Szántó Tibor szerint a címoldal olyan „mint a zeneművek előtt a nyitány, vagy mint a középületek ünnepélyes hatású kapuja, amely előre jelezheti a könyv olvasójának mindazt az élményt, mely rá vár a könyv olvasásakor.”[1] Petrőczi Éva új tanulmánykötete kapcsán a borítóra is kiterjeszthetjük ezt a vélekedést, annál is inkább mivel a cím és a borítókép komoly várakozásokat kelt. Mintha csak egy camera obscurába kukkantanánk be a szarvason lovagló lányka mellől, hogy aztán színes és izgalmas képeket láthassunk Puritánia, vagyis a 17. századi kegyességi irodalom mozgalmas világából. A borítókép, ami tulajdonképpen a 42. zsoltár parabolája, abból az Emblemes Divine and Morall című, 1635-ben kiadott „kép-szöveggyűjteményből” származik, melynek külön írást is szentel a szerző. Az Emblemes… és írójának, Francis Quarles-nak a feltűnése ebben a kötetben némileg meglepő, hiszen Quarles se nem magyar, se nem puritán, bár Anthony Wood „puritánszerűnek” titulálta. Mégis Quarles, aki egyébiránt jelentős hatást gyakorolt például John Bunyan-ra is, ürügyén betekintést nyerhetünk Elizabeth Stuart és V. Frigyes korának kulturális sokszínűségébe, s ráláthatunk a heidelbergi udvar puritán hatásokat közvetítő szerepére. Az 1613-ban tartott pompás fejedelmi menyegző, mint az a Tobias Hübner által remekbeszabott, az esküvői eseményeket megörökítő Festchronik-ból is tudható, számtalan színes és sodró esemény körítésében éppúgy lehetőséget biztosított a kultúrák látványos találkozására, mint az elkövetkezendő néhány rövid esztendő. Nem lehet egyébként véletlen, hogy Hübner a poliglott látványosság-szakértő, Cesare Ripa a pohárnok-konyhafőnök és Quarles, aki 1639-től London ünnepség-felelőse volt, mind-mind az ikonológia és az emblematika jeles szakértője, hiszen az embléma műfaját a vizualitás és a poétika, az erkölcsi tanítás és a szórakoztatás sajátos párhuzamai jellemzik leginkább csakúgy, mint a műfaj a kort.

A pfalzi Stuartok időszakának intellektuális nyitottsága az angol művészet és kultúra többirányú befogadását és kontinentális kisugárzását eredményezte. Oppenheimben, Hanauban és Herbornban is számos puritán kegyességi mű német fordítása látott ez idő tájt napvilágot, ám a recepció mégis igen lassú volt, köszönhetően a francia és az olasz kultúra korabeli német felkapottságának. Szenci Molnár Albert életének igen hosszú periódusát töltötte ebben a pezsgő szellemi környezetben. Már a marburgi évek alatt is (1607-1611) olyan pártfogója volt Móric hesseni őrgróf, I. Erzsébet keresztfiának személyében, aki kétségkívül felkeltette érdeklődését Anglia iránt, de egészen közvetlen benyomásokat szerezhetett a puritán kegyességi irodalomról utolsó, 1619-1622 közé eső heidelbergi éveiben, sőt később Hanauban is. A németországi hatások tehát lényegesen fontosabb szerepet játszottak, mint a kései angliai utazás abban a Medgyesi Pálnak szóló nyomatékos ajánlásban, melyben felhívja a jeles református prédikátor figyelmét, az általa németül olvasott Lewis Bayly: The Practice of Piety című munkájára, s lefordításának szükségességére. Szenci Molnár kapcsolatát a puritán kegyességi irodalom magyarországi terjedésével, s az arra gyakorolt közvetetett hatását még egy adat egészíti ki. Fia, Molnár János Albert 1638-ban, Londonban kézjegyével látta el a Tolnai Dali-féle „formula singularitatis”-t.

Szenci Molnár Albert naplója szintén mutat puritán vonásokat, hiszen behálózzák mindazok a bibliai igehelyek, melyeknek tartalma valamilyen módon megszólította őt. Amint arra már Imre Mihály is rámutatott, Szenci Molnár saját tulajdonú Bibliája akár naplója inverzének is tekinthető, hiszen ennek lapszélein a magánélet eseményei sorjáznak, utalva egyúttal a Bibliához fűződő bensőséges viszonyára is. A vizsolyi Biblia újrakiadásának tervében mindez azonban csak csekély szerepet játszott. Sokkal fontosabb volt az a törekvés, hogy az európai és a magyar tudományos élet áttételes kapcsolatait közvetlenné alakítsa, s erre legalkalmasabb eszköznek a Szentírás revideálása mellett egy latin-magyar szótár elkészítése látszott. Az eredmény ismert: 1604-ben megjelentette magyar-latin és latin-magyar szótárát, majd 1608-ban Hanauban az először, 1612-ben pedig Oppenheimben a másodszor átdolgozott vizsolyi Bibliát. Ezek az erőfeszítések, melyek „a hazahozni a megszerzett tudást” patrióta szemléletéből fakadnak, felidézhetik bennünk Apáczai Csere János és Misztótfalusi Kis Miklós néhány évtizeddel későbbi, ugyancsak keservesre sikerült vállalását. Hajlamosak lehetünk azt hinni, hogy ez a szemlélet általános érvényűnek tekinthető minden korabeli peregrinus diákra, ám Petrőczi Éva bemutat egy olyan Nógrádi Mátyás által Tofeus Mihályhoz intézett szellemes magasztaló versikét, mely lerombolja ezt a képet. Meggyőzésül érdemes idéznünk ennek a cím nélkül versnek egy szakaszát: „Pádvában kik járnak, onnét Lauretumban,/ Párisban tanulni, híres Sorbonában,/ Ha voltak rosz futó csikók Hunniában,/ Nem lésznek Paripák hidgyed Galliában.” (48. old.)

Szenci Molnár Medgyesinek szóló ajánlása rávilágít a kegyességi irodalom egyik fontos jellegzetességére, nevezetesen a megszaporodott fordításokra. Ám „fordításirodalom” a magyar puritánok esetében pejoratív címkévé vált, figyelmen kívül hagyva azt a tény, hogy a fordítások legtöbbször nem is szabályosak, hanem inkább afféle „magyarítások”, melyek teret engednek a fordító-átdolgozó irodalmi kvalitásainak megcsillogtatására. Ugyanakkor nem számolnak a magyar irodalmi tradíciók folytonosságával sem. A Balassi-hagyomány továbbélésére két remek példát is hoz a szerző Nánási L. István: Szü titka című, 1670-ben megjelent prédikációgyűjteményéhez írt ajánlóversekből. Balassi meglepő felbukkanását a puritán irodalomban az a korabeli felismerés magyarázza, hogy költészetének személyessége párhuzamba állítható a puritánok céljai között szereplő személyes kegyesség-gyakorlással. Szó sincs tehát az angolszász kegyességi irodalom kritikátlan átvételéről, nem is beszélve annak gyakran vagdalkozó, sőt durva stílusáról. Helen C. White amerikai irodalomtörténész már 1931-ben arra a következtetésre jutott, hogy a kontinens protestáns irodalma „sokkal élénkebb, sokkal gazdagabb”, mint az angol, amit alátámaszt Petrőczi Éva is Job Throckmorton illetve Medgyesi Pál egy-egy dialógusának összevetésével.

Noha távolról sem stilisztikai magaslat Telkibányai István Miskolci Csulyak Gáspár könyvére írt cáfolata, az Angliai puritanismus, higgadtsága mégis az előbbi tételt támasztja alá. A szerző Bán Imre nyomán hívja fel újra a figyelmet erre a furcsa vitára, melynek kiváltó okát, Miskolci Csulyak Angliai independentismus-át, mint az egyik legvadabb puritánellenes kirohanást tartották számon. A könyv irányultságához nem is férhet kétség, ám a felülvizsgálat lényegesen finomítja a minősítést, hiszen az ajánlások néhány vaskosabb kiszólásán és jó néhány csúsztatáson kívül a szövege egészének hangvétele nem túl izgatott, már-már tárgyilagosnak nevezhető. E polémia-csíra különösségét különben az adja, hogy egyáltalán létezik, hiszen az 1646-os szatmárnémeti zsinat 19. végzése kimondja, hogy „…a külföldi akadémiákra tanulás végett előmozdítandó ifjak kezébe, azok pártfogói vagy jóltevői mindaddig semmi pénzt ne adjanak, míg határozott téritvényekkel magokat erősen le nem kötelezik, hogy azokban az intézetekben semmi eretnek vagy idegen – nevezetesen pedig Socinianus, Arminianus és Anabaptista tudományt beszívni nem fognak.”[2] Miskolci pedig burkoltan és jókora csúsztatással éppen erre a köztudomású tételre hivatkozik, amikor az angliai egyház ürügyén a magyar állapotok megváltozásának lehetősége miatt aggodalmaskodik. „Ez az ártalmas mirigy az INDEPENDENTISMUS az, melly ezt a nemes tagot az Angliai Ecclésiát mint halálos fene szíja, s emészti: ez az mellnek árnyéka alatt mindenféle Secták, eretnekségek nem tsak lappanganak, hanem szabadon is terjednek: ez az melly a szabadságnak szine alatt mindeneket rabbá tészen.”[3] Telkibányai tehát a jövőjét teszi kockára amikor védelmébe veszi a puritanizmust, még akkor is ha következetesen William Ames tekintélyéhez ragaszkodik. Miskolci ebben az egzisztenciális értelemben semmit sem veszíthet, de az tagadhatatlan, hogy írása nem öncélú vagdalkozás. Bármilyen furcsa is, épp a gyakori idegenellenes megjegyzései mögött sejlik fel az magyar egyház és a magyar társadalom jövője iránt érzett felelősség. Petrőczi Éva feltáró tanulmánya, melyben lehántja a vitával kapcsolatos előítéleteket, utat nyit az új értelmezési lehetőségeknek. Ezek közül az egyik, ha nem a legfontosabb, az azonos társadalomszemléletben, magyarságképben gyökerező s voltaképpen a nemzet felemelkedését célzó jövőképek, s az ehhez vezető utak és feltételek különbözőségeinek vizsgálata, melyhez a nyitó lépést már ebben a kötetben is megtalálhatjuk, nevezetesen a puritán szerzők magyarságképének vizsgálatát.

Az értelmiségi réteg e sajátságos csoportjának magyarságfelfogásában is továbbélnek a „siralmas jajjoktól” egészen a kiválasztottság-tudatig terjedő hagyományok, ám felfogásukban egyre inkább kidomborodik a nyelvnek, mint megkülönböztető tényezőnek a szerepe. A latin nyelv tökéletességébe és alkalmasságába vetett hittől való fokozatos eltávolodás két irányban hatott. Egyfelől felértékelődött az ősnyelvnek vélt héber, másfelől a héber-magyar nyelvrokonság fonalán haladva a magyar is. Medgyesi Pál kimondja, hogy „Nagy fogyatkozásnak tartom, hogy mi az nyelvünket az Deák nyelvhez szoktuk mérni… Ha mérni akarnók, méltóbban az zsidóhoz kellene mérnünk…” (90. old.) S ha arra gondolunk, hogy Medgyesi egészen odáig jutott megállapításaiban, hogy a magyar „fontos és bölcs nyelv”, akkor szinte visszacsengnek fülünkben Johannes Pappus fél évszázaddal korábban Szenci Molnár Alberthez idézett szavai, amikkel a magyar nyelvű Biblia és a latin-magyar szótár fontosságát ecsetelte. A nyelvvel kapcsolatos szemléletváltás reménykeltően nagy lökést adott az anyanyelvű tudományosság felélénkülésének, így 1679-ben id. Köleséri Sámuel már büszkén írhatta Martonfalvi György könyve elé, hogy „Sok tudós Munkákkal bövös Magyar ország,/ nem mondhadd benned nincs immár világ,/ Tündöklik közötted mennyei Igazság,/ Noha külső-képpen sok Inség reád hág.” (93. old.) Medgyesi felismeréseinek értékét növeli, hogy a magyar nyelvet a maga „parasztosságában” értékelte, bizonyságául a kitágított nemzetfogalomnak is. A puritán írások és tanítások megszólítottjainak köre ezáltal lényegesen kiszélesedett, ami szükségessé tette azt, hogy a népnyelv hasznosítható elemeit is beemeljék retorikai eszköztárukba. Ily módon számos köznyelvi fordulat, szólás és közmondás gazdagíthatta szövegeiket, egyúttal a mondanivalót is közelebb hozva az iskolázatlan vagy csak alacsonyan képzett tömegekhez. Egy ízben Medgyesi Pál „kokasi ijesztésnek” titulálta a presbitériummal kapcsolatos félelmeket, a hatalom mégis rettegett az innovációtól. A puritánok minden igyekezete ellenére sem sikerült eloszlatni azt a félelmet, hogy a puritanizmus szükségszerű velejárója az independentizmus. A puritánellenesek jócskán rá is játszottak erre, mint azt Miskolci Csulyak kapcsán is láthattuk, s nem könnyítette a helyzetet a prédikátorok hatalomkritikája sem, noha ez mindannyiszor a gyengék és az elesettek védelméről szólt, nem pedig a hatalom megdöntéséről. A világi hatalmat csak Krisztus abszolút hatalmához képest relativizálták, ám a hatalomgyakorlók számára I. Károly kivégzése örökké intő példa maradt.

Luffy Katalin említi egy tanulmányában Szathmári Baka Péter Vásárhelyi Péter felett mondott gyászbeszédét: „Itt az 1567-es tordai országgyűlésen elfogadott II. Helvét Hitvallással bizonyítja be, hogy a puritánok ehhez képest semmi újat nem mondanak, elképzeléseik semmiben sem ütköznek a reformáció alapiratával. Ennek bizonyítására a temetési szituációt használja fel, ami éppen azért válhat lehetségessé, mert a puritánusnak csúfolt Vásárhelyi Pétert így védheti meg. Természetesen kitágítja a partikuláris esemény kereteit, az elhunyt védelmére és laudációjára beállított beszéd valójában sok helyt erőteljes polémiával átszőve, a puritánus mozgalom lényegét boncolgatja.”[4] Ez a megállapítás egyúttal átvezet bennünket a Petrőczi Éva által bevezetett „double talk”, kettős értelmű beszéd fogalmának magyarázatához is. Vásárhelyi temetésén Szathmári Baka, nyilván a nyitott szívű és fülű hallgatóság befogadó készségére alapozva, a szokásos temetési beszédeken túlmutató, tágabb értelmű szónoklatot tartott. Ezzel szemben Keresztúri Pál Rákóczi Zsigmond 1647-es nagyváradi keresztelőjén a vájt fülekre alapozva jó néhány kettős értelmű mondatot szőtt prédikációjába, amikben a gyermek ürügyén a szülőkhöz szól. E mondatok szükségességét csak a lelkész és a Rákóczi család jellemrajzának feltárása után lehet boncolgatni. A kódolt üzenetek befogadására kiszemelt ifjú apa, II. Rákóczi György és szüleinek kapcsolata ekkoriban már sok konfliktust megért. A feleség és az anya, Báthory Zsófia a „pápista szokásokkal” épp Keresztúri hatására hagyott fel időlegesen. A szónok, Keresztúri a fejedelmi gyermekek nevelője nem egyszerűen tanár, hanem jóformán pótapa. A prédikáció textusának (Péld. 10:1) kiválasztása pedig pontosan a szülő-gyermek viszony harmonizálását célozza. A szónoki eljárás egészen bravúros, de nem öncélú, hiszen a szöveg egészét belengi a Rákóczi-ház jövője iránti nyugtalanság. Keresztúri aggodalma nem volt alaptalan, hiszen talán mindenkinél jobban ismerte neveltjének nagyravágyó lelki alkatát, mely végzetét is okozta. II. Rákóczi György fejedelemségének éveiben is számtalan bírálatot kapott, mégis meglepő, hogy a temetésén elhangzott prédikáció elvárt dicséretébe kritikus hangok is keveredtek. Történt mindez annak ellenére, hogy a prédikátort, Czeglédi Istvánt arról a Kassáról hívták meg a temetési beszéd megtartására, melynek protestánsai igen sokat köszönhettek Lorántffy Zsuzsannának és az egykori fejedelemnek. Ám a politikai hibák némelyikének előszámlálása nem a fejedelem, az alkalomhoz egyébként is illetlen, ostorozását célozza, hanem az aktuális helyzet magyarázatát. Czeglédi még védelmébe is veszi azáltal a fejedelmet, hogy magányosságát Dávidéhoz, elhagyatottságát pedig egyenesen Jézuséhoz hasonlítja, de természetesen nem feledkezik meg II. Rákóczi György kassai jótéteményeiről sem.

Mások mellett az egykori fejedelem patronálásáért mondott köszönetet Szenci Kertész Ábrahám, a váradi Biblia tipográfusa is. A váradi zsinat óta dédelgetett nagy terv, hogy a Szenci Molnár Albert-féle kiadások után, azokat tovább pontosítva újra sajtó alá kerüljön a vizsolyi Biblia, végrehajtásához széleskörű összefogás szükségeltetett. Az a tény, hogy egyetlen város alkalmasnak látszott a munka minden fázisának megvalósítására, jelzi Várad korabeli kulturális lehetőségeit és magasságait. Az 1650-es évek közepén e városban működött a Hollandiában képzett Szenci Kertész vezetésével Erdély legtermékenyebb, igen sok puritán kegyességi művet is kinyomtató nyomdája. Várad adott otthont annak a református kollégiumnak, melyben olyan kiváló tanárok tanítottak, mint Tarpai Szi-lágyi András, Enyedi Sámuel, Köleséri Sámuel vagy Martonfalvi György, aki a váradi hagyományokat örökségként mentette át Debrecenbe. Id. Köleséri Sámuelt, aki egyébként Czeglédi István mostohafia, külön is ki kell emelnünk ebből a társaságból, hiszen a héber és a görög nyelvek kiváló ismerőjeként korrigálta Károli Gáspár fordítását, s számtalan jegyzettel tette azt még inkább érthetővé. A körülmények szerencsés együttállását kiegészíthetjük azzal, hogy a Biblia ügye a város közügyévé vált, aminek akkor lesz jelentősége, amikor a várost ostromló törökökkel való tárgyalások során a megadás feltételéül szabják a kinyomtatott ívek és a nyomdászati eszközök elszállítását, megmenekítését a rombolástól. Ennek köszönhető, hogy Kolozsváron a váradi felszereléssel befejeződhetett a nyomtatás, s a Biblia harminckét éven át emlékeztethetett arra a protestáns szellemi központra, mely régi fényét soha nem nyerhette vissza.

A Puritánia három utolsó tanulmánya jelzi, hogy Petrőczi Éva épp úgy kutatja a puritanizmus utózöngéit mint előhangjait. Afféle poszt-puritán költőnek tekinthető az a Szőnyi Nagy István, aki remek stilisztikai képességével föléemelkedik a kor alkalmi szerzőinek. Az Erdélyben és Észak-kelet Magyarországon lelkészkedő Szőnyi Nagy műveinek elemzése, értékeinek felismertetése nemcsak az ő, hanem általában a vallásos szerzők hozzájárulását bizonyítja a szépirodalom fejlődéstörténetéhez.

A végletesen eltérő lelki alkatú Tótfalusi Kis Miklós és Pápai Páriz Ferenc barátságának történetét ismertető írás arra világít rá, hogy az ún. humanista barátságokkal szemben, mennyivel mélyebb, teherbíróbb e kegyes életű tudósok barátsága. Igazi sorstársi barátság ez, melyet nem kerülnek el ugyan a konfliktusok, mégis minden nehézség ellenére egészen Tótfalusi haláláig fennmarad. Pápai Páriz barátja halálára írt gyászversét Bod Péter is idézi a Magyar Athenasban, melyben igen sok puritán szerző is helyet kapott. Annak ellenére, hogy Bod is református lelkész, a szócikkei sok esetben nem azt a képet festik a protestáns szerzőkről, mint amit várnánk. Nincs ez másképp a katolikus szerzőkkel sem, sőt az ő megítélésük még sommásabb. Mindennek a magyarázatát abban a korban kell keresni, amikor az irodalmi lexikon megszületett. A 18. század közepének katolikus cenzúrája és a reformátusok konfliktuskerülő igyekezete indokolja a református szerzőkkel szembeni visszafogottságot, míg a felekezetek közötti harc a katolikusokkal szembenit. Azonban vannak Bodnak feloldó technikái is, mint például a köztiszteletben álló közvetítő személyek szövegbe iktatása, amivel részben elsimíthatta a feszíteni látszó konfliktusokat. Ezt az eljárást alkalmazta Apáczai estében is, amikor a szövegbe illesztette Keresztúri Pált, a „félapostoli embert”.

Talán már e rövid ismertetésből is szembetűnik Petrőczi Éva nyíltan és őszintén vállalt szerzői szándéka: rehabilitálni a puritán szerzőket az őket ért igaztalan vádaktól, az előítéletektől és a szterotípiáktól. A puritanizmus kutatásának magyar szakirodalmát áttekintő, s egyben hiánypótló bevezető tanulmányból is kitűnik, hogy bizonyos puritánokkal kapcsolatos állítások mára már tarthatatlanná váltak, tehát szükségessé vált egy tabula rasa. Ennek feltétele pedig nem más, mint minden kétséges megállapítás felülvizsgálata. A Puritániában Petrőczi Éva ezt teszi, mégpedig a tőle megszokott személyességgel és finom nyelvi humorral, melyek a tanulmányokat olvasmányossá és emészthetővé teszik.

(Pénzes Tiborc Szabolcs)

 

Jegyzetek