyilatkozások alkalmával is. Vagyis az emberek többsége nem tud különbséget tenni aközött, hogy adott szituációban mi helyénvaló és mi nem. Ennek pedig a műveletlenség az oka.

- Mégis azt mondom: talán az olykor öncélú és helytelen szlenget is szívesebben hallgatja az ember, mint a politikusok és gazdasági szakemberek sok esetben üres, ám gőgös bikkfanyelvét, a menedzserréteg "korszerű" és fölényes nyelvi fordulatait.

- A kulturálatlanságból és a műveltség hiányából fakad mindez. Nem tudunk pontosan, szabatosan fogalmazni, ezért segítségül hívjuk a közhelyeket és a szlenget. Manapság, a televíziót nézve azt figyelhetjük meg, hogy szinte semmi különbség sincs egy diplomás és egy alacsonyabb iskolázottságú riportalany nyelvezete között. Mindkettő ugyanolyan gyatrán fogalmaz, keresi a szavakat, hebeg. Ma már az a ritka, ha valaki igényesen beszél, és igényesen gondolkodik.

1998. október 28.

Trencsényi Zoltán

 

 

Petőfi-Tünde 16:1

Tudják, milyen alapon lehet közös nevezőre hozni Ady Endrét a marabuval vagy a cicával, Csokonai Vitéz Mihályt a cserszömörcével és a fügével, vagy mondjuk Katona Józsefet a csókával és a csigával? Olyan alapon, ahogy a következő eredményt is ki lehet hirdetni: Petőfi-Széchenyi 16:16.

Nem tépem tovább az idegeiket, inkább bevallom, kezembe vettem Budapest utcanévjegyzékét. Eredendően azért, mert kíváncsi voltam, van-e Tünde utca, no meg arra, kiről nevezték el a legtöbb közterületet. Miközben számolgattam, több érdekes megállapításra jutottam. Például: senki ne mondja nekem, hogy ez a város férfisoviniszta, mikor az Annákról - csak úgy, vezetéknév nélkül - négy utcát is elneveztek, nem beszélve az Ilonákról, Piroskákról, Emmákról, Zsuzsannákról, kiknek neve három kerületben is ott díszeleg az utcanévtáblákon. Ahogy közterületnév - a teljesség igénye nélkül - a Tünde, az Orsika, a Tamara, az Éva is.

Fej fej mellett állnak a költők, írók, államférfiak és fejedelmek. Adynak, József Attilának tizenegy utca vagy más közterület jutott, ugyanannyi, mint Deák Ferencnek, Attilának vagy Eötvös Józsefnek. Vörösmarty és Jókai Mór pedig Zrínyi Miklóssal, valamint Mátyás királlyal áll holtversenyben, mindnyájuk neve tizenhárom pontot ér e fura "vetélkedőben". Kosztolányiról, Vajda Jánosról csak annyi utcát neveztek el, ahányat a kócsagról vagy a verébről, kettőt: úgy látszik, e szerint az időszámítás szerint ők még túl friss halottak. Bár közismertségük miatt Petőfi, Ady, Arany (ő tizenkét pontos) neve mellett nemigen használatos az elnevezésekben a keresztnév - Petőfinél például csak kétszer fordul elő -, mégis csupán egyetlen költőnk van, akinek a vezetékneve mellett egy utcatáblára sem került föl a keresztneve, ez a Himnusz szerzője, Kölcsey.

Csodálkoztam, de igazságosnak tartottam, hogy sem a költészet, sem a közélet nem vitte el a pálmát, azaz döntetlen született az első helyen, miszerint Petőfi-Széchenyi 16:16. Ennél már csak az lepett meg jobban, hogy Szent Istvánnak, akinek köszönhetjük az országot, mindössze tizenhárom tér, utca, park jutott. De aztán eszembe jutott, hogy Szent Istvánt nem mindenki nevezi szentnek, sokan csak Istvánként, István királyként tisztelik. S lőn: az István címszónál találtam még ötöt az István vagy István király megnevezésből. Úgyhogy államalapítónké a dobogó, tizennyolc közterülettel.

Egyértelműen kiderült viszont: a város virág- és madárpárti. Van ugyan mindenféle növénynév: akácfa, ananász, búza, cékla, rezeda, füge, fűz, eper és még sorolhatnám, de hát a virágoké a hegemónia. Már csak Virág utcából is hat található.

Nagy az "állatkert" is. A mókust kedveljük a legjobban, négy utcának névadója a kis prémes. Bölény és Denevér utcából kettő is van, Párduc, Hód, Ponty, Pisztráng, Hörcsög utca is akad egy-egy. De hát, mint mondtam, a város madárpárti, az emlősökről elnevezett közterületek száma elhanyagolható a madarak után elkereszteltekhez képest. A szárnyalók közül a sasé a korona, Sas utca hat is van, eztán következik a pacsirta ötször, a rigó négyszer, a fecske háromszor. Csíz, csóka, fülemile, és még csak az F betűnél tarunk.

Egy dolog azonban fáj, mert hálátlanságnak tartom. Hogy leghűségesebb barátunkról, a kutyáról még eddig senki sem emlékezett meg. Cica utca, Cirmos utca, az persze van.

2000. január 21.

Mohos Nádor Tamás

 

 

Amerikai graffitik magyar üzenetekkel

Vadul akarnak kommunikálni

Százötven méter színkavalkád. Hat négyzetméter emberközeli látvány és mondanivaló. Nem kifejezési forma, hanem szándékolt, kitalált vizuális élmény.

Mi az?

Nem, ezúttal nem az óriásplakátokról van szó (ezekre egyébként sem érvényes a fenti kitételek mindegyike), hanem a graffitiről, más néven, sokkal rosszabb néven, falfirkáról. A graffiti importkultúra. Olasz elnevezésű amerikai találmány, amelyet ma már szinte mindenütt ismernek. Az abszolút internacionális kultúrperiféria.

A minap például graffitiversenyt rendeztek Kispesten. Fekete csuklyás, baseballsapkás fiatalok álltak a fehérre meszelt kőfal előtt, és alkottak. A fődíj ötvenezer forint volt.

- A pénzért csinálod? - kérdeztem egy "MEC" feliratot nagy műgonddal fújkáló ifjútól.

- Szarok a pénzre. Azért csinálom, mert végre lehet. Legálisan. Innen legalább nem zavarnak el.

A graffitikészítés ugyanis üldözendő.

Szabálysértésnek számít és súlyos tízezrekbe is kerülhet, ha a srácokat fülön csípik. Az üldözés nem a graffitik esztétikai minősége ellen szól, hanem a fizetőképes reklámkultúra védelméért. Elég elgondolkodni azon, vajon van-e rondább és visszataszítóbb a Körúton közlekedő 4-6-os rózsaszín Barbie-villamosnál. Ezek mégis létezhetnek. A pénz ugyebár nagy úr. "Gyerekek, ide szabad fújni". Ez a mondat tehát mindennél többet ér a graffitikészítők számára.

Ha megengednék, az viszont a graffiti halálát jelentené mondja Réz András esztéta, amikor arról kérdezem, vajon a sokszor olvashatatlanná díszített feliratok mitől tűnnek mégis természetesnek.

A graffiti attól értékes és természetes, hogy tiltott. Spontán üzenet a társadalom, a fiatalság részéről. Reakció a környezetükben megjelenő professzionális, mesterségesen kidolgozott, vegytiszta reklámokra és plakátokra.

A falfirkálás egy adott korosztály művészete. Réz szerint ez a tizenéves korosztály vadul akar kommunikálni. Szomorú ugyan, hogy az amerikai importból származó graffitit találták megfelelő csatornának, mindazonáltal nem baj, hiszen érdekes keretet ad az üzenetnek.

Esztétikai szempontból nehéz minősíteni, ugyanis ezek az alkotások egy kommunikációs folyamat részei, amelyek sok esetben százszor értékesebb üzeneteket közvetítenek, mint például néhány, a rádióba betelefonáló hallgató véleménye. Különálló egészek, de mégis egy láncba tartoznak. Ezek az üzenetek mindenütt felfedezhetők: metrón, aluljárókban, hidak pillérein, kirakatüvegen, a nyilvános vécékben (ott a legsűrűbben), sőt, az Árpád-híd alján is.

Fajtáira nézve sem egységes. Vannak színes, kidolgozott karakterisztikus alkotások, vannak egyszerűbb, olvasható feliratok (throw up-ok) és vannak egyszerűen az üres felületekre "pössentett" karcolatok (tag-ek).

Réz szerint a graffitiket nem szabad a hivatalos kultúra szintjére emelni, mert elveszthetik természetességüket, vannak viszont olyan esetek, amikor meg kellene tűrni őket. A srácok előbb- utóbb úgyis rájönnek, hogy hol vannak azok a falfelületek, ahonnan műveik a gondos "tigrisbrigádnak" köszönhetően nem tűnnek el már másnap reggelre.

1995. március 21.

Hámori L. László

 

 

A verda

Valamikor nyár elején került a VIII. kerületi ház elé az ütött-kopott, tépett, szakadt Wartburg. Az atlétatrikós, svájcisapkás szaki attól kezdve jókor reggel kelt, kartonpapírt terített a mocskos aszfaltra és naphosszat feküdt olajosan. Berhelte, buzerálta, szerelgette a motort. Kalapálta, kenegette, mázolta a kasznit. Sose bánta, ha szakadt róla a víz.

Hosszú hónapok teltek el, míg belekerültek a gépbe a bontóból szerzett nélkülözhetetlen alkatrészek, míg helyére tette az aksit. És egyszer, szürkületkor felberregett a motor. Ült peckesen a volán mögött. Ment egy kört a ház körül. Visszaállt, hátradőlt, de valami üresség volt benne, ami távolról sem emlékeztetett az elégedettségre. Másnap aztán vett egy kettes vodkát és két üveg sört. Beült a kocsiba, szívta a cigarettát, nyelt hozzá és csak bámult maga elé.

Majd újrakezdte a festést, mert itt-ott nem volt elég egyenletes. Csiszolt és kent. Valamicskét állított a szelepeken is, hogy ne fogyasszon túl sokat. És szerzett új üléshuzatokat. Hétvégén lemosta és kitakarította az autót. De nem mozdult vele sehová.

És ez így ment: lett ősz, lett tél. Reggelente kiment a közértbe, vett valami pálinkát vagy egy-két üveg sört. Mindig akadt valami társ. Ültek az autóban, cigarettáztak, kortyolgatták a sört napestig. Célját, értelmét vesztette minden.

Mogorva lett. Egyszer csillant fel a szeme, amikor a szomszéd fiatalember kérte meg, vinné be a szülészetre a nejét, mert megindultak a fájások. Vinné, hogyne vinné, de ő már ivott... és benzin kellene az autóba. Tankoltak és mentek, kölcsönsofőrrel, az elcsendesedett nővel a hátsó ülésen. Átkozta magát, miért kellett innia, pedig milyen hosszú út volt: egészen a Keletin túl! (Atyaég, mióta nem járt a Keletinél.) Ki, egészen Zuglóba. És milyen büszke volt, amikor dicsérte a gépet a szomszéd: "hogy harap". Csak óvatosan, dünnyögött, és mindig úgy érezte, a sofőr későn vált hármasba és túl hamar pakolja vissza. Vigyázz, vigyázz, horkant fel, ha élesebben vett egy kanyart, látod, Marika is felszisszent.

Nagy út volt, szép út volt, és maradt a tankban is vagy egy liter benzin. De másnap mégsem ment sehová. Minek csak úgy céltalanul, szerelte le magát. Kiment a boltba, vett inkább egy sört, beült, szívta a cigarettát, és merengett, időnként még el is mosolyodott, hogy milyen jól ment tegnap a verda.

Nem tartott soká az öröm: egy reggel kiabáltak érte az udvarból, hogy itt van a rendőrség, az autóját nézik. Kapta gyorsan magára a csizmát, vette a pufajkát. Idős asszony sikítozott az autója mellett, hogy "biztos úr, mondom ho' az enyimé, megkarcoljam, tessen, nézze meg, a zöld festék alatt fehér. Átfestette a szemét! Az én autómat." Elborult az agya, hogy micsoda, az ő autója, amin egész nyáron dolgozott... Üvöltött. Összesereglett az utca népe.

- Mondom, hogy ezek mind bolondok - mondta társának a rend őre, s kérte a papírokat. Ment vissza érte feldúltan, svájcisapkáját még mélyebben a homlokába húzva. Még hogy ezé a némberé, mikor a Lajos adta nekem, mielőtt leköltözött vidékre, dünnyögte.

Forgalmival a kezében nyitotta a csomagtartót, hogy tessék, itt az alvázszám. "Átütötte a számot, biztos úr, ne higgyen neki, az isten megáldja, az én kocsim, átfestette ez a mocsok, nézze meg, fehér." A rendőr visszaült társa mellé, nincs is semmi gond, nincs átütve a szám, stimmel minden. "Visszakerül még hozzám a kocsim" - sziszegte az asszony.

Nem volt nyugta innentől, négy sört vett, ült és szívta a cigit, beesteledett, hideg lett, de csak a némberre gondolt, hogy elveheti tőle az autóját. Sötét éjszaka lett, pattintott még egy sört, elgémberedtek a lábai. Reggel találta meg a házmester.

1996. február 2.

S. B. P.

 

 

Magánzó és szégyenlős koldusok

Több mint százan vannak a fővárosi utcákon - Jövedelmező a maszatos kisgyerek

A koldulás nem könnyű mesterség. Sok lelki gátat kell ahhoz áttörni, hogy valaki a tenyerét előretartva megálljon egy aluljáróban. Pedig az így összeszedhető pénz nem kevés, az ügyesebbek négyezret is megkereshetnek naponta. Budapesten másfél száz kéregető lehet - ha a "szégyenlős koldusokat", vagyis a guberálókat, az üveggyűjtögetőket, a kukapiacozókat nem számoljuk.

A Deák téren viseltes kabátban álldogál egy ember. Karján varjú üldögél. A madár kérésre szárnyat verdes, turistavállon tollászkodik, talán még mosolyog is a fotó kedvéért. Gazdája egy kutyás koldussal osztozik a placcon. Jó hely, kettejüknek is jut az odavetett pénzből. Az eboltásra gyűjtögető férfi mégis irigyli kissé társát, a varjú jobb ötlet.

Koldulni persze sokféleképpen lehet. Az állatos változat csak egy a sok közül. A legszívfacsaróbb, vagyis a legjövedelmezőbb a maszatos kisgyerek, az anyja ölében fekvő csecsemő. Hatásosak a sebek és a testi hibák is. Bús Balázs szociális munkás, kolduskutató szerint két-háromezer forintot kereshetnek egy nap. Ez húsz munkanappal számolva is negyven-hatvanezer forint havonta. Adózatlan jövedelemként.

Koldulni mégse könnyű. A kéregetőnek is van lelke. Látja a szánalom ráncait, a megvetés ajakbiggyesztését, a félelemtől megrebbenő tekintetet. Az első alkalom ritkán megy bátorító ital nélkül. Másodszor már könnyebb, azután megszokják. Mintha munkába járnának. Van, aki vidékről jön nap mint nap, hogy megálljon egy-egy forgalmas aluljáróban.

A szociális munkásból lett kutató 125 kéregetőt számolt össze közel két hónapos vizsgálódása alatt. A koldusok 61 százaléka férfi, 29 százalék egyedülálló nő volt, két százalék a csecsemőjével együtt kéregetett, nyolc százalékuk pedig gyerek. A kunyerálók fele aluljáróban dolgozott, több mint harmada az utcán, a többiek pedig templomlépcsőn várták sorsuk jobbra fordulását. Egynegyedük nyomorék, közel felük hajléktalan. A többiek a nyugdíjat egészítették ki, a díjhátralékot próbálták ily módon összeszedni, és olyan is akadt, aki gyermeke gyógyszerére gyűjtött.

A magyar kéregetők - ellentétben a Romániából importált bérkoldusokkal - többnyire "magánzók". Ha vannak is kapcsolataik, azok inkább szívesség jellegűek. Bús Balázs tapasztalatai szerint szolidárisak egymással, zokszó nélkül osztják fel a placcot egymás között. Az idegeneket viszont nem szeretik. Rontják az üzletet - állítják.

A koldulás persze nem nevezhető biztos megélhetésnek. A hétköznapok változó bevételt hoznak, de ünnepek táján még az odavetett ezres sem ritka. A tiszta lelkiismeretnek ára van.

Csaknem harmincéves az a kormányrendelet, amely tiltja a koldulást hazánkban. A rendszerváltozásig közveszélyes munkakerülőként akár elzárással is büntethették azt, aki így próbált némi pénzhez jutni. A "káemká" eltörlése után maradt a pénzbüntetés. A szabálysértési eljárás lefolytatása az önkormányzatok feladata, ám a lakcím nélküli koldusokat nehéz ügyintézők elé citálni. A rendelet szerint két évig kell őket kerestetni, ami nem kevés pénzébe kerül az önkormányzatoknak. Ha utolérik, akkor lefolytatják az eljárást. Tavaly 154 feljelentésből 46 esetben róttak ki pénzbírságot, átlagosan 1540 forintot. Az önkormányzatok tehát mindösszesen negyvenezret kasszíroztak koldusbírság címén. A legaktívabbaknak a belvárosiak bizonyultak. A 154 feljelentésből 143 fűződik az V. kerületi rendőrök nevéhez, a 46 pénzbüntetésből 43-at itt róttak ki. Mindez természetesen csak a magyar koldusokra igaz, a külföldiekre a hazatoloncolás vár.

A "szégyenlős koldusok" ennél sokkal többen vannak, akár tízszer annyian is lehetnek. Ők azok, akik önkormányzati segélyből élnek, ingyenkonyhán ebédelnek és plébániák körül kuncsorognak. A Léthatáron Alapítvány szerint a forgalmas csomópontokon előforduló hajléktalanok közül minden ötödik próbálkozik koldulással. A sikeresek maradnak, a többiek más pénzkereset után néznek, kukáznak, üveget gyűjtenek.

Bús Balázs szerint a koldulásnak meghatározott funkciója van. Megnyugtatja a középpolgárokat, íme vannak náluk szegényebbek is, ugyanakkor jót tesz a tehetősebb adakozók lelkiismeretének. Koldusok mindaddig lesznek, amíg lyukas a szociális háló. Márpedig a fővárosi ugyancsak laza szövésű.

A polgárok többsége - egyelőre - együttérző. Az önkormányzatok már kevésbé. A Ferenciek terén álló templom elé pedig azért fogadtak fel őrző-védőket, hogy a híveket zaklató koldusokat elriasszák a bejárattól - meséli Bús Balázs.

A jelenség kezelésére számos technikát dolgoztak ki külföldön. Angliában például lapárusítással bízták meg őket. Ez a gyakorlat nálunk sem ismeretlen. A Menhely Alapítvány támogatásával Fedél nélkül címmel lapot szerkesztenek és árulnak a koldusok. A bevétel teljes egészében az övék. Egy kölni professzor kézikönyvet állított össze, hasznos tanácsokkal látva el a kéregetőket. Így például azt ajánlja nekik, hogy ügyeljenek ruházatuk és testük tisztaságára. A magyar koldusokhoz, úgy tűnik, még nem jutott el ez a kiadvány.

Szalai Anna

Szépen kérni

Az utcai kéregetőket, a férfiakat leszólító utcalányokat már megszoktuk, szinte a városképhez tartoznak. A koldus ápolatlan és elesett, az utcalány harsány és kirívó. Csak ha nem a megszokott koreográfia alapján zajlanak a dolgok, akkor kapjuk fel a fejünket.

Vasárnap délután a forgalmas éttermen fiatal lány sétált át. Minden asztalra tett valami apróságot, kulcstartót, csokit, cukrot - és egy névjegyet. Az emberek felnéztek a tányérjukból, kissé meglepődtek, majd megköszönték az ajándékokat. Az eset leginkább egy kis cég vagy vállalkozó újszerű reklámötletének tűnt.

Azok lepődtek meg először, akik a névjegyet is tüzetesebben megvizsgálták. Kiült a döbbenet az arcukra és percekig nem is tűnt el onnan. Még akkor sem, amikor a lány visszafelé jött az asztalok között és gyors mozdulatokkal, ügyelve, hogy senkinek ne nézzen a szemébe, felmarkolta a tátott szájak elől az ajándéknak gondolt apróságokat és a legjobb technikájú számítógéppel készült névjegyeket.

Ápolt és szép volt, divatos ruhát hordott, egy szót sem szólt. A névjegy beszélt helyette angolul, németül, franciául és olaszul is: "Süketnéma vagyok, anyagi támogatásra szorulok. Ha módjuk van rá, az ajándékok fejében kérem, segítsenek!"

1996. november 12.

Lukács Katalin

 

 

Naponta százliternyi kutyapiszok

Íme Budapest máig egyetlen kutyagumi-eltakarító gépe. Ha valaki még nem látta volna, ez itt elöl egy ötven köbcentis japán robogó, az ott hátul pedig egy benzinmotoros kompresszor meg egy tartály. Az egész nagyjából annyiba kerül, mint egy közepes, de új autó. Pontos árat nem mondtak, az ugyanis üzleti titok.

A szerkezet a Bábolna Környezetbiológiai Központ tulajdona. Két, részleteit tekintve ugyancsak üzleti titokként kezelt szolgáltatói szerződésnek megfelelően a VIII. és a XIII. kerület legmocskosabb utcáit és tereit rója, az előbbieket hetente négyszer, az utóbbiakat egyszer. A központ igazgatóhelyettese, Tomcsik József érdeklődésünkre elárulta, hogy a gép esetenként átlagosan 120-150 kilométert tesz meg, harmincliteres tartályát naponta háromszor kell üríteni. Ezt a bábolnaiak kőbányai telepén teszik meg, ahol a tartály tartalmát egy speciális fertőtlenítési eljárással semlegesítik, mielőtt kivinnék a szeméttelepre. A gépen dolgozó munkatársukat mindenekelőtt jó fizikai kondíciója és gondos természete miatt választották ki a bábolnaiak. Egyébként van még egy munkatársuk a fronton, aki az előbbi munkáját rendszeresen ellenőrzi.

Tomcsik Józsefék úgy tapasztalták, hogy mindkét kerületben a terek és a zöldterületek a legszennyezettebbek. Ami a konkrét helyeket illeti, az igazgatóhelyettes szerint a Józsefvárosban a Gutenberg téren, Angyalföldön pedig a Szent István parkban a legvisszataszítóbb a kép.

1997. június 13.

B. T.

 

 

Helyreigazítás

Nem egy, hanem három

Jó lenne egy kicsit köntörfalazni, de nem tesszük, inkább kerek perec bevalljuk: tévedtünk. A múltkor azt írtuk, hogy Budapesten momentán egyetlen kutyagumiszippantó-gép működik, de ez nem igaz, mert legalább három. Az első, amelyet bemutattunk, a Józsefvárost és Angyalföldet járja, a második és a harmadik, amely viszont elkerülte a figyelmünket, a Terézvárost, nagyjából tíz napja.

Erről a két terézvárosi gépről azt kell tudni, hogy egészen mások, mint amilyenről eddig beszéltünk. Arra fel lehet ülni, ezeket sétálva kell irányítani, az egy speciális tartályba gyűjti a kutyaürüléket, ezek egy négyszáz literes, nejlonzsákkal bélelt kukába. Az előbbi áráért egy közepes, de új autót lehet venni, ezeknek az áráért viszont jó, ha egy fél használtat. Mindent egybevetve tehát az utóbbi kettő sokkal egyszerűbb szerkezet, mint az első, de azért ezek is nagyon ügyesek. Párizsból érkeztek a Terézvárosi Közhasznú Társasághoz és helyi munkanélküliek húzzák-vonják őket. Mint megtudtuk, a kukákat naponta kétszer ürítik, tartalmukat konténerekbe öntik. Azt is megtudtuk, hogy ha nagyon beválnak, lehet, hogy a terézvárosiak még több ilyen gépet vesznek, és ezzel vélhetően sokat javítanak majd a helyi polgárság közérzetén, főleg azokén, akik a mondott konténerektől kissé távolabb járnak-kelnek.

Akinek tudomása van arról, hogy Budapesten nem három kutyagumiszippantó-gép működik, hanem négy, illetve annál több, az most szóljon, vagy titkát örökre temesse magába.

1997. június 20.

B. T.

 

 

Budapest magához tér?

Budapest jól nevelt város. Este nyolckor, de legkésőbb tízkor bezár, hazamegy, meghúzza magát egy zugban, suttog, magába fojtja mindazt, ami nyomja a szívét, de eltitkolja boldogságát is. Mint valami szemérmes polgárkisasszony. Decens és unalmas.

Bizony, bizony Budapest unalmas. Hiába dörögnek a fegyverek mostanában, hiába járják rablók az utcákat, hiába esik lépten-nyomon egymás torkának boldog-boldogtalan - szürke, szemlesütős, agyonfegyelmezett, egykedvű város marad ez.

Most azonban mintha megmozdult volna valami. Apró jelek, szemérmes kis rezdülések, tétova próbálkozások: Budapest lassan felemeli a fejét.

Egy város attól jó, amitől egyben elviselhetetlen: a benne lakó rengeteg embertől. Kiszorítjuk és befogadjuk egymást. Egy városban folyton egymás szeme láttára élünk. Nagy nyilvános játék az egész. Városban lakunk, azaz nem vagyunk egyedül. Aki városban él, állandóan esélyt ad annak, hogy valakibe, valamibe belebotlik, amitől megváltozik az élete. Folytonos készenléti állapot a bekövetkező jóra, rosszra egyaránt.

Budapest sokáig úgy tett, mintha nem volna város. Lakások összességét jelentette az elmúlt években, melyekben emberek bujkálnak egymás elől. A többi csupán díszlet volt, semmi egyéb. Színházak, mozik, kávéházak mutatóba, rossz kávékkal és szomorú pincérekkel.

Ám mostanában mintha egyre több ember kezdte volna meg nyilvános életét. Fiatalok lepik el a kisebb-nagyobb helyeket - és nem mennek haza. Beszélgetnek, méláznak, egymás szemébe bámulnak, nevetnek, hangoskodnak, esznek-isznak. Felállnak, járnak egy kicsit, átülnek egy másik helyre: teraszról egy meleg zugba, bárból lerobbant kocsmába. Ülnek az asztalnál, olvasnak, vagy csak lapozgatnak egy újságot, lebegnek, eltöltik a napot. Budapest lassan megtanulja a semmittevést. Sűrű beszélgetések, bölcs viták, könnyű hülyéskedések, villogó tekintetek, találkozások és szakítások - óvatos próbálkozások arra, hogy miként lehet egymás mellett élni. A város-terepasztal mintha újra kezdene működni. Törzshelyek és törzsvendégek bukkannak fel a majdnem semmiből. Laza fiatalok és hitetlenkedő idősebbek kezdik benépesíteni a várost. Mintha mindenki meg akarna győződni Budapest képességeiről. Tapogatózik a fél város: vajon mit tud Budapest? Hol lehet a legszebb csészéből kávét inni? Meddig adnak levest a kedvenc vendéglőben? Hol lehet szomorúság nélkül eltölteni egy hétköznap estét? Lehet-e táncolni valahol, ülni egy tea mellett, reggelizni, hajnalban vacsorázni, barátságot kötni a pincérekkel vagy hol lehet csak úgy nézni, nézni, ahogy telik az idő?

És a város egyre készségesebben válaszol.

1999. november 2.

Rottenbiller

 

 

Százértszép

A majdnem nem minden

Á, csak benézünk picit, nem veszünk semmit. Gondoltam én. De ahol "Majdnem minden 100 forint", ami ugye nem pénz ma már, miért is ne kényeztesse magát az ember. Vesz például egy színes mosogatószivacsot, aztán máris jól fel van dobva.

Hát, nem tudom, hogy ki találta ki a százforintos boltokat, de nagyon okos ember lehetett. A dolog ugyanis pofonegyszerű: bérelj ki egy boltot, és rakd tele apróságokkal. Leginkább olyasmivel, ami bárhol, bármelyik papírboltban, illatszerben és közértben nagyjából száz forintba kerül. A siker garantált.

A Teréz körút 5-ben még jobban belehúztak. Hétköznaponként reggel héttől este kilencig nyitva a bolt, ahol persze majdnem minden száz forint. Arról, hogy ez az állítás már nem igaz, nem a boltos, hanem az infláció tehet.

Néhány éve, a százforintosbolt-őrület kezdetén még tényleg majdnem minden - filctoll, kifestőkönyv, vécépapír, szappan, csoki, cukor, felmosórongy, műköröm és spray - kapható volt ennyi pénzért.

De a szlogen tarthatatlanná vált, hiszen csak nem lehet egy boltot valódi kacatokkal színültig rakni. A valódi kacatok így keverednek a többségükben nem száz forintba kerülő, ámde praktikus holmikkal.

E körúti üzlet egyébként tiszta, világos, másrészt amolyan jellegtelen. A több száz cikk ára viszont precízen fel van tüntetve, ahogy az abban a bizonyos nagykönyvben meg van írva. A tömérdek árcédulán filctollas, kézírásos számjegyek hirdetik az aktuális árfolyamot.

Olyan sok kütyü-mütyü van itt, hogy a polcok szélére ragasztott cédulák helyenként egymást takarják, de hát: mindent az árubőségért. A boltban hosszasan lehet időzni, nézelődni meg csodálkozni, hogy jééé, milyen cuki ez a macis szagos radír, meg nahát, hogy a Harry Potternek már lakatos emlékkönyve is van, és egyáltalán, hogy még van keletje az emlékkönyveknek.

És lehet elmélázni, hogy nahát, mennyire utáltam emlékkönyvbe írni meg rajzolni. Annyira, hogy a Labancz Ferikéét még mindig nem adtam vissza, már nálam is marad emlékbe, egy félig kiszínezett, Donald kacsának indult szörnyű alakkal.

Jó így elmerengeni, próbálgatni, hogy melyik ötvenforintos toll fog, melyik nem, és elcsábulni egy soha-nem-fogom-használni-de-most-nagyon-tetszik típusú hajcsatra például.

Csak ne érezném folyton, hogy nem vagyok egyedül. Szolidan, majdnem észrevétlenül mindig ott áll a közelben egy eladólány. Persze ennyi apróság közelében ügyelni kell: nehogy a retikülbe kerüljön, ami a kosárba való. De azért mégse figyeljenek már, szereljenek fel, kérem szépen egy kamerát. A felvett képanyagból talán jól láthatóvá válnék, hogy itt alig van száz forintért valami. Az édességes fronton például kifejezetten sanyarú a helyzet, a lila tehenes áru legkisebb darabjait meg kifejezetten drágállom egy százasért.

Mégsem vagyok elégedetlen: ezt példázza, hogy tucatnyi százforintost hagyok a kasszánál. A sütőpapír, a tányéralátét, a hajgumik, az emlékkönyv - meggyőződésem szerint - megérte.

Ha más nem, az élelmesség érzése - majdnem - minden pénzt megér.

2001. november 8.

Vidéky Fanni

 

 

Funkció

Elkelt a New York-palota. Egy német alapítvány lett a tulajdonos. Ígéri, eredeti állapotába állítja vissza az épületet, a kávéház is 1897 hangulatát idézi majd, a ház visszakapja eredeti funkcióját: exkluzív irodaház lesz.

Szerencsére az Andrássy út 60. nem eladó.

1999. szeptember 21.

K. L.

 

A tizedik születésnap

Ezeket a sorokat, amelyek a Népszabadság Budapest mellékletének 10. évfordulója alkalmából íródnak, három szerkesztői köszöntő előzte meg.

Az első tíz éve, a "Beköszöntő" volt. Kétségtelenül óvatos kezdést jelentettünk be. Egy kétmilliós (mert akkor még ezt lehetett mondani) főváros - így gondoltuk és írtuk akkor - nem lehet meg újság nélkül. Az ország lakosságának húsz százalékát reprezentáló város - sajátos problémáival, érzületével, lakóinak információigényével - mindenképpen kíván egy napilapos fórumot. Az óvatos kezdés a hetente kétszer megjelenő Budapest melléklet volt.

A második alkalom a "Kettő helyett három" címmel közzétett szerkesztői cikk volt 1997-ben. A cím is utal a továbblépésre: ettől kezdve minden második napon, tehát áttekinthetőbb rendszerességgel jelent meg mellékletünk.

1998-tól adjuk közre mindennap Budapest mellékletünket. A visszafogott kezdés tehát sikerrel járt, és a továbblépésre bátorított bennünket, hogy - a Pest megyei kiadással együtt - több mint 100 ezer példány fogyott el Budapesten és a megyében a Népszabadság-ból. Azóta egy napilapban két napilapot: az országos kiadást és a Budapest (PestVidék) mellékletet nyújtjuk át az olvasónak. Időközben kialakultak állandó rovataink, kialakult a budapesti kiadás szerkezete, stabil szerkesztői és szerzői gárda jött létre a melléklet körül. A Budapest melléklet a Népszabadság elválaszthatatlan része lett (mármint a fővárosban), és úgy érezzük, hogy a fővárosnak is elválaszthatatlan része lett a Népszabadság Budapest melléklete. Jószerével ma is ez az egyetlen nagy példányszámú napi információs forrás és fórum, amely a maga lehetőségével is segít összetartani egy sok elemből összegyúrt, sok sajátos problémával küzdő és sokak által szeretett metropolist.

Az alapítás 10. évfordulóján ünnepi kiadással köszönjük meg olvasóinknak az irántunk tanúsított ragaszkodást.

2002. november 14.

Eötvös Pál

	VIII. Lujza utca 26., állványozott ház. 1994. február 10. Boros Jenő felvétele
	Egész utcák tűntek el a belső kerületekben. 1991. október 31. Boros Jenő felvétele
	Az Ó utcai házomlás után 1994. február 4. Boros Jenő felvétele
	Nyugati aluljáró - borozó és nyilvános illemhely 1999. szeptember 29. Gárdi Balázs felvétele
	Átadásra vár a Lágymányosi híd 1996. július 11. Teknős Miklós felvétele
	Az 1-es villamos avatása 1993. október 18. Boros Jenő felvétele
	Lekerül talapzatáról a Tanácsköztársaság-emlékmű 1992. szeptember 18. Teknős Miklós felvétele
	Szoborpark-avató 1993. június 27. Szabó Barnabás felvétele
	Kun Béla szobra becsomagolva 1991. október 24.
	A Bánya utcai hajléktalanszálló 1996. november 6. Velledits Éva felvétele
	Lerombolt gyár a Váci úton 1997. január 29. Hetényi Zoltán felvétele
	Lakótelepi egyenbolt 1997. július 1. Hetényi Zoltán felvétele
	Andrássy út, utcanévtábla-csere 1990. október 8. Boros Jenő felvétele
	No Expo 1991. május 18. Szabó Barnabás felvétele