Tanulmány
A tanulmány a 19. század első évtizedeinek politikai, társadalmi és kulturális értelemben is igen érdekes korszakába nyújt betekintést. A rendi társadalom felbomlásának küszöbén megnőtt a főrangúak jelentősége a kultúrában; haladó gondolkodású tagjai jelentős szerepet vállaltak a kultúra és a művelődés ügyének felkarolásában, és viselkedésükkel mintaként szolgáltak a többi társadalmi réteg számára. Az arisztokraták házastársai között több külföldi is található, akik Magyarországon telepedtek le, és tevékenységükkel idegenként is maradandó nyomokat hagytak a magyar kultúrában. Őket mutatják be az „Életképek”.
Heves megye a török hódoltság korában mind településállományában, mind a lakosság számában nagyon nagy veszteséget szenvedett. A török csapatok 1687. évi kivonulása után azonnal megindult a benépesedés folyamata. Ez kezdetben spontán vándorlásban jelentkezett, majd a Rákóczi- szabadságharcot követő békés évtizedekben, miután a megyétől északabbra fekvő területek népességfölöslege csökkent, szervezett telepítésbe csapott át. Zömében magyarok voltak a betelepedők, de jelentős volt a szlovák, a német és a délszláv (rác) betelepedők száma is. Az 1687 után Egerbe betelepedő németek döntő többsége még a történeti Magyarország német nyelvű településeiről költözött be a városba. Az 1711 utáni betelepülők már a Habsburg Örökös Tartományokból és a Német-Római Birodalomból költöztek új hazájukba. Vannak települések, ahová tisztán németek telepedtek be (ilyenek például Aldebrő, Kápolna, Nagytálya) és vannak olyanok, amelyekbe a már meglévő magyar lakosság mellé költöztek német ajkúak. A beköltöző lakosság számára ismeretlen volt az etnikai ellentét fogalma. Természetesnek tartották, hogy más etnikumhoz tartozók házasodjanak. Egymás nyelvének megismerése és a magyar nyelv uralkodóvá válása is természetes folyamat, hisz ez az összekötő kapocs.
A dolgozat a szerbek (rácok) hazánk északi területére történő betelepedésének fontosabb momentumait szeretné szemléletesen megjeleníteni, ezen belül is főként a Heves megyei régióba, különösen az Eger városába történő beköltözésre kíván kiemelten fókuszálni.
Lényegesnek tartjuk a kérdés adott térségre vonatkozó, már meglévő kutatási eredményeinek a bemutatását, rendszerezését, ugyanis kevés összefoglaló jellegű ismerettel rendelkezünk ezen a területen.
A város életének, különösen kereskedelmének és iparának fejlődése szempontjából meghatározó súllyal bírtak a szerbek, ezért tevékenységük, a városban, a régióban betöltött szerepük igen nagy jelentőségű, nemcsak mikrotörténeti vonatkozásban. Jelenlétükkel nem csak gazdasági szempontból, hanem kulturális tekintetben is maradandó értéket hagytak hátra, ezzel is színesítve a város művelődéstörténeti palettáját.
A fentebb vázolt kérdéskört a témához kapcsolódó empirikus kutatások eredményeinek, valamint szekunder források kritikai elemzésének segítségével próbáljuk átfogóan bemutatni.
A második világháborút kísérő területi átalakulások nyomán a görög katolikus egyház tagjait a szovjet hatalom a pápa ügynökeinek tekintette, de szemet vetett annak vagyonára is. Céljának megvalósítására, vagyis az unitus egyház felszámolására és vagyonának megszerzésére „történelmi” indokokat húzott elő, és a karrierista papokat is felhasználta. A folyamat a kárpátaljaihoz hasonlóan ment végbe a lengyelországi és a csehszlovákiai görög katolikus közösség esetében is. Ennek a speciálisan közép-európai egyháznak a hívei legnagyobbrészt ruszinok voltak, a sztálini erőszakgépezet így egy teljes nemzetiséget is megszüntetett. A ruszinok és egyházuk újjászületése a rendszerváltás után következett be.
Konferencia - beszámoló
Az MTA TK Kisebbségkutató Intézet 2013. június 27-én könyvbemutatóval egybekötött konferenciát szervezett „Bevándorlás és integráció – Magyarországi adatok, európai indikátorok” címmel. A rendezvényre a „Magyarországi helyzetkép az integrációs indikátorok tükrében” című kutatás eredményeit összefoglaló tanulmánykötet bemutatója kapcsán került sor az Eötvös10 Közösségi és Kulturális Színtérben.
A nemzetiségi közösségek kutatói
Családunk mind a két részről erdélyi. Apám családja egyrészt Móriczföldről (most Maureni, Románia) és Marosújvárról (most Ocna Mures, Románia) származó sváb, anyám családja kolozsvári szász. Apai nagyapám vasutas volt, 1940-ben került Kolozsvárra. 1944-ben a feleségével elindult Berlin felé. Abban állapodtak meg a szüleimmel, hogy majd Berlinben találkozunk, de mi nem jutottunk el addig, és Ausztriában kellett maradnunk. A menekülttáborban Vöcklabrückben 4 évet töltöttünk, ahol a táboron belül, de csak a táboron belül, édesapám orvoskodhatott. Mint menekült, nem kapott munkavállalási engedélyt táboron kívül, és nagyon zavarta, hogy nem dolgozhatott. Édesanyám az Egyesült Államokba szeretett volna kivándorolni, de édesapám ezt nem akarta, bár az állandó háborús fenyegetettség miatt ő sem akart Európában maradni. A barátok mesélték, hogy Argentínában nagyon jó, mert európai lakossága van, jó a klíma, nem trópusi az éghajlat és gazdaságilag is nagyon jó helyzetben van. Bevándorlás szempontjából Argentína nyílt ország volt, mindenkit befogadott. Édesapám megtudta az argentin konzultól, hogy az orvosok tovább dolgozhatnak, hogy elismerik a diplomát Argentínában. Akkor azt mondta, hogy na jó; 1948 decemberében Olaszországban hajóra szálltunk és egy menekülteket szállító amerikai hajóval körülbelül három-négy hetes hajózás után megérkeztünk Buenos Airesbe.