Tanulmány
Az emberi lét három legfontosabb eseménye a születés, házasságkötés és az elhalálozás. Mindegyiket különös tisztelet illeti meg. Ez ma is így van, régen pedig még hangsúlyozottabb volt. A halottnak kijárt a végtisztesség, amely tartalmazta a viszontlátás reményét, az Istenhitet is. A hit és a remény ellenére minden ember halála szomorúságot okoz a szeretteiben és tisztelőiben. A mai temetési szertartást hosszú idő előzte meg, a 20. században is a „közkedvelt” búcsúztatók terjedtek el. A búcsúztatóban úgymond az elhunyt búcsúzik az életben maradtaktól. Ezeket a halottas háznál, a szertartáson kívül, nem a pap, hanem a kántor énekelte. Hogy a kántor megfeleljen eme nemes küldetésének, jól képzettnek kellett lennie. A kántortanítók tökéletesen eleget tettek az ezirányú elvárásoknak. Munkánkban Brezlay Jenő, szilágyi (Vajdaság, szerbül Svilojevo) kántortanító halotti búcsúztatóit mutatjuk be. Az elkallódott és véletlenül előkerült füzet összesen 56, 1920 és 1922 közt elhunyt személy búcsúztatóját tartalmazza. A legfiatalabb egy hat órát megélt újszülött, a legidősebb 86 éves volt. A sok kisgyerek búcsúztatói – csakúgy, mint a felnőttekéi – változatosak. A temetéseket meghatóbbá tévő, közel 800 strófa közül adunk ízelítőt.
A tanulmány egy miskolci példán keresztül mutatja be, hogyan lehet a hospice-ban végzett önkéntes munka a szemléletformálás hatékony eszköze. Az Iskolai Közösségi Szolgálat bevezetésével a középiskolák kezébe egy új eszköz került a fiatalság világképének formálására. A szerző bemutatja, hogyan működik ez a Fényi Gyula Jezsuita Gimnáziumban az Arrupe program alapján, az iskola és a Szent Erzsébet Hospice együttműködésének vizsgálatán keresztül, kitérve a tizenéves önkéntesek szerepére a hospice-okban. A jezsuita iskola gyakorlatát konkrét élmények és interjúrészletek hozzák közelebb az olvasóhoz. Ezen túl 85 magyar fiatal halálhoz való hozzáállását hasonlítja össze a szerző: közülük 46-an a Fényi Gyula Jezsuita Gimnázium diákjaként önkéntesek voltak a hospice-ban, 39-en más iskolába jártak, nem voltak hospice önkéntesek.
Szemle
A gyászközlemények-rovat a nyomtatott sajtó egyik legrégebbi statikus eleme. Közszereplők, tudósok és politikusok haláláról, temetésének időpontjáról az országos napilapok, a megyei sajtótermékek pedig szűkebb hazájukban sokak által ismert honfitársaink, ismerőseink haláláról adnak hírt. Az elmúlt években azonban számos felületen jelent meg írás a napilapok térvesztéséről, a példányszámok csökkenéséről, és több szakmai fórum foglalkozott e kérdéssel. Ezzel párhuzamosan a közösségi portálok (Facebook, Twitter stb.) használói egyre nyíltabban engednek betekintést ismerőseiknek életük minden egyes pillanatába, legyen szó gyermekszületésről, nyaralásról, az ebédre elfogyasztott ételről, esetleg egy családtag vagy barát haláláról és a temetés időpontjáról. E tanulmányban arra vállalkozom, hogy egy közösségi oldalakat használók körében felvett kérdőíves felmérés elemzésével megvizsgáljam: van-e helye ezen portálok üzenőfalán a gyászjelentéseknek, a temetési értesítéseknek, s hogyan vélekednek e hírek olvasásáról a felhasználók.