Ismert, hogy kevés olyan, a futballhoz hasonló társadalmi-történelmi jelenség van, amelyben ilyen koncentráltan vizsgálhatók a társadalomfejlődés alapkérdései. Ennek egyik oka az, hogy a futball óriási tömegeket megmozgató és eredendően - a neki szánt, társadalmi energiákat lekötő funkciótól függetlenül - abszolút demokratikus játék; ugyanis a szurkolókat a kedvelt csapat olyképpen egyesíti, hogy egyúttal egyenlővé tesz mindenkit mindenkivel, a bankárt a munkással, az egyetemi tanárt a diákkal. A stadionok népe, még az ellenfél szurkolóit is beleértve, közel azonos jogokkal és lehetőségekkel rendelkezik (mindaddig, amíg meg nem sértik az ott érvényes szokásjogot és általános jogrendet). A bankár és a gépkocsivezető, az igazgató és a zöldséges egymás nyakába ugrik a kedvelt csapat góljainál. Nem véletlen, hogy az idősebb emberek még sokszor ma is úgy vélik: a stadionokban létrejött egy nem hierarchisztikus társadalom lehetősége. Persze csak virtuálisan. Hiszen a valóságban a futball - mint tudjuk - mégis sajátos leképeződése mindannak, ami a társadalomban végbemegy.

Ám az utóbbi évtizedben már ez is csak nosztalgia; mindezt a "demokráciát" lényegében már a történelmi múlt részeként kell kezelnünk, hiszen a futballt totálisan ellenőrző tőkerendszer megkezdte a szurkolók korábban nem ismert hierarchizálását, felbomlasztotta az eredeti szurkolói tömeget, szociálisan és pszichológiailag kicserélődött a tribünök közönsége szerte a világban. Régen a díszpáholyban helyezték el a "hatalmi elit" képviselőit, a nép pedig körbe vette őket. Ma már minden sokkal bonyolultabb, "cizelláltabb". A pénz, a gazdagság alapján hierarchizálódik a stadionok közönsége. A legszegényebbeket egyszerűen kirekesztik a pályákról (maradjanak a tv képernyői előtt), a legazdagabbakat a legjobb helyekre ültetik, elzárva őket a tömegektől még különböző privilégiumokkal is ellátják a jobb vendégeket (étel, ital, párna, újság stb.). A futballt (is) piacosították. A vendégszurkolókat pedig bezárják - általában a legrosszabb - helyekre, őrzött gettót csinálnak a stadion számukra fenntartott részeiből. Ez a 70-es évektől végbemenő folyamat, amely a labdarúgásból a szórakóztató ipar éppen olyan ágazatát hozta létre, mint például a revü vagy cirkusz, a kelet-európai régióban a rendszerváltás nyomán érte csak el virágkorát.

De hogyan követte ezt a folyamatot Magyarország? Miképpen kapitalizálódott a magyar futball? Létezik-e még egyáltalán a futball-ipar nálunk? Jelen írás¹ tehát azt a célt tűzte ki maga elé, hogy megvizsgálja a magyar labdarúgás összeomlásának okait, a "futball működésének" jellegzetességeit és perspektíváit a rendszerváltó évtized (1989-1999) "vívmányainak" fényében. E kérdés története persze igen messzire nyúlik vissza. A hazai foci-publicisztika mindenesetre már a 70-es, 80-as években a "Miért beteg a magyar futball?" kérdésre kereste a választ.² Akkor aligha sejtette bárki is, hogy az igazi összeomlás az államszocialista rendszer összeomlásának részeként, a rendszerváltás nyomán bontakozik majd ki. És mindaz, ami a 70-es években hanyatlás volt, mai szemmel utolérhetetlen magaslat a magyar labdarúgás történetében.

A hamis diagnózis és annak forrása

Míg az államszocializmus keretei között alapproblémaként általában a profizmus hiányát vagy/és a korrupciót határozták meg, az elmúlt tíz évben a futball felkent szakértői és "teoretikusai" egyáltalán nem képesek az összeomlás valódi okainak a közelébe jutni. Ennek fő oka az, hogy a rendszerváltást szent tehénként tisztelik, vele szemben semmilyen bírálatot megfogalmazni nem merészelnek, nehogy a régi rendszer védelmezőiként tűnjenek fel. Sőt, az újságírók minden "kritikája" éppen abból a nézőpontból íródik, hogy igazolják a rendszerváltást, és annak "zavaró" következményeit a véletlen és szubjektív hibák körébe utalják. A rendszerváltás bírálata tehát továbbra is tabu, s ez döntő módon hátráltatja az egész problémakör megértését. Így a "szakértők" egyfelől kárhoztatják az államot a múltbéli szerepe miatt, de ennek ellentmondva ugyanők egyidejűleg dicsőítik az 50-es évek futball-reneszánszát, mintha azt el lehetne választani a Rákosi-rendszertől.

Mások - érzékelve ezt az ellentmondást - éppen az állam visszahozatala mellett érvelnek, szembefordulva a magántőkére épített profizmussal, hangsúlyozván: nincsen erős magántőke, amely a magyar focit ki tudná húzni a csávából, jöjjön tehát a megmentő állam. A korszellemnek megfelelően mind a profizmus, mind az állami mecenatúra hívei irtóznak mindenfajta komoly analízistől, legfeljebb addig jutnak, hogy lemásolják - cikkeikben - a nyugati (többnyire a német vagy holland) futballipar szerkezetét, amely nálunk már csak a tőkehiány és az eltérő társadalmi háttér miatt sem működhet. A valóságban pedig folytatódik a hanyatlás.³ Az újságírók tehát vagy úgy tesznek, mintha szubjektív hibák miatt nem menne a dolog, vagy pedig azt sugallják, hogy a futballban még nem ment végbe az "igazi" rendszerváltás. Ezzel az új jobboldali konzervatív kormányt szolgálják ki, amely kész a futball politikai meghódítására is. (De erről majd később.) Az újságírók nálunk többnyire csak a játékosokat szidalmazzák, és olyan kérdéseket tesznek fel, mint például: "miért tesznek el milliókat a semmiért?". Nem jut eszükbe, hogy a félperifériás kapitalizmusban éppen ez a természetes. Hiszen a társadalom alapértéke a "pénzcsinálás", minden áron. Miután nagyobb teljesítményt a rendszer működése miatt produkálni nemigen lehet és - mondjuk meg nyíltan - nem is igen érdemes, könnyebb a játékost, a vezetőt szidni, mint magát a szisztémát. Az egyes újságírók, "szakírók" között legfeljebb csak abban van a különbség, hogy ki kit tesz meg az bűnbaknak áldatlan állapotokért.⁴

A diagnózis

A kiindulópont tehát: fel kell adni a (futball-) rendszerváltás legelső tabuját: ez a történet nemcsak a társadalom nagy többsége számára, hanem a futball esetében is katasztrófatörténet, függetlenül attól, hogy ezért a régi rendszer mennyiben felelős vagy felelős-e egyáltalán. A magyar futball kihelyzése a világpiacra, a "nyitás", valamint ezzel egyidejűleg az állam kivonulása a labdarúgásból - akár volt ennek alternatívája, akár nem - katasztrófához vezetett. E felismerés nélkül egyáltalán semmi nem érthető meg a magyar futball hihetetlen mélyrepüléséből.

A világpiacra nyitás jegyében a Nemzeti Bajnokság soha nem látott vérveszteséget szenvedett. A szaknyelv úgy hívja e folyamatot, hogy forráskivonás. A legjobb klubok abból tartották fenn magukat, hogy legjobb játékosaikat a legkedvezőtlenebb feltételek mellett is eladták külföldre anélkül, hogy külföldről módjuk lett volna komolyan erősíteni saját csapatukat. (Elfogadták, hogy az ember éppen olyan árucikk, mint a paradicsom vagy marhahús.) Sőt, mintha ellentétes felhalmozódás ment volna végbe. Külföldre mentek mindazok, akik - ahogyan pestiesen mondani szokták - egy egyeneset a labdába tudtak rúgni, s olyanok jöttek onnan, akik között igazán jó játékos nincs is. Jelen pillanatban körülbelül két csapatnyi magyar játékos játszik külföldi klubokban (főleg nyugati másodosztályú csapatoknál). Ilyen vérveszteséget egyetlen kis nemzet futballsportja sem bír ki.

Mindennek a horvát, szerb, román futball megítélése látszólag ellentmond. A balkáni labdarúgás még sok szempontból a régi állami támogatás és politikai klientúraérdekek hatása alatt áll, vagyis a régi rendszer maradványai még működtetik egy ideig a gépezetet. A futball presztízse még magas, hiszen a nemzeti lét egyfajta önbizonyítási terrénuma (sőt, katonai-politikai kérdés) még ma is, sokkal erősebben, mint Magyarországon. De ma már egyre többen figyelmeztetnek arra, hogy a horvátok egy "sikertörténet" végállomásánál tartanak, miként a szerbek és a románok is, mert ők még a "neoliberális rendszerváltás" előtt, illetve "közben" vannak, és nem utána. Amennyiben ezekben az országokban egy - "balkáni" - parlamentáris keretek között működő tekintélyuralmi rendszer marad, amely az etnikai nacionalizmus nyomása alatt képes egy speciális "fejlesztési diktatúrát" fenntartani a labdarúgásban, akkor a hanyatlás kitolható a távolabbi jövőbe. Oroszország és Bulgária esete már egyértelműbben mutatja a hanyatlás jeleit. Az orosz futball-szakírók is úgy vélik, hogy ez a folyamat megállíthatatlan. Sok orosz és ukrán játékos Nyugaton legfeljebb középcsapatokban játszik, ami persze akár irigylésre méltó is lehet: a magyar játékosok sokszor már csak a nyugati másodosztályban rúgják a labdát, esetleg a nagy profi klubok kispadján üldögélnek. (Így a nem régen még legjobb magyarként számon tartott Lipcsei a Portóban vagy az ugyancsak ferencvárosi Lisztes a Stuttgartban kényszerül(t) e szánalmas szerepre.) Az orosz futball tartalékainak kimerülését is a magántőke gyengeségéből és az állam gazdasági szerepének csökkenéséből valamint a maffia uralmából vezetik le, akárcsak mi itt Magyarországon.

A futball - akárcsak bármely más iparág - a centrum-országokban működik a "fejlett kapitalizmus" törvényei szerint. A futballból élő újságírók ugyanúgy, mint a társadalom- és gazdaságelemzők általában a nyugati centrum-országok "működési modelljét" veszik alapul, s azok szerint fogalmazzák meg elvárásaikat a magyar futballal szemben. Ám nálunk a "profizmus" általában úgy működik, hogy feléli az alapokat, a vagyont, a játékost. Nincsen tőkefelhalmozás, csak tőkefelélés. Ellentétben a privatizált MATÁV-val, az energiaszektorral, a magyar futballból a multinacionális tőke nem "vehet ki" komoly profitot. Még arra sincsen tőke idehaza, hogy magyar szinten közepes külföldi játékosokat idehozzanak, mert azok is mind a nyugati harmadik liga felé kacsingatnak. Akkor egy orosz vagy egy horvát klasszis miért is jönne ide? Még egy esetleges jó magyar ajánlat helyett is egy kevésbé jó nyugatit fogad el, mert ott a feljebb lépés lehetősége kedvezőbb. Tehát még a "sikeres" magántőke is csak igen szerény eséllyel rendelkezik a nemzetközi piacon.

Egyébként maga a világfutball-szisztéma teszi lehetővé, hogy "nálunk", a félperiférián, működjön a futball "brain drain", vagyis, hogy a centrum-országokba áramoljon a "játékos tőke" - gyakorlatilag fillérekért. A futballcentrum-országokban, mindenekelőtt Angliában, Németországban, Franciaországban, Olaszországban, Hollandiában és Spanyolországban olyan óriási tőkés társaságok léteznek, amelyek monopolizálták a futball játékospiacát. Olyan árdiktátumokat kényszerítenek rá a világra, amelyen csak azok a "cégek" versenyképesek, amelyek dollármilliárdosok. Még a világ legjobb játékosának tartott Ronaldo ára is Európában ment fel a csillagos égig - ezt az összeget hazájában persze senki sem tudja megfizetni. Az igazi futballnagyhatalmak a félperiférián (Brazília, Argentína, Jugoszlávia, részben Oroszország) legjobb játékosaikat a centrum-országokba helyezik ki, mint olyan tőkét, amelyből fenntarthatják magukat, de ami egyszer s mindenkorra függő helyzetbe is hozza őket a gazdag országoktól: a helyi futball éppen olyan multinacionális vállakozás részévé lesz, mint bármilyen más ipari vagy agrárágazat. Ezekkel még abban is megvan a hasonlósága, hogy a helyi futball gyakorlatilag egyáltalán nem részesül abból az igen jelentékeny profitból, amit a helyi-nemzeti futball "vendégmunkásai" előállítanak.

A kiszolgáltatott helyzetet mindennél jobban mutatja: a legjobb külföldi játékos nálunk a román Miriuta volt, akinél sokkal jobb magyar játékosok kergetik a labdát szerte Európában, sőt, nála jobbak is csak a kispad koptatásáig jutottak Nyugaton. A korlátlan játékoskivitelből, pontosabban a magánzsebre való játékoseladásból kizárólag a gazdag vásárlóknak van előnyük. Ugyanis az olyan korlátlanul exportáló ország, mint Magyarország, nem képes pótolni a kiáramlott "játékosvagyont", lévén a helyettük beáramló tőke oly csekély, hogy a klubok szinten tartására sem elegendő. Meg kell sajnos barátkoznunk a realitással. Ahogyan a gazdaságban nincsen magyar megoldás, úgy a labdarúgáson belül sincsen már. Gazdasági értelemben a nemzetállam halott, a magyar futball mint magyar halott, ami két dolgot jelent. A hazai labdarúgás az adott színvonalon akár évtizedekig elvegetálhat, sőt, válogatott szinten akár egyszer-egyszer még a VB-re is ki lehet jutni a pofozógép szerepében. Mint futball nem halott a magyar labdarúgás, "csak" mint magyar halott, hiszen a magyar klubok a nemzetközi piacra mint bedolgozók a jövőben talán még több játékost küldenek majd, egyfajta nyersanyagforrásként szolgálnak a Nyugat számára. Mi itthon továbbra is a külföldön már senkinek sem kellő favágókat, csont- és labdatörőket nézzük, s az újságokból majd értesülünk, hogy a "magyar" labdarúgók valamely nyugati ország valamely középcsapatában, netán egy ciprusi vagy izraeli csapatban milyen szépen helyt állnak. Mire jó a magyar futball? Az a gyanúm: a tévéközvetítések miatt van bizonyos reklámhordozó szerepe, ezért egy bizonyos szinten még finanszírozni fogják a magyar labdarúgást. (Alább lesz még szó arról, hogy a politikának sem áll érdekében, hogy a magyar labdarúgás teljesen elsüllyedjen, sőt…) Az utánpótlás nevelésére is a külföldi tőke terjeszti ki majd a fennhatóságát, mivel a magyarok vagy nem rendelkeznek elegendő tőkével, vagy a gyors meggazdagodás szempontjait szem előtt tartva nem fektetnek be jelentősebb összegeket a futball-utánpótlás nevelésébe. Mások, akik a kockázatot mégis vállalják (szerelemből vagy üzleti haszonszerzés céljából) gyorsan tönkre mennek.

A feltámadás kísérletei - magyar valóság, 1998-1999

A Fradi-szindróma. Ahol olyan gyenge és bizonytalan lábakon áll a magántőke, mint Magyarországon vagy Oroszországban, ott a labdarúgásból nemigen lehet üzleti vállalkozást faragni. Még akkor sem, ha a legnagyobb és legnépszerűbb magyar csapat, a Fradi, eladta legjobb játékosait. Általában a klubok mögött álló kis cápák között azért folyik a harc, hogy ki "vegye ki" a nagyobb pénzt egy-egy félsiker után (lásd a Fradi esetét a BEK-ben, ami után "eltűnt" 500 millió a megfelelő zsebekben).⁵ A Ferencváros esete szinte paradigmatikus.

A legnépszerűbb klub szürke középcsapatként vegetált, 1998 végén, és elmerült a legképtelenebb és megszégyenítő személyes torzsalkodásokban, maffiózó fenyegetőzésekben. Persze a Ferencváros szurkolói nemcsak a lelkesültség és fanatizmus miatt híresek, hanem azért is, mert a legkirekesztőbb, az ellenfelet leginkább gyűlölő "kemény mag" éppen a Fradit veszi körül, s ezek a "gyerekek" - ahogyan Torgyán József nevezi őket - nem riadnak vissza a rendszeres fizikai erőszaktól sem. Igaz, az utóbbi években az Újpest "kemény magja" sem marad el tőlük, sőt...⁶ Mégis meglepő 1998 botránysorozata, mert az mintha cáfolna egy másik benyomást, miszerint a "fradizmus" egyik fontos vonása, hogy a fradistákat, legalábbis a mérkőzések időtartamára, a szeretet és a szolidaritás euforikus érzése fűzi össze. Az 1998-as és az azt megelőző szervezett botrányok a maffia gazdasági érdekeivel és általában az alvilág igényeivel függnek össze. A "nagy balhék" piti résztvevői talán nem is tudják, hogy milyen érdekeket "képviselnek". A rendőrség szakemberei - bár tárgyi bizonyítékaik természetesen nincsenek - "arra is rájöttek, hogy a rendbontók nem öncélúan, csupán a maguk szórakoztatására provokálják a balhét. A háttérben olyan bűnözői csoportok húzódnak meg, amelyeknek érdeke bebizonyítani, hogy a labdarúgó-mérkőzések biztosítása elégtelen, a garázdaságot és a vandalizmust a jelenlegi biztonsági személyzet nem tudja megakadályozni. Olyan érdekcsoportok, amelyek a mérkőzések biztosításának jogát szeretnék megszerezni."⁷

Ám a "fradizmus" fentebb említett hagyománya - kissé eufémisztikusan fogalmazva - mára megfakult, a Fradi közönsége (is) jelentős mértékben átalakult, a B-közép szervezett magja, amelyben a bőrfejűek és a Mussolini-rigmusokat skandáló hungarista ifjak is szerepet játszhatnak, eldurvította a szurkolói habitust, a gyűlölködést felerősítette, egyes játékosokon és vezetőkön keresztül hatást gyakorol a klubon belüli hatalom elosztására is, eközben megosztja a csapatot és a közönséget. A futballhuliganizmus, a futballrasszizmus és a maffiózó csoportok sajátos "szövetsége" jött létre. A sajtó nyilvánosan is megfogalmazta, hogy a Fradinál (megkockáztatom a feltételezést, hogy az Újpestnél és a Kispestnél is) a szóban forgó erőszakos fordulat "szociális bázisát" a bőrfejűekkel érintkező szervezett kemény mag képezi.⁸ E csoportok részt vettek olyan híres egykori Fradi-játékosok, mint Novák Dezső, Varga Zoltán és Nyilasi Tibor edzők megbuktatásában, minden fenntatás nélkül megalázták a fradisták korábbi "hőseit". A sikeres Novák megbuktatása óta semmi sem állta útját a hanyatlásnak.

Hogyan lehetséges, hogy a Ferencváros nagyjából dupla annyi pénzből (három év alatt kb. két és fél milliárdól van szó), mint az MTK, a teljes káoszba zuhant az 1995-ös viszonylagos BEK-siker után (melyért egyedül 420 millió forintot inkasszálhattak)?⁹ Miközben a pénz "elszivárgott", a csapat elveszítette (vagyis eladták) legjobb játékosait. A pénzt a játékosok horribilisnek tekinthető fizetése mellett a klubra rátelepedett túlméretezett apparátus, különböző kis bizniszek, "kft-k", "alapítványok" emésztették fel. Ilyen körülmények között gondolni sem lehetett arra, hogy komoly játékost vegyenek. A csapat mögött pedig igen különböző érdekcsoportok szabályos háborút folytattak a különböző hatalmi pozíciókért: a régi játékosok és a nem nagyon régiek, az új vezetők és a régi ellenlábasok, az egykori edzők és az újak, valamint a mögöttük álló különböző szurkolói csoportok és üzleti vállalkozások élethalálharcot vívnak a "koncért". Ez a feltételrendszer nagyban hozzájárult ahhoz, hogy minden komoly külföldi befektető végül is elkerülte a legnépszerűbb és mindenki által "nagy üzletnek" tekintett klubot. 1998 karácsonyára azután robbant a bomba, halálosan megfenyegették az edzői posztról eltávolított élő futball-legendát, Nyilasi Tibort.

A klub a válságból való kilábalást a magyar hagyományoknak és, sajnos, bizonyos értelemben a ferencvárosi hagyományoknak megfelelően oldotta meg: a pénzügyi válság miatt pánikba esett vezetők támaszt kerestek a politikában, és egy Budapesten nem népszerű jobboldali konzervatív pártra, a kisgazdapártra találtak rá. (A futball és a politika viszonyát alább még érintjük.) A Ferencváros elnöke most a vidékfejlesztési miniszter, Torgyán József lett, akiről a nyugati sajtó is mint komolytalan demagógról, "a politika bohócáról" beszél.¹⁰ Bármilyen komolyabb átalakításba könnyen belebukik bárki, még egy multinacionális cég is. Ráadásul eladni a Ferencvárost, amelyet a nemzeti érzés mitológiája övez, legalább is kétélű fegyver.

Torgyán József első lépésként az összes problémát a szőnyeg alá seperte, s megígérte, hogy a klub tartozásait közpénzekből, vagyis az adófizetők pénzéből fedezi(!?). Közben a miniszter egyik "helyettese", akit a Fradiban is "kooptáltak" helyetteseként, egy tökéletesen jelentéktelen figura (Torgyán futball-Trixije), szimbolizálva a politikai és morális hanyatlást, cinikusan kiadta az útját Nyilasi Tibornak, az Ausztria Wien csapatát is megjárt edzőnek. A Fradi válságának még nincsen vége, Torgyán miniszter egy horvát edzőt szerződtetett a Fradihoz, ám a márciusi örökrangadó után, amelyen az MTK simán, "félgőzzel" verte Ferencvárost, majd egy súlyos vereség (6 : 1) Debrecenben, csak félig igazolta vissza Torgyán végtelen optimizmusát.

Az MTK esete: egy siker és annak korlátai. Az MTK bizonyos szempontból könnyű helyzetben volt. Öröklött állapota részben a Fradiéhoz volt hasonló: a rendszerváltás periódusában Verebessel bajnokságot nyert csapat minden épkézláb játékosát eladták, valójában elkótyavetyélték (Balogh T., Kékesi M., Szeibert Gy., Katzenbach I., Lőrincz E., Bognár Gy.), s Gellei Imre irányításával azután hamarosan ki is estek az I. osztályból. Akkor jött Várszegi Gábor,¹¹ a Fotex magyarországi tulajdonosa, akinek - s itt már ellentében a Ferencvárossal - semmi nehézsége sem akadt az MTK-val, amely körül sem kemény mag, sem komolyan vehető maffiózó csoportok, sem erős állami klientúra nem volt. Az egykori zenészt megmentőként fogadták. Ritkán előny, hogy kicsi egy klub szurkolótábora, de most az volt: Várszeginek a klubnál nem kellett senkivel megharcolnia. Ahogy mondani szokták: még ő tett szívességet. Pár száz millió forinttal "magyar csodát" csinált az MTK-val. Ám ahhoz, hogy az üzlet igazán kifizetődő legyen, komoly nemzetközi sikerre lett volna szüksége, legalább olyanra, mint a Fradié volt 1995-ben. De ilyen eredményt a csapattal nem tudott elérni, mert ahhoz Várszegi - legalább is akkor még - "kicsi" volt.

Egy nemzetközileg is versenyképes csapatnak rendelkeznie kell egy-két komolyabb külföldi sztárral. Ám egy nemzetközileg közepes klasszis ára kétmillió dollár körül mozog, ami körülbelül négyszer-ötször annyi pénz, mint amit az Újpest legjobb játékosának, Sebőknek az eladásáért kapott az angol második ligás Bristoltól. Kinek van ennyi befektetendő tőkéje ma Magyarországon egyetlen játékosért? Ha a csapat országosan, mondjuk, első, s évente egy-két jó játékost elad, akkor a tulajdonosnak már ez is megérte, minek kockáztatna nagyobb összegeket? Ráadásul egy minden futballpresztízs hiányában leledző ország, mint Magyarország, nem vonzó a tehetséges külföldiek számára. Ha, mondjuk, az MTK ugyanannyit adna egy játékosért, mint az említett angol II. ligás Bristol, borítékolni lehet, hogy a kiszemelt játékos nem a magyar élcsapatot választaná. A világpiacon az árakat a futballban is a centrum-országokban diktálják. A kis üzlet is üzlet alapon Várszeginek függetlenül bizonyos szubjektív szándékoktól vagy érzelmektől érdemes kitartania az MTK mellett, mert ennél jobb reklámhordozót aligha találna, ráadásul a magyar labdarúgásban is egyfajta erjesztő szerepet játszhat anélkül, hogy "megváltást" tudna hozni. Más klubok esetében a "kis befektető", az azonnal kaszálni kívánó spekuláns tőke inkább kilép a futballból, mert nem képes távlatokban gondolkodni, nem érti, hogy a futball előbb-utóbb jó üzlet lehet.¹² Ezt mutatja például a Vác esete 1999 elején, amikor még az is felmerült, hogy a 100 éves klub feladja a bajnokságban való további részvételt.

Mindezek alapján talán világos, hogy nemcsak a "biztos pénzügyi háttér", a gazdasági társaság, az egyszemélyi vezetés a siker titka, hanem más egyéb társadalmi tényezőkre is figyelemmel kell lenni. A siker persze viszonylagos: csak azt jelentette, hogy az MTK magyar szinten az élre állt. Más kérdés, hogy már ez a siker is kivívta a konkurrensek gyűlöletét, a sajtó jelentős részének alig palástolt ellenszenvét, az ellenlábasok irigységét. Bizonyos lapok felélesztették az antiszemita tradíciót. (Egyébként most már nemcsak Újpesten és az Üllői úton, hanem gyakorlatilag minden pályán, a Fáy utcától Diósgyőrig, zsidózó kórusok alakultak és működnek háborítatlanul.¹³

Az Újpest: a bajnok összeomlása. Az 1997-98-as bajnok Újpest is azonos cipőben jár a legtöbb magyar csapattal. Még a játékosok bérét sem tudta kifizetni. Ennek örve alatt a politika itt is - akárcsak Angyalföldön, Kispesten vagy az Üllői úton és másutt - visszahátrált oda, ahonnan egyes nézetek szerint valójában ki sem tette a lábát. A Belügyminisztérium a fizetésképtelenné váló Újpestnek - szintén közpénzből - kiutalt 50 millió forintot.¹⁴ Azután az állam "a régi hatalom csapatát" magára hagyta. A "Dózsa" is olyan szerződéseket kötött a játékosokkal, mint a legtöbb klub: horribilis összegeket ajánlott meg, csakhogy nála maradjanak a legjobb játékosok, hogy azután, amikor majd fizetni kell, elkezdjen ígérgetni: majd csak jön valami segítség, s ha nem, még mindig kiárusíthatja a játékosokat. A "segítség" végül 1999 márciusában Lányi úr, egy kisgazda "főember", a parlamenti Honvédelmi Bizottságának az elnöke képében meg is jelent. ő lett a klub elnöke.

Az UTE helyzete nemcsak a szervezett szélsőséges szurkolói csoportok tekintetében hasonlít a Fradiéhoz. A lilák, akárcsak a többi klub, csak olyan magyar, tehát "kisvállalkozókkal" tud üzleti kapcsolatba kerülni, akik egyetlen célt látnak maguk előtt: megszerezni az államtól a csapat működtetéséhez szükséges infrastruktúrát. Ez azután lehetőséget adna a vállalkozónak arra, hogy kereskedelmi stb. haszonra is szert tehessen. Ám ma már nehezebb ilyen óriáis vagyont "ajándékként" megszerezni, mint nyolc-tíz évvel ezelőtt pártszínekben. A mai fejlődés szintjén a "vállalkozóknak" a stadinokért már fizetniük kellene, az elajándékozás ugyanis akadályokba ütközik. (Kinek van itt mobilizálható 2 milliárd forintja az újpesti stadion felújítására?) Ráadásul a kormány sem kíván megszabadulni a stadionoktól, mert ez az egyik legfontosabb eszköze, hogy szavát a futballban érvényesítse. (Ekkor találta ki valaki az Újpest-MTK fúzió abszurd ötletét...)

Ráadásul 1999 elején a kormány - kivéve a mezőgazdsági minisztérium hűbérbirtokának számító Ferencvárost - megszüntette a futballklubok (és általában a sportklubok) állami támogatását, ami különösen az UTE olimpiai és világversenyeken is számottevő szakosztályait viselte meg, mert azok jó része kizárólag állami támogatásból tartotta fenn magát. Az MTK például - hihetetlen - a híres, "nemzeti értéket képviselő" sakkszakosztály felszámolására kényszerült (3 millió forint hiányzott a túléléshez). Sok más klub is kivédhetetlen gazdasági helyzetebe került, amelyet a kormány a "kiútnak" tekint. Ugyanis olyan helyzetet hozott létre, hogy a kluboknak nem marad más, mint hogy kérjék a kormányt, a politikai pártokat: "telepedjenek rá" a labdarúgásra.

A Diósgyőr esete: egy megalapozatlan félsiker. Szép számú közönség, bizonyos hagyomány és egy jó tréner még nem elegendő a futball felvirágoztatásához. Minél szegényebb egy klub, annál inkább ki van szolgáltatva a játékosoknak, ők diktálják a feltételeket. A Diósgyőri vezetők mint 49%-ban a klub tulajdonosai (51%-ban a városi önkormányzat), gyakorlatilag egy tipikus magyar kft. uraihoz hasonlóan, rövid felfutás után, 1999 januárjában teljes anyagi csődbe jutottak részben képességek, részben a gazdasági és pénzügyi mozgástörvények okán. Miután beismerték a teljes anyagi összeomlást, felmondták a korábban megkötött szerződéseket. Tornyi Barnabás, a sikeredző sérelmesnek találta, hogy szerződését felül akarják vizsgálni, s nem vállalta tovább a sikercsapat vezetését néhány millióval kevesebb pénzért. Ô is és a futballisták elvben joggal mutogatnak Nyugatra, hogy ott milyen áruk van az edzőknek és a játékosoknak, s milyen feltételek között edzenek odaát. Csakhát a teljesítmény - akárcsak a feltételek - a "félperifériás kapitalizmus" tipikus megnyilvánulása. Fellendülés rövid távra, spekuláció hosszú távra.

A Diósgyőr csapata, tükrözve az ország regiók szerinti felbomlását, olyan szegény, mint az észak-keleti templom egere. Ôk sem tudják fizetni a játékosokat, mert azok "túlságosan sokszor győztek". Akárcsak az Újpest esetében, nem marad más, mint a külföldre való játékoseladás. Ha egyáltalán megveszik őket, hiszen jó, ha belföldön el tudnak adni egy-egy játékost. A szegény azonban mégis egyre szegényebb lesz, ugyanis a Diósgyőr a legjobb játékosait nem is tudta megvásárolni, csak kölcsönözhette őket. Főképpen az MTK-tól vett kölcsön magyar szinten jó játékosokat, ami anyagilag előny volt az MTK tulajdonosának, viszont nem igazán kifizetődő a Diósgyőrnek. (Hiába venné meg tőle az MTK játékosát egy külföldi csapat, az összeg nagyobb része a kék-fehérekhez vándorolna. Példaképpen: az MTK-s Egressyt hiábavalóan próbálják kiárusítani, hogy abból kifizessék a többi játékosnak a klub tartozását, akárcsak az Újpest Sebők vételárából. Kinek kell az az Egressy Nyugaton, aki az MTK-ba sem igen tudott beleférni? És ez a kapitalizmusban így van rendjén.) A Diósgyőr tehát - az Újpesthez hasonlóan - kénytelen lerombolni a harmadik helyen álló csapatát.

A Dunaferr esete: a felemelkedés szigete. Ellenkező előjelű sztorinak látszik a Dunaújvárosé. Ebben a városban sikerült (erősen szűkített értelemben) az acélipar rekonstrukciója, ami szimbolikusan tükröződik a dunaújvárosi csapat nagy menetelésében. A Dunaferr szakmai vezetőjének a Fraditól elzavart Varga Zoltánt szerződtették, s a gazdaságilag felemelkedő cég vezérkara a csapatban elegendő reklámértéket látott, ezért megpróbálta felfuttatni. Ellentétben a Diósgyőrrel, itt egy komoly acélüzem vállalta a szanálás feladatát, nem kellett egy toldozott-foldozott kft. és egy teljesen elszegényedett önkormányzat házasságára hagyatkozni, mint a legtöbb csapat esetében. Ez a nagyon kevés is elég volt ahhoz, hogy ebben a rendszerben a csapat felfusson - ám ezért hiba lenne a "dunaújvárosi csodát" túlbecsülni. Gyakorlatilag egyetlen komoly, magyar értelemben vett klasszis nélkül kerül fel a Dunaferr az élbolyba. Dunaújvárosban azonban kevés olyan embert találni, aki meg merné kockáztatni a kijelentést: az acélmű végleg megmenekült az összeomlástól.

A BVSC, a Stadler és a III. Kerület esete: a teljes kiúttalanság. A mai világban a sajtó és a hivatalos politikai megnyilatkozások a kiscsapatok (főképpen a budapestiek) megsemmisítését kívánják. E három csapat úgyszólván vegetál. A BVSC-ből mindenkit kiárusítottak, aki eltalálta az állított labdát, s egyenesen rohannak a kiesésbe, amit nagyon sokan szeretnének, mert működik a kormányzat vidék-Budapest szembeállításának politikája. Jó lenne egy vidékivel helyettesíteni a vasutasokat. A "nagy" igazolásnak a 80-as évek sztárjának, a 37 éves Détárinak a megszerzése számított (a korábbi világválogatott már önmaga emlékműve).

A hivatalos reakciók szerint a vidéki futballt kell főleg támogatni, mert ott sok néző van, míg a BVSC-pályán valóban 300-600 ember lézeng. A Kerület játékosállománya pedig valószínűleg gyengébb, mint az MTK vagy az FTC ifjúsági csapatáé, az ad hoc jellegű csapatépítés is a magyar futball talajtalanságát szimbolizálja; a kerületi önkormányzat és valamely átláthatatlan kft. vagy kft-k szimbiózisa a diósgyőri eset lerobbantabb változatát mutatja. Ez esetben még a jelentős közönségtámogatás is hiányzik, szinte alig lehet komolyabb pénzeket "kivenni" a fociból. Úgy tűnik, ebben a kategóriában már jobban jár egy játékos egy másodosztályú kiscsapatban, ahol - fele erőfeszítéssel - mindig a győztes csapat tagja, s a helyi vállalkozótól feketén majdnem annyi pénzt kap, mint ha a profi ligában lenne pofozógép.

A Stadler FC különös színfolt volt a magyar futball palettáján. A "nemzeti tőke" kísérlete, hogy igazi futballt honosítson meg a magyar prérin. Nos, Stadler úrnak tényleg sikerült maradandót alkotnia: egy pusztában felépített szép stadiont. A dolog szépséghibája, hogy Stadler börtönbe került, "ékszerdoboza" pedig gyakorlatilag üresen áll, mert a Gázszer, amelyik szintén csodával határos módon egész jól prosperál, 800 néző előtt játssza mérkőzéseit. Mit csinál az állam az elkobzott stadionnal? A modern kori magyar kapitalizmus történetének pusztai románca véget ért.

A kormány és az MLSZ, avagy a politika visszatérése

Futball és politika - amióta a magyar futball futball, szerves összefüggésben állnak. Az 50-es évek óta pedig a futball, mint tudjuk, ráadásul "nemzeti kincs". Magyarországon a futball politikai ellenőrzése az 1998-as jobboldali hatalmi fordulat következményeként évtizedek óta nem tapasztalt méreteket ölött. Mint fentebb láttuk, a politika gyámsága a futball fölött úgy valósul meg, mintha annak "megmentéséről" lenne szó. A futballklubok olyan gazdasági helyzetbe kerültek az elmúlt években, hogy a gyámságot formai értelemben "alulról", ők maguk követelték, követelik. Segítsen a kormány, az állam! A valóságban természetesen az állam és a pártok játsszák a kezdeményező szerepet: utóbbiak teremtettek olyan helyzetet még évekkel ezelőtt, hogy a klubok feltétlenül tönkremenjenek. Ez volt a legkézenfekvőbb lehetőség arra, hogy a hatalom visszatérjen a fociba, hisz bármily kevesen járjanak is napjainkban meccsre, egy klub élén bárkinek módja van politikai pecsenyét sütögetni. (Emlékezzünk csak Kónya egykori MDF-es belügyminiszterre, aki "saját" rendőrségével szemben védte meg a ferencvárosi randalírozókat!)

Még a Horn-féle szociálliberális kormány idején lett az MLSZ elnöke Kovács Attila, egy igazi magyar vállalkozó (aki éppen e cikk megírása idején, 1999 februárjában-márciusában felszámolta saját kohászati részvénytársaságát). Erkölcsi és szervezeti feladatok megvalósítására szánta el magát. Természetesen akkor, mint ma is, a kulcsszó a "megújulás" volt, ami azonosnak bizonyult ismét az átszervezéssel. Az új MLSZ-elnökben sokan egy Don Quijote felbukkanását érzékelték, arra utalva, hogy a gyökeréig amorális renszerben nem lehet moralizálva és morális alapelveket hangsúlyozva lényeges átalakításokat végrehajtani. Szinte egyetlen terve sem valósulhatott meg, mert végül is magára maradt. Kovács Attila megpróbálta például a futball-huliganizmus útját állni, de a megbüntetett csapatok vezetői (Fradi, Újpest, Kispest, BVSC stb.) ellenségeivé váltak; megpróbálta a magyar futball érdekében átszervezni a televízió-közvetítéseket, az eredmény közismert - egy évig nem közvetített labdarúgást a magyar televízió. Kovács úr maga gründolt valamiféle "láthatatlan" tv-csatornát. Az elnök jószándéka, jó ügyei, döntően azért buktak el, mert potenciális szövetségesei (mint példul a bírók testülete) anyagilag nem jártak jól, s ez alkalmat adott a kormánynak arra, hogy maga álljon az MLSZ helyére, annak a hatalomkoncentrációnak a jegyében, amely az Orbán-kormányt országlása első percétől jellemzi. Csak pénzt kellett ígérnie, s Kovács elnök korábbi hívei sorra-rendre elárulták őt. A magára maradt harcos egyúttal szimbolizálja a civil társadalom szervezeteinek magyarországi helyzetét is.

A fiatal sportminiszter - még nála is fiatalabb, hataloméhesebb és agresszívebb fiatalemberek felhasználásával - egy "1949-es akció" stílusában 1999 elején egyszerűen kitiltatta egy civil szervezet, az MLSZ elnökét a saját hivatali helyiségéből, "felfüggesztette" az egész elnökséget, mondván, hogy gyanúja szerint az MLSZ elnöke bűnöző.

A miniszterelnök tömören így indokolta meg mindezt az MLSZ elnökének küldött táviratában:

Tisztelt Kovács Úr!

Az 1999. február 8-án kelt levelét megkaptam.

A Magyar Labdarúgó Szövetség Elnökségének felfüggesztését a kormány jogi szakértői is jogszerűnek minősítették. Így az ügyet lezártnak tekintem, s a múlt helyett a sportág jövőjének biztosítására összpontosítom a Kormány erőfeszítéseit.

A magyar labdarúgás régi sikereit idéző jövőjében bizakodva.

Budapest, 1999. február 23.

Üdvözli: Orbán Viktor¹⁵

A futball ilyen típusú hatalmi-politikai kérdésként való felfogása már a Kádár-korszak utolsó negyedszázadában sem volt szokásos. Az UEFA és a FIFA az MLSZ elnökét támogatja és ismeri el még 1999. április végén is, akárcsak korábban Lengyelországban, ahol hasonló folyamat játszódott le, mert a nemzetközi futballszervezetek nem akarják elfogadni a kelet-európai sajátosságként érvényesülő törekvést: a kormányok hatalmi monopóliumát a futball fölött. A tét tehát valóban az, hogy a magyar kormány képes-e hatalma alá vonni a futball irányítását. Ezért mindent megtesz. A miniszterelnök és a sportminiszter maguk akarják meghatározni a labdarúgás átszervezésének módját, még szervezeti formáit is. Abba is beleszólnak, hogy mely csapatok alkossák az első és másodosztályt. Ilyesmire még az 50-es években sem volt példa, amikor pedig sok játékost átirányítottak (főleg a Fradiból és az MTK-ból) más csapatokba, hogy "kiegyenlítsék az erőviszonyokat". A kormány most a vidéki csapatokat kívánja előnyben részesíteni a budapestiekkel szemben, amely törekvés más összefüggésekben is jellemzi az új magyar kormány tevékenységét. A hivatalos ideológia szerint ennek egyik célja, hogy a vidék-Budapest-ellentétet ily módon kiegyenlítse. Úgy számítanak, hogy a vidék-Budapest-ellentétre rátelepedve a FIDESZ-nek mint "vidéki pártnak" sikerül meggyökeresednie a magyar társadalomban. (A FIDESZ ma még csak "média-párt".)

Az Orbán-féle állami intervenció mindenesetre jelezte a megoldások kereteit. Minél jobban tönkremennek a klubok, annál olcsóbban tudja a politika a maga ellenőrzését kiterjeszteni és a megfelelő "vállalkozókat" megtalálni, másfelől a klubok annál olcsóbban árusítják ki játékosaikat, hisz adósságaikat valamiből törleszteniük kell. (Az említett Sebőköt potom 140 millió forintért, azaz kb. 600 ezer dollárt adták el.) A kisgazdapárt, látva a koalíciós partner, a FIDESZ futball iránti odaadását, maga is harcba indult. Torgyánék célja az, hogy ne a sportminisztérium gyakorolja az ellenőrzést, mint tulajdonos, a stadionok fölött, hanem az egyes klubok, melyek élére (Kispest, Újpest és persze a Ferencváros) többnyire kisgazda elnökök kerültek. A futball fölötti ellenőrzés tehát még a koalíciós pártok között is egyfajta versengés tárgyává vált.

A sportsajtó is jelentős mértékben a kormány kezében van, ami a legfontosabb eszközök egyike a futball fölötti hatalom átvételében. Egy fideszes család vette át a Nemzeti Sport című újság ellenőrzését, a lapban csak a Fradi-kultusz a régi.¹⁶ A kormány - a nemzet, mint régen. A futball, mint a nemzeti megváltás területe.

A Nemzeti Sport és a jobboldali lapok általában sokat tettek a miniszeterelnök népszerűsítése érdekében: még akkor is szép terjedelemben emlékeztek meg róla, amikor valami uli-buli meccsen rúgott egy gólt. Ugyanis Magyarország miniszterelnöke maga is "futballista", s Európa e területén ez a politikában jó húzásnak látszik. Mindenesetre Orbán nagyobb publicitást kapott, mint a Professzionális Bajnokság az évi (1998) legszebb gólja, amely az MTK-s Preisinger Sándor nevéhez fűződött a Győr elleni rangadón a Hungária úton. A sportnapilap ezen aulikus beállítódása ugyancsak a régi-régi beidegződés felbukkanása.

A miniszterelnök, mint a nép fia, nemcsak nagyszerűen kamatoztatja némi futballtudását a politikában, hanem kapcsolatait "kijárói" révén a futball megszállásában is felhasználja. Mindenekelőtt a szebb napokat látott Mészöly Kálmán vállalta ezt a funkciót, aki a miniszterelnök lábteniszpartnere.¹⁷ A baloldali Vasas-szurkolók nem is igen bocsátják meg a "szőke sziklának", hogy a miniszterelnök bábjaként funkcionál, mint a Liga elnöke. De hogy vajon növekedett-e attól Orbán úr népszerűsége, hogy néhány száz néző előtt a guruló labdát néhányszor megjátszotta, azt ma kevesen válaszolnák meg igennel. Ma már a lakosság sokkal kevésbé nosztalgikus, mint maga a hatalmi elit. 1998 novemberében a brit alsóház csapatával mérkőzött a magyar parlamenti csapat a 6-3 emlékére (természetesen a miniszterelnök főszereplésével). Ez a jelenség is azt a magyar hagyományt reprezentálja, amely mélyen az állampárti időkben gyökeredzik. Csak emlékeztetőül utalok arra, hogy Farkas Mihály, Rákosi honvédelmi minisztere az Aranycsapat fényében sütkérezett, a futball nagy támogatójaként mutatkozott, Kádár sakkozóként és általában sportbarátként vált ismertté, Antall beteg ember volt, nem maradt ideje eféle propagandamukára, Horn pedig a nagy sportolók "barátjaként" jelent meg nem túl gyakran a színen. Orbán azért is peches, mert futball-szempontból szörnyen ínséges időkben népszerűsíti magát futballistaként. Ha már nincsenek komoly állami pénzek a futballra, legalább működjön a pártpolitikai manipuláció. Ám azt senki sem kockáztatta meg közülük, amit Torgyán József miniszter, a Fradi társadalmi elnöke követett el az örökrangadó szünetében, illetve a meccs után, melyen csapata csúfosan elbukott. A politikát a szélsőséges populizmus színvonalára züllesztve lement a B közép fiataljaihoz, és velük ölelkezett, akik ezen a mérkőzésen is felhőtlenül "mocskos zsidóztak". Harmadnapra pedig hivatalos nyilatkozatot tett a miniszter úr, melyben követelte az örökrangadó játékvezetőjének eltiltását, aki egyébként a kormánypárti Nemzeti Sport szerint is átlagosan jól vezette a mérkőzést. (Ezt még Kádár sem engedte, engedhette volna meg magának.) A torgyánizmus és az orbánizmus azonban a legbensőbb rokonságban áll egymással.

Úgy tűnik, hogy az Orbán-kormány - jelezve a maga "elkötelezettségét" a futball iránt - évente néhány száz millió forintot kíván a labdarúgásba fektetni (egyedül a Postabankba több mint 150 milliárdot invesztáltak), ami a két felső osztály csapatait számba véve csapatonként nem több mint néhány millió forint, de - állítólag - ez is sokkal több, mint a megelőző kormányok befektetése. A miniszterelnök legalább valamennyi pénzt felajánlott a futballnak is, azzal az egyébként nem is titkolt megközelítéssel, hogy a futballt hatalmi-politikai kérdésnek tekinti.¹⁸ A kormányhatalomnak e területet is teljes egészében meg kell hódítania. Hiszen a FIDESZ-kormány kizárólag azt finanszírozza, ami saját pártérdekeinek megfelel. Ez oly mértékig "működik", hogy - mint fentebb említettük - az MLSZ "megszállásának" idején az elnökség számos tagját politikai zsarolással, közvetlenül pénzbeli támogatásokkal, illetve ígérgetésekkel szembeállították az MLSZ elnökével. A fiatalembereknek nincsenek skrupulusai, úgy viszonyulnak a hatalomhoz, mintha az saját magánbizniszük volna.

A kormány a maga politikai érdekeit az egyes nagy futballklubokon keresztül megpróbálja érvényesíteni. Orbán Viktor Vasas-szurkoló, Deutsch Tamás sportminiszter, pártbéli helyettese, emtékás. Ez utóbbi körülményt Torgyán József már sandán föl is használja abban a vitában, amelyet ő folytat a sportminiszerrel a Fradi-pálya tulajdonjogáról, amely jelen pillanatban még a mezőgazdasági minisztériumé. (Mintha Deutsch azért akarná egy minisztériumban összpontosítani a pályákat, mert emtékás…)

Egyébként a miniszterelnök is szemet huny ama tény fölött, hogy a kisgazdák és személyesen Torgyán úr közpézekből finanszírozza a kisgazdák által ellenőrzött nagy klubcsapatokat (Újpest, Kispest, Fradi), pontosabban egyelőre csak a Ferencvárost - ami sokak szerint tulajdonképpen kimeríti a köztörvényes bűnözés fogalmát.

A jövőt illetően az állam előtt három út van. Az egyik, hogy az állam maga lesz ismét a futball fővédnöke, ami azt jelenti, hogy visszatér a futball állami, s így politikai támogatásának rendszeréhez. A másik út, hogy az állam a futballt teljes mértékben privatizálja (hitelben, sógor-koma alapon, vagyis pénz nélkül, ahogyan az igazi privatizáció végbement a 90-es évek első felében), ez a lehetőség természetesen nem zárja ki az elsőt. A harmadik és a legvalószínűbb, a magyar feltételeknek leginkább megfelelő út a mostani öszvér-megoldás, vagyis a jelenlegi állapot további fenntartása: utolérés tőke nélkül. A magántőke helyén a közpénzeket el-elcsaklizó hatalom (csak ne kelljen a magántőkét megadóztatni!) van jelen, amely kénye-kedve szerint irányítja a futball egyre mélyebbre süllyedő szekerét. A magyar futball szimbolikusan kifejezi a rendszerváltás belső válságát: az utolérés, a felzárkózás ideológiájának jegyében a háború után született generációk számára soha nem tapasztalt leszakadás, elmaradás következett be a fejlett centrumországok futballjától. Mire a FIFA nyomására a sportminiszter visszahelyezte funkciójába az MLSZ elnökét, az új hatalom morálisan elhasználódott, mindenfajta társadalmi bizalom megszűnt iránta. A fejlődni kívánó klubok abszurd túlélési kísérleteket tesznek. A miniszterelnök csapata, a nagymultú Vasas is a megszűnés határán mozog. E sorok írásakor a már bajnok MTK szintén súlyos gondokkal küzd, amennyiben kis szurkolótábora miatt a klub tulajdonosa és vezetése az újpesti önkormányzat - a nyilvánosság számára nem hozzáférhető - ötletszerű ajánlata alapján az Újpesttel való abszurd és kivitelezhetetlen fúzió fontolgatásáig jutott, ami tulajdonképpen a legrégebbi magyar futballklubok formális felszámolódását eredményezné. Az üzleti logikára hivatkozva - költői túlzással - ma már akár a futball betiltása is elképzelhető. József Attilát parafrazálva: magántőke és államhatalom jegyesek, minden külön értesítés helyett.

Jegyzetek

¹ Írásom bizonyos értelemben folytatása az Eszmélet 29. számában publikált "Futball és rasszizmus. Avagy miről szól a Fradi-Ajax ellentét?" című esszének.

² Végh Antal: Miért beteg a magyar futball? Bp., 1974., (2. kiadás, 1981.) Bár a mű elméleti igénytelensége szembeszökő, a szerző mégis rá tudott mutatni, az alapproblémák egyikére: a rendszer lényegéből fakadó korrupcióra.

³ A politikai újságírás mind a mai napig a neoliberális dogmát, azaz a magántőke megváltó szerepét szajkózza. A Ferencváros kálváriáját vizsgálva az újságírók ugyanazt hajtogatják: "átlátható viszonyokról", az "egy tulajdonos, egy vezér, egy felelősség" elvéről, továbbá a privatizációról papolnak. Lásd például Krajczár Gyula: Béla, a király. Népszabadság, 1998. december 23. 3.

⁴ A Népszabadság sportrovata többnyire a játékosok erkölcsiségét ostorozza, a Magyar Nemzet még erősebben moralizálva az új konzervatív-jobboldali kormány értékrendjének megfelelően a liberális közállapotokat marasztalja el, az ettől is jobbra álló lapok pedig már egyáltalán nem is elemeznek, csak szitkozódnak, és romantikus antikapitalizmusuknak megfelelően az alig burkolt rasszizmus jegyében az igazi magyar szponzorok hiányát mutatják fel a problémák végső forrásául.

⁵ A Ferencváros körüli botrány hátterére némileg rávilágít az ún. Csúcs-jelentés, amelynek alapvető állításait a Népszabadság is közölte, 1998. december 23. 22.

⁶ Mindennek történelmi okairól lásd az Eszmélet 29. számában közölt írásomat.

⁷ Schwartzenberger István: Rendbontások megrendelésre? Népszabadság, 1999. január 9.

⁸ Vö. Népszabadság, 1998. december 19. (Aczél Endre írása.) 3.

⁹ Csúcs László, egykori MIÉP-képviselő, kisgazda színekben látta el a "főrevizor" feladatát a Ferencvárosnál, miután 1998 decemberében Torgyán József átvette a hatalmat. Ám Torgyán - miután megtudta a törvénytelenségek és a pénzek "felszívódásának" igaz történetét - meggátolta Csúcs urat, hogy a sajtótájékoztatón tálaljon ki. Majd a Csúcs-jelentés kompenzációjaként saját "jelentésével" rukkolt ki 10 ezer példányban.

¹⁰ Ld. erről a Népszabadság összeállítását, 1998. december 1.

¹¹ Ha a mende-mondáknak hinni lehet, Várszegi annak idején kopogtatott a Ferencváros ajtaján is, de állítólag eltanácsolták.

¹² Erre a problémára mutatott rá például - közgazdászok társaságában - Mezey György, a Replika, 1997. 27. számában, 167-169. Más kérdés, hogy Mezey (és más, főképpen közgazdász szakértők) nem tudja alapvető "jóslatát" alátámasztani, miszerint a megmentő külföldi tőke hamarosan beáramlik a magyar futballba.

¹³ Csak emlékeztetésül jelzem, hogy a rendőrség a budai Várban nemzetközi náci tüntetésre adott engedélyt 1999. február 13-án, Budapest felszabadításának ünnepén. Nem talált jogi kifogást egy olyan tüntetéssel szemben, amellyel kapcsolatban a német titkosszolgálat a német és angol jogrend szerint betiltott náci szervezetek képviselőinek érkezéséről értesítette a magyar illetékeseket. Ehhez képest a futballrasszizmus bírálata harmadrangú kérdés.

¹⁴ Az új profiliga finanszírozási buktatóiról és a politika közvetlen beavatkozásáról l. a Heti Világgazdaság írását (1998. szeptember 12. 114-116.)

¹⁵ A levél xeroxmásolata a tulajdonomban van.

¹⁶ A Nemzeti Sport és általában a napilapok sportújságíróinak többsége természetesen Fradi-szurkoló, ami üzleti kérdés is. Nincsen az a kiemelkedő MTK, amelynek olyan "jó sajtója" lehetne, mint a "legrosszabb" Ferencvárosnak. Egy Fradi-Vác mérkőzés, bármennyire nehezen győzzön is a Ferencváros, nagyobb esemény lesz, mint amikor, mondjuk, az MTK legyőzi a Ferencvárost az Üllői úton.

¹⁷ Mészöly Kálmán mindennek megfelelően meg is pályázta az MLSZ elnökének posztját 1998 novemberében, de a közgyűlés még csak arra sem méltatta, hogy tárgyalja a kérdést. Ám Mészöly szépen szerepelt így is, hiszen Orbán a Vasas-pályán is bemutathatta minden futballtudását. Ki tudja, mit hoz a jövő?

¹⁸ A miniszterelnök - régi állampárti stílusban - megígérte, hogy tíz éven belül VB-re alkalmas magyar válogatott lesz.