Pénz és hatalom

Ha meg akarjuk érteni a Puskás Ferenc élete és halála körül kialakult legendákat, mítoszokat, a temetésére "felfűtött" politikai és társadalomlélektani atmoszférát, messziről kell fejtegetéseinket kezdeni. Leírtuk már sokszor és sok helyütt, hogy a futball a politika és az üzlet kezében különleges eszközzé vált az utolsó néhány évtizedben.¹ Hogy a labdarúgás, amely eredendően és lényegét illetően "harci" játék volt angol falvak, települések között a 19. század második felében (a mából nézve furcsa szabályokkal), egyre közvetlenebbül és egyre intenzívebben kapcsolódott össze az üzlettel és a politikával végig a 20. század folyamán, fokozatosan meghódítva csaknem az egész világot.

A második világháború után a futball egyetemes politikai jelentősége már minden lényeges összefüggésében megmutatta magát. Németország a futball segítségével a világháború utáni második világbajnokságon, 1954-ben "emelte fel a fejét" először a polgári demokrácia zászlaja alatt, jelezve, hogy a náci múlt nyomasztó romjai alól egy új és sikeres polgári demokratikus ország bújt elő. A "népi demokratikus" Magyarország számára pedig a berni vb-döntőben a németektől elszenvedett 3-2-es vereség, éppen ellenkezőleg, "nemzeti katasztrófa" lett. Rákosi személyi diktatúrája és az erőltetett iparosítás válságának, az államszocializmus sztálini formájával szembeni ellenállásnak lett a forrása - valójában persze csak felszíni társadalmi megnyilvánulása. Míg az Aranycsapat megelőző hihetetlen sikerei egyúttal a rendszer, a SZOCIALIZMUS sikerességét, a kapitalizmussal szembeni felsőbbrendűségét jelképezték, a vereség éppen az ellenkezőjébe csapott át. Közismert, hogy akkoriban az Aranycsapatot megvádolták a rendszer összes negatív vonásával, beleértve a csapat minden játékosát és vezetőjét. Tömegdemonstráción is megfogalmazták, hogy "eladták a meccset a németeknek Mercedesért". A megvesztegethetőség, a korrupció, a nemzeti érzés sárba tiprása, sok minden felmerült a lázongó tömegek zavaros és "romantikus" gondolkodásában, ami a kis nemzetnek a nagy nemzettel szembeni komplexusát is pontosan dokumentálta (egyébként mind a németekkel, mind a szovjetekkel szemben, akiket korábban nemigen sikerült legyőzni). Mindezért az állapotért hamarosan a kommunisták lettek a felelősek, évtizedekkel későbben pedig - már az államszocializmus összeomlása után, a rendszerváltás folyamatában - az az előítélet vert gyökeret, hogy az Aranycsapat tulajdonképpen a kommunisták ellenére lett azzá, ami. Mintha az Aranycsapat nem is lett volna a rendszer szerves része... Noha 1956-ban a futballisták semmilyen szerepet nem játszottak a felkelésben, többen nem tértek haza a latin-amerikai túráról, ki félelemből, ki más számításból; utólag már nehéz rekonstruálni a motívumokat. Mindenestre Puskás, Kocsis és Czibor esetében egy jobb élet utáni vágy, talán a karriervágy, ami bizonyosan szerepet játszott, fontos motívum lehetett. Ugyanakkor az Aranycsapat játékosai már a Kádár-korszakban az évszázados magyar virtus, a "magyar szabadság", a "magyar képességek", a "magyar zsenialitás" megszemélyesítőiként tűntek föl milliók szemében, ami később felhasználhatóvá vált a Kádár-rendszer elleni propagandában ("lám, mertek disszidálni!") is.

A Puskás-jelenséget a fentebb vázolt fejlemény kontextusába kell belehelyezni. De már a hivatalos kádári politika is értette a Puskás-jelenség lényegét, amikor Öcsit egy alkalomra 1981-ben vendégként hazahívták. Csaknem minden disszidens számára kinyújtott kéz volt ez az aktus, mutatva egyúttal a politika sajátosan "integratív" szerepét. Új szelek fújdogáltak más területeken is; szimbolikusan is van jelentése annak, hogy 1982-ben Magyarország belépett a Nemzetközi Valutaalapba...

De hát a futball ilyesfajta politikai szerepére számtalan példa van más népek, a világ labdarúgásának történetében. Ki ne hallott volna a latin-amerikai futballháborúkról, melyeknek eseményei már feltűntek a televízió képernyőin is, hogy a klubok közötti világméretű erőszakos eseményekre itt most ne térjünk ki. Ugyanakkor a 21. századi világbajnokságok, a japán-koreai, illetve a németországi rendezvények a napnál is világossá tették, a futballra egyértelműen és véglegesen rátelepedett a nagypolitika... A 50-es évek - ebben az értelemben - most értek véget.

Ázsia "sikeres" országai a maguk nagyságát és népszerűsítését igyekeztek kendőzetlenül megmutatni - nem játékvezetői támogatás nélkül - a 2002-es vb-n, míg Németországban 2006-ban, kevéssé sikeresen ugyan, mint az 54-es svájci vb-n, a "hivatalos" német hazafiasság újra megmutatta magát a tribünökön. De felvonult a német és az európai nagypolitika, hogy a gazdasági globalizáció elmélyülésének korában hozzájáruljanak a nemzeti és etnikai reneszánsz feltámadásához. Nézők, szurkolók milliárdjai előtt demonstrálták elnökök és miniszterelnökök, királyok, hercegek, grófok és olajmogulok a valódi populista politizálás jegyében, hogy azonosulnak saját nemzetükkel egy olyan "történelmi pillanatban", amikor a világ végre megismerheti nemzetük igazi nagyságát. A politikusok ily módon feloldódhatnak a nemzeti nagyság képzetében és érzésvilágában; éppenséggel Afrika "ébredező" nagy- és kishatalmai (Nigéria, Kamerun, Elefántcsontpart, Ghána, Togo stb.) mutatják meg, hogy velük is számolni kell a világban.

A nemzeti szintű, de multinacionális finanszírozású klub-futball - kifejezve a globális tőkeuralom minden sajátosságát - a nemzeti formákat egyre inkább feloldja a regionális, vagyis az európai, ázsiai és dél-amerikai "bajnokok ligájában". Az "igazi nemzeti megmérettetés", a nemzeti érzés "felhőtlen átélése" már csak a világbajnokságokon vagy a kontinensbajnokságokon lehetséges a "nemzeti tizenegyek" összecsapásában, noha már a nemzeti válogatottak érdekében több helyen kaptak állampolgárságot olyan - gyakran színes bőrű - labdarúgók, akik más nemzetiséghez tartoztak. Széles tömegek körére érvényes az a megállapítás, hogy minél kevésbé van jelen gazdasági értelemben a nemzetállam, annál erőteljesebb a "nemzet" érzelmi-ideológiai-kulturális kisugárzása. Talán arról van szó, hogy sok-sok embernek más őriznivaló sincsen, mint nemzeti hovatartozás. Mindeközben a tőke globalizációs folyamatai meghódították az angol partokat is; elegendő, ha csak a Manchester United amerikai tulajdonlására, vagy a Chelsea orosz meghódítására gondolunk.

Nem véletlen, hogy a mindenkori helyi-nemzeti kormányok és politikai csoportosulások a labdarúgást milyen mértékig "sajátították ki", sőt megkockáztatom a kijelentést: ma minden korszaknál erőteljesebben tartják "ellenőrzésük" alatt. A politikusok már nemcsak fotóztatják magukat a nemzeti csapattal, hanem a szurkolók közé is el-elvegyülnek, legalábbis a tv-képernyőn ilyen benyomás támad. A futball a populista politizálás (és a pénzcsinálás) olyan nyíltan vállalt világméretű eszközévé vált, amiről a múlt század közepén, a magyar Aranycsapat fénykorában még senki sem gondolt.

Ahogyan mifelénk a futball üzleti jellege értelmeződött, azt Puskás Ferenc felismerte híres "tézisében": "Kis pénz, kis foci; nagy pénz, nagy foci". Azóta mi is tudjuk, a pénz ott dől a futballba, ahol az nagy profitokat hozhat, mindenekelőtt a nagy európai országok ("centrum-országok") klubcsapataiba, amely országok a legutóbbi vb-n is megmutatták fölényüket, miközben a nemzeti bajnokságokban éppenséggel az Európán kívüli, vagy eredetüket tekintve afrikai futballisták röpítik magasba ezt a játékot. Míg Puskás korszakában a Real Madrid híres ötös fogatában Copa, Di Stefano és persze maga Puskás nem volt spanyol nemzetiségű, addig a mai Realban alig van spanyol játékos, az angol Chelsea vagy az olasz Inter pedig olyan felállásban is ki tud menni a pályára, hogy egyetlen helyi labdarúgó sem kap helyet a csapatban. Mégis mindennek ellenére a futball nemzeti mitológiája nem veszített erejéből, a magyarok a nemzeti labdarúgás tönkremenetele után sokszor már csak egyes magyar nemzetiségű játékosnak szurkolnak a különböző nyugat-európai országok - legtöbbször másodosztályú - csapataiban. Mindez igazán eklatánsan fejeződött ki Puskás halála kapcsán tudatosan szervezett gyász-kampányban.

Miféle gyász, miféle politika?

Tudjuk, Puskás Ferenc még életében, sőt játékos korában különleges árucikké, üzleti vállalkozások objektumává vált, noha ő maga nem bizonyult sikeres üzletembernek. Talán túl sokan használták ki emberi "gyengeségét", vagyis hogy az üzletben nem bizonyult "korunk hősének", azaz rátarti, erőszakos üzletembernek, "vállalkozónak". Nem kell hangsúlyozni, hogy Puskás zsenije más mértékű üzletet tesz és tett lehetővé, mint amit, mondjuk, egy mai magyar focista képessége megenged. Nem csoda hát, ha abban az országban, ahol a labdarúgás megszűnőben van, Puskás Ferenc mítosza nemzedékeket él túl, és mintegy kompenzációként rajta keresztül megélhetjük a múltban azt, ami a jelenben és várhatóan a jövőben sem adatik meg a nemzeti labdarúgás híveinek Magyarországon. Esszénk arról szól, hogy ezt a mítoszt hogyan rabolja el tőlünk a politika, és hogyan-miképpen hamisítja meg, illetve hogyan fordítja éppen az ellenkezőjébe.

Míg Puskás Ferencből fénykorában, a Budapesti Honvédban és a magyar válogatottban a politika csinált félistent, hogy reklámozza vele és csapattársaival az akkori rendszer mindenhatóságát, napjainkban hazatérése, egész élettörténete és elhunyta, maga a gyász is a legnyersebb, a legkendőzetlenebb politikai reklámmá és üzleti tranzakciók sorozatává vált. Ki tudja, hányan és hány bőrt húztak le "az imádott Öcsiről".

A legszembetűnőbb jelenség a gyász napjaiban (2006. december 9-ét a kormány nemzeti gyásznappá nyilvánította, amikor jelen írás készül), hogy a Puskás halála körüli mesterséges és teljesen aránytévesztett temetési ceremóniát szélsőséges és cinikus manipulációkkal gyászkampánnyá (úgy látszik, ebben a rendszerben is minden kampányszerűen zajlik!) transzformálták. E jelenséget feltárók-leleplezők rámutattak arra a tudatos mértéktelenségre, amellyel a politikai elit meghatározó csoportjai körülvették a gyász első napjától kezdve a Puskás-hagyományt. Készültek persze filmek és könyvek korábban is Puskásról (nehéz eldönteni, melyik volt ezek közül hiteltelenebb, émelyítőbb és hamisabb), ám egy bizonyos, hogy még a dokumentumfilmeket is el lehetett rontani ostoba és bárgyú szövegekkel, noha ott legalább megmaradt a vásznon vagy a képernyőn Puskás, a futballista, amint híres hátrahúzós csele nyomán bevarrta a harmadikat az angoloknak a Wembleyben, amikor is "Billy Wright úgy kihúzott az alapvonalon túlra, hogy csak a jegyszedők jóindulatának köszönhette, hogy nem kellett jegyet váltania".²

A gyász, a temetés konkrét menedzselése szinte természetszerűleg a nemzeti mitológiát kedvelő és gerjesztő nacionalista politikai ellenzék kezébe került, a szociálliberális oldal tudatos támogatásával. A Fidesz és a katolikus egyház igyekezett Puskást halálában is kisajátítani. A "leghíresebb magyart" nem a Fiumei úti temető "nemzeti pantheonjába" temették, például Kossuth Lajos közelébe, hanem a Bazilikába. Hogy Puskás Öcsi halálában miképpen került a papok közé, megérne egy külön kutatást, amelynek valószínűleg pikáns végeredménye lenne. Források hiányában csak azt a kijelentést kockáztathatjuk meg, hogy a katolikus egyház is kiváló propagandafogásnak tekintette Puskás halálát, magát a nemzeti gyászt, és hagyományainak megfelelően agresszíven ki is használta ennek minden politikai előnyét (amennyiben persze a halál előny lehet) a maga számára. Sokan betérnek majd a Bazilikába, vélhetik, hogy Puskás sírját megtekintsék. Ha a nem-katolikus látogatók nem is térnek majd át a katolikus hitre, az ideológiai mellett az üzleti haszon lehetősége sem zárható ki, hiszen a terv: nemzeti zarándokhely legyen Puskás sírja a Bazilikában.

Puskás Ferenc felravatalozása és a temetési menet megrendezése, megkomponálása és az egész ceremónia pszichológiai "előkészítése" a hatalom meghatározott köreinek közvetlenül tükrözte ízlésvilágát és világlátását. Ez a politikai üzlet korántsem spontánul valósult meg. Nemcsak arról van szó, hogy hosszú ideig készültek erre az eseményre, amihez, ha nem is könnyen, de megnyerték Puskás Ferenc családját, mindenekelőtt feleségét, hanem arról is, hogy tanulmányozták "nemzeti nagy létünk" nagy temetéseit, illetve azok szervezeti és pszichológiai jellemzőit. Erről a giccses-nemzeties hagyománnyá szublimálódott temetési szertartásról (amelyet a rendszerváltás után néhány évvel már Antall József halálakor is megcsodálhattunk) így írt az egyik hetilap: "Most - alig pár nappal halála után - mégis kezd felfordulni a gyomrunk. A pipiskedő magamutogatástól, a hamis könnyektől, a síppal-dobbal celebrált gyásztól, ami halála után úgyszólván percek alatt körülfonta személyét, emlékét, napjainkat. A nyakló nélküli tudatos aránytévesztésről van szó... Ahelyett, hogy méltósággal fogadnánk a világ részvétnyilvánítását [...] - teljes erőből gyúrunk a csinnadrattára. Lesz [ma már írhatjuk, volt] díszes temetés egy valahai stadion romjai közt, nagy fáklyás temetés a Bazilikában - a sebtében létrehozott kegyeleti bizottság Schmitt Pál vezetésével és Lamperth Mónika élénk közreműködésével már fel is kérte a rózsaszín nemzeti giccs egykor önjelölt, mára megszokottnak mondható főbuherátorát, Koltai Gábort, rendezze meg méltón. Mit keres Koltai Gábor Puskás Öcsi körül?"³ Az egykori KISZ-es nagy rendezvényszervező (gondoljunk csak a 80-as években rendezett március 15-ei ünnepségekre!) azonban kitett magáért. Mintha Horthyt temették volna... Még a gyászban is megalázta a kispesti vagány, a zseniális futballista emlékét. A cinizmusra utal, hogy nyilvánvalóan tudta, Puskás nem ebbe a társadalmi és szellemi-kulturális közegbe illeszkedik... Mindeközben a politika gépezete darálta a maga legitimációs elvárásait. Egészen a temetésig születtek a "legagyamentebb" ötletek, hogy miképpen lehetne Puskást kiszakítani a futball, a sport területéről.⁴ Amint az ÉS szerzője frappánsan megfogalmazta, egyfelől mozgalmat indítottak, hogy a magyarországi településeken három kommunista, Lenin, Dimitrov és Ságvári helyett több mint kétezer utca legyen Puskásról elnevezve, másfelől "a példaképnek tekintett Puskás" néhány évvel ezelőtt "még vissza akart menni Spanyolországba, mert enyhén szólva naponta megalázták". Már az is vita volt, hogy ki fizesse a lakás-bérleményét, "a kórházi ápolásról nem is szólva, hogy ki állja a költségeket, aztán a nevével való visszaélések és pénzeltűnések, példának okáért a Real Madrid itt jártakor, vagy hogy az a fővárosi közgyűlés, amely most metrómegállót akar Puskásról elnevezni, öt éve még nem tartotta érdemesnek a díszpolgári címre sem".⁵

A túlméretezett és túldimenzionált temetéssel a hatalmi elit megfelelő frakciói, úgymond, mindenért kárpótolni akarták a nemzetet. Megtalálni vélték a 20. század legnagyobb magyarját. Több tízezer ember számára készült az impozáns temetés, a lovak, az ágyútalp, amelyre az újrafelravatalozott Puskás koporsóját végül ráhelyezték. No, de amíg erre sor került, addig sok furcsa dolgot kellett megélniük a rendezőknek, a tervezőknek és azoknak a kíváncsiaknak is, akiket maga a jelenség érdekelt leginkább. A legmegdöbbentőbb az volt, hogy a várt tízezrek helyett öt-hatezer ember verődött össze a Puskás stadionban, leánykori nevén a Népstadionban. Másnap, december 10-én külföldön is reagáltak erre a "furcsaságra". Az AFP hírügynökség például kiemelte, hogy sokan csalódottan vették tudomásul, mennyire kevesen jöttek össze. "Alig vagyunk itt, és ez a közömbösség elszomorít engem. Szégyellem magam, és sírhatnékom van" - nyilatkozta egy gyászoló a hírügynökség munkatársának.⁶ Valójában ez a kiábrándult gyászoló nem értett semmit a dologból. Előre lehetett tudni, hogy a lakosság zömét sérti a hatalmi elit mesterkélt büszkélkedése azzal a Puskással, akitől világéletében idegen volt ez a királyoknak "kijáró", mesterségesen pompázatos, szenteskedő temetés. Nem voltak kíváncsiak az emberek erre a nem valódi érzelmeket sugárzó eseményre, pedig eljött a Népstadionba, bocsánat: Puskás stadionba mindenki, aki számít a nemzetközi futballban: Sepp Blatter, a FIFA elnöke, Lennart Johansson, az UEFA elnöke, Platini, Beckenbauer, Calderon és "Pancho" (ahogyan Öcsit Di Stefano és más barátai nevezték Spanyolországban) csapattársai a Real Madridból, Copa és Gento.

A külföldiek temetési beszédei a magyarokéval ellentétben mértéktartóak és kiegyensúlyozottak voltak. A temetést tulajdonképpen néhány tucat ember sajátította ki. A gyászpompában való közvetlen részvétel megtagadása a lakosságtól sokakban azt a félelmet is erősítette, hogy érzéseiket meg fogják csalni a hivatalos beszédek és külsőségek. Hát bizony igazuk lett. Nem szólva arról, hogy nem kevesen tarthattak attól is, hogy a két hónnappal korábbi, Parlament körüli szélsőjobboldali randalírozások kiterjedhetnek a stadionbeli ceremóniára is, tumultuózus jelenetekkel körítve az eseményt. Nem így történt.

A Magyar Olimpiai Bizottság betegeskedő elnökének beszédét egy sportriporter olvasta fel, amit akár egy pap is megtehetett volna, hiszen annyi szenteskedő, fohászkodó, istenes üzenetet fogalmazott a Fidesz alelnöke. De felvonult a tehetséges Pitti Katalin, a Fidesz házi énekesnője - valamely okból egy nagy jelvénnyel a mellén, amely a lyukas nemzeti színű zászlót formázta. A végén az Aranycsapat még élő jobb-bekkje, Buzánszky Jenő a nyilas írótól,⁷ Wass Alberttől idézett valamit, emlékeztetve az alapjában fiatal és fegyelmezett "fideszes" közönséget arra, hogy a "nemzeti oldalon" a mai könyvpiacon is Wass van divatban - 1944 után ismételten. De a temetés tartogatott még néhány meglepetést azon naiv emberek számára, akik azt gondolták, hogy a temetésen az osztályszempont nem érvényes, s a gyászban mindenki egyenlő. De nem. Egyes kapukon csak az I. osztályú gyászolók léphettek be külön papírokkal, más kapukon a másodosztályú gyászolók, a plebs, a harmadosztályú gyászolók csak a Verseny utcai vagy a Stefánia úti kapukon mehettek be a stadionba. Fizetniük legalább nem kellett.

A politikai propaganda másik síkja Puskás élete és halála kapcsán Puskásból olyan romantikus hőst⁸ kíván faragni, aki "a gyarmatosító Szovjetunió és a kommunista diktatúra elleni szabadságharc"⁹ szimbólumává emelhető. Ez a téveszme nem minden alap nélkül terjed. Elég, ha arra gondolunk, hogy Magyarországon ilyen szellemben készül film Puskás Öcsiről. A felkért rendező (Almási Tamás) a kor színvonalán fogalmazott, amikor a kommunista és fasiszta diktatúrák azonosítását feltételezve megállapította: Puskás "képes volt a diktatúrák által övezett 20. században úgy talpon maradni, hogy egyetlen diktatúra szirén-csábításának" sem dőlt be. Sem a Rákosi-, sem a Franco-, sem a Pinochet-, sem a görög jobboldali katonai diktatúrának."¹⁰ Ez a mindent összekeverés ideológiája azonban megbukik a Rákosi-rendszer mindennapi tényein, ahol bizony a párt és a kormány vezetőivel való találkozásaikon a játékosok is különböző formákban gyakran hitet tettek a "néphatalom" mellett. Sebes Gusztáv szövetségi kapitány unszolására az Aranycsapat tagjai vidéki buszozásaik alkalmával el-elénekelték a "Sződd a selymet elvtárs..." kezdetű dalt, sok más mozgalmi nótával együtt;¹¹ sokszor találkoztak a fiúk állami és pártvezetőkkel; kaptak kitüntetéseket, katonai rangokat; stb. Öcsi, a csapakapitány nem lehetett kivétel. Az angol-magyar 6-3-as mérkőzést követően például a Népsport november 27-i számának vezércikkében ez olvasható: "A győzelmi lelkesedés nemcsak lelkes szavakat, hanem lelkesítő tetteket is szült: A mérkőzés utáni percekben jelentkezett kezdeményezésével a Magyar Pamutipar »Igaz«-brigádja és azóta egyre-másra érkezik a hír újabb, meg újabb győzelmi műszakokról [...] Így hát kölcsönösen egymásra talált a sport és a nép országépítő lendülete [...] Hála és dicséret a győzteseknek, dicsőség a hazának, amely ilyen fiakat nevelt!" Ugyanott olvassuk, hogy "egy győri vállalat dolgozói így fejezték ki büszkeségüket és örömüket: »Tudtuk, fiúk, hogy győztök, mert a népi demokrácia fiai vagytok«."¹² A lap ugyanezen száma hírt ad arról, hogy a Daily Mirrorban megjelent Puskás cikke, amelyben Öcsi többek között a jó közösségi szellemet dicsérte.¹³

A mítoszteremtő filmrendező tehát félreteszi Puskás valódi személyes történetét, éppen úgy, mint a temetést celebrálók tették Puskás halálakor. Nem akarják tudomásul venni, hogy Puskás egyfelől sohasem akart, nem is tudott volna megfelelni a temetést ellenőrző "úri bagázs" ízlésének, kulturális elvárásainak és ásatag "keresztény-nemzeti ideológiájának". Ez az "istenkedés", ez a pártrendezvényre emlékeztető temetési cécó teljesen idegen volt tőle. A proli családból származó Öcsi egyáltalán nem volt templomba járó ember. (Édesapja lakatosnak tanult, de dolgozott a kispesti vágóhídon is, profi futballista lett, majd edzői képesítést szerzett, fia képességeinek kifejlesztésében komoly szerepet játszott. Édesanyja varrónő volt.¹⁴) Másfelől Puskás sohasem tett olyan politikai kijelentéseket - ellentétben az Aranycsapat egyik-másik tagjával, például Grosics Gyulával -, hogy 1956-os távozásának politikai okai lettek volna (noha természetesen lehettek!). Tudatában volt annak (és a damaszkuszi útra nem lépett rá, nem volt oka, hogy rálépjen), hogy ő a Rákosi-rendszer őrnagyaként dédelgetett fenegyerek volt, ami nemcsak bizonyos privilégiumokkal járt együtt, hanem azzal is, hogy a rendszer visszaélt propagandájában Puskás fenomenális képességeivel, s ő ezt vállalta. Ugyanakkor lehetetlen nem látni a bornírt antikommunista kritika¹⁵ alapvető ellentmondását: egyfelől a mennyekbe emeli az Aranycsapatot, mindenekelőtt Puskást (gyakran elfeledkezve a többi zseniről, például Hidegkutiról, aki hármat rúgott a Wembleyben,¹⁶ néha emlegetve Kocsist, akinek jelen sorok szerzője olyan hátrahúzós ollózó gólját látta "élőben", amilyet manapság is ritkán látni, és a kiismerhetetlenül cselező Czibort), másfelől elfeledkezik arról, hogy a csapat és a rendszer, bizony, egységet alkotott. Mint fentebb érzékeltetni próbáltuk, egyik a másikból élt. Mihelyt 54-ben elbuktuk a világbajnoki döntőt, nemcsak a játékosoknak, hanem személyesen Puskásnak is bujdokolnia kellett a korábban őt mennyekbe emelő szurkolók elől; hanem - mint közismert - a feldühödött tömeg a rendszer ellen is fordult. Tetszik, nem tetszik, az Aranycsapat a Rákosi-rendszer legfényesebb csillaga volt, Puskás volt rajta a gyémánt.

A valódi Puskás

Puskás Ferenc Purczeldként született (anyja neve Bíró Margit) 1927-ben egy sváb¹⁷ proli családban Zuglóban, de Kispesten nőtt föl. Ne felejtsük el, "Öcsi" alig múlt 16 éves, amikor 1943-ban debütált az NB I-ben (a futball a gyerekek között szent dolog volt, ami megőrződött egészen a 80-es évek elejéig). A grundokon, a tereken tehát valamit tudni kellett a játékról, hogy az embert fiatalon "istenítsék", és az "Öcsi" mindent tudott, képességekben és "szövegben" egyaránt. Puskás kvázi nem vált művelt emberré soha (ami persze nem meglepő, ha az ember a futballistákra gondol), de született intelligenciával rendelkezett, ami a játékban, a fociban kivételes tehetségét ("látott a pályán") megalapozta. Ez az intelligencia persze segített neki a mindennapokban is, hiszen nem csak játékostársai között volt tekintélye, tulajdonképpen edzői és az Aranycsapat vezetői is respektálták őt. Hatni tudott környezetére: sajátos keveréke volt ő a slágfertig vagánynak, a kisebb közössége érdekeiért is megszólaló "vezéregyéniségnek" és a jólelkű, segítőkész barátnak, valamint a vicces-humoros, szentimentális "kisembernek". Felismerte saját nagyságát, megvolt a kellő önbizalma és hite képességeiben, különben nem merte volna vállalni 1956-os távozását, majd karrierjének újrakezdését a Real Madridban... Minderről sok legenda szól. Voltak azonban életében meglepő helyzetek, amelyeket élete végéig sem dolgozott fel igazán. Amikor a vb-döntőt elveszítették, saját, filmen is elmondott visszaemlékezése szerint meglepte őt az a harag, amivel az addig őt, őket ajnározó közönség idehaza fogadta. A mai politika, főleg annak nacionalista csoportosulásai - mint már fentebb hangsúlyoztuk - igyekeznek Puskás életét és halálát is kisajátítani, a maguk képmására alakítani. Olyan "nemzeti hőst" akarnak faragni belőle, amilyen Puskás Ferenc természetesen sohasem volt.

Miközben a politika életében nem sokat áldozott a "világhíres magyarra", a "legismertebb magyarra", mint fentebb utaltam rá, sokat lehetne mesélni arról, hogy milyen nehézségekbe ütközött idehaza a megélhetése, miközben azokban az években folyt a leggyalázatosabb "rabló privatizáció".¹⁸

Puskás Öcsit gyerekkoromban láttam játszani "élőben". Egyetlen emlékem maradt. Hét- vagy nyolcéves lehettem, a Népstadionban volt egy MTK-Honvéd-meccs, amelyen a kék-fehérek kikaptak, és Puskás egy olyan gólt lőtt, hogy egyedül vitte a labdát kapura, és Gellért, az MTK kapusa meg sem próbálta az elkerülhetetlennek látszó gólt megakadályozni. Talán így kerülte el a nagy közönség előtt a kicselezés "blamázsát", mert "az Öcsitől bármi kitellett a futballpályán". De zsenialitásáról egy-két tv-meccsen is meggyőződhettem. Példának okáért a Lenin krt. 17-ben a házmester tudta fogni a Real-Frankfurt BEK-döntőt, ahol a hétből Puskás négyet rúgott. Persze az sem igaz, hogy Puskás fénykorát a Realban töltötte, amint azt a hozzá nem értők hada próbálja beállítani a szokásos antikommunista indulatból: a szabadság, úgymond, "megsokszorozta az Öcsi erejét". Ez a szánalmas indulat odáig megy egyes szerzőknél, hogy "nemzeti ellenállóvá" stilizálják azt a Puskást, aki maga sem hazatérte előtt, sem hazatérte után nem volt hajlandó semmiféle nyilvános antikommunista vagy direkt pártpolitikai kijelentést tenni. Öcsi valahogyan átlátott a szitán, hogy a politika hazugságra és becsapásra épül. Igazából a régi haverokkal érezte jól magát, úgy tűnt, a "nagy emberek" inkább untatják, fárasztják; a futballmeccs közönsége volt az a közeg, ahol otthon érezte magát. Micsoda sportember volt, és mennyire megvetette az előítéleteket és a rasszista indulatokat! Személyes tapasztalatok alapján mondom, nemegyszer szólalt meg Kispesten vagy az Üllői úton az MTK-t, illetve közönségét mocskoló csoportokkal szemben, és védte meg a körülötte ülőket. Igaz, olyan tekintélye volt, hogy ha ő odaszólt, a legszélsőségesebb, legtrágárabb csirkefogó is befogta...

Emberi arculatát sem ismerhetjük meg a szédítő propaganda tengernyi "dokumentumából". Olyan ember volt, aki sohasem hitte el, hogy "félisten" volna; nem könnyezte meg saját zsenialitását. Bárki, aki felismerte, legyen egy ember az utcán, egy külföldi turista a szállodában, mindenkihez volt egy hálálkodó szava vagy egy jó poénja, hiszen hallatlanul szellemes ember volt, igazi vagány maradt időskoráig.

Utóhang

Puskás Ferenc "keresztény-nemzeti" temetése után nyugodtan helyére tehetjük a dolgokat. Puskás - hála neki és csak is neki - egyetemes jelentőségű magyar (persze nem a legnagyobb, mégiscsak "nagyobb" nála Széchenyi vagy Deák, Lukács György vagy Neumann János). Nem véletlen, hogy Spanyolországban már Puskás korában is sok fiatal úgy hitte, hogy a "Pancho" spanyol, hiszen felvette a spanyol állampolgárságot, és játszott a spanyol nemzeti válogatottban is.¹⁹

A populista politika mindjárt létrehozta egyfelől a felcsúti Puskás Ferenc-futballakadémiát, talán "elirigyelve" Várszegi Gábor valóban működő - Sándor Károlyról, az ugyancsak zseniális labdarúgóról elnevezett - futballakadémiájának sikereit,²⁰ vagy talán Orbán a felcsúti Puskásként kíván a magyar politikában új színfoltra szert tenni. A szociálliberális oldal viszont vállalva a "nemzeti kötelességet", megtámogatta vagy 60 millióval Puskás temetését, de nem ígért egy fillért sem a futballnak, mert dogmatikus módon alkalmazza a neoliberális gazdaságpolitika receptjeit. Az állam még a közös cirkusznak sem szolgálhat - csak a magántőkének.

A futball, amely ma ahhoz a cirkuszhoz hasonlatos, amelyet az ókori Rómában a gladiátorok küzdelme képezett, "titok" maradt a milliárdos magyar "szocialista" miniszterelnök számára, hisz nem ismeri fel annak politikai jelentőségét, noha nem is oly régen még sportminiszter volt. Persze, ha a mostani magyar focit adja át szőröstül-bőröstül a jobboldali nacionalizmusnak, nem tesz vele nagy szívességet.

Puskás persze végül is a miénk, nemcsak azért, mert közülünk való volt, hanem mert igazi hívei kitartanak a játék mellett, és elgondolkodnak azon, hogy miképpen kerülhetett a Rákosi-rendszer őrnagya (aki egyetlen napot sem katonáskodott, majd halála után tábornokká "magasztosult") a püspökök mellé...

Mi persze bizton tudjuk, hogy a népi emlékezet, a játék szerelmesei visszahozzák őt oda, ahová való, a labdarúgás, a legnagyszerűbb játék keretei közé, hogy megtermékenyítse a nemzeti és államhatárokat nem ismerő közösségi szellemet, az érdek nélküli közös szerelmet. De hát ne legyünk szentimentálisak, mert semmi okunk, hogy optimistán nézzünk a jövőbe; rövid távon biztosan nem.

Jegyzetek

¹ Eközben történt meg a magyar futball "szétglobalizálása", ami része volt annak az általános globalizációs folyamatnak, amely labdarúgást is a nagy nemzetközi, multinacionális vállalkozások egyikévé emelte. Lásd erről írásainkat az Eszmélet különböző számaiban.

² G. Lineker: Majestic Puskas will live long in our memories Telegraph.co.uk, 2006. nov. 19. Erről a gólról és általában Puskásról talán a legszebb megemlékezés a közelmúlt híres angol középcsatáráé, a sportújságíró Gary Linekeré.

³ Szerk.: Díszlövések nekifutásból. Magyar Narancs, 2006. november 23.

⁴ Például a temetés előtt egy-két nappal - és messze nem ez volt a legabszurdabb "politikai kisajátítás" - egy Rogán nevű kerületi polgármester egyenesen a Belvárosba kívánta letelepíteni a nem létező Puskás-múzeumot, amire valószínűleg valamely állami lakás, épület kisajátítása útján nyílhatna csak mód. A kispesti futballszurkoló meg csak álmélkodik...

⁵ Megyesi Gusztáv: Kétezer utca. Élet és Irodalom, 2006. december 1., 48. sz.

⁶ Puskás temetés: külföldi lapszemle Figyelő Net 2006. XII. 10.

⁷ Lásd erről Nagy László: Wass Albert és a hungarizmus. Eszmélet, 72. sz. 175-188. Más források a "nagy magyar író" "magyarellenességét" bizonyítják, amennyiben mint gazdag földbirtokos tartózkodott a magyar munkaerő alkalmazásától erdélyi birtokán; a román munkaerőt alkalmazta, mert az "nem beszél vissza". (lásd fia nyilatkozatát egy Wassról készített dokumentumfilmben). Az osztályszempont és a magyarkodás szemléletes ütközésének dokumentuma. A mai rendszer Puskás-kultusza is hasonló jelenséget hozott létre, csak persze nagyobb volumenben.

⁸ Lásd e tekintetben a Puskásról szóló legutóbb megjelent könyvet Szöllősi György tollából: Puskás, Ringier Kiadó,Budapest, 2005.

⁹ Ezek a képtelenségek még egyes angol lapokban vagy site-okon is megjelentek.

¹⁰ Puskás ellenállt a diktatúrának Figyelő Net 2006. XII. 8.

¹¹ Sándor Csikar, aki maga is az Aranycsapat tagja volt, még ha legtöbbször a kispadra is ültették (ritkán játszatta őt a szövetségi kapitány), sokat tudna mesélni ezekről a történetekről, de ezzel inkább más majd alkalommal foglalkozunk.

¹² Népsport, 1953. november 27., 237. sz. 1. p.

¹³ Uo. 4. p. Az egyébként gyermekkoráról és fociszenvedélyéről szóló írás eredendően interjú formában készült, a fordítás során valószínűleg kiszínezték a szöveget, vagyis "megformálták", mert Puskás nem arról volt híres, hogy két mérkőzés között cikkeket ír. Öcsi nem a toll embere volt.

¹⁴ Vö. Írások Puskás Ferencről Nemzeti Sport Online 2006. XI. 30.

¹⁵ A Magyar Nemzet odáig ment a történelem átírásában, hogy Puskás kapcsán az 1938-as vb-ezüstérem és a két világháború közötti "jól szervezett serdülő- és ifjúsági, avagy leventebajnokságok" jól működő rendszerét a kommunisták "ideológiai alapon szétzúzták, anélkül hogy mást ültettek volna a helyébe", s ez volt a tehetségek "későbbi elapadásának egyik oka". Vö. "Ha úgy akarjuk velünk marad ". Magyar Nemzet, 2006. november 18. Ennél képtelenebb szamárságot mostanában e kérdéskörben nemigen olvashattunk. Ugyanis az 1948 utáni úttörő és ifjúsági bajnokságok klubkeretek közötti rendszere a Horthy-korszakban igazolt játékosok többszörösét adta a felnőtt bajnokságok számára. Jelen sorok írója a 60-as években az NB II-es Bp. Előre serdülő (úttörő), majd ifjúsági csapatában volt igazolt játékos, ahol hat csapatot (!) üzemeltettek, több mint száz igazolt játékossal.

¹⁶ Hogy 6-3-on mennyire a csapaton volt a hangsúly, és mennyire kiábrándító ez a "személyi kultusz", amely egyébként sérti magának Puskás Ferencnek az emlékét is, jól dokumentálható. A nagy mérkőzés után egy elfogulatlan szakértő, az olasz válogatott szövetségi kapitánya, Pozzo, "aki az utóbbi években mint sportújságíró a magyar csapatnak minden mérkőzését végignézte, most is itt volt [...] Arra a kérdésemre, hogy ki tetszett neki a magyar játékosok közül, ezt felelte: Nagyszerűen játszott mindenki, talán Bozsik és Hidegkuti voltak azok, akik - ha csak árnyalattal is - mégis ki tudtak emelkedni a csapatból. Ők szinte behunyt szemmel is tudták, hogy hová kell adni a labdát..." Népsport, 1953. november 27., 237. sz. 2. p.

¹⁷ Iskolába járt már, amikor apjának, a nacionalista Horthy-rendszer elvárásai szerint, magyarosítania kellett a nevét.

¹⁸ 1991-es hazatérése után, üzleti vállalkozásainak összeomlását követően idehaza sokféle kicsinyességgel kellett szembenéznie. A legnagyobb vihart azt kavarta, hogy kórházi ápolásának költségeire hivatkozva családja, nyilván mindenekelőtt felesége, arra kényszerült, hogy aukcióra vigye a "nemzeti ereklyének" számító érmeit, futballkellékeit, cipőit, mezeit stb. Egy cég emlékmérkőzést rendezett, úgymond, Puskás javára, ami valakiknek komoly profitot hozott a konyhára, ebből aztán nagy vita kerekedett a családdal, hogy vajon mennyi illeti meg a súlyosan beteg Puskást, pontosabban feleségét, illetve a kórházi ellátást finanszírozó államot.

¹⁹ Laszlo Andor - Gonzalo Ramos: The booming cannonball. The Guardian, 2006. december 9.

²⁰ Várszegi kísérlete maga is igazolja, hogy a tőke multinacionális világrendjébe illeszkedő vállalkozás felépíthető a futball-terep elsivatagosodásának időszakában is.