4. évfolyam 1.
szám |
Lukas Vischer: Kálvin öröksége és a jelenkori református egyházak szakadásai |
Segít-e nekünk Kálvin öröksége azzal a számos szakadással szemben, amelyek a ma református egyházait annyira jellemzik? A jelenkori református egyházak helyzete
Egyházaink jelene nem bátorító. A református keresztyének teljes erejükből igyekeztek támogatni az ökumené kibontakozását. Hozzájárultak az Egyházak Ökumenikus Tanácsa létrejöttéhez és felépítéséhez, másfelől a református egyházak hosszú sora tovább és tovább szakadt. Ugyanakkor maguk az egyházak taglétszám szerint gyarapodtak. Nem egy országban a reformátusok száma megkétszereződött vagy megsokszorozódott. Sokuk nem ragaszkodott az „egység kötelékéhez”, hanem semmis okok miatt szétváltak. A szétválásokat, szakadásokat számos református keresztyén lebecsüli. Vagy egyszerűen elhallgatják őket, vagy napirendre térnek fölöttük, mintha bár sajnálatos, de nem lényegbevágó dolgokról lenne szó. A teológusok egyházképe sem mindig állja ki a gyakorlat próbáját, s olyan egyházelméleteket dolgoznak ki, amelyeknek a valósághoz nem sok közük van.[1] A hiányosságokat nem veszik komolyan, azzal érvelve, hogy a református hagyomány a többi hagyományokkal szemben az állandó reformálás jelentőségét hangsúlyozza, s éppen ezért minden hiányosságával együtt a református egyháznak nem annyira a tökéletlensége, mint ideigvalósága hangsúlyozandó. Nyitott kérdés sok esetben, hogy milyen utakon valósul meg az állandó reformálás? Milyen alapokon és milyen eszközökkel lehet megvalósítani? Az első feltétel a helyzet valós felmérése. A világ református egyházairól nemrég elkészült egy felmérés. Munkatársaimmal megkíséreltünk egy, a lehetőségekhez mérten teljes listát összeállítani.[2] A kép nagyszerű, de ugyanakkor elszomorító is. Szembetűnő, hogy a világ majd minden országában élnek reformátusok, ugyanakkor alig van olyan ország, ahol csak egy református egyház létezne. Körülbelül 750 egyházról közöl a könyv adatokat. Számos közülük kicsi és jelentéktelen. Sok egyház elvileg nyitott a többivel szemben. Gyakori azonban az olyan helyzet is, ahol testvéregyházak között mély szakadékok tátongnak. Mindent egybevetve úgy látszik, hogy a református egyházaknak a kommunikáció nem erősségük. Sokan közülük nagy természetességgel járják a maguk nagyon is egyéni útjait. A szakadások természetesen megnehezítik a közös bizonyságtételt. A közös alap nem elégséges a nemzeti és nemzetközi érvényesüléshez. A reformátusok alig hallatják szavukat, s mikor igen, akkor ez a hang zavaros. Bár létezik a Református Világszövetség, ugyanakkor számos más nemzeti és nemzetközi szövetkezés is létrejött. Az ilyenfajta tömörülések gyakran erőtlen eszközöknek bizonyulnak. A nekik juttatott támogatás elenyésző összege nem elegendő arra, hogy az egymással való párbeszéd, a véleménycsere és a koordináció terén jelentőset alkothatnának. Emiatt az egyes országok egyházai eléggé magukra maradnak. Nagy erőpróba számukra, hogy a nemzetközi vérkeringésben maradhassanak, s hallhassák hangjukat az ökumenikus párbeszédben, valamint a globalizálódás témakörében felvetődő kérdéseknél. Hogy jutottunk ebbe a zilált helyzetbe? Mi a magyarázata annak, hogy a református egyházak történetük folyamán részben, ma pedig annál inkább különböző utakon járnak? A református tradíció milyenségében keresendő az ok, talán éppen abban az örökségben, amit Kálvin hagyott ránk? Vagy pedig valahol eltorzult az önmagában egészséges kálvini örökség? Segíthetne-e nekünk Kálvin teológiája és egyházi gyakorlata felidézése? A továbbiakban erre a kérdésre szeretnék kitérni. Kálvin szenvedélyes
feladatvállalása az egy egyház szolgálatában A reformáció körüli
huzavonában Róma képviselői előszeretettel használták azt az érvet, hogy a
reformátorok már csak azért is tévednek, mert igehirdetésükkel szétszaggatják
Krisztus egyetlen testét. Kálvin és Jacopo Sadolet kardinális vitájában
1539-ben jobbára erről volt szó. Sadolet ügyesen megszerkesztett vitairatának
visszhangja gondba ejtette a Genfi Tanácsot. A Tanács Kálvinhoz fordult, aki
nem sokkal azelőtt Genfet elhagyta, hogy cáfolja meg Sadolet tanait. Kálvin egy
pár nap alatt eleget tett a kérésnek. A reformáció semmi esetre sem elválás az egyetlen
egyháztól, hanem azzal ellentétben éppen az egyetlen egyház helyreállítása. A
történelem folyamán az egyház arca eltorzult. A reformáció nem egyéb, mint
Isten népe Krisztus keresztjéhez való gyűjtése. „De
abban sincs rossz lelkiismeretem, amit nekem az egyháztól való elválásként
vetnek szememre, ha csak nem azt tartják gyáva árulónak, aki látván, hogy a
katonák zűrzavarosan és szétugrasztva egységeiket elhagyják, a vezér zászlóját
magasra tartva állásaikba hívja azokat? […] Én nem idegen zászlócskát húztam
fel, hogy a katonákat tévelygéseikből visszahívjam, hanem a Te nagyszerű
zászlódat, melyet nekünk, hogy népedhez számláltassunk, követni kell […] Így
kezdődött el a viszály, s a fellángoló harc hamarosan szétváláshoz vezetett.” Kálvin tudja, hogy a vera-t a falsa ecclesia-tól csak Isten maga különböztetheti meg. Sadolethez címzett válaszából kiérezhető, hogy a fenyegető szétvállás mekkora belső harcába került Kálvinnak. Érvelését egy imádságba foglalja: „Uram, te döntsd el, hogy ki a hibás. Az egyház egysége iránt érzett buzgalmamról szüntelen szóval és cselekedettel tettem bizonyságot. A Belőled származó és céljához Benned jutó egységre gondolok. Mert ahányszor békességet és egyetértést szereztél, megtartásuk egyetlen kötelékének bizonyultál”.[3] Bármennyire éles is a római ellenséggel folytatott viták hangvétele és bármennyire is egyértelmű Róma tévedéseinek felfedése, Kálvin sokáig nem adta fel teljesen a megegyezés reménységét. Részt vett olyan találkozásokon, amelyek a „két front”-ot elválasztó különbségekről volt szó; így Frankfurtban (1539), Hagenauban (1540), Wormsban (1541) és mint Strassburg város képviselője Regensburgban (1541).[4] Kálvin ragaszkodott az igazi egyház áttörését szolgáló lehetőségek kihasználásához. 1546-ban kezdődött el a Tridenti Zsinat. Évről évre csappant a közeledés esélye. A frontok megkeményedtek. A felekezetek megerősítése elkerülhetetlenné vált. Kálvinban egyre erősödik a meggyőződés, hogy a római egyház ellenegyházzá lett. Viszont még akkor is azt a véleményt képviselte, hogy az igaz egyház nyomai a római egyházban is felismerhetők.[5] Annál inkább foglalkoztatta Kálvint, hogy hol és hogyan ölt formát a vera ecclesia? Attól kezdve fokozott ütemben fáradozott a reformátori tábor megbékéléséért és egységéért. A reformátori tábor vitáira megpróbált eredeti javaslatokkal pontot tenni, s egy teherbíró teológiai alapot létrehozni. Fáradhatatlanul közvetített. Fáradságot nem ismerve érvényesítette a teljes reformátori mozgalom érdekeit.[6] Tanácsát sokan kikérték, s Kálvin kiváló személyisége önmagában egységesítő tényezőnek számított. A kornak megfelelő szóhasználat szerint Kálvin a különböző reformátori egyházak szinkretizmusa megvalósításának feladatáról beszél.[7] Ez alatt nem a különböző egyházak összevegyítését, hanem azok egységre vezetését értette. Ahelyett, hogy egyszerűen egymás mellett élnének vagy egymás ellen fordulnának, ismerje el és támogassa egyik a másikat. Kálvin ilyen irányú fáradozásának sok momentuma ismeretes. Gondolkodása és ténykedése által nagyban hozzájárult a reformátori egyházak megszilárdulásához. Ugyanakkor erős ellenállásba is ütközött. Csak a zürichi egyházzal valósult meg az egység a consensus tigurinus által (1545). A lutheri reformációhoz való közeledés reménysége nem teljesült. Kálvin élete utolsó éveit beárnyékolták a Johannes Westphallal folytatott, véget nem érő viták, amelyek a két reformátori egyház közötti ellentétet beláthatatlan időre meghatározták.[8] Az egyház mint a hívők anyja
Kálvin egyháztana Istenről szóló tanában és az ember üdvösségéről szóló tanításában gyökerezik. Az egyházat Isten hívta létre. A Szentháromság Istenbe vetett hit egyenesen elvezet az egyházhoz. A teremtő Isten, aki a világot s mindent, ami benne van, maga teremtett, az az Isten, aki Krisztusban kijelentette magát, üdvösség és megváltás forrása, ez az Isten maga cselekszik Igéje által, a Szentlélek erejével az egyházban, azaz abban a népben, mely Igéjére hallgat, és Őt dicsőíti. Isten mindig is azzal fejezte ki kegyelmes voltát, hogy népet választott magának. Nem volt egyetlen század sem, amelyben Isten népén meg nem könyörült volna.[9] Krisztus eljövetele után az egyház a könyörület helyévé vált. „Ahhoz, hogy az evangélium prédikálása elkezdődhessen, Isten e kincset az egyházra bízta, hogy az megőrizze: Isten lelkipásztorokat és tanítókat állított szolgálatba, hogy szájuk által Ő maga szóljon, röviden, Ő soha nem mulasztott el semmit, amivel hozzájárult volna a hitbeli szent egyetértésben és a szép rendben való növekedésünkhöz.” (Inst. IV,1,1) Tehát az egyház semmi esetre sem emberi igyekezet gyümölcse. Az egyházat Isten rendelte. Nem mi döntünk afelől, hogy belépünk-e az egyházba vagy sem, hanem beleoltatunk Isten népébe. Kálvin gyakran használta az „anya” metaforáját az egyházra nézve. Az Institutio negyedik könyve első fejezete a következő címet viseli: „Az igaz egyházról: akivel való közösségünket (unió) ápoljuk, mivel ő minden hívő anyja.”A továbbiakban Kálvin kifejti a címben felvázolt képet: „Nincs más út az örök életbe, hacsak az által nem, hogy mi ebben az anyában fogantattunk, általa születtünk és emlőjén tápláltattunk; hogy ő megtart minket és irányítása és vezetése által megőriz, míg mi e halandó testtől megszabadítva, az angyalokhoz hasonlók leszünk. (Inst. IV,1,4.)[10] Az egyház hitben Krisztushoz tartozó emberek közössége. Éppen ezért annyira hihetetlen, hogy nem csak egyetlen egy, hanem több egyház létezik. Miként Krisztus egy, úgy az egyház is egy. „Azért neveztetik az egyház katolikusnak, azaz egyetemesnek, mert Krisztus darabokra szaggatása nélkül nem lehet két vagy három egyházat alapítani. Isten választottai annyira Krisztusban vannak, hogy amint mindnyájan egy vezértől függenek, úgy egy testet is alkotnak, tehát egy test tagjaiként tartoznak egymáshoz. Tehát ők mindnyájan egyek, ugyanabban a hitben élnek, ugyanabban a reménységben és Isten Szentlelke által ugyanabban a szeretetben is, s nemcsak hogy ugyanabban az örökségben részesülnek, hanem részük van Isten és Krisztus dicsőségében is.” (Inst. IV,1,2.) Arról van szó, hogy ezt az egyetlen egyházat mint Isten ajándékát elismerjük, óvjuk és gondozzuk. Mindent meg kell tenni azért, hogy Isten kezdeményezését tiszteletben tartsuk. Az egyház lényege sérül, ha teljesen emberszempontú irányítás alá kerül. Így lesz az egyházból falsa ecclesia. Ide juttatta az akaratoskodás és az úrhatnámság a nyugati (katolikus) egyházat, mivel egyre jobban behálózták az emberi rendelkezések és szempontok. Ugyanez történik azokban a mozgalmakban is, amelyek szakítanak az egyházzal, hogy egy új egyházat alapítsanak. Emberi találmány nem is lehet más mint falsa ecclesia. Ebben az összefüggésben idézi fel Kálvin a próféták példáját, akik bár kritizáltak, népüket mégsem hagyták el. „Nem alapítottak új egyházat maguknak és új oltárokat sem állítottak fel, hogy különválva áldozhassanak.” (Inst. IV,1,18.) Hogyan lehet felismerni az igaz egyházat? Kálvin erre a kérdésre újra és újra ugyanazt feleli: az igaz egyház Isten Igéjére hallgat. A hirdetett ige teszi egyházzá az egyházat, s ezért minden azon függ, hogy ez a forrás tényleg folyjon. Ahol Igét hirdetnek és a sákramentumokkal élnek, ott egyház van. Bár a szó elszáll, de ahol az igehirdetésnek állandó helye van, ott az Ige meg is termi a maga gyümölcsét.” Mindenütt, ahol az Ige hirdetését alázattal hallgatják és a sákramentumokat el nem hanyagolják, ott egy bizonyos alakban megjelenik az egyház, melynek létében kételkedni és tekintélyét megvetni nem szabad… még kevésbé van megengedve, hogy belőle kiváljak és egységét megbontsam.” (Inst. IV,1,10.) Döntő fontossággal bír tehát, hogy az Ige hirdetésének és a sákramentumok kiszolgálásának az egyházban állandó helye legyen. Kálvin fáradhatatlanul munkálkodott a rendszeres igehirdetés meghonosításáért; egyre többször szól arról, hogy az úrvacsorával gyakrabban, ha lehet minden vasárnapon élni kellene. Az Apcsel 2,42 kapcsán ezt mondja: „Úgy kellene annak lenni, hogy egyetlen istentiszteleti gyülekezésből se hiányozzék az ige, az adományok gyűjtése, az úrvacsora és az imádság. Pál irataiból levezethető, hogy a korinthusi gyülekezetnek ez volt a rendje.” (Inst. IV,17,44.)[11] Láthatatlan és látható egyház
„Egyedül Istené a kiváltság, hogy egyházát, mely az Ő örök elválasztásán alapszik, ismerje.” – írja Kálvin. (Inst. IV,2,2.) Az egyház két szempont alatt vizsgálandó. Amennyiben az egyház Isten elválasztott népe, úgy nem lehet emberi ismeret és ítélet tárgya. Az egyház Isten titka. Viszont mint Isten kegyelme eszköze igenis látható. Az egyház mindazok közössége, akik Krisztusról hitet vallanak. Kálvin bármennyire is hangsúlyozza Isten örök elválasztása fontosságát, mégsem különböztet meg egymástól egy látható és egy láthatatlan egyházat. A kettő egy és ugyanaz az egyház. Különös súlyt fektet arra, hogy azok, akik hitre jutottak, maradjanak meg a hívők látható közösségében. A két szempont nem játszható ki egymás ellen. Isten az üdvösséget a látható egyházhoz kötötte. Ezért senki sem lehet biztos az igaz egyházi tagsága felől, ha nem tagja a földi, látható egyháznak. Különböző képekkel húzza alá Kálvin a látható egyházhoz tartozás jelentőségét. Aki átvágja a köteléket, mely őt a közösséghez és az istentisztelethez köti, beláthatatlan kockázatnak teszi ki magát, mivel üdvösségét veszélyezteti. „Veszélyes, sőt, halálos dolog az egyháztól eltávolodni vagy abból akár ki is válni.” (Inst. IV,1,4.) Ezzel ellentétben az egyházi közösség erősíti hitünket és bizonyosságunkat, miszerint részesülünk Isten üdvözítő akaratában. Kálvin mindenek előtt a megbocsátás témáját fejti ki messzemenően. Három dologra kell itt figyelmet fordítani. 1.
Bármennyire is szent legyen a hívő ember, míg e földi testben lakozik, Isten
előtt, mint szegény bűnös csakis a bűnök bocsánata révén állhat meg. Fegyelem és önmegtartóztatás
Kálvin
ekkleziológiájában bizonyos feszültség érezhető. Egyfelől szenvedélyesen száll síkra azért, hogy az igaz egyház alakot öltsön. Félmegoldásokkal nem elégszik meg. Biztosítani kell az evangélium tiszta hirdetését. A sákramentumokat bibliai példa szerint kell kiszolgálni. Olyan közösség jöjjön létre, amelyben felismerhető az igaz egyház képe. Isten evangéliumát nem csak a szív titkos mélyén kell megvallani, hisz igazságának világolni is kell. Ebből az irányból értelmezendő Kálvin kemény, néha az irgalmatlanságig elmenő vitája a franciaországi nikodemitákkal. Kálvin szerint az egyház nem lehet más mint egy látható közösség. S ha a fegyelmet nem is emeli egy önálló nota ecclesiae rangjára, számára mégis elképzelhetetlen egy olyan egyház, amelyből hiányzik a kölcsönös kiigazításra és figyelmeztetésre való készség és akarat. Másfelől Kálvin feltűnően óvatos. Számára Isten népe e földi életében sohasem alkothat tökéletes közösséget. De ne tévesszen meg minket az a tény, hogy az egyházat jók és gonoszak alkotják, s hogy ez az egyház lépten - nyomon tévelyeg. Kálvin nem áll a puristák oldalán. Az egyház közösségi jellege kialakulása fontossága ellenére mégis óvatosságra int bennünket Jézus példázata a konkolyról a búzavetésben. „Az Úr maga mondja, hogy az egyházra a gonoszok mind az utolsó ítéletig teherként fognak nehezedni; ezért egy tiszta és egyakaratú közösséget létrehozni hasztalan próbálkozás.” (Inst. IV,1,13.) Egyházhoz csakis az egyház kétértelműsége tudatában lehet tartozni. „Laisser-Aller” és Purizmus, engedékenyebb és szigorúbb között egy konstruktív út kell, hogy vezessen. A közösséget az érdektelenség éppúgy kétségbe vonhatja, mint a túlzott lelkesedés. A fegyelem a közösséget szolgálja. A közösség visszaállítása lehetősége legyen mindig adott. Kálvin részletesen foglal állást amellett, hogy a hívőnek nincs joga az egyház tisztasága miatt azzal szakítani. „A másik ember bűne ne akadályozzon minket abban, hogy hitünket vele együtt megvalljuk és a sákramentumokat velük együtt ünnepeljük.” (Inst. IV,1,16.) Kálvin a tisztaság eltúlzása mögött egyfajta rejtett büszkeséget feltételez. Ők látszólag szolgálják az egyházat, de valóban „szentebbnek tartják magukat a többinél.” (Inst. IV,1,16.) „Mikor Isten minket az úrvacsora tisztasága fontosságára figyelmeztet, akkor nem arra szólít fel, hogy társainkat megítéljük, arra sem, hogy egy ember az egyházra nézve írtéletet mondjon, hanem arra, hogy mindenki saját magával foglalkozzék. (Inst. IV,1,15.) A próféta példája vezessen minket: „csak az egyház egysége iránti elkötelezettségük motiválta őket a gonoszokkal való egyházi közösségre. Mikor tehát a próféták vonakodtak kiválni az egyházból, akkor is, ha abban bűn uralkodott, de nem is csak egyesek életében, hanem majdnem az egész népében, mekkora impertinencia lenne részünkről kiválni az egyház közösségéből csak amiatt, mert valaki nem osztja véleményünket vagy nem felel meg hitvallásunknak.” (Inst. IV,1,18.) Az egyház egyetemes közössége
Különös figyelmet érdemelnek Kálvin gondolatai az egyetemes egyházról. Arra a következtetésre jut, hogy az egyetemes egyházat nagyobb diverzitás jellemzi, mint a helyi egyházat. Ez állítását megalapozandó az egyetemes egyház általános meghatározásából indul ki. (Inst. IV,1,9.) Eszerint az egyetemes egyház valamennyi nemzet és ország valamennyi hívője közössége. Valamennyi város és falu gyülekezetét megilleti az (egyetemes) egyház tiszteletbeli címe és tekintélye. Mindnyájuk feladata olyannak lenni, hogy tükrözzék Isten jelenlétét. Az egyes egyházak között helye van a különbségeknek. Egyedül egységük megvalósítása a lényeg. Ennek alapja, a „doctrina qua ecclesia Christi fundatur” pillanatig sem lehet kétséges.[12] Az antitrinitáriusokat elutasítja, mert ők az omnia religionis nostrae principia-ját kétségbe vonják.[13] Ugyanakkor hangsúlyozza, hogy Joachim Westphallal egyezik véleménye a tan praecipuis capitibus-áról.[14] A kölcsönös elismeréshez nem szükséges a teljes konszenzus.”El kell ismerni egyházként azt, ahol szolgálják és tisztelik az Igét, s élnek a sákramentumokkal. Így fogjuk, folytatja Kálvin, az egyetemes egyház egységét, melyet az ördögi lelkek mindig is szétrombolni szándékoztak, megőrizni, anélkül, hogy az egyes egyházi gyülekezetek tekintélyét csorbítanók. (Inst. IV,1,9.) Kálvin így látja az egyházat, s e látásmód vezeti el arra a következtetésre, hogy ne zavartassa magát a reformátori egyházak hitvallásbeli különbségeivel. Minden egyes egyház önmaga tekintélye alapján megalkothatja a tanítását, s a Szentírásból táplálkozva Istennek tetsző életet élhet. Kálvin szerint az egyetemes egyház a különböző hitvallások föderációja. Bár az egyházaknak egyességre kell jutni a központi hittételeket illetően, ez nem gyengíti az egyes hitvallások erejét.[15] Viszont nagy jelentőséget tulajdonít az egyházak egymást támogató, kölcsönösen gyümölcsöztető kapcsolatának. Igazi consentire a különbözöségben csak úgy valósulhat meg, ha az egyházak kölcsönösen megnyílnak egymás felé, s tanításukért egymás előtt felelősséget vállalnak. Döntéshozatal az egyházban
Alapjában véve minden egyházi döntés alapja maga Jézus Krisztus. Krisztus helyét semmilyen hierarchia sem foglalhatja el. Krisztus a Szentlélek által az egyházban valóságosan jelen van, s nincs szüksége semmilyen”helytartó”-ra. Ahol ketten vagy hárman együtt vannak az én nevemben, ott vagyok köztük. Jézusnak ez az ígérete érvényes minden egyházi szinten. Épp ezért kell igei forrással rendelkezni minden, egyházban hozandó döntésnek, s ezért az egyház szervezetének biztosítani kell az Ige háboríthatatlan hirdetését. Kálvin magas elvárással szól az Igehirdetés szolgálatáról. Mivel az Ige az egyházban gazdagon lakozik, ezért az egyházi döntéshozatal is mindig megfelelhet az Igének. A református hagyomány ismertetőjelei közé tartozik a hivatalok sokfélesége. Helyi szinten az Igehirdetők körül ott vannak a presbiterek és a diakónusok. (Inst. IV,3,8-9.) Alkalmanként megemlíti Kálvin negyedikként a tanítói hivatalt, amely egyedül az Írás magyarázatával foglalkozik. (Inst. IV,3,4.) Lényeges az egyházra nézve, hogy a különböző hivatalok közötti kölcsönös kapcsolat rendszere, mivel az egyház alapvető szolgálatait csak együttesen láthatják el, létrehozza a hivatalok kollégiumát . Feladatuk abban áll, hogy az egyházat Isten Igéje útján vezessék. Döntéseiket végső soron a Szentírás tanításával való megegyezés törvényesíti. Nem ennyire egyértelmű a gyülekezetek közötti vagy éppen az egyetemes szintű döntéshozatal. Kálvin alapjában véve tisztában volt azzal, hogy az egyház és az állam között különbséget kell tenni. Egész életében síkra szállt az egyház önállóságáért a magisztrátussal szemben. Szabad, állami befolyástól független egyházi szervezetek csak ott jöttek létre, ahol a református egyház kisebbségként élt. Sajátosan református döntéshozatali struktúra például a franciaországi, ahol egy, a gyülekezetek képviselői közül választott zsinat dönt az egyházi élet sokféle kérdésében. A tekintély tehát nem egy Isten által rendelt hierarchiáé, hanem a gyülekezeteken és az általuk kiküldött képviselőkön nyugszik. Itt is a közösségi szellem a meghatározó. A közös Igehallgatásban értik meg Isten nekik szóló akaratát. Átvihető-e ez a látásmód az egyetemes egyház szintjére? Kálvin elvileg pozitívan áll e kérdéshez. Az Institutio egyik aprólékos fejezetében így ír az egyetemes egyházi zsinatokról: „Szívesen elismerjük, hogy egy hitcikkelyt érintő véleménykülönbség feloldására nincs jobb gyógymód, mint összehívni egy zsinatra az igazi püspököket, hogy azok a vitás kérdéseket tisztázzák. Lényegesen több súlya van az Igehirdetésre nézve a gyülekezetek lelkipásztorai egyhangú döntésének, mint közülük egyének vagy kettőének. Sőt, mi több, mikor a püspökök egybegyűlnek, alkalmuk nyílik a véleménycserére és annak a mérlegelésére, hogy mi és milyen formában tanítandó; egy egyhangú állásfoglalással ki lehet kerülni a különbözőség botrányosságát. Szent Pál is ezt tartja rendjénvalónak, amit figyelembe is kell venni, hogy a tan felől világosan lássunk (I.Kor. 14,29). Mert amikor az egyházat az ítélet tekintélyével ruházza fel, akkor rámutat a cselekvés útjára is a cél elérése érdekében: az egyházak csak együttesen juthatnak el az ismeretre. Az értelem is erre a következtetésre vezet: ha valaki az egyház életét egy eddig ismeretlen, új tannal annyira felbolygatja, hogy szakadástól kell tartani, akkor az egyházaknak egységbe kell gyűlni, hogy a tant megvizsgálják, s miután mindent mérlegeltek, olyan, a Szentírással megegyező döntést kell hogy hozzanak, amely a nép minden kételyét megszünteti, azokat pedig, akik a veszekedést és az nyugtalanságot hiúságból vagy büszkeségből szítják, elhallgattatja.” (Inst. IV,9,13.) Kálvinnak nem volt alkalma e vízióját valóra váltani. Még nem érett meg az idő arra, hogy az evangélikus egyházak közös zsinatot hívjanak össze. Ezt nem csak a külső körülmények gátolták meg. Kálvint az új, békéltető gyakorlat szükségessége helyett inkább a zsinatok tekintélye eltúlzásának veszélye foglalkoztatta. Szüntelenül hangsúlyozza, hogy a zsinatok tekintélyét ne csak külső kritériumokkal mérjék.[16] A fentebb idézett kijelentések Kálvin életműve összefüggésében nem annyira programmatikusak, mint konszenzusra törekvők. Bár nagy súlyt helyez a konciliáris gyakorlatra, feltűnő, hogy a témát még nem gondolta végig. Mit tanulhatunk Kálvintól manapság?
Kálvin egyházfogalma
intő jelként nyúlik a jelenbe. Nem kétséges, hogy Ö a mai kor szakadásaiban
nemcsak egy sajnálatos elferdülést, hanem annál is többet, magának az
evangéliumnak a megtagadását látná. S ha végigjárjuk a szakadásokat kiváltó
okokat, feltűnik, hogy a Kálvin egyházképe ma is égető időszerűséggel bír. Kálvinnal
ellentétben manapság az egyházról nem úgy beszélnek, mint Isten
teremtményéről és adományáról, hanem mint a hívők egyfajta egyesületéről.
Az egyház, mint „mindazok anyja, akik Istent Atyjuknak vallják”
(Inst. IV,1,1) ma már ritkán használt fogalom. Csak az üdvösség, a
megigazulás és a megszentelődés után esik szó az egyházról. A református
keresztyénekre egyedi gondolkodás jellemző. Egyházi tapasztalatukat igen
komolyan veszik, ha ezek nem egyértelműen pozitívak, akkor hamar hátat is
fordítanak az egyháznak. Az egyház, mint Isten akarata szerinti közösség iránti
felelősségérzettel alig találkozni. Kálvin
nem akarta a látható egyházat elválasztani a láthatatlan egyháztól. Ezzel
szemben az utóbbi időben megerősödött sok református hívő egyházkritikus
meggyőződése. Nekik csak a hitük fontos. Ami az egyházban mint szervezetben
történik, az nem érdekes. Természetesen Kálvin is utalt arra, hogy Isten igazságát
egyetlen szervezet sem garantálhatja. De szerinte ugyanakkora jelentőséggel bír
az is, hogy valaki tagja legyen a hivők látható közösségének. Azt állította,
hogy „az egyház egységének ereje megtarthatja a hivőket Istennel való
közösségükben”. (Inst. IV,13.) Szerinte a falsa ecclesia egyedüli
ellenszere az igazi egyházhoz való gyökeres tartozás. Kálvin ma aligha nézné jó
szemmel azt a laza és érdektelen közeget, amiben a mai református egyházak
szakadásai végbemennek. Kálvinnak
az egyházi szervezettel szembeni kétséges álláspontja nem gyengíti azt az
elvárását, hogy a látható közösségben maga Isten munkálkodik, Lelke ereje
által. Kálvin nem szűnt meg a lelkészeket (Pasteurs) és más szolgálattevőket
(ministres) emlékeztetni szolgai mivoltukra, s a szolgálattevők kollégiumához
tartozásuk szükségességét hangsúlyozni. Ezzel ellentétben ma elsősorban a
szolgálattevők lelki személyiségét helyezik előtérbe. Így gyakran előfordul,
hogy a református egyházakban a lelkészek hatalmi pozícióba kerülnek. Habár
kívánatos a lelki tapasztalatok gazdagsága, mégis a közelmúltban nem ritkán
éppen a lelki személyiségek szolgáltattak okot szakadásokra és szecesszióra.
Kálvin szerint a hivatal tekintélye ambíciókat táplálhat, és irigységet válthat
ki. Egyesek ahelyett, hogy ige szerinti szolgálatukkal az egyházat erősítenék,
azt személyes vállalkozássá alakítják át. Kálvin
nem hagyott soha kétséget az egyházfegyelem fontossága felől. Ezzel
szemben ma a személy szabadsága és kiteljesedése kap hangsúlyt. A Kálvin
korabeli, genfi egyházfegyelmi helyzet máig nagyon vitatott témája az
egyháztörténetnek. Bárhogyan látjuk is az akkori helyzetet, tudnunk kell, hogy
az a kor már tovatűnt. Ezzel ellentétben időszerű az a belátás, hogy az egyház
látható közösségének lételeme a kölcsönös figyelmeztetésre és irányváltásra
való készség. Egy
egyház, amelyet nem egy Isten által rendelt hierarchiára hagyatkozik, annál
inkább rá van utalva tagjai és hívei megbízható és megingathatatlan
szolgálatkészségére. Az egység alapja pedig a közösségben gyakorolt
szolidaritás. Kálvin
után… Segít-e, segíthet-e
nekünk Kálvin az egyházi élet minden vonatkozásában? Avagy nem gyökereznek-e
korunk egyházszakadásai egyes okai részben éppen az ő tanításában,
teológiájában?[17]
Nem kell-e esetleg túlhaladnunk Kálvin tanításán ahhoz, hogy a jelen kihívásaival
eredményesen megbirkózhassunk? A
következőkben e kérdéskör négy vonatkozására térek ki. Kálvin
úrvacsora-tana és -gyakorlata között ellentmondás figyelhető meg. Az
Augsburgi Hitvallás nyomán ő is az egyház ismertető jeleihez (nota) sorolja a
„Krisztus szereztetése szerinti sákramentumokkal való élést”.
(Inst. IV,19.) Krisztus jelenléte zálogaként bízta az úrvacsorát az
egyházra: a kenyér és a bor bizonyos értelemben véve látható igék, amelyek
Isten Krisztusban való hozzánk fordulását hirdetik. Kálvin nem hagy kétséget
afelől, hogy a Krisztus jelenléte eme jelével minden istentisztelet keretén
belül élni kell[18].
S mégsem jutottak el eddig. Az ellentmondás nyilvánvaló. A református
egyházakban hiányzik az egyház ismertető jelei közül valamelyiknek a teljessége.
Nem emiatt halványult –e el az a tudat, hogy az egyház Isten teremtménye és
adománya? Nem ez vezetett-e el oda, hogy a prédikáció, valamint a prédikátor
ilyen hatalmi szerephez jusson? Kálvin
alig szól az egyház egyetemes küldetéséről. Figyelmét kora
egyháza megújítására fordította. Kora nagy eseménye az egyház újraéledése az
eltévelyedésből és a szétszóratásból. Éppen ezért minden erejét arra
összpontosította, hogy az igazi egyházat győzelemre vigye. Kálvin nyomatékosan
szól egy munus propheticum Christi-ről, más szóval az evangélium formáló
erejéröl[19].
Érdeklődése középontjában mégis kora keresztyénsége állott. Kálvin nem
gondolkozott egy, a világ végéig kiterjedő misszióban, mint Loyolai Ignác vagy
Franz Xavier. Krisztus az apostolokat bízta meg elkezdett munkája
folytatásával. Az apostolok pedig Szentlélekkel teljesen „terjesztették az
evangéliumot”.[20] Kálvin
azt hitte, hogy a „Lélek csodálatos ajándékai teljessége csak a fiatal
egyháznak adattak, hogy a Krisztus uralma kezdetének mitegy díszéül legyenek,
az evangéliumot terjedése kezdetén tekintélyhez juttassák, s hirdessék, hogy ez
a Joél által is megjövendölt isteni jelenés ideje.[21]
A népekből való nép tehát megszületett. Kálvin nem vette észre, hogy éppen az ő
korában kezdődik el az emberiség történetének, s azzal együtt a missziónak is
egy újabb szakasza. Több mint két évszázad után tudatosult ez a református
egyházakban. Ma viszont teljesen más a helyzet. A református egyházak nem csak
missziói munkásságukat teljesítették ki, hanem a misszió a református
önazonosság sajátos jegyévé is lett.[22]
A református egyházak közössége kiterjed az egész világra, univerzális
közösség. Az egyház egysége tekintetében is új kihívásokkal és feladatokkal
nézünk szembe. Miként tud ez az univerzális közösség megmaradni? Kálvin
bármennyire is szívén hordozta kora evangélikus egyházainak közeledését,
írásaiban mégsem találunk a kérdés konstruktív megoldásárhoz támpontot nyújtó
tartalmakat. Kálvin
nem ragaszkodott ahhoz, hogy egy egyház tanítása és életvitele mindenben fedje
egymást. Amennyiben egy egyházban a notae ecclesiae felismerhetők voltak, nem
habozott azt Krisztus egyházaként elismerni és a vele való közösség
lehetőségeit keresni. Kálvin abból indult ki, hogy minden egyházat megillet „az
egyház címe és tekintélye”. Ezzel alapot rakott az egyházak közössége
lehetőségének úgy nemzeti mint nemzetközi szinten is. Nem egy egyszínű egységet
akar, hanem a sokszínűség, a különbözőség és az egymás kölcsönös elismerése
egységét. Nem tisztázza viszont a különböző egyházak közösségének mikéntjét. A
református egyházak soha nem tudtak közösen egy hitvallásban megegyezni.
A sok különböző hitvallás pedig szerepet játszott a református önazonosság
ápolása bizonyos szabadságnak. Ugyanakkor
a közös bázis kérdése megválaszolatlan maradt. Nagyon fontos, hogy a különböző
egyházak egymást elismerik, viszont ezzel még nem töltötték be közös
hivatásukat. Isten népének közösen kell bizonyságot tenni. Milyen alapon látnak
hozzá az egyházak e feladat megoldásához? Melyik út vezet e megoldáshoz? Kálvin
tanulmányaiban felvázolta egy zsinat
körvonalait. Utalt arra, hogy adott esetben milyen szerepe lehet a
zsinati-konziliáris struktúrának az egyház életében. Kijelentései azonban
szokatlanul bizonytalanok. Nem látta világosan, hogy kora reformált egyháza
képes a jövő kihívásainak, feladatainak megfelelni. A több egyház „püspökei”
zsinati gyűlésezéseinek szerepét abban látja, hogy „a nép kételkedését
megszüntesse és a felbujtók száját befogja”. Kálvin látóköre nem terjedt ki
annak a megválaszolására, hogy hogyan birkózhat meg az egyház úgy a
kihívásokkal, hogy egysége ne sodródjon veszélybe. A református egyházak újra
és újra elbuktak ennél a feladatnál. Konzervatív és haladó irányzatok úgy
oldották meg konfliktusaikat, hogy különváltak egymástól. Kálvin egyháztana segíthet a zilált állapotú református
egyházakon. A Reformátor bibliai éleslátása időszerűségéből semmit se
veszített. Sőt visszavezethet bennünket olyan forrásokhoz, amelyek magukban
hordozzák a gyógyulás ígéretét. Ugyanakkor azonban Kálvinon túl kell lépni.
Kálvin nem láthatta előre, hogy a genfi reformációból világméretű közösség fog
kifejlődni. A „minden népekhez elmenő” misszió idegen volt tőle. Ezért Kálvin
az ezzel összefüggő feladatokat, s azok megoldását sem láthatta. E feladatok csak
akkor lesznek megoldhatók, ha Kálvinnal együtt túlhaladunk Kálvinon. Nem
arról van szó, hogy spekuláljunk a református egyház új évezredbeli jövőjéről.
A református egyházaknak együttesen és külön-külön is egy a feladata: igazi
hitközösségként vallást tenni Isten megszabadító kegyelméről. Lehetséges-e ez? Kálvin ezt mondja erre: „Ma az egyház
majdnem kétségbeesve, kifosztva, szétszórva, minden oldalról szorongatva, sőt
felemésztve, betegen fekszik. Mi a teendő e számos és nehéz félelem közepette?
Bele kell kapaszkodnunk Isten ígéreteibe és hinnünk kell, hogy Isten annál
inkább megtartja egyházát. Bár a testet darabokra szaggatták és szétszórták,
Isten Lelke által mégis egyesíti a tagokat és nem engedi meg, hogy Neve
emlékezete és imádata tönkremenjen. Az Úr ezeket a megosztott és
szétporlasztott részeket népévé fogja összegyűjteni.”[23] Jegyzetek [1] Jó példa erre: Moltmann,
Jürgen: Kirche in der Kraft Gottes. München, 1975. Moltmann
programszerűen rámutat: „mihelyt belépnek az egyházak az ökumenikus mozgalomba,
attól kezdve az egyházról szóló tan nem állhat a saját felekezet önértelmezése,
mint a másik felekezettől való elhatárolódás szolgálatában”. 25. p. Továbbá
„bármennyire is fontos a saját hagyományok határain túllépni, mégsem lehet az
egyházak valóságát az ökumenikus mozgalomban mintegy levetkőzni. Ha a saját
helyzetünket nem mérjük fel eléggé, és nem dolgozzuk fel, alkalmatlanokká
válunk az építő jellegű ökumenikus párbeszédre. Ha valaki magát képtelen úgy
látni, mint őt mások látják, az nem lehet jó tárgyalópartner.” [2] Bauswein,
Jean Jacques – Vischer, Lukas: The Reformed Family Worldwide. Eerdmans,
1999. [3] Válasz Sadoletnek 1539-benin: Calvin
Studienausgabe, BD 1 (Teilband 172), Neukirchen, 1994. 341. p. [4] 1541 végén Kálvin kiadta a regensburgi
tárgyalások anyagát. CR 5, 515-527. [5] Kálvin abból indul ki, hogy a római egyházban is
vannak választottak (opp. VI,583) és hogy a római egyházban is élnek a
kereszténység maradékai. (Opp. Xb149, XIII 308 és 487), ld.: Holl, Karl: Johannes Calvin in:
Gesammelte Aufsätze zur Kirchengeschichte. Tübingen, 1928. (továbbiakban: Holl, 1928.) 275. p. 1549. december
7-én Zürichben így ír Lelio Sozzinak: „Ha azt mondom, hogy a pápai egyházban is
fellelhetők a kereszténység maradékai, akkor nem csak az ide-oda szétszórt
választottakra gondolok, hanem tényleg azt hiszem, hogy a pápai egyházban ott
vannak a szétzúzott egyház romjai. Hogy ne kelljen hosszú lére eresszem
fejtegetéseimet, hadd elégítsen ki Pál tekintélye: ő azt mondja, hogy az
Antikrisztus Isten templomában fog ülni.” Ld. Schwarz,
Rudolf: Johannis Calvin Lebenswerk in seinen Briefen. Bd. 2. Neukirchen,
1962. 505. p. [6] Karl Holl így vélekedik: Kálvin János a német
reformátoroknál jobban képviselte a reformáció összérdekeit. Ha lehetősége volt
rá, közvetített, s nem gondolta, hogy egy rövid üdvözlő irattal eleget tett
volna kötelességeinek. Kész volt másokkal együtt dolgozni, annyi odaadással,
hogy néha sajnáljuk az arra szánt időt és energiát. Holl, 1928. 273. p. [7] „Quid? An non hostis quoque ipse diabolus aculeos
nobis ad syncretismum agendum admovere debet?” Előszó az első Káté Kiadásához,
op V,321 [8] Az 1558. május 22-én, Heinrich Bullingerhez írott
levelében Kálvin csalódását fejezi ki a lutheránus teológusok, úgy Melanchton
által is elfogadott, az úrvacsora református felfogását elvető nyilatkozata
fölött. Ehhez szerinte az is hozzájárult, hogy a zürichiek elutasították a
felekezetek közötti tárgyalásokat: „most, amikor hallgatásotok és közvetett
ellenállásotok miatt a békekötés reménye dugába dőlt, nem esett nehezére Melanchtonnak
és a többieknek, akik addig közel álltak hozzánk, hogy elfogadja a többiek
kemény álláspontját.” Ugyanakkor biztosítja Bullingert afelől, hogy ő a Consensus
Tigurinus feltétlen híve. „Bárhova is megyek, soha nem fogadok el semmit,
ami hitem ellen szól, s Consensusunkat, mely közöttünk mindig jogerős marad,
töretlen hűséggel védelmezem.” Schwarz,
Rudolf (Hrsg.): Johannes Calvins Lebenswerk in Briefen. Eine Auswahl von Briefen
Calvins in deutscher Übersetzung. Bd.
III. Neukirchen-Vluyn, 1962. (2. Aufl.) 946-947. p. [9] „Il nous faut néanmoins resoudre qu’il n’y a eu
nul aage depuis le commencement du monde, auquel le Seigneur n’ait eu son
Eglise.” (Inst. IV,1,17.) Megjegyzés: Az Institutiot mindenütt az 1559-es, francia nyelvű kiadás
alapján idézi a szerző. (A Szerk.) [10] Megjegyzés: az „Inst.” rövidítés minden esetben
Kálvin fő művére (Istitutio religionis Christianae = A keresztyén vallás
rendszere) utal. [11] Kálvin jónak látja, hogy „az Úr vacsoráját a
gyülekezetnek hetente kínálják és annak az ígéreteire emlékeztessenek, aki
minket ez eledel által lélekben táplál”. [12] CR 10 b, 275. p. [13] CR 14, 615. p. [14] CR 9, 50. p. [15] Kálvin az Instititio-ban szolgáltat egy olyan
példát, amely szerint megengedhető a bibliai tan eltérő értelmezésének egy
bizonyos foka. E példa a lélek halál utáni hollétére vonatkozik.
(Inst. IV,1,12.) Kiegészítésképpen: Weber,
Otto Heinrich: Die Einheit der Kirche bei Calvin.
In: Jürgen Moltmann (Hrsg.): Calvin-Studien, 1959. Neukirchen, 1960. 130-143. p. [16] Már fejtegetései elején kijelenti Kálvin: „Car
j`honore les conciles de bonne afftection, et désire que chacun les estime et
les ait en révérence: mais il faut icy tenir mesure, que par celail ne soit en
rien déroqué á Jésus Christ. Or voicy le droit et l ´autorité qui appartient á
Jésus Christ: c´est de présider en tous conciles et n´avoir homme mortel pour
compagnon en ceste dignité.”(Inst. IV,9,1.) Kicsit később: „Nous sommesadvertis
par les exemples de tous les aages qui ont esté jusques á ceste heure que la
vérité n´est pas toujoursnourrie au sein des Pasteurs et que le salut de
l`Eglise ne depend pas du tout de leur bon gouvernement.” (Inst. IV,9,4.) Ily
erős korlátok nem lehetetlenítik el a Lélek jelenlétébe vetett bizalmat? [17] Karl Holl írja: „A kálvinizmusban azonban ütközik
a közösségre való törekvés a nem kevésbé fontos, a saját meggyőződés
tisztaságára és egyértelműségére való igyekvéssel. Kálvin másképp munkálkodott
az egység érdekében mint Bucer. Az ellentétek elködösítésére őt nem lehetet
rávenni. Az idők folyamán a református szellem eme oldala inkább befelé fordult
mint kifelé. A Kálvin egyházfogalma belső feszültségei – persze a különböző
külső hatásokkal párosulva – különböző egyházalapításokban testesültek meg. A
szektásodásra való hajlamosság – úgy tűnik – a kálvinizmus egyik
jellegzetessége.” E megállapításhoz Holl még a következő jóhiszemű értelmezést
fűzi hozzá: „Tiszteletet érdemlő a reformátusságon belül a viták
tisztességessége, valamint az önállóság védelmezésében megmutatkozó elszánt
bátorság. A kisebb és nagyobb egyháztestek kapcsolatában figyelemre méltó
sajátosságok jelentkeznek. Különben érvényes az a törvény, hogy a hozzám
legközelebb álló taszít el leginkább magától. Megfigyelhető, hogy a szétvált
felekezetek egymással szembeni erőteljes versenye dacára mégis úgy ahogy
kijönnek egymással [...] Az anyaegyház mellet létező számos szekta létrejötte
arra tanít, hogy a széles sávú türelmesség jöjjön létre. Nem mond ellen a
természetes fejlődésnek az a tény sem, hogy a 19. században a reformátusok igen
jól boldogultak az unióval (uniós egyházak Németországban), s hogy a modern
kori, a protestáns egyházak szétforgácsolódása elleni mozgalmak létrejöttében
kezdeményező szerepet vállaltak.” Holl,
1928. 275. p. [18] „A kis értekezés az úrvacsoráról” c. művében
(1541) ez áll: „Minden ékes rendű egyházban legyen meg az a gyakorlat, hogy
annyiszor éljenek az úrvacsorával, amennyit a nép felvevő képessége elbír.
Mindenki készüljön fel arra, hogy lehetőleg minden alkalommal részesüljön a
gyülekezetben kiosztandó úrvacsorában, amennyiben mentes minden olyan
akadálytól, amely azt nem zárja ki.” Calvin Studienausgabe, Bd. ½, 1994.
465. p. Az 1559-es Institutio-ban Kálvin még ennél is tovább megy: az
istentisztelet teljességéhez hozzátartozik az úrvacsora. (Inst. IV,17,44.)
Elsődleges célja persze az volt, hogy a gyülekezet tényleg éljen az
úrvacsorával. A korabeli gyakorlat szerint évente egyszer úrvacsoráztak, azon
kívül a mise keretén belül nem éltek úrvacsorával. Kálvin ezt a gyakorlatot
ellenzi, mondván, hogy ez semmibe veszi Krisztus rendelését. Az úrvacsora csak
akkor úrvacsora, ha élnek is vele. Ebben az értelemben jelentős haladásnak
számított az évente négyszeri úrvacsorázás. [19] Ld. Barth,
Karl: Kirchliche Dogmatik. IV,3. Zollikon, 1959. 18skk. p. [20] „A Krisztus királysága úgy vette kezdetét a
világban, hogy Isten az evangéliumot mindenütt hirdettetni akarta”. CR 43,348. [21] Krusche,
Werner: Das Wirken des Heiligen Geistes nach Calvin. Berlin, 1957.
329skk p. Ugyanitt bőséges idézetanyag a témához. [22] Jellemző, hogy 1902-ben a Westminsteri Hitvallást
a következőkkel egészítették ki: „Christ hath comissioned his church to go into
all the world and make disciples of all nations. All believers are
therefore under obligation to sustain the ordinances of the christian religion
where they are already establisched and to contribute by their prayer, gifts,
and personal effortsto the extension of the kingdom of Christ throughout the
whole earth.” The Weastminster Confession of Faith, chapter 10.4, The
Confession of Faith of the Presbyterian Church in the United States, Richmond,
1965, 68. p. [23] CR, Op. 36,326. | ||
a cikk elejére, | a vissza a tartalomjegyzékhez, |