Amikor fiatal voltam, sokszor láttam egy háborús filmet, amelyben egy hősies amerikai pilóta ellenséges terület fölé repült, és elkiáltotta: "bombatámadás!". Az ellenség megsemmisült és helyreállt a béke. A jó fiúk győztek. Clinton elnök amerikai és NATO pilótákat küldött egy pontosan ilyen küldetésre a jugoszláv állam és annak vezetője ellen, akit Clinton Hitlerhez hasonlított.

Amikor egy háború kitör, és ez egy háború, három szint van, amelyen ítéletet mondhatunk róla: jogi, erkölcsi és politikai.

Jogi értelemben a bombatámadás agressziónak számít. A nemzetközi jog szempontjából teljes mértékben igazolhatatlan. A jugoszláv állam semmit sem tett a saját határain kívül. Ami pedig a határain belül történt, az egy alacsony intenzitású polgárháború, amelybe az Egyesült Államok és más nagyhatalmak közvetítőként befurakodtak. A közvetítés azt jelentette, hogy mindkét félhez ultimátumot intéztek, amely tartalmazta, hogy milyen feltételek szerint kell fegyverszünetet kötniük, s a feltételek teljesítését külső katonai erő garantálta volna. Először mindkét fél elutasította ezt, ami az Egyesült Államokat felettébb idegessé tette. Megmagyarázták a koszovóiaknak, hogy addig nem bombázhatják a szerbeket, amíg a koszovóiak nem fogadják el a fegyverszüneti feltételeket. A koszovóiak elfogadták ezeket, így az USA/NATO-erők bombáznak.

A nemzeti szuverenitás nem sokat jelent a hatalmi politika valóságos világában. Az USA nem az első és valószínűleg nem is az utolsó állam, amely megsérti egy kisebb ország szuverenitását. De nevezzük nevén a dolgokat! Ez agresszió, és a nemzetközi jog szerint törvénytelen.

A jogi helyzet semmit sem mond nekünk az erkölcsi helyzetről. Az USA/NATO erők azzal igazolták lépéseiket, hogy a jugoszláv állam alapvető emberi jogokat sértett meg, és nekik erkölcsi kötelességük beavatkozni (azaz figyelmen kívül hagyni a jogi korlátokat). Ezért beszélnünk kell arról, hogy erkölcsi szempontból mi helyes és helytelen.

Személy szerint semmi kétségem afelől, hogy a jugoszláv állam bűnös a Koszovóban elkövetett atrocitások miatt, mint ahogy korábban is az volt - közvetlenül vagy közvetítőkön keresztül - Bosznia-Hercegovinában. Abban is biztos vagyok azonban, hogy ebben az esetben a Koszovói Felszabadítási Hadsereg, korábban pedig a horvátok és a bosnyákok szintén hasonló bűnöket követtek el. És én nem fogom kiszámolni, hogy ki követett el több atrocitást a másiknál. A polgárháborúk a legrosszabb vonásokat hozzák elő a népekből, és e tekintetben az utóbbi öt év balkáni háborúi sem rendhagyók. A beavatkozás erkölcsi alapját azonban mindenképpen meggyengíti, ha a morális vétségek nem egyoldalúak.

Mi több, ha a Koszovóban mutatott szerb magatartás elítélendő, úgy mindazok az erkölcsi hatóságok, amelyek az erkölcsi törvény végrehajtását magukra veszik, magyarázattal tartoznak azért, mert nem mutattak hasonló beavatkozási hajlamot Sierra Leone vagy Libéria, Észak-Írország, a Pinochet alatti Chile, a Sukarno alatti Indonézia, Csecsenföld, illetőleg Baszkföld esetében. Semmi kétség, minden eset más, mint a többi, és eltérő nagyságrendűek is, de mindegyik polgárháborús helyzet volt, atrocitásokkal. És ha komolyan vesszük az erkölcsi kényszerítő erőket, akkor a legkevesebb, amire rá kell kérdeznünk, az általuk tanúsított inkonzisztencia és érdektelenség.

Végül visszajutunk a politikai elemzéshez. Ki, mit tett, milyen okból, és mennyivel járulnak hozzá az egyes lépések a viták érdemi megoldásához? Kezdjük a konfliktus helyi szereplőivel! A földrajzilag és etnikailag összefonódó és átfedő balkáni zónákban, valószínűleg az egykori Jugoszláv Szövetségi Köztársaság volt az az optimális struktúra, amely nemcsak a belső békét, de a maximális gazdasági növekedést is biztosította. Ennek szétesése azonban nem volt szükségszerű. Ennek a folyamatnak volt néhány döntő pillanata. Az egyik ilyen volt 1987, amikor Milosevics úgy döntött, hogy politikai jövőjét a szerb nacionalizmusra fogja építeni a jugoszláv nacionalizmus/kommunizmus helyett, és két év alatt elérte a koszovói autonómia megszüntetését. Ez adott ürügyet és talán kiváltó okot a kiszakadás hullámaihoz: Szlovénia majd Horvátország esetében, azután Bosznia-Hercegovinában, majd a horvátországi és boszniai szerbek esetében, végül pedig Koszovóban. Semmi kétség: ebben a Balkánon kívüli erők is szerepet játszottak, különösen Németország, amely legalábbis támogatta a horvát függetlenség gondolatát.

Milosevics kezdeti tevékenysége súlyos, hosszú távú politikai hiba volt. Ma egy olyan kellemetlen, erőszakos konfliktusban találjuk magunkat, amelyben mindenki fél, paranoiás és nem hajlandó fontolóra venni semmiféle valóságos politikai kompromisszumot sem. A krízis nem is fog hamar befejeződni. Az észak-írországi háború több mint húsz éven át folyt, mielőtt bármilyen megoldási lehetőség szóba jött volna. Az izraeli-palesztin háború még hosszabb ideje tart. Néha egy polgárháborúnak egyszerűen ki kell merítenie magát ahhoz, hogy bármelyik fél racionálisan kezdjen gondolkodni.

De mit mondhatunk az USA politikájáról? Miért választotta ki az USA kormánya ezt a polgárháborút az aktív beavatkozásra? Az öbölháború esetében a racionális motívumot az olaj fontossága jelentette, valamint egy megtámadott szuverén állam, Kuvait védelme. Gazdasági értelemben azonban a balkáni zóna marginális. Azt sem lehet állítani, hogy ebben a régióban közvetlen geopolitikai érdekeltségek léteznének: nincs szó például egy terület, egy politika megtámogatásáról, amit egy másik nagyhatalom nem tud elviselni. Ez volt a logikája, vagy legalábbis egyik oka az USA Dél-Koreának nyújtott támogatásának. Észak-Korea mögött - érvelt az USA - Kína és a Szovjetunió áll. Ez a hidegháborús logika volt.

Jugoszláviában azonban nincs olaj, a kommunista világgal folytatott hidegháború pedig véget ért. De miért nem hagyja figyelmen kívül az itteni helyzetet az USA ugyanúgy, mint Kongó esetében (legalábbis manapság)? Hogy pontosak legyünk: az Egyesült Államok minden országgal "törődik", de csak kevés ország belügyibe avatkozik be katonailag. A legutóbbi napokban egy furcsa érv hangzott el. Azt mondták, hogy az USA-nak azért kellett bombáznia a szerbeket, mert egyébként a NATO hitelessége csorbát szenvedett volna. Ez furcsa érv, mert körkörös logikát tartalmaz. Ha a NATO megfenyeget valakit, de utána másképp cselekszik, valóban csorbát szenved a szavahihetősége. De nem kellett volna fenyegetőznie.

Lehet, hogy az USA számára éppen a NATO létezésének igazolása a politikai kérdés, hisz a NATO-nak már nincs nyilvánvaló szerepe most, amikor az orosz hadsereg annyira meggyengültnek mutatkozik. De mire kell egyáltalán a NATO az USA-nak? Két okról lehet beszélni. Az egyik az, hogy létezése igazolja a jelenlegi amerikai katonai kiadások és készültség szintjét, aminek a kormány számára gazdasági és belpolitikai előnyei egyaránt vannak. A második ok az, hogy a NATO szükséges annak megakadályozásához, hogy a nyugat-európaiak túlságosan kicsússzanak az amerikai ellenőrzés alól, és főként hogy a NATO-tól független, önálló katonai struktúrát hozzanak létre. A jugoszláv kaland mindkét okból ideálisnak tűnik.

De vajon működni fog-e? Ha a jugoszlávok kitartanak, és ez valószínűnek tűnik, a további katonai akció szárazföldi csapatok küldését is jelentheti. Vajon megengedhet magának az USA még egy Vietnamot? Aligha. És vajon tényleg folytatni fogják a nyugat-európaiak a játszmát? A NATO soraiban már most zúgolódás tapasztalható, pedig a háború még csak egy hete tart.

Mindannyian bozótharcossá váltunk. A jugoszlávokat bombázni fogják mindaddig, amíg rombolni lehet. A koszovóiakat el fogják űzni otthonaikból. Sokan fognak meghalni. A szomszéd országok közvetlenül is belekeveredhetnek a fegyveres konfliktusba. Ha pedig a háború elhúzódik, belső társadalmi felfordulás támadhat az USA-ban és Nyugat-Európában. Lehet, hogy a "bombatámadás" több, mint bűn: hiba.

1999. április 1.

(Fordította: Andor László)