4. évfolyam 1.
szám |
Tusor Péter: Pázmány Péter processus inquisitionisa az Aldobrandini hercegek frascati levéltárában |
Legutóbbi római kutatásaimat a Faludi
Ferenc Akadémia és a Római Magyar Akadémia, dolgozatom elkészítését a Bolyai
János Kutatói Ösztöndíj támogatta. (A
Szerző.) 1616. szeptember 28-án II. Mátyás
(1608–1619) közel egy esztendőnyi széküresedés után Pázmány Pétert nevezte ki
az esztergomi főegyházmegye élére. (1616–1637).[1] A mindannyiunk számára nyilvánvaló adathoz
szorosan kapcsolódik egy másik, kevésbé közismert dátum is. Az új prímást a
pozitivista történetírás – mindeddig senki által nem cáfolt – állításával
ellentétben[2] magától értetődően nem uralkodói kinevezése napján,
hanem 1617. február 26-án szentelte püspökké[3] Prágában Melchior Klesl bíboros, bécsi püspök.[4] A közben eltelt mintegy fél év csak mai
szemmel tűnik hosszúnak. Valójában rekordgyorsaságú időről van szó. A
felszentelést megengedő/elrendelő bullák megérkezéséig tudniillik számos kánoni
előírásnak és bürokratikus formaságnak kellett eleget tenni.[5] A bonyolult és pontos szabályok szerint zajló
pápai döntéshozatali folyamat kezdeti és egyik legfontosabb szakasza a
betöltendő egyházmegye állapotáról és a jelölt alkalmasságáról lefolytatott
vizsgálat, az úgynevezett „kánoni kivizsgálási eljárás”, korabeli
szóhasználattal processus inquisitionis volt.[6] A trienti zsinat (1545–1563) intencióinak és a
reformpápák rendelkezéseinek köszönhetően a meghatározott kérdőpontok alapján
történő tanúkihallgatásokat már nem csak Rómában, hanem a területileg illetékes
nunciatúrákon is lefolytathatták. A közjegyzőileg hitelesített jegyzőkönyvbe
foglalt vallomások, a másolatban mellékelt okiratok (születési, iskolai
bizonyítványok, kinevezőiratok) a központi egyházkormányzat számára egészen a
20. századig hivatalos és rendszeres információkat biztosítottak a részegyházak
életéről, vezetőik személyéről.[7] E sajátos forrástípus a modern történetírás
számára is értékelhető adatokat tartalmaz. Egyrészt 1. összképet nyújt
egy adott egyházmegye pillanatnyi helyzetéről; 2. egy egyházi karrier
állomásairól; 3. továbbá árulkodik a vallomást tevők ismereteinek
mélységéről. Másrészt az olykor csupán sematikus válaszok ellenére, egy-egy
jobban informált tanú, vagy bőséges mellékletek esetében 1. hiánypótló
adatokkal szolgálhat az egyébként kedvezőtlen forrásadottságú régiók vallási
viszonyairól, például a magyar hódoltságéról; A személyes dokumentumok, esetenként előforduló
sajátkezű önéletrajzok hazai viszonylatban is egy főpapi proszopográfiai
adattár alapjait vethetnék meg.[8] A magyar püspökökről és püspökségekről –
néhány római kivétellel – a császári nunciatúrán lefolytatott tanúkihallgatások
jegyzőkönyvei az 1620-as évektől kezdve ugyanis többé-kevésbé hiánytalanul
fennmaradtak a vatikáni levéltár különböző fondjaiban. VIII. Orbán
(1623–1644) csak 1626-ban rendelte el az iratok kötelező archiválását. A
mintegy kéttucatnyi kérdésre feleletet adó, és legkevesebb három tanú
vallomását rögzítő hazai processzusok az ezt megelőző időszakból csak elvétve
találhatók meg a bíborosi kollégium, a bécsi nunciatúra, illetve az úgynevezett
Dataria Apostolica arhcivumában, a legkorábbi 1613-ból.[9] * * * Az utókort méltán leginkább érdeklő Pázmányé
nincsen közöttük. Sem monográfusa, Fraknói
Vilmos,[10] sem pedig a hazai jegyzőkönyvekkel behatóbban
foglalkozó Galla Ferenc[11] és Vanyó Tihamér[12] nem tesznek róla említést. Szintén nem lelt rá
a jezsuita Lukács László és Szabó Ferenc, akik Pázmány érseki kinevezésének
történetét alapos tanulmányban dolgozták fel.[13] Ők a jegyzőkönyvet kifejezetten kereshették
is, hiszen számos kísérőiratát hasznosították, sőt publikálták. Így a
processzus alapján összeállított, és a döntéshozó titkos konzisztóriumon
V. Pál (1605–1621),[14] valamint a jelenlévő kuriális bíborosok előtt
felolvasott, mindössze egy oldalas, nem túl részletező kivonatot;[15] továbbá Kleslnek az eljárásról szót ejtő 1616.
október 3-i,[16] valamint Pázmány két nappal később kelt,
felszentelését és palliumát kérő, ugyancsak a pápához intézett levelét.[17] Ha jegyzőköny adatait nem is aknázhatták ki, az
általuk közzé tett iratok alapján azt viszont legalább már biztosra lehetett
venni, hogy a kihallgatásokat a szabályoknak megfelelően Pázmány esetében
szintén lefolytatták. Lukács László és Szabó Ferenc kutatásai révén tehát végre
teljességgel bizonyossá vált, hogy készült egy olyan forrás a magyar
katolicizmus legnagyobb formátumú főpapjáról, amely a kortársak ismereteit,
véleményét és talán egyéb dokumentumokat is tartalmaz a kinevezésig megtett
életútról. Katolizálásáról, tanulmányi és tanári éveiről, térítéseiről,
irodalmi munkásságáról, Forgách Ferenc bíboros melletti tevékenységéről (akinek
gyóntatója volt),[18] továbbá olyan, a Jézus Társaságon belüli
problémáiról, mint kilépése, vagy például Bakith Margithoz fűződő viszonya,
amivel rendtársai megvádolták. Vagyis csupa olyan dologról, amelyekre nézve a
Pázmány-kutatás leginkább szórványos és töredékes adatokból volt kénytelen
következtetéseket levonni.[19] Lukács Lászlónak köszönhetően tehát
nyilvánvalóvá vált, hogy a Pázmány-iratok számos kötetet felölelő korpuszából[20] éppen az egyik legfontosabb részlet hiányzik. Az immár másfél évszázados és kiterjedt
vizsgálatok ismeretében leginkább az volt feltételezhető, hogy a forrás az idők
során elkallódott, megsemmisült. Egyébként valaki, valahogyan már biztosan
nyomára akadt volna. A várható új információk mellett éppen a nagynevű elődök
kudarca/mulasztása (?) tette a jegyzőkönyv után folytatott nyomozást valóban
izgalmas feladattá. Saját kutatásom két pillére támaszkodott. Az
egyik, ha az irat nem semmisült meg, akkor olyan helyen található, amely
mindeddig elkerülte a kutatói figyelmet. Tehát semmiképpen sem a vatikáni
levéltárban. A másik támpontot a megerősítési procedúra római szakaszának
tanulmányozása nyújtotta. Ennek során az egyházmegye pápai betöltésére (provisio)
a titkos konzisztóriumban[21] a processzus alapján, előjogainak és
kötelezettségeinek megfelelően két ízbeni előterjesztést (praeconisatio majd
propositio)[22] tevő bíboros-protektoré volt az egyik
kulcsszerep. A jegyzőkönyvek a nunciatúráról – vagy magától a jelölttől –
legtöbbször az államtitkárság közvetítésével mindig hozzá kerültek. (A
kihallgatásokat Rómában ő maga is lefolytathatta, mi több erre korábban
kizárólagos joga volt). Kézenfekvőnek látszott a feltételezés, hogy a vatikáni
levéltárba be nem került iratok az illetékes bíboros-protektor személyi,
családi iratai között keresendők, hiszen, mint arról már szó volt, 1626 előtt
semmilyen szabály nem vonatkozott ezek beszolgáltatására.[23] Némi, ám korántsem felesleges vargabetűre
kényszerített az a tény, hogy Magyarország és az örökös tartományok protektora
a korszakban nem egy kuriális bíboros, hanem a Morvaországban rezideáló Franz
Dietrichstein olmützi püspök volt.[24] Nevében a római konzisztóriumokon más és más
bíborosok referáltak az egyházmegyék esedékes betöltéséről. Az első
fogódzópontot tehát Dietrichstein Brünnben őrzött anyaga jelentette.[25] Tanulmányozása korántsem volt felesleges, sőt.
A kardinális saját római ágensével, Jacomo Olivierivel[26] folytatott levelezéséből tudniillik sikerült
megismernem Pázmány pápai megerősítésének fontosabb részleteit.[27] A bürokratikus ügymenet egyes fázisainak
ismertetésétől persze most kénytelen vagyok eltekinteni. A lényeg, hogy nyomon
követhetővé vált: Pázmány jegyzőkönyve a Dietrichstein nevében eljáró Pietro
Aldobrandini bíboroshoz[28] került, s ő nagy valószínűséggel tényleg
személyes iratai között helyezhette el azt.[29] A kérdés ezután már csupán annyi volt, hogy
vajon ezeknek az iratoknak a továbbiakban mi lett a sorsa. VIII. Kelemen pápa családjának, az
Aldobrandiniknek[30] levéltára különféle vagyonosztályok,
házasságok miatt az idők során több részre bomlott. Számos kötetét a Vatikánban
őrzik,[31] tetemes hányada a részbeni örökös
Doria-Pamphilik,[32] illetve a férfiágon már kihalt, de leányágon secundogenituraként
továbbélő család tulajdonában maradt.[33] Ez utóbbi magánarchívum jelenleg Frascatiban,[34] az ugyancsak Pietro Aldobrandini által
építtetett Villa Belvederében található.[35] (Ahol 1632-ben egyébként néhány órára maga
Pázmány is megfordult.)[36] A nagynevű pápai dinasztia házi iratanyagának
tanulmányozására hosszas utánajárást követően, az olasz állami levéltári
felügyeleti hatóság (Soprintendenza Archivistica) közreműködésével és a
jelenlegi családfő, Don Camillo Aldobrandini külön engedélyével nyílt
lehetőségem. A palota kapuját meglehetős várakozással léptem át, és nemcsak e
szó tényleges, hanem átvitt értelmében is, hiszen elsősorban a lengyel kutatás
példájából tudtam, hogy a nemzeti egyházaknak/államoknak az Apostoli Székkel
való kapcsolattartásában szerepet játszó kardinálisok családi anyaga micsoda
meglepetéseket rejtegethet.[37] Igyekezetem nem volt hiábavaló. Bár Pietro
Aldobrandini hagyatéka – kuriális bíborosi működése szempontjából – nem
mondható különösképpen gazdagnak,[38] Pázmány processzusát szerencsére mégis
megőrizte az utókor számára. A frascati magánarchivum Documenti Storici
sorozatában összesen négy magyar főpap kánoni kivizsgálási jegyzőkönyvét
találtam meg az 1610-es évek derekáról. Közülük a 17/10-es számú Pázmány
Péteré. * * * A 42 számozatlan, hozzávetőleg A/4-es méretű
oldalt tartalmazó füzet az 1616. szeptember 30. és október 13. között, a prágai
nunciatúra ideiglenes ügyvezetője, Alessandro Vasoli uditore[39] által lefolytatott eljárásról felvett
jegyzőkönyv eredeti tisztázata. A vallomások végén a tanúk, a letett
hitvalláson Pázmány, a záró részben Vasoli aláírása sajátkezű. A dokumentum
hitelességét a prágai nunciatúra pecsétje, Ogerus Bra apostoli protonotárius[40] közjegyzői jele volt hivatott biztosítani. A
procedúra római fázisában került az utolsó oldalra Aldobrandinié mellett Sauli,[41] Bandini[42] és Peretti[43] kardinálisok szignója, akik régi-új előírások
szerint a Szent Kollégium vezetőiként (Capita Ordinum)[44] láttamozták az iratot. A bíborosok a
processzusban foglaltak alapján természetesen arra az álláspontra helyezkedtek,
hogy Pázmány messzemenően alkalmas az esztergomi főegyházmegye kormányzására. A jegyzőkönyv összesen négy tanú vallomását
tartalmazza. Lépes Bálint nyitrai püspök, kancellár[45] szeptember 30-án, Ramocsaházy Mihály pozsonyi
kanonok,[46] Ferenczffy Lőrinc királyi titkár,[47] valamint Székely György,[48] Klesl bíboros udvarmestere október 1-én adott
számot Pázmányra és a főegyházmegye állapotára vonatkozó ismereteiről. A
trienti hitvallás kötelező letételére ugyanaznap került sor a nunciatúra
épületében, az uditore és a közjegyző mellett két másik hitelesítő tanú: a
későbbi erdélyi püspök Simándi István,[49] valamint Kápolnay Jakab[50] jelenlétében. A kánoni per érdemi része tehát
két nap alatt lezajlott, október 13-a már csak a végleges tisztázat
elkészítésének dátuma. A jegyzőkönyv mindössze egy mellékletet tartalmaz.
Pázmány szeptember 29-én, kinevezése publikálásának másnapján Vasolihoz
intézett levelét, amelyben kéri a vizsgálat lefolytatását és néhány adatot
közöl magáról. Ezt nem eredetiben csatolták, hanem közvetlenül a tanúvallomások
után másolták be. El kell ismerni, hogy Pázmány processzusa nem
tartozik a leginformatívabb jegyzőkönyvek közé. Míg utóda, Lósy Imre
(1637–1642) két tucatnál is több dokumentumot csatoltatott,[51] Pázmány esetében pusztán a tanúvallomások és
egy szem levele hasznosítható. Csekélynek persze ez sem mondható. Mindazonáltal
előzetes híradásomban arra sincsen terem, hogy az összes adat kimerítő
ismertetésének, értékelésének és kritikájának eleget tegyek. Mindezt az
ügymenet beható elemzésével egyetemben majd a jegyzőkönyv fordítással ellátott
publikálásakor fogom elvégezni. Most csupán a főegyházmegyéről közlök néhány
konkrét, a vallomásokban szereplő adatot, illetve a Pázmány-biográfia fontosabb
és vitatott kérdéseire igyekszem a forrás segítségével első olvasatban választ
keresni. * * * Az egyházmegyéről a legrészletesebb
tájékoztatást Lépes Bálint és Ferenczffy Lőrinc nyújtották.[52] Lépes saját bevallása szerint 5–6 évig tagja
volt a főszékeskáptalannak, Fernczffy pedig három esztendőt töltött el Kutassy
János prímás (1597–1601)[53] szolgálatában, kapcsolatuk azóta is folyamatos
az ideiglenes székhelyül szolgáló Nagyszombattal. Emellett mindketten
személyesen megfordultak a 15 éves háború során visszafoglalt Esztergomban is.
Ez utóbbi város házait egymástól függetlenül kétezernél többre teszik, bár a
királyi titkár szerint közülük több lakatlan, a kancellár ugyanakkor arról
tudósít, hogy a „különlegesen szép” Szent Adalbert székesegyház ottjártakor még
ép volt, és többször misézett benne.[54] Amint Lépes elbeszéli, a főszékeskáptalanban
összesen 26 stallum van betöltve. A nagyprépost és az olvasókanonok jövedelme
évi 1000–1000 tallérra rúg, az éneklő és őrkanonoké 700–800-ra, a székesegyházi
főesperesé viszont semennyire, mivel birtokai protestáns kézen vannak. Az többi
kanonoki prebenda összesen évi 700 tallér bevételt hoz, a megélhetéshez
szükséges összeget körülbelül 20 oltárjavadalomból biztosítják, amelyek közül
némely csupán 50–60, mások viszont 400–500 tallért juttathatnak birtokosuknak.[55] Ferenczffy nagyjából hasonló számokat közöl,[56] az érsekség összbevételeiről viszont a
vallomások erősen eltérnek egymástól. Míg Lépes 60.000 tallért említ, addig
Ramocsaházy ezt az összeget kétségbe vonja,[57] Ferenczffy 50.000-ről tud, Klesl udvarmestere
pedig már csak 40–50.000-ről.[58] Abban ugyanakkor mindnyájuk állítása egybevág,
hogy az Érsekújvárban tartott 400 gyalogos és 300 lovas az érseki jövedelmek
valamivel több mint a felét felemészti.[59] A vallomások szerint a káptalani javadalmasok
ekkor még helyettesek útján is eleget tehetnek kötelezettségeiknek. A
nagyszombati plébánost három káplán segíti a lelkipásztorkodásban. A zsolozsmák
rendszeres recitálásáról négy kisebb prebendárius gondoskodik, őket nem a
káptalan, hanem – furcsamód – az érsek tartja el, aki emellett még egy
szegénykórházat is működtet. A papi utánpótlást mindössze 17 szeminarista
biztosítja. A Szent Miklós székesegyházban naponta négy szentmisét mutatnak be:
a reggeli főidőben a Boldogságos Szűz, majd Krisztus Teste tiszteletére, a másik
kettőt megholtakért, illetve az adott napról mondják. Egyaránt elterjedt az
orgonakíséretes korális és a figurált éneklés. A székesegyház legértékesebb
relikviája Szent Adalbert fejereklyéje, amit csupán a nagyobb ünnepeken
mutatnak meg a népnek.[60] Az érseki székhelyen mindössze egy ferences és
klarissza kolostor, valamint a domonkosok helyén egy újonnan alapított jezsuita
rendház működik. Konfraternitásról 1616-ban még egyik tanú sem tud. A
főegyházmegye jelentősebb városaiként Nagyszombat mellett egyedül Pozsonyt és
Garamszentkeresztet említik meg.[61] Rövid összegzésben ezek azok az információk,
amelyekből 1616-ban Róma képet alkothatott magának a magyarországi katolikus
felekezetszerveződés eme legfontosabb, ám a trienti reformszellem nyomait még
csak igen halványan magán viselő s erősen korlátozott kondíciókkal rendelkező
szervezetéről. * * * Az új főpásztor megtett életútjáról Lépes és
Ferenczffy csupán 8 éves, az 1608-as országgyűlés idejéig visszanyúló,[62] Székely György viszont 25 esztendős, a közös
bécsi tanulmányi évektől datálódó[63] személyes ismeretség alapján adhatott számot.
Ramocsházy Mihálynak – elmondása szerint – Pázmány 1600-ban tanulmányi
prefektusa volt a vágsellyei gimnáziumban.[64] Az első kérdés, amire a vallomások alapján
választ keresünk, Pázmány írói munkásságának ismerete. Címszerűleg az összes
tanú csupán a Kalauzt[65] tudta megemlíteni, a főpaptárs Lépes emellett
még az éppen akkortájt megjelent Csepregi szégyenvallásra[66] utal még. Ramocsaházy a Kalauzon kívül
egyedül az 1607-es Keresztényi felelet a meg dücsőült Szentek tiszteletéről
című vitairatra[67] hivatkozik. A Keresztyéni imádságos könyvre[68] Székely azon megjegyzésében ismerhetünk rá,
amelyben azt állítja, hogy az újdonsült érsek imádságokat is közreadott. Az
eredmény tehát igen meglepő. A kortárs katolikus elitnek nem volt pontos
rálátása Pázmány munkásságának egészére, annak csupán töredékét idézik, címét
pedig csak egynek, igaz a legfontosabbnak tudják pontosan. Teszik mindezt annak
ellenére, hogy többször is hangoztatják: művei közkézen forognak. A másik életrajzi probléma Pázmány állítólagos
viszonya Bakith Margittal, illetve kilépése a jezsuitáktól. Az összes tanúnak
tudomása van a rend elhagyását megengedő pápai brévéről, az életút ezt követő
állomásaként viszont már a turóci prépostság szerepel. Senki sem említi, hogy
egy másik rendbe, jelesül a szomaszkákhoz valóban átlépett volna.
Hallgatásukkal megerősítik Lukács László és Szabó Ferenc elméletét arról, hogy
a szerzetváltás hiánya miatt Pázmány haláláig jogilag mégis jezsuita maradt.[69] A szerelmi viszonynak a két rendtörténész
által voltaképpen nyitvahagyott kérdésével[70] kapcsolatban tanúink ugyancsak mélyen
hallgatnak. Sőt egyöntetűen kiemelik, hogy ha Pázmány nevéhez a legkisebb valós
botrány is fűződött volna, az őt árgus szemekkel figyelő protestánsok
igyekeztek volna e lehetőséget a lehető legjobban kihasználni. Fel kell hívni a
figyelmet arra, hogy a tanúk vallomásukat eskü alatt tették, s például Dallos
Miklós váci processzusánál pár évvel később nem hallgatták el a diplomata-főpap
e téren elkövetett skandalumát.[71] A jegyzőkönyv alapján így azt kell mondanunk,
hogy a viszonyról és Pázmány gyerekéről hangoztatott vádak csupán egy szűk
körű, belső rendi intrika eredményei voltak, s egyáltalán nem keltettek
szélesebb körű visszhangot. A Pázmány-biográfia harmadik, s
historiográfiailag talán legizgalmasabb problémája a konverzióé. Pázmány
fiatalkori éveinek legjobb ismerője, Őry Miklós méltán állítja, hogy „a
kérdéssel sokan foglalkoztak. De még senki sem oldotta meg.”[72] Az összes korábbi kombináció alapja[73] a protestáns származás akadálya alól felmentő
és a megerősítési eljárás alatt kiállított pápai bréve következő mondata: „Te
pedig, aki eretnek szülőktől születtél, és az eretnekségben nevelkedtél,
amelyet azonban, minként azt hitelt érdemlő jelentésből[74] megtudtuk, életed 13. évében meggyőzetve
elvetettél.”[75] A 13. életév említése azt jelenti, hogy az
áttérésnek 1582. október 4. és 1583. október 4 között, azaz – betöltött évekkel
számolva – 12 éves korában, nagy valószínűséggel 1583 folyamán kellett végbe
mennie.[76] (Pázmány 1570. október 4-én született.)[77] A régebbi kutatás igyekezett konkrét
személyeknek tulajdonítani az egyöntetűen Váradra helyezett katolizálás
érdemét. Újabb adatok viszont kizárták, hogy akár Szántó István,[78] akár Tőrösy György[79] jezsuiták szerepet játszhattak volna ebben,
hiszen ők csak később töltöttek hosszabb-rövidebb időt a fiatal Pázmány
lakhelyéül szolgáló városban.[80] Őry nem tulajdonít különösebb befolyást a
katolikus mostohaanya Toldy Borbálának sem, mivel annak saját gyerekét is,
Pázmány – az eddigi adatok szerint – valamikor ekkortájt született
féltestvérét, Györgyöt bizonyíthatóan protestánsnak keresztelték. Őry a
diszpenzációt előkészítő illetékes kúriai szakhatóság, a Szent Hivatal
jegyzőkönyvének bejegyzését (lassate le heresie nell’età de 13 anni)[81] a pápai bréve utalásával ellentétben már
betöltött 13. évnek értelmezve a konverziót 1583. október 4. – 1584. október 4.
közé helyezi, amit leginkább 1584-nek értelmezhetünk. Őry kombinációjának
lényege, hogy mivel a szinte teljesen református Váradon semmilyen különleges
hatás nem érthette a gyermek Pázmányt, a konverzióra alkalmas miliőt csak a
kolozsvári jezsuita gimnázium tudta biztosítani. Oda viszont feltételezése
szerint nem vehették fel 14. életéve előtt.[82] Az újabb irodalom némi pontatlansággal,
illetve kritikával többé-kevésbé magáévá tette Őry elméletét.[83] Mielőtt azonban végleg elmerülnénk abban, hogy –
sokszor kellő reflexió nélkül – ki hányadik életévet, ill. hány éves kort,
avagy milyen dátumot adott meg az áttérés időpontjául, nézzük meg inkább azt,
hogy vajon mit mond Pázmány processzusa a katolizálásról? A primér forrás
ugyanis ez a jegyzőkönyv. A tartalma alapján készült, több kivonatoló, másoló
kezén átfutott pápai iratok adatai hozzá képest jóval kevésbé tekinthetők
hitelesnek. Két tanú szól részletesebben a kérdésről.
Ferenczffy Lőrinc válasza így hangzik: „Hallottam, hogy fiatalkorában eretnek
volt, de azután az atyák, akiknek társaságába lépett, megtérítették.”[84] Az ifjúkori tanítvány, a tanúk közül Pázmányt
legrégebben ismerő Ramocsaházy Mihály a következőket vallotta: „Az hallottam,
hogy életének mintegy 12. évéig eretnek volt, amikor is elkezdte látogatni a
Jézus-társaság atyáinak iskoláit, akik megtérítették.”[85] Ez utóbbi tanúvallomás pozitív adatként végre
minden kétséget kizáróan igazolni látszik P. Őry koncepcióját, amely a
protestáns váradi környezet helyett a jezsuita intézményt feltételezi a
megtérés helyszínéül. Az időpont viszont némileg módosítható.
Ramocsaházy szavai arra engednek következtetni, hogy Pázmány 1581. október 4. –
1582. október 4. között, azaz betöltött évekkel számolva 11 évesen a jezsuita
iskola – egyik első – növendéke lett, s konvertálása már első tanulmányi évében
bekövetkezett, mely utóbbit egyébként Őry is valószínűsítette. A neves jezsuita
történész ugyanakkor a Ratio studiorum, valamint a kolozsvári intézmény
tanulmányi rendjének ismeretében igyekezett Pázmány iskolakezdését minél
későbbre, az alsó korhatárként előírt 15 évhez közelíteni. Ha azonban
Ramocsaházynak, egy kortárs tanúnak és „kihallgatóinak” nem okozott gondot a
12. életévben történt iskolakezdés, ez önmagában is fontos bizonyíték, melyet
még az is alátámaszt, hogy az 1581 áprilisától már Kolozsváron működő iskola
végleges, a belépési korhatárt rögzítő működési szabályzata csak 1583 tavaszán
készült el.[86] Most már csupán az kelt bizonyítani, hogy
Ramocsaházy állításai valóban hitelesek-e. Hiszen a koronatanú – bár a
vallomást tevők közül közül időben ő áll legközelebb a történtekhez – saját
bevallása szerint mégiscsak bő másfél évtizeddel az események után került
kapcsolatba a majdani érsekkel, és csupán hallomásra hivatkozik. Ne feledjük
azonban, hogy még egy olyan korszakban és közegben ismerhette meg Pázmányt –
jelesül napi felügyeletet ellátó prefektusként és a folyamatos konverziók
helyszínéül szolgáló sellyei kollégiumban – amikor és ahol a fiatal tanulmányi
elöljáró személyes példája a diákok körében nemcsak érdeklődésre tarthatott
számot, hanem kifejezetten követendőnek is számíthatott. A pozsonyi kanonok
információi pedig minden bizonnyal ebből a korszakból származnak, s nem frissen
betanult ismeretekről van szó, hiszen tanútársaival ellentétben Ramocsaházy sem
Pázmány anyjának nevére, sem pontos életkorára nem emlékezett.[87] Mindemellett abban a szerencsés helyzetben
vagyunk, hogy a koronatanú kulcsfontosságú állításainak hitelessége kapcsán nem
kell csupán valószínűsíthető feltételezésekre hivatkozni. A kérdés
megválaszolásában tudniillik maga Pázmány siet segítségünkre, aki az eljárás
megindítását kérő, 1616. szeptember 29-i, Vasolihoz írt levelében szerencsére
jónak látta, hogy kitérjen a problémára. Az újdonsült prímás ugyanis tisztában
volt azzal, hogy a konverzió a lefolytatandó vizsgálat egyik központi témája
lesz. Fennmaradt irataiban ez az egyetlen hely, ahol foglalkozik
katolizálásával. Forrásunk legjelentősebb sorai így hangzanak:
„bár minden ősöm katolikus volt, mégis apám és anyám ifjúkorukban heretikus
rokonaik révén eretnekségbe esvén, mily fájdalom, abban is haltak meg. Sőt
engem gyerekként eretnek gimnáziumokba küldtek, és körülbelül a tizenkettedik
évig eretnekségben neveltek. Mindazonáltal az igazságot felismerve ezután,
amikor is még laikus és világi voltam, a katolikus vallást állhatatosan
védelmeztem.”[88] Pázmány egyáltalán nem bőbeszédű. Katolizálásával
kapcsolatban – sajnos – egy nevet, helyet, vagy pontos dátumot sem említ.
Csupán annyit mond, hogy hozzávetőleg 12. életévéig (ad
annum usque circiter duodecimum) protestánsként nevelkedett, és hogy ezután –
erőteljesen hangsúlyozva világi (laicus ac saecularis) voltát – már
elkezdte csiszolgatni hitvitázó késségeit. A hozzávetőleg (circiter)
határozó az ilyen dátum-meghatározásoknál a tanúvallomások kötelező kelléke, a
tanúk általában saját életkoruk meghatározására is használják.[89] A vizsgálatot lezáró római bíborosok:
Aldobrandini, Sauli, Bandini és Peretti záradéka el is hagyja, s már csak azt
tartalmazza, hogy Pázmány életének 12. évéig (ipse usque ad annum aetatis
suae duodecimum), vagyis 11 éves koráig volt protestáns.[90] Mi több, maga a pápa, személyesen V. Pál is
pontosan ugyanezt állította: visse tale sino al duodecimo anno – mondotta
feltűnő érdeklődést tanúsítva az esztergomi érsek személye iránt. Mégpedig
akkor, amikor Dietrichstein bíboros római ágensétől, az ügy intézésébe
bekapcsolódó Iacomo Olivieritől egy 1616 október végi audiencián aziránt
tudakolódzott, hogy a protestáns származás diszpenzációja érdekében vajon
történt-e már lépés a Szent Hivatal kongregációjánál?[91] E rendkívül becses adat ellenére a hivatlos
pápai irat, az „eretnek” származás alól felmentést adó bréve, mint láthattuk,
13. életévet említ. Megfogalmazásában viszont nem azt mondja, hogy Pázmány meddig
volt protestáns, hanem azt, hogy mikor abiurálta „eretnekségét”.
A logika szabályai szerint mégis e két időpontnak egybe kell esnie. Pázmány
tudniillik pontosan abiuratiójának időpontjáig volt protestáns. Ezért
azt az egyébként sem nagyon kézenfekvő lehetőséget, miszerint a pápai bréve
esetleg tudatosan interpretált volna, és azt feltételezte, hogyha a
főpap-jelölt 12. életévéig nevelkedett protestánsként, konverziója csak a 13
életévben következhetett be, nyugodtan elvethetjük. (Egyébként is ha Pázmány
életének valóban 13. évében, 12 évesen tért volna át, akkor egyszerűen azt
közli, hogy eddig nevelkedett Kálvin vallásában. De ő 12. életéve után már csak
a megismert igazságon alapuló hitvédő tevékenységét emeli ki.) Hogy a pápai
bréve esetében valóban nem lehet szó tudatos értelmezési kísérletről, az is
bizonyítja, hogy a kiállításának alapjául szolgáló olasz nyelvű inkvizíciós
dekrétum a konverzió időpontjául – Őry Miklós filológiailag egyébként helyes
értelmezésében – birtokos jelzős szerkezettel valóban már betöltött 13 évet
(azaz valójában tényleg 14. életévet), következésképpen megint mást mond. Hogy miért keletkeztek ezek eltérések, azt a
kuriális ügymenet rekonstruálásával lehet majd megmagyarázni. Most csupán
annyit érdemes előre bocsátani, hogy egyáltalán nem zárható ki: a szakirodalom
eddig a történeti valósághoz ugyan meglehetősen közel álló, ám pusztán topikus
elemmel, a gyerekkor végét/ifjúkor elejét jelentő második hétéves ciklus
határszámával volt kénytelen dolgozni. Összegzésként
elmondható: Pázmány ugyan nem részletezi túlságosan megtérése körülményeit, de
Ramocsaházyhoz hasonlóan szintén 12. életévét említi fordulópontként, majd
ugyanezt teszi a bíborosok hitelesítő záradéka. Továbbá más forrásból tudjuk,
hogy maga V. Pál pápa szintén ugyanezt állította. Következésképpen a
pozsonyi kanonok jól értesültségéhez aligha férhet kétség. Állítását teljes
egészében, beleértve annak Ferenczffy vallomása által megerősített második, a
helyszínre vonatkozó részét hitelesnek fogadhatjuk el. Forrásunk
historiográfiailag legérdekesebb üzenete tehát – első olvasatban – így hangzik:
a magyar katolicizmus mindmáig legnagyobb főpapjának katolizálására
Kolozsváron, a jezsuiták gimnáziumában, 12. életévében: 1581. október 4 – 1582.
október 4. között, azaz 11 éves korában került sor. Amely egy jelentős környezeti
változás által indukált, mégis tudatos döntés eredménye lehetett. A felekezetváltás motivációinak, e dátummal
szorosan összefüggni látszó körülményeinek feltárása (amelyekre a jegyzőkönyv
szintén szolgál némi támponttal),[92] valamint az ehelyütt éppen hogy csak érintett
számtalan részprobléma kifejtése, annotálása és megoldása mindazonáltal még
további, elmélyült, s mint már mondottam, e különleges forrás fordítással
ellátott publikálása kapcsán elvégezni tervezett vizsgálatot igényel.[93] Jegyzetek [1] A kinevezőirat registruma: Magyar
Országos Levéltár (továbbiakban: MOL.), A 57. (= Magyar Kancelláriai Levéltár,
Magyar Királyi Kancellária) Libri regii, vol. 6, fol. 779-780. [2] Frankl
Vilmos: Pázmány Péter és kora. I-III. Pest, 1868-1872. (továbbiakban: Frankl, 1868-1872.) I. 225-227. p.; Hanuy Ferenc (sajtó alá rend.): Pázmány
Péter … összegyűjtött levelei. I-II. Bp., 1910-1911. (továbbiakban: Hanuy, 1910-1911.) I. 782. p. [3] „Monsignor arcivescovo d’Strigonia, che
domenica fu consecrato dal signor cardinale Cleselio, mi disse haver scritto a
vostra signoria illustrissima in raccomandazione di monsignor Balasci…”
Alessandro Vasoli uditore Scipione Borghese bíboros-neposhoz, Prága, 1617.
március 3. Biblioteca Apostolica Vaticana (továbbiakban: BAV), Fondo Barberiniani
Latini, vol. 6928, fol. 65r – A Hanuy által 1617. március 12-i dátum
alatt „Pázmány Rómába küldött esküje az érseki javadalom átvétele alkalmából”
címmel kiadott szöveg datálása tehát [Prága], 1617. február 26-ra módosítható;
címe pedig helyesen így hangozna: Pázmány Rómába küldött esküje püspökké
szentelése alkalmából. Hanuy, 1910.
I. 98-100. p. (n. 59.) A másik esküszöveg keltezése (március 12., ugyancsak
vasárnap) helyesnek látszik, hiszen a pallium-felvételére és ezáltal az egyházi
beiktatásra a szentelést követően, s vélhetően már odahaza, Nagyszombatban
kerülhetett sor. Uo. 100-101. p. (n. 60.) – Pázmány egyébként 1617. február
21-én még Pozsonyból köszönte meg kanonokjai elutazás előtti jókívánságait,
amit vélhetően a consecratio kapcsán tettek, emellett a Balásfy-ügy
kapcsán még egy 1618. decemberi levelében is utal előző évi, emlékezetes
februári prágai tartózkodására. Hanuy, 1910.
I. 97-98. p. (n. 57.), 167-168. p. (n. 106.) [4] Pázmány szentelőjéről: Rainer, Johann: Kardinal Melchior Klesl
(1552-1630). Vom „Generalreformator” zum „Ausgleichspolitiker”, In: Römische
Quartalschrift, 1964. 14-35. p. – A szentelő személyének megválasztása
részben szimbolikus jelentőségű volt. Érseki székében ugyanis Pázmány
gyakorlatilag a császári politika e meghatározó formálójának kreatúrája volt.
Klesl több ízben is kifejezésre juttatta, hogy az új érsek mindenek előtt neki
köszönheti kinevezését. (Ld. alább idézendő 1616. október 3-i, valamint
november 21-i leveleit V. Pálhoz. BAV Fondo Boncompagni e Ludovisi, vol. E
16, fol. 40rv.). Pártfogójával Pázmány annak
bukása után – a kényes politikai helyzet ellenére – is igyekezett kapcsolatban
maradni. Klesl Pázmányhoz, Róma 1622. dec. 27. Frankl Vilmos (sajtó alá rend.):
Pázmány Péter levelezése. I. 1605-1625. Bp., 1873. (Monumenta Hungariae
Histroica. I. Diplomataria, 19.) 312. p. (n. 243.) [5] A kuriális ügymenet részelemeire, az eljárás
során keletkezett különféle irattípusokra: Frenz,
Thomas: Die Kanzlei der Päpste der Hochrenaissance. (1471-1527)
Tübingen, 1986. (Bibliothek des Deutschen Historischen Institut in Rom, 63.)
105-161. p.; Pritz, Ernst: Supplikensignatur und
Briefexpedition an der römischen Kurie im Pontifikat Papst Calixts III.
Tübingen, 1972. (Bibliothek des Deutschen Historischen Institut in Rom, 42.)
150-156. p.; Storti, Nicola: La storia e il diritto della
Dataria Apostolica dalla origini ai nostri giorni. Napoli, 1968. (Contributi
alla Storia del Diritto Canonico. Nuova Serie di Studi Storico-giuridizi, 2.)
244-247. p.; Fokciński, Hieronim: Le relazioni concistoriali
nel cinquecento. In: Archivum Historiae Pontificiae, 1980. 211-261. p.
(továbbiakban: Fokciński, 1980.); Uő: Propozycje konsystorialne w XVI. wieku. (Omówienie.
Teksty polskie.) Rzym, 1994. (Studia Ecclesiastica, 18. Historica, 11. Fontium
Textus, 2.) 1-42. p.; Pásztor, Lajos: Le cedole concistoriali. In: Archivum
Historiae Pontificiae, 1973. 209-268. p. (továbbiakban: Pásztor, 1973.); Uő: Il sostituto del concistoro el il
suo archivio. In: Archivum Historiae Pontificiae, 1967. 352-372. p.; Uő: Guida delle fonti per la storia
dell’America Latina negli archivi della Santa Sede e negli archivi
ecclesiastici d’Italia. Città del Vaticano, 1970. (Collectanea Archivi
Vaticani, 2.) 185-192. p.; Gualdo,
Germano: Sussidi per la
consultazione dell’Archivio Vaticano. Città del Vaticano, 1989.
(Collectanea Archivi Vaticani, 17.) 348-353., 359-361. p.; továbbá Baumgartner, Frederick J.: Change and continuity in the French
Episcopate. The Bishops and the Wars of Religion, 1547-1610. Durham, 1986.
(Duke Monographs in Medieval and Renaissance Studies, 7.) 27-28. p.; Bergin, Joseph: The Making of the French Episcopate, 1589-1661. New
Haven-London, 1996. 64., 431-435. p.; Samerski,
Stefan: Die Ernennung Richelieus
zum Bischof von Lucon: ein „kurialer Normalfall” oder die Stilisierung eines
politischen Genies. In: Römische Quartalschrift, 1994.
110-132. p., magára a procedúrára: uo., 120-124. és 129-131. p. [6] A „kánoni kivizsgálási eljárás” avagy „kánoni
per” egyéb, a szakirodalomban inkább használatos megjelölései: processus
informativus/processus canonicus. Az egykorú kifejezés
természetesen nem tévesztendő össze a római és egyetemes
inkvizíció, a Sanctum Officium pereivel. [7] Gemmiti, D.: Il processo per la
nomina dei Vescovi. Ricerche sull’elezione dei Vescovi nel sec. XVII. Napoli,
1989.; Ritzler, Remigius:
Bischöfliche Informativprozesse im Archiv der Datarie. In: Römische
Quartalschrift, 1955. 95-101. p.; Uő,
Die bischöflichen Informativprozesse in den „Processus Consistoriales” im
Archiv des Kardinalkollegs bis 1907. In: Römische Historische Mitteilungen,
1957/58. 204-220. p.; Uő: Die archivalischen Quellen der „Hierarchia Catholica”. In: Miscellanea Archivistica Angelo
Mercati. Città del Vaticano, 1952. (Studi e testi, 165.) 51-74. p.
– Az egyes konkrét feldolgozási példák bőséges nyugati szakirodalmának
ismertetésétől most eltekintek. [8] E szeriális forrástípus hasznosításra egy-két
példa: Tusor Péter: Eszterházy Károly kánoni kivizsgálási jegyzőkönyvei
a Vatikáni Levéltárban. In: Kovács Béla (szerk.): Eszterházy Károly Emlékkönyv.
Eger, 1999. 23-42. p.; Molnár Antal:
Adatok a váci püspökség török kori történetéhez. In: Egyháztörténeti Szemle,
2001. 2. sz. 57-86. p.; Uő: A
kalocsai érsekség a 17. században a püspöki processzusok tanúvallomásainak
tükrében. In: J. Újváry Zsuzsanna (szerk.): Ezredforduló – századforduló –
hetvenedik évforduló. Ünnepi tanulmányok Zimányi Vera tiszteletére. Piliscsaba,
2001. 149-163. p. [9] Archivio Segreto Vaticano (továbbiakban: ASV),
AC (= Archivio Concistoriale), Congregazione Concistoriale, Processi Canonici;
Processus Datariae; ANV (= Archivio della Nunziatura in Vienna), Processi dei vescovi
e degli Abbati, passim; Az első két lelőhely forrásainak – némileg hiányos –
felsorolása: Galla Ferenc: A püspökjelöltek kánoni kivizsgálásának
jegyzőkönyvei a vatikáni levéltárban. A magyar katolikus megújhodás korának
püspökei. In: Levéltári Közlemények, 1942-1945. (kny.) 11-46. p.
(továbbiakban: Galla, 1942-1945.);
a bécsi nunciatúra fogalmazványaié: Gauchat,
Patritius (ed.): Hierarchia Catholica medii et recentioris
aevi IV. Monasterii, 1935. (továbbiakban: Gauchat, 1935.) 377-382. p. [10] Egyik monográfiájában sem hivatkozik rá. Ld. Frankl, 1868-1872.; Fraknói Vilmos: Pázmány Péter, 1570-1637. Bp., 1886.
(Magyar Történeti Életrajzok.) (továbbiakban: Fraknói,
1886.) [11] Galla,
1942-1945.; vö. még Gauchat,
1935. 377-382. p. [12] Lásd Louis
Jadin klasszikus munkájáról írt recenziójának zárósorait: Századok,
1936. 450. p. [13] Első változata: Lukács, László – Szabó, Ferenc: Autour de la nomination de
Péter Pázmány au siège primatial d’Esztergom (1614-1616) – Pázmány
est-il resté jésuite aprè sa nomination? In: Arhcivum Historicum
Societatis Iesu, 1985. 77-148. p. [14] Pontifikátusára legújabban: Emich, Birgit: Bürokratie und Nepotismus unter Paul V (1605-1621).
In: Studien zur frühneuzeitlichen Mikropolitik in Rom. Stuttgart, 2001. (Päpste
und Papsttum, 30.) [15] Azaz a másodszori, a praeconisatiót követő
úgynevezett propositio írásbeli kérvényét, amely a korábbi relatio
consistorialis „jogutódjának” tekinthető, s amire jelen esetben a
konzisztórium rövid jegyzőkönyvét is rávezették. A tanulmány második változata:
Lukács László:
Jezsuita maradt-e Pázmány mint érsek? In: Lukács László – Szabó Ferenc (szerk.): Pázmány Péter
emlékezete. Halálának 350. évfordulójára. Róma, 1987. (továbbiakban: Lukács, 1987.) 197-267., 257-258. p.
(n. 21.) [16] Klesl arra is kitér, hogy a jegyzőkönyvet maga
Pázmány juttatja el Rómába, s hogy a kihallgatásokat Vasoli folytatta le,
méghozzá némileg vonakodva, vélhetően a nuncius távolléte miatt. Amin azután
csak az ő közbenjárása segített – hangoztatta. Uo., 254. p. (n. 19.) [17] „ut quam fieri poterit, citissime sanctitatis
vestrae nutu consecrationis beneficium ac pallium consequar”. Uo.,
255-256. p. (n. 20.) Lukács László olvasatában az eredeti consecrationis
helyett confectionis szerepel. Továbbá mind Klesl, mind Pázmány
levelének lelőhelyéül tévesen – de helyes kötet és folio-számmal – az ASV
Archivio Buoncompagni jelzetet hozza a BAV Fondo Boncompagni-Ludovisi helyett,
noha államtitkársági iratanyagot csak ez utóbbi tartalmaz. Reinhard, Wolfgang: Akten aus dem Staatssekretariat Pauls V im
Fondo Boncompagni-Ludovisi der Vatikanischen Bibliothek. In: Römische
Quartalschrift, 1967. 94-101. p. [18] Vö. Österreichisches Staatsarchiv, Haus-, Hof-
und Staatsarchiv, Handschriften, W 290, vol. 13, fol. 146r-147v. [19] Lukács László és Szabó Ferenc idézett munkája
mellett ehelyütt elsősorban egy monográfiát kell megemlíteni: Őry Miklós: Pázmány Péter tanulmányi
évei. Eisenstadt, 1970. (továbbiakban: Őry,
1970.) [20] Már idézett levelezéskötetei mellett: Pázmány
Péter […] Összes Munkái. I-VII. Bp., 1894-1905.; Petri Cardinalis Pázmány […]
Opera Omnia. I-VI. Budapestini, 1894-1904.; továbbá: Polgár László S.I.: Pázmány bibliográfia. In: Lukács László – Szabó Ferenc (szerk.): Pázmány Péter emlékezete. Halálának 350.
évfordulójára. Róma, 1987. 449-480., 455-457. p. [21] Azaz a pápa és a bíborosi kollégium együttes
ülésén. [22] Fokciński,
1980. 1-42. p.; Pásztor, 1973. 209-268. p. [23] Az egyes országok érdekképviseletét a Szent
Kollégiumon belül ellátó kardinálisok kora újkori működéséről – kialakulásával
ellentétben – meglehetősen keveset lehet tudni. A nemzetközi kutatás csak újabban
kezd némi figyelmet szentelni a pápaság nemzeti egyházakkal/államokkal való
kapolcsattartásában kulcsfontosságú szerepet játszó intézménynek. Poncet, Olivier: Les cardinaux protecteurs des couronnes en
cour de Rome dans la première moitié du XVIIe siècle:
l’exemple de [24] Wodka, Joseph: Zur Geschichte der nationalen Protektorate
der Kardinäle an der römischen Kurie. Innsbruck-Leipzig, 1938. (Publikationen des ehemaligen Österreichischen Historischen Instituts in Rom,
4/I.) 64-65. p.; ebbéli működésére is kitér: Tenora, Jan: Kardinál
Dietrichštejn a protektorát Germanie. In:
Časopis Matice moravské, 1909. 113-128., 252-263. p. [25] Jó eligazítást adó leltára: Obršlík, Jindřisch – Řezníček, Jan – Voldán, Vladimír
(ed.): Rodiný Archiv Ditrichštejnů
(1097) 1222-1944. I-III. Brno, 1979. (Inventáře a katalogy fondů
Státního Oblastního Archivu v Brnĕ, 27) 279-300. p. [26] Személyéről nem sokat tudok azon kívül, hogy
hozzávetőleg 1600-1630 között, haláláig ágensként és protektori auditorként
képviselte a morva kardinális érdekeit a Kúriánál. Ezer foliót meghaladó, több
magyar vonatkozást tartalmazó jelentéseire lásd a következő, 27. jegyzetet. Vö.
még: Meyer, v. Arnold Oskar (hrsg.):
Die Prager Nuntiatur des
Giovanni Stefano Ferreri und die Wiener Nuntiatur des Giacomo Serra (1603-1606)
Berlin, 1915. (Nuntiaturberichte aus
Deutschland nebst ergänzenden Aktenstücken, IV/3.) 19. p. (n. 39.) [27] Olivieri 1616. október 22-i, 29-i és november
12-i jelentései. Moravský Zemský Archiv
(továbbiakban: MZA.), Rodiný Archiv Dietrichštejnů, Korrespondence Kardinála
Františka Dietrichštejna, kart. 438, s.f.
és fol. 167., 170-171. [28] VIII. Kelemennek az Egyházi Állam és a
világegyház kormányzásában adoptált fivérénél mind nagyobb befolyásra szert
tevő, rangjához kapcsolódóan nagyhírű mecénás bíboros-neposára további
irodalommal: Claudio, Annibali: Il mecenate „politico” ancora sul patronato musicale del cardinale
Pietro Aldobrandini. (1571-1621) Firenze, 1988.; Jaitner, Klaus: Il nepotismo di Clemente VIII (1592-1605): il dramma del cardinale
Cinzio Aldobrandini. In: Archivio Storico Italiano, 1988. 57-93.
p. [29] Lásd még ennek Dietrichsteinhez Pázmány
megerősítéséről beszámoló, 1616. november 30-i levelét. MZA. Rod. Arch. Dietrichštejn., Korr. Kard. Frant. Dietrich., kart. 427, n. 150. – A Lukács által kiadott propozíciós
memorialén, mint előterjesztőé ugyancsak Pietro Aldobrandini neve szerepel.
Következésképpen szerepét az eljárásban már korábban is lehetett tudni.
Mindazonáltal ennek az adatnak korábban nem tulajdonítottam nagyobb
jelentőséget – miként vélhetőn a neves jezsuita történész sem –, hiszen Aldobrandini
nem lévén illetékes protektor, közreműködése formálisnak tűnt, s valóban akár
az is, magyarán pusztán a konzisztoriális aktusra szorítkozó lehetett volna
csupán. A brünni anyag azonban részletesen elmondja, hogy a jegyzőkönyvet az
államtitkárság az ő frascati villájába továbbította, s hogy az irat
feldolgozását is az ő uditoréja végezte. [30] E pápai dinasztiára többek között: Apperi,
R.: Der Neid und die Macht. Die Farnese und die Aldobrandini im barocken
Rom. München, 1994.;
Orbaan, J.A.F.: Rome onder Clemens VIII
(Aldobrandini) 1592-1605. Gravenhage, 1920.; Lefevre, Renato: Il patrimonio romano degli Aldobrandini nel
’600. In: Archivio della Società Romana di Storia di Patria,
1959. 1-24. p. [31] Ezeket a BAV Vaticani Latini sorozatba
inkorporálták, és szinte kizárólagosan középkori anyagot tartalmaznak. Pontos
kötetszámok az apostoli könyvtár katalógusaiban. [32] Inventáriuma szerint kánoni perek
jegyzőkönyvei nem találhatók benne: Vignodelli Rubrichi, Renato: Il „Fondo Aldobrandini” dell’Archivio Doria Landi Pamphili. In: Achivio della Società Romana di
Storia Patria, 1969. 15-39.
p. [33] A család későbbi története: Lefevre, Renato: Gli ultimi Aldobrandini di Clemente VIII.
In: Studi romani, 1966. 17-38. p. [34] Az iratokat régebben még a család római
palotájában őrizték, ahol Veress Endre, majd Bánfi Florio személyében a múlt
század első felében már megfordult magyar kutató. Veress innen csupán néhány
fennmaradt államtitkársági registrum-töredékből közölt öt darab,
Alphonso Carillóhoz intézett, Pietro Aldobrandini, mint VIII. Kelemen
bíboros-neposa nevében fogalmazott levelet. Veress
Endre (sajtó
alá rend.): Carillo
Alfons levelezése és iratai. I. Bp., 1906. (Monumenta
Hungariae Histroica. I. Diplomataria, 32.) (továbbiakban: Veress, 1906.) VIII., 215-216. p. (n.
155.), 218. p. (n. 158.), 221. p. (n. 162.), 232. p. (n. 174.), 243. p. (n.
188.) Konzisztoriális iratokra, kiváltképpen Pázmányéira sem nyomtatott
munkáiban, sem kézirataiban nem találtam utalást. Ez utóbbiak: Magyar Tudományos Akadémia Könyvtára, Kézirattár, ms. 459.
Bánfi pedig három kötetet említ a tizenötéves háború korából (vol. 150. [La
guerra in Ungheria], vol. 160. és 164.) Bánfi, Florio: Gianfrancesco
Aldobrandini magyarországi hadivállalatai. In: Hadtörténelmi Közlemények,
1939. 1-33., 213-228. p.; 1940. 143-156. p., 5-6. jz.
ill. 13. p., 43. jz. [35] A meglehetősen elhanyagolt állapotú, de ma is
lenyűgöző és saját korában páratlan látványosságnak számító palota
művészettörténeti leírása számos képmelléklettel: Schwager, K.: Kardinal
Pietro Aldobrandinis Villa di Belvedere in Frascati. In: Römisches
Jahrbuch für Kunstgeschichte, 1961-1962. 289-382. p. [36] Május 14-én. Frankl,
1872. III. 39. p. [37] Hogy a lengyelek e téren is mennyivel előttünk
járnak, a következő rövid könyvészet is ékesen bizonyítja: Meysztowicz,
Valerianus – Wyhowska de Andreis, Wanda
(ed.): Documenta
Polonica ex Archivio Parmensi. Romae, 1970. (Institutum Historicum Polonicum Romae. Elementa ad fontium editiones,
22.) kiváltképpen: v-viii.; Collura, Paulus (ed.): Repertorium
rerum Polonicarum in Archivio Dragonetti de Torres in civitate Aquilana. Romae,
1962. (Institutum Historicum Polonicum
Romae. Elementa ad fontium editiones, 5.) 1-12. p.; Wyhowska de Andreis, Wanda (ed.): Repertorium Rerum Polonicarum ex
Archivio Orsini in Archivio Capitolino. I-III. Romae, 1961-1964.
(Institutum Historicum Polonicum Romae. Elementa ad fontium editiones, 3. 7.
10.); Uő (ed.): Collectanea e rebus Polonicis Archivi Orsini
in Archivio Capitolino Romae. I. Romae, 1965. (Institutum Historicum
Polonicum Romae. Elementa ad fontium editiones, 14.) [38] Veress Endre ugyanezt állítja, ami a levéltár
egészére nézve valóban helytálló. Veress,
1906. VIII. p. [39] Placido de Mara nuncius (1608-1612-1616)
auditora, ekkor már internuncius, a császári nunciatúra azon kevés tisztviselő
közé tartozik, akit Feldkamp egyébként alapos archontológiájában még csak meg
sem említ: Feldkamp,
Michael F.: Eine
Verwaltungsreform an der Nuntiatur in Wien Ende des 17. Jahrhunderts. In: Quellen
und Forschungen aus Italienischen Archiven und Bibliotheken, 1991. 482-508., 504-505. p. Vö. azonban: Lukács, 1987. n. 20., 21., 23. [40] Róla viszont semmi közelebbit nem tudok. [41] Antonio Sauli († 1623) 1587-től bíboros
Rövid életrajza: Jaitner,
Klaus (Hrsg.): Die Hauptinstruktionen Gregors XV. für die
Nuntien und Gesandten an den europäischen Fürstenhöfen, 1621-1623.
Tübingen, 1997. (Instructiones pontificum Romanorum.) (továbbiakban: Jaitner, 1997.) 441. p. [42] Ottavio Bandini († 1629) 1596-tól
bíboros. Jaitner, 1997. 442.
p. [43] Alessandro Peretti (Montalto), († 1623)
bíboros 1585-től. Jaitner,
1997. 441. p. [44] Azaz Galla Ferenc bevezetőjének állításaival
ellentétben a jegyzőkönyvek nem kerültek automatikusan a konzisztoriális
kongregáció elé. Galla, 1942-1945. 11-24.
p. Ugyanakkor a fenti bíborosok is külön kongregációt alkottak (Capitum Ordinum
Congregatio). Ennek tagjai hivatalból a bíborosi kollégium dékánja és
kamarása, az első presbiterbíboros, az első diakónusbíboros, a camerlengo és a vicekancellár voltak;
háttérapparátusát a szent kollégium titkára és számvevője (racionator) képezte. Weber,
Christoph: Die ältesten
päpstlichen Staatshandbücher. Elenchus Congregationum, Tribunalium et
Collegiorum Urbis (1629-1714). Rom-Freiburg-Wien, 1991. (Römische
Quartalschrift Supplementheft, 45.) 191-192., 233-234. p. [45] 1608.
április 19-től nyitrai püspök, 1609. november 22-től kancellár. MOL. E
683. (= Magyar Kamara Archívuma, Libri dignitatum), vol. 3. fol. 234.; MOL. A
57. Libri regii, vol. 6, fol. 1. Elavult
életrajza: Kollányi Ferenc:
Esztergomi kanonokok, 1100-1900. Esztergom, 1900. (továbbiakban: Kollányi,
1900.) 198. p. Pázmányhoz fűződő
kapcsolatának fontosabb forrásai: Hanuy,
1910. I. 169., 206., 295., 327.,
337., 454., 776-777. p. [46] Egy nem túl megbízható archontológia szerint
éppen 1616-ban lett a pozsonyi káptalan tagja. Rimely, Carolus: Capitulum
insignis Ecclesiae Collegiatae Posoniensis ad S. Martinum ep. olim SS.
Salvatorem. Posonii, 1880. (továbbiakban: Rimely,
1880.) 269. p.; a prágai udvarban szentgotthárdi apáti kinevezése végett
tartózkodott (1616. október 17.), 1623-ban tihanyi apát lett. MOL. A 57. Libri
regii, vol. 6, fol. 682-685., vol. 7, fol. 263-264; illetve a PRT vonatkozó
kötetében. – Pázmánnyal elsősorban a szentgotthárdi apátság visszaváltása
kapcsán állt kapcsolatban. Hanuy, 1910.
I. 96., 329., 656. p. [47] Életrajza: Holl Béla: Ferenczffy Lőrinc egy magyar
könyvkiadó a XVII. században. Bp., 1980.; Pázmány ösztönzésére majdnem egyházi
pályára lépett, aki 1619-ben az uralkodótól egy javadalmat is kért számára. Tusor Péter: Petri Pázmány epistulae,
acta notationesque inedita. In: Magyar Egyháztörténeti Vázlatok – Regnum, 1997.
1-2. sz. (továbbiakban: Tusor, 1997.) 97-98. p. (n. 5.) Intenzív
kapcsolatukra a bíboros levelezésében több adatot találunk. Hanuy, 1910-1911. I. 35., 207., 451., 506., 574., 744.
p.; II. 21., 73., 107., 155., 189., 191., 466., 490., 558., 608., 610., 687.,
689., 751. p. [48] Székely Györgyről a fentin kívül egy adatot
ismerek. Bécs, 1609. szeptember 19-i levelében azt kérte az esztergomi
főszékeskáptalantól, hogy elhunyt kanonok nagybátyja hagyatékából szolgáltassák
ki a neki járó részt. Esztergomi Főszékeskáptalan Magánlevéltára, Capsae
ecclesiasticorum, capsa 11, fasc. 1, n. 7. (fol. 14.). Bécsi tanulmányait
következésképpen – Kollányi Ferenc 45. sz. jegyzetben idézett munkája alapján
beazonosíthatatlan – pap-rokona támogatásával végezhette. [49] Életrajza: Temesváry
János: Erdély választott püspökei (1618-1695). I. köt. 1618-1663.
Szamosújvár, 1913. 27-34. p.; Pázmány által is támogatott pápai megerősítésére
az erdélyi székben: Hanuy, 1911. II. 214., 485., 601., 635., 768. p.; ehhez még: Tusor, 1997. 125-128.
p. (n. 22-23.); Galla
Ferenc: Simándi István választott erdélyi
püspök pápai kinevezésének ügye. In:
Angyal Pál – Baranyay Jusztin – Móra Mihály (szerk.): Notter Antal Emlékkönyv.
Dolgozatok az egyházi jogból és a vele kapcsolatos jogterületekről. Bp., 1941. 561-587.
p. [50] Rimely Károly szerint 1627-től pozsonyi
kanonok és rajki prépost. Rimely, 1880. 269-270.
p. [51] ASV. AC Congr. Concist., Proc. can., vol. 30,
fol. 398r-432v; fogalmazványa: ASV. ANV, Proc. n. 64. [52] Vallomásuk a főegyházmegyéről: Archivio
[Privato] della Eccellentissima Casa Aldobrandini. Documenti storici, n.
17/10., fol. 6r-9r és 13v-14v. [53] Kollányi, 1900. 178-181. p. [54] „In praedicta Strigonien[si] civitate habetur
metropolitana ecclesia sub invocatione Sancti Adalberti pulcherrimae
structurae, sed ibidem modo nullus exercetur divinus cultus ob praefatam
Turcarum occupationem. Hoc autem scio, quia, uti iam dixi, saepius in eadem fui
et celebravi.” Arch. Aldobrandini, Doc. stor., n. 17/10, fol. 6v.
A katedrális legrészletesebb leírása a 18. századból ismertes: Marosi Ernő – Horváth István et al. (sajtó alá rend.): Széless György: Az
Esztergomi Szent Adalbert Székesegyház. Széless György 1761. évi leírása a
Szent Adalbert székesegyház és a szent István templom romjairól. Esztergom,
1998. (Bőséges további apparátussal – 161-175. p. – és képmellékletekkel.) [55] Arch. Aldobrandini, Doc. stor., n.
17/10, fol. 7r. [56] Arch. Aldobrandini, Doc. stor., n.
17/10, 13v. A főszékeskáptalan 17. századi viszonyaira, jövedelmeire
és belső életére bővebben: Kalocsai Főszékesegyház Könyvtár, ms. 459/2. [57] Vallomása a főegyházmegyéről: Arch.
Aldobrandini, Doc. stor., n. 17/10, 10v-12r. [58] Vallomása a főegyházmegyéről: Arch.
Aldobrandini, Doc. stor., n. 17/10, 16v-17r. [59] Összehasonlításul: egy 1525-ös velencei
követjelentés szerint egy évszázaddal korábban az esztergomi érsekség bevétele
35.000 aranydukátra rúgott. Knauz
Nándor: A magyar érsek- és püspökségek jövedelmei. In: Magyar Sion, 1865.
552-557., 555. p. 1581–1583-ban a kamarai kezelésben álló birtokok bevétele
41.484 (a magyar korona jövedelmeinek 21 %-a), 1584–1586-ban 48.254 forint
volt. (Érsekújvár költségvetése 1574-1576-ban pedig 41.484 forintba került.) Kenyeres István: A végvárak
uradalmainak igazgatása és gazdálkodása a 17. században. In: Századok, 2001.
1350-1412., 1390., 1392. p. (Az érseki birtokok igazgatása: 1384-1387. p.) [60] Arch. Aldobrandini, Doc. stor., n.
17/10, fol. 6r-9r. 10v-12r. 13v-14v.
16v-17r. [61] Uo. A kora újkori érseki székhelyre: Granasztói György: Nagyszombat házai a középkor
és a barokk között. (Részlet) In: R. Várkonyi Ágnes
Emlékkönyv. Születésének 70. évfordulója ünnepére. Bp., 1998. 368-378. p. [62] Vö. Benda Kálmán: Pázmány Péter politikai pályakezdése. In: A
Magyar Tudományos Akadémia I. Osztályának Közleményei, 1979.
273-280. p.; diétabeli közös akciójukra: Hanuy, 1910. I. 29-35.
p. (n. 14.) [63] Pázmány 1591-1593 során tanult filozófiát a
császárvárosban, s volt egyúttal praefectus conventus. Mivel bécsi
egyetem matrikulái Székely tanulmányaira vonatkozóan ezekből az évekből nem
tartalmaznak bejegyzést, elképzelhető, hogy a tanú a fiatal jezsuitával, talán
mint prefektussal került kapcsolatba. Lukács, Ladislaus:
Cathalogi
personarum et officiorum provinciae Austriae S.I. I. 1551-1600. Romae, 1978. (Monumenta Historica Societatis Iesu, 117.)
(továbbiakban: Lukács, 1978.)
747. p.; Gall, V. Franz – Paulhart,
Hermine (hrsg.): Die Matrikeln
der Universität Wien. IV. 1579/II.-1658/I. Graz-Köln, 1961-1974. (Publikationen
des Instituts für Österreichische Geschichtsforschung, I/VI.) 28-39. p. [64] Az évszámot illetően másfél évtized
távolságból a tanú csupán alig tévedett valamit. Pázmány 1601-1603 között volt
a sellyei rendházban concionator és praefectus scholarum. Lukács, 1978. 747. p. [65] Borsa
Gedeon – Hervay Ferenc – Holl Béla (szerk.): Régi Magyarországi
Nyomtatványok. II. 1601-1635. Bp., 1983. (továbbiakban: RMNYT II.), n. 1059. és
1293. [66] RMNYT II. n. 1120. [67] RMNYT II. 961. [68] RMNYT II. 945. és 1003. [69] Lukács,
1987. 218-219. p. A
jezsuita történészekkel szemben ellentétes felfogást képvisel: Sávai János: Pázmány és a szomaszkok. A szomaszkok genovai
levéltárának dokumentumai. Szeged, 1992. (Lymbus. Művelődéstörténeti Tár, IV.)
123-141, 126-127. p. [70] Az állítás inkább a tanulmány első, francia
változatára igaz. A magyar kiadásban már hangsúlyosabban jelenik meg Pázmány
ártatlansága. Lukács, 1987. 209-211.
p. [71] 1621 során. ASV. ANV Proc., n. 8. [72] Őry,
1970. 16-17., 21-22. p. A kérdés fontosabb irodalma: Karácsonyi János: Pázmány Péter
atyafiságáról. In: Magyar Sion, 1897. 948-953. p.; Uő: Panasz. In: Religio, 1907. 395-397.
p.; Uő: Pázmány Péter ifjúsága és
rokoni összeköttetései. In: Religio, 1907. 351-353., 366-368. p.; Zsák J. Adolf: Ki térítette Pázmány
Pétert a katolikus vallásra. Nagyvárad, 1901. (továbbiakban: 1901.) 1-28. p.; Pázmány Péter
áttérése. In: Századok, 1901. 560-561. p.; [T,] Ki térítette Pázmány
Pétert a katolikus vallásra? In: Közművelődés, 1902. 1-2.; Lányi Ede: Pázmány Péter fejlődése. In:
Egyházi Lapok, 1935. 339-343., 1936. 5-8. 55-57. p. [73] Fraknói nyomán, aki az adatot Katona István (Historia
Critica) kiadásából idézi: Frankl,
1868. I. 6-7. p. [74] Vagyis az e dolgozat
tárgyát képező jegyzőkönyvből. [75] „Tu vero, qui ex parentibus haereticis natus
et in haeresi, quam tamen, sicut fidedigna relatione accpeimus, in XIII.
aetatis tuae anno constitutus abiurasti educatus fuisti…” Kiadva Hanuy, 1910. I. 779-782. p. [76] Fraknói
második monográfiájában a 13. életév említése mellett zárójelben 1582-t tüntet
fel. Fraknói, 1886. 12. p. [77] A pontos dátumot magától Pázmánytól tudjuk: „Vjvarini
4 Octobris 1632 Die natali meo, quo 62. annum explevi et climactelium 63
ingressus sum.” Levele Hmira Jánoshoz:
Hanuy, 1911. II. 363. p.
(n. 787.) [78] Lukács,
1978. 621. p. [79] Lukács,
1978. 799. p. [80] Őry,
1970. 13-14., 16-17., 21-22. p.; valamint Zsák, 1901.; Pázmány Péter áttérése. In: Századok,
1901. 560-561. p.; [T,] Ki térítette Pázmány Pétert a katolikus vallásra? In: Közművelődés,
1902. 1-2. [81] Jezsuita levéltári másolat alapján. Kiadva: Lukács, 1987. 257.
p., 1. jz. [82] Őry,
1970. i.h. [83] Például: Bitskey
István: Pázmány Péter. Bp., 1986. (Magyar História. Életrajzok.) 10-11.
p.; Hargittay Emil: „nincs oly
rossz könyv, melyben semmi jó nem találtatnék” – A tolerancia és ökumenizmus
gondolata Pázmány műveiben. In: Kiczenko Judit – Thimár Attila (szerk.): A XIX.
század vonzásában. Tanulmányok T. Erdélyi Ilona tiszteletére. Piliscsaba,
2001. (Pázmány Irodalmi Műhely. Tanulmányok, 3.) 67-73., 68. p.; R. Várkonyi Ágnes: Erdély és a
törökkérdés Pázmány politikájában. In: Europica varietas – Hungarica varietas.
Tanulmányok, Bp., 1994. 37-61., 41. p. [84] „Audivi eum fuisse in iuventute haereticum,
sed postea a patribus, quorum societatem ingressus est, conversum…” Arch.
Aldobrandini, Doc. stor., nr. 17/10, fol. 12v. [85] „Audivi quod ipse fuerit haereticus usque ad
annum aetatis suae circiter duodecimum, quo incepit frequentare scholas patrum
societatis Iesu, a quibus conversus est…” Arch. Aldobrandini, Doc.
stor., nr. 17/10, fol. 9v. [86] Őry,
1970. 12-13. p. [87] „Dominos parentes quidem non novi, audivi
tamen aliorum relatione eum esse ex legitimo matrimonio procreatum ex honestis
parentibus et nobilibus, quorum ille vocabatur Nicolaus Pasman, matris vero
nomen me latet. An catholici fuerint, mihi non constat, crediderim eos fuisse
Lutheranos, quia sic audivi.… Nescio quidem praecise cuius sit aetatis vel quot
annorum, scio tamen quod ipse quadragesimum excedat, et hoc facie ipsius
indicat, cum iam et barba et caput canescant.” Arch. Aldobrandini,
Doc. stor., nr. 17/10, fol. 9rv. [88] „…maiores quidem meos omnes catholicos fuisse.
Caeterum pater et mater aetate teneriori a cognatis haereticis in haeresim
praecipitati in ea, proh dolor, obiere, quin et me puerum ad gymnasia haeretica
misere, ac ad annum usque circiter duodecimum in haeresi educavere. Caeterum
postea veritate agnita, etiam dum laicus ac saecularis essem, catholicam
religionem constanter propugnavi.”Arch. Aldobrandini, Doc.
stor., nr. 17/10, fol. 17v. [89] Az átnézett jegyzőkönyv-sorozatokban
számtalanszor találkoztam ezzel. [90] „Cum sanctissimus dominus noster benigne
dispensaverit circa impedimenta reverendi domini Petri Pasmanij praepositi
Thurociensis ad metropolitanam Strigoniensem ecclesiam a Caesarea maiestate,
uti rege Hungariae nominatum, tam provenientia ex parentibus eiusdem, quam ex
aliis causis, in quibus ipse usque ad annum aetatis suae duodecimum versatus
est.” Arch. Aldobrandini, Doc. stor., nr.
17/10, fol. 21r. [91] „…dicendomi ancor noi
habbiamo mandato il memoriale alla congregazione del santo offizio, perché si
possa dispensare per li parenti heretici, et per esso che visse tale sino al
duodecimo anno…” MZA Rod. Arch. Dietrichštejn.,
Korr. Kard. Frant. Dietrich., kart. 438,
fol. 167. [92] Legfőképpen: Arch.
Aldobrandini, Doc. Stor., nr. 17/10, fol. 17v. [93] A Bolyai János Kutatói Ösztöndíj támogatásával
végzett munka eredménye várhatóan 2004 során, a Pázmány Péter Katolikus egyetem
új egyháztörténeti sorozatának római alsorozatában lát majd napvilágot:
Bibliotheca Historiae Ecclesiae Universitatis Catholicae de Petro Pázmány
nominatae. Series I. Collectanea Hungariae Vaticana, vol. 4 vagy 5. (Classis
A). | ||
a cikk elejére, | a vissza a tartalomjegyzékhez, |