"Társadalmunk jelképei között ott a beszélő nemi szerv jelképe is. A nemi szervé, amelyet rajtakapnak, amelyhez kérdéseket intéznek, és amely - a kényszer szorításában, illetve tulajdon beszédszükségletének hatására - hosszan és kimerítően válaszol." (Foucault, 1996. 79.) Ezt Michel Foucault, az Amerikában letelepedett francia filozófus írta a hetvenes évek közepén, mit sem sejtve arról, hogy az akkori elnöki botrány (Watergate) komédiaként egyszer megismétlődik majd, mégpedig éppen az ő korabeli kutatási témája: a szexualitás körül. Márpedig most ez a helyzet; a gyanútlan szemlélődő számára tényleg úgy tűnhet, hogy az amerikai politika egyetlen téma körül forog, és ez a szex. Az amerikai elnöki politika nyílt szexualizálása azonban nem a Lewinsky-botránnyal kezdődött - amely az elnök és egy gyakornok közötti furcsa kapcsolat még furcsább felderítéséről szólt -, hanem Bill Clinton 1992-es fellépésével, és igazából már elnökké választása előtt.

Elnökök és nőügyek

Clinton 1992-ig az USA egyik legkisebb s - ha szabad ezt mondani - legkevésbé jelentős államának kormányzója volt. Országos ismertségre az elnökválasztási kampánnyal egy időben tett szert, s az amerikaiak ezzel egy időben tudomást szereztek az arkansasi demokrata politikus állítólagos és valóságos nőügyeiről is. Oly sok volt a jelentkező a tízhónapos kampányidőszak alatt, hogy már csak a "nem zörög a haraszt" téziséből kiindulva is sejteni lehetett, hogy az elnök nem szigorúan monogám természetű. Érdekes módon Bill Clinton és felesége, Hillary nem tagadták kategorikusan a korábbi házasságtörés tényét; egy televíziós műsorban inkább arról próbálták meggyőzni a nézőket, hogy az ilyen dolgok csak kettőjükre tartoznak, s ha Hillary nem bizalmatlan férjével szemben, akkor a választópolgároknak sincs erre okuk. E taktika bevált: a lappangó szexbotrányt sikerült háttérbe szorítani, más fontos társadalmi ügyek mögé. Ám egy-egy sztori még évekig beárnyékolta Clinton elnökségét: ilyen a Paula Jones-féle per, amely egy állítólagos zaklatási esetből indult ki, s amely végül is elvezetett a Lewinsky-ügyhöz is.

Bill Clinton előtt az elnöki szex - és általában az elnök magánélete - messze nem bírt ekkora jelentőséggel. Az ország első számú politikusa, aki egy személyben állam- és kormányfő, megválasztása után egyfajta burokba került: tisztelet és tapintat övezte, még akkor is, ha ez nem mindig volt könnyű. Mi sem mutatja ezt jobban, mint hogy Franklin D. Roosevelt elnök, aki egyébként előszeretettel vette körül magát újságírókkal, mindvégig el tudta titkolni választói előtt, hogy mindkét lábára béna. A laptudósítóknak nem tiltotta meg senki, hogy az elnök testi fogyatékosságát közhírré tegyék, mégsem írtak róla, mert egy hallgatólagos megállapodás tárgya volt, hogy ez nem politikai téma, hangoztatása fölösleges aggodalmat keltene. Hasonlóképp titokban maradt, hogy Roosevelt korai "félrelépése" miatt Eleanor kilátásba helyezte a válást, ami az akkori normák szerint a politikai karrier végét jelenthette volna. Az elnök és felesége közötti politikai együttműködés elfedte a két személy magánéletének különútjait.

A maga korában nem került a nyilvánosság elé John F. Kennedy elnök élvhajhász magatartása sem. Erről csak jóval később és fokozatosan váltak publikussá az egyébként kétségbe vonhatatlan tények, annak ellenére, hogy Arthur Schlesinger, a Kennedy családhoz közel álló politológus még ma is mindent megtesz JFK becsületének védelmében. Nincs szüksége ilyesmire Lyndon Johnsonnak, akiből nem lett kultuszfigura, és az amerikaiak az ő egyébként is kétséges jellemével összhangban állónak tartják, ami szexuális falánkságáról tudható.

Clinton esetében - a korábbi gyakorlattal szemben - oly sokszor esett szó a vélt vagy valóságos nőügyekről, hogy azok már-már senkit sem érdekelnek. Annál is inkább, mert köztudomású volt, hogy Clinton PR-stábja maga is építeni igyekezett az elnök testi adottságaira. Clinton meg-megölelte híveit, az egyszerű embereket, s ezzel a bizalom, a bensőségesség érzetét erősítette. Fellépései előtt nagy figyelmet fordítottak arra, hogy a megcélzott közönségnek megfelelő lesz-e az elnök hajviselete. Amikor a Lewinsky-ügyről az első hírmorzsák megjelentek a sajtóban, és a Fehér Ház napi programjává vált a megalapozatlan híresztelések cáfolata, akadtak olyanok is, akik azt gyanították, hogy az újabb washingtoni botrányt az elnök környezetében csak azért robbantották ki, hogy eltereljék a figyelmet a pápa kubai látogatásáról.

Clinton közvetlensége paradox módon egyfajta antipolitikus magatartásból származott; megpróbálta elhitetni, hogy az egyszerű nép és a washingtoni politikusok közötti távolság áthidalható. Példaképe e tekintetben az a Franklin Roosevelt volt, aki a harmincas évek válsága közepette, a rádió adta új lehetőséget kihasználva közvetlenül fordult az emberekhez, s az éter hullámait felhasználva szinte családtagként tudta elfogadtatni magát. A másik példakép, John Kennedy volt az, aki először használta igen tudatosan a televíziót. Clinton pedig további lépést tett a valódi személyes kontaktus megteremtése felé. Ez azonban nem egyszerűen az ő személyes újítása, hanem generációs sajátosság; azé a nemzedéké, amely három évtizeddel ezelőtt szocializálódott, a korábbi fagyos politikai légkörrel szakító kulturális közegben.

Jog kontra hagyomány

A hatvanas évek társadalmi mozgalmai fellázadtak a háború utáni másfél évtized bezártsága, korlátoltsága ellen, és teljesen új magatartásformákat hoztak. A szabadság új dimenziói nyíltak meg: ha nem is legálisan, de szabadon lehetett hozzájutni különféle narkotikumokhoz. Az ifjúság elutasította a szexualitás korábbi korlátait; sok helyen működtek kommunák is Amerikában. Új kultúra született: a brit, valamint fekete és fehér amerikai tradíciókat is ötvöző rockzene.

Ez az új kultúra azonban nem volt politikamentes; nem a közügyek elől menekült a magánszférába. Épp ellenkezőleg; át akarta formálni a politika világát is az egyén közvetlen környezetétől (lakóhely, munkahely, iskola) az államszervezeten keresztül a világhatalom szerkezetéig. Aki a hatvanas években lázadó volt, az nemcsak más zenei vagy szexuális ízlés jegyében tette ezt; elítélte az Egyesült Államok politikai berendezkedését és nemzetközi szerepét, mindenekelőtt a vietnami háborút, amelynek során amerikai fiatalok százezrei áldozták fel magukat egy számukra értelmetlen célért.

Az új generáció lázadó volt ugyan, de nem jutott el addig, hogy új rendet teremtsen a hatvanas-hetvenes évek fordulóján. A vietnami háború miatt konfliktusba került azzal a liberális¹ politikai tömbbel, amellyel korábban az emberi jogok mind teljesebb érvényesítése érdekében küzdött. A progresszív koalíció szétesett, ellenzékét pedig az a Richard Nixon vezette győzelemre, aki húsz évvel korábban a Joseph McCarthy-féle boszorkányüldözésekben való részvételével vált országos ismertségű politikussá. Állítása szerint Nixon "a csendes többséget" képviselte - azokat, akik nem akarnak felfordulást, lázongást; mai kifejezéssel élve: akik nem keverik össze a szabadságot a szabadossággal. A hatvanas évek mozgalmainak számos progresszív kezdeményezése zátonyra futott, falakba ütközött. A konzervatív hullám Ronald Reagan elnöksége idején (1981 és 1989 között) tetőzött, amikor a nagykorúság alsó határát 21 évre emelték (kiterjesztve a kiskorúakat sújtó különféle korlátozásokat), és az állami politika hosszú időn át tabuként kezelte még az AIDS robbanásszerű terjedését is. ("Hatalom és szexualitás között nem is lehetséges más viszony, csakis negatív jellegű: visszautasítás, kirekesztés, eltaszítás, korlátozás, elhallgatás vagy elkendőzés" - írja Foucault.

A bigottság utóvédharca, amely Nixon, Reagan és Bush idejében egyformán fontos szerepet játszott az amerikai nagypolitikában, egyre nyíltabb konfrontációt eredményezett a nemiség kérdései körül; olyannyira, hogy egyes filozófusok és politológusok körében a nemek, a szexuális beállítottság és más hasonló tulajdonságok által meghatározott "identitás" ma már sokkal fontosabb meghatározója a politikai folyamatnak, mint a korábban elsődlegesnek tekintett osztályhelyzet. E tézis mellett szól, hogy mióta a szexualitás, a nemek közötti viszony az amerikai politika nyílt témájává vált - és mint ilyen jelentősen felértékelődött, - a szembenálló oldalak hatalmas tömegtüntetéseket tudnak szervezni a vitatott ügyek mellett és ellen. A terhességmegszakítás jogáért küzdők (pro-choice) ugyanúgy százezreket tudnak megmozgatni egy-egy demonstrációra, mint a magzat élethez való jogát védelmezők (pro-life). Az utóbbi években került reflektorfénybe az ígéretüket megtartók mozgalma (promise keepers), amely konzervatív felfogású férfiakat tömörít - bőrszínre, életkorra való tekintet nélkül. Ennek résztvevői leginkább házastársi hűségüket nyilvánítják ki - feminista bírálóik szerint azonban inkább a férfiak hagyományos családfői pozíciójának megerősítéséért küzdenek.

A felsorolt, nagyon is különböző problémákat az kapcsolja össze, hogy mind érintik a nemekhez és a szexualitáshoz kapcsolódó hagyományos hierarchiákat. Arra keresik a választ, hogy vajon a közéletben és a családban a férfiak magasabb státuszt foglalnak-e el, mint a nők, és hogy a társadalom negatívan értékeli-e a monogám heteroszexuális kapcsolattól eltérő minták szerint élő embereket (bi- és homoszexuálisok, bi- és poligámok, geronto- és pedofilok, örömlányok stb.), akiknek a "többségtől" eltérő magatartása éppen a megbélyegzés és tiltás miatt válik titkolandóvá, és válhat egy idő után valóban bűnös tevékenység forrásává.

Bill Clinton minden tekintetben a hatvanas évek politikai nemzedékéhez tartozik. Ez az 1992-es elnökválasztási hadjáratban is kiderült, amikor a Bush-pártiak megpróbálták felhasználni ellene, hogy ifjúkorában kipróbálta a marihuanát, hogy kapcsolatait kihasználva elkerülte a vietnami behívót, sőt valószínűleg részt vett egy háborúellenes tüntetésen is. Clinton egyik programpontja az volt, hogy legalizálja a homoszexuálisok katonai szolgálatát (még akkor is, ha elnökké választása után e törekvését a hadsereg vezetésének ellenállása miatt igen hamar feladta). "Clinton jelleme" azóta is olyan kérdés, amelyet a jobboldal a demokraták "gyenge pontjának" tart, és amelyre előszeretettel bocsát össztüzet, ha arra alkalom nyílik.

Miért nyerhetett mégis Clinton 1992-ben? Részben a már említett generációs összhang miatt. Másrészt azért, mert a hidegháború elmúltával az amerikaiak nagy része nem tartott igényt Bush világpolitikusi tapasztalatára. Nem utolsó sorban pedig azért, mert a jobboldal szavazatai megoszlottak a mérsékelt Bush elnök és a populista Ross Perot között. Ezt követően a Republikánus Párt befolyásos támogatói és aktivistái levonták a következtetést: ha sikeresek akarnak lenni, el kell hódítaniuk a Perot-tábor nagy részét, ehhez pedig a Bush-féle mértéktartás és nagyvonalúság mellőzésére, valamint Perot fundamentalista harciasságának adaptálására van szükség. Az 1994-es választás igazolta is ezt a stratégiát: a republikánusok többséget szereztek a Kongresszus mindkét házában, és olyan liberális nagyágyúkat ütöttek ki, mint például Mario Cuomo New York-i kormányzó. A politikai kezdeményezés olyan déli konzervatívok kezébe ment át, mint a georgiai Newt Gingrich, aki 1994 és 1998 között a Képviselőház elnöki tisztét töltötte be.

A "jobboldali összeesküvés"

Kulturális értelemben Gingrich és társai Nixon politikai unokáinak tekinthetők: ők is egyfajta csendes és erkölcsös többség nevében kívánnak fellépni a hivatalban levő elnökkel szemben. Programjuk egyik sarkalatos pontja a hatvanas évek óta működő pozitív diszkrimináció (affirmative action) felszámolása, azé az állami intézményé, amely mesterséges megkülönböztetés (kvóták stb.) útján próbálta elősegíteni, hogy a nők és a színes bőrűek számarányukhoz közelítő mértékben nyerjenek politikai tisztségeket és legyenek jelen az elit más csoportjaiban. A Gingrich-féle irányvonal áttörése szociológiai értelemben a pozíciójukat féltő, középosztálybeli fehér férfiak ellenoffenzívájának tulajdonítható.

Az új republikánus kurzus számítása azonban téves, mert a közvéleménykutatások nem igazolják e puritán többség létezését. Inkább egy fundamentalista, kemény magról van szó, amely - már csak a hagyományok miatt is - igen jó politikai szervező és befolyásolási készséggel bír. Arra pedig, hogy Gingrichék jobbra vitték a Republikánus Pártot, Clinton nem válaszolhatott másképp, mint a Demokrata Párt centrum felé húzásával, amivel biztosította 1996-os újjáválasztását.

A lassú víz azonban Amerikában is partot mos. Gingrichéknek nem sikerült meghiúsítaniuk Clinton 1996-os újraválasztását, de úgy gondolták, hogy a kezükben levő "bizonyítékok" segítségével az elnök elmozdítható lesz még a 2000. évi választások előtt. Ennek érdekében minden eszközzel megpróbálták irányításuk alá vonni és a kitűzött politikai cél felé irányítani azt a vizsgálat-sorozatot, amely - kiindulva különféle, sok évvel ezelőtti Arkansas-i ingatlanügyletekből - végül is eljutott Bill Clinton és Monica Lewinsky irodai afférjának leleplezéséhez; és, ami fontosabb, ennek során bizonyítani tudták, hogy az elnök félrevezető kijelentéseivel akadályozta az igazságszolgáltatás folyamatát. Ez elegendő ok volt a vád alá helyezéshez (impeachment) és az elmozdítási kísérlethez.

A világ többi része, és különösen Európa értetlenül szemlélte a fejleményeket. Helmut Kohl kancellár igen drasztikusan "gusztustalannak" nevezte az elnök elleni kampányt. Clinton magánügyekből kiinduló meghurcolása visszatetszést keltett a franciák körében is, akiket nem különösen foglalkoztattak egykori elnökükről, Francois Mitterrandról nyilvánosságra hozott információk sem. Az amerikai kampány messze túlhaladta a britek² tűréshatárát is, pedig nem sokkal korábban még ők maguk folytattak vitát arról, vajon Károly herceg házasságon kívüli kapcsolata alkalmatlanná teszi-e őt arra, hogy majdan a britek királya lehessen.

Ahogy Kenneth Starr "független" ügyész lépésről lépésre megpróbálta sarokba szorítani Bill Clintont, az ügy minden apró részlete nyilvánosságot kapott. A részletek újbóli felelevenítésével ezúttal nem foglalkozunk, annál is inkább, mert ilyen-olyan apróságok szellőztetése ezúttal éppen a lényegről tereli el a figyelmet. A lényeg pedig nem más, mint amire Hillary Clinton már az év elején úgy utalt, hogy férje "egy nagyszabású jobboldali összeesküvés"³ célpontja és lehetséges áldozata. A Starr-jelentés hátteréről, a "független" ügyész politikai kapcsolatairól azóta kiderült tények alátámasztják a First Lady kijelentését, s nyilvánvaló, hogy leginkább politikai elkötelezettségből, az agresszív jobboldali támadással szemben alkotott egységfront jegyében áll ki azóta is töretlenül a sokszorosan hűtlen férj mellett.

Clinton az őt ért támadások után igyekezett saját társadalmi bázisához fordulni (szemben a "fehér, angolszász, protestáns" [WASP] republikánusokkal). Nem sokkal azután, hogy a Lewinsky-ügy 1998 januárjában berobbant az amerikai politikába, az elnök az Unió helyzetéről elmondott kongresszusi beszédében észrevehetően baloldali retorikát alkalmazott, szakítva a megelőző három-négy évre jellemző centrista irányzattal. Az üzenet középpontjában az esélyegyenlőség gondolata állt, s a szociális biztonság és a mind teljesebb foglalkoztatás érdekében fellépő, aktív állam programja. Clinton megpróbált visszanyúlni a progresszív hagyományhoz és az esélyegyenlőség eszményéhez. Nem eshetett nehezére, hiszen az Egyesült Államokban az első világháború óta mindmáig inkább a Demokrata Párt állt ki az amerikai politikai zsargonban "kisebbségnek" nevezett csoportok: a nők, a színesbőrűek, a nem protestáns vallásúak, az alternatív szexuális beállítottságúak jogaiért.

A sajátos eszközökkel vívott "csata" végül a jobboldal vereségével ért véget. A konzervatívoknak nem sikerült a magánéleti visszásságokból kiindulva megingatniuk az amerikai társadalom elnökbe vetett bizalmát.⁴ Az 1998. novemberi választásokon a republikánusok nem tudták növelni kongresszusi mandátumaik számát, jóllehet mindent megtettek azért, hogy a választás Clinton jelleméről szóljon. A kudarc után Newt Gingrich önként távozott a Képviselőházból. A helyére választott Bob Livingstone pedig néhány héttel később azért kényszerült lemondásra, mert napvilágra kerültek korábbi házasságtörésének részletei. Az 1999-es év elején az elnök elleni szenátusi vádindítvány kudarcot vallott.

A szexbotrány morális paradoxonai, és különösképpen a republikánus hangadók viselkedése láttán akaratlanul is eszünkbe jut Nagy Lajos írása a milliomosról a Képtelen természetrajz című kötetből (17.):

"A milliomos nemi élete nem egészen szabad, mint például a vadállatoké, hanem úgynevezett erkölcsi alapokon nyugszik, ami abból áll, hogy a milliomosnak van felesége, aki egy másik milliomos szeretője, van szeretője, aki egy másik milliomos felesége, van barátnője, aki egy szegény ember lánya, fene a pofáját, és van lánya, aki a házitanító szeretője, mindennek erkölcsi tartalmat az ad, hogy a szegény embert régen, ha szeretője volt, a milliomosok más szegény emberekkel elégettették, ma ellenben, ha szeretője van, csupán kipellengérezik, bezáratják, állásából elbocsátják."

Kétségtelen, hogy Clinton nem "szegény ember", ennek ellenére az amerikai politika viszonyrendszerében a szegény emberek képviselőjének is számít, amit saját származása és eddigi pályafutásának egyes mozzanatai alá is támasztanak. Clinton esetleges elmozdításának igen nagy volt a tétje.⁵ Ha a republikánusoknak - a Lewinsky-ügy vagy bármi más felhasználásával - sikerült volna elmozdítaniuk az elnököt, felgyorsulhatott volna a "jóléti állam" lebontásának folyamata, és minden bizonnyal kevesebb ellenállással kellett volna számolniuk azoknak a "reformoknak", amelyek a különféle "kisebbségeket" támogató mechanizmusok felszámolását célozzák.

"...és ami mögötte van"

Aki Amerikában nő, színes bőrű, homoszexuális vagy zsidó (nem is beszélve e tulajdonságok kombinációiról), jól tudja, hogy olyan társdalomban él, amelyben lépten-nyomon megfigyelhető a nyílt vagy leplezett diszkrimináció. A "kisebbségekhez" tartozók lépéshátrányból indulnak minden vezető pozícióért, ha ilyesmi egyáltalán szóba jöhet. A gazdasági hatalom egy viszonylag szűk elit (néhány ezer család) kezében koncentrálódik, s e kisebbség (itt végre nem kell idézőjelbe tennünk a kifejezést) hatékonyan tartja kezében a politikai hivatalokat is.

Köztudomású, hogy az 1996-os választási kampányban szemérmetlenül sokba került az elnök és a törvényhozó honatyák megválasztása. Míg 1992-ben "csak" 75 millió dollárt költöttek erre a célra, 1996-ban a pártok több mint 200 millió dollárt gyűjtöttek össze kampányaik finanszírozására. (Ezeknek az összegeknek a legnagyobb részét a televíziós hirdetésekre fordították.) Ezekből a számadatokból nem nehéz arra következtetni, hogy az Egyesült Államokban a politikai hatalmat a legvagyonosabb rétegek tartják a kezükben; a verseny ugyan nyitott minden állampolgár számára, az esélyek egyenlőségéről azonban még a legnagyobb jóindulattal sem beszélhetünk. Kormányzói, képviselői, szenátori, és legfőképpen elnöki székért nem indulhat más, mint aki a milliomosok barátja, vagy esetleg maga is milliomos (lásd legutóbb Ross Perot esetét az 1992-es és az 1996-os választásokon).

Mindkét nagy pártnak szüksége van vagyonos támogatókra, de a republikánusok még így is másfélszer-kétszer annyi forrásból gazdálkodhatnak, mint a demokraták. A pénz a hatalom kulcsa, és ahogy Foucault írja: "a hatalom csak úgy elviselhető, ha jelentős részben el van rejtve." (88.) Bármennyire igaz is, hogy sokmillió amerikainak igen hamar elege lett a Lewinsky-botrány részleteinek taglalásából, a média helyesen érzett rá, hogy szükségük van egy látszatra: arra, hogy még a legmagasabb pozícióban levő személyek is elszámoltathatók. Hiszen - gondolhatjuk: - ha a legnagyobb gazdasági hatalommal⁶ rendelkező egyén (Bill Gates) vállalatbirodalmának pellengérre állítása és esetleges feldarabolása megtörténhet, akkor senki sem emelkedhet büntetlenül a többiek fölé. Ha a legnagyobb politikai hatalommal felruházott személy (Bill Clinton) magánéletének legintimebb részleteibe is bepillanthat az állampolgár, akkor az intézményrendszer "nyilvánvalóan" átlátható, ellenőrizhető, és végső soron demokratikus.

A két Bill meghurcolása nem más, mint figyelemelterelési manőver, amely azoknak áll érdekében, akik nem jöttek olyan mélyről, mint Gates vagy Clinton, de egyesített gazdasági és politikai erejük messze meghaladja a Microsoft tulajdonosáét és a Fehér Ház birtokosáét. E láthatatlan elit szemében Bill Clintonnal nem az a fő baj, hogy szexuális étvágya nem ismer határokat, és ennek eltitkolásáért egyszer-kétszer valótlanságot állított, hanem az, hogy személyes pályafutásával és politikai programjával olyan szellemiséget képvisel, amely -- ha nem is túl radikálisan, de -- ellentétes Amerika létező társadalmi és politikai hierarchiájával. Ellenfelei számára fontosabb volt a meghurcolása, mint az, hogy ez a kampány politikailag releváns tényezőkből építkezzen. Ezért találó Kenneth Starr (és megbízói) akcióját a "kukkoló mccarthyzmus" kifejezéssel illetni.

Az ellenfél démonizálása az amerikai jobboldal hagyományai közé tartozott már jóval McCarthy fellépése előtt. Erről írja Eric Schlosser a következőket:

"Az anti-Clinton irodalom alapján azt gondolhatnánk, hogy a szóban forgó személy maga az Antikrisztus, az Amerikai Kommunista Párt elnöke, vagy akár liberális. Valójában azonban Bill Clinton a legkonzervatívabb demokrata elnök Grover Cleveland óta. Csökkentette a jóléti kiadásokat, új börtönöket épített, kiterjesztette a halálbüntetést, kiterjesztette a kábítószerek elleni háborút, és beterjesztette az utóbbi harminc év első kiegyensúlyozott költségvetését. Politikája inkább emlékeztet Ronald Reaganére mintsem Franklin D. Rooseveltére. A Bill Clinton elleni jobboldali háborút az ő liberális múltja elleni indulat vezérelte, valamint a felháborodás amiatt, hogy elorozta a Republikánus Párt jelszavait és politikáit." (Greider et. al. 42.)

A szexbotrány tehát egyfajta pótcselekvés is, vagy inkább "póthadviselés" (proxy war). A figyelemelterelésre pedig az elnök kénytelen másfajta figyelemeltereléssel válaszolni, amelynek említésével elérkezünk a Clinton-Lewinsky-botrány sokadik, biztonságpolitikai dimenziójához. Ezt az összefüggést még a botrány előtt megvilágította az "Amikor a farok csóválja" (Wag the Dog) című film, amely azóta a magyar mozikban is látható. A film Dustin Hoffmann és Robert De Niro főszereplésével egy olyan elnök történetét mesélte el, aki egy szexbotrány miatti népszerűségvesztését egy műháború megrendezésével próbálja ellensúlyozni. A Robert De Niro által megformált elnöki tanácsadót arról a Dick Morrisról mintázták, aki 1994 után több évig volt Clinton személyes tanácsadója, és maga is egy szexbotrány (egy prostituálttal folytatott viszonya) miatt volt kénytelen távozni hivatalából. A film telitalálat volt. Hiszen nem lehet véletlennek tekinteni azt, hogy miután januárban a Lewinsky-ügy kipattant, az amerikaiak bombázással fenyegették Irakot; amikor augusztusban tetőfokára hágott az ügy (az elnöki vallomással), bekövetkezett a szudáni és afganisztáni célpontok bombázása, és amikor a törvényhozók októberben a vád alá helyezésről döntöttek, az amerikai haderő éppen a szerbekkel nézett farkasszemet, alig elkerülve az újabb bombázást (ez később be is következett, de már más okok miatt).

Nyilvánvaló persze, hogy az Egyesült Államok nem a politikai szexbotrányok miatt veszélyes a világra, ám azok két formában is súlyosbítják a meglevő problémákat. Egyrészt alkalmasak arra, hogy eltereljék a figyelmet az alapvető társadalmi botrányokról: a szegénységről, az éhínségekről, a betegségekről, a népirtásról. Másrészt - a szabadság, a másság, az alternatív viselkedésmódok pellengérre állításán keresztül - alkalmasak a hagyományokkal szakítani kívánó, sőt esetenként kifejezetten progresszív irányzatok elleni fellépésre.

Jegyzetek

¹ Wilsontól Johnsonig a liberalizmus volt a Demokrata Párt meghatározó politikai irányzata. A vietnami háború volt az a fejlemény, amelylyel az amerikai liberalizmus külpolitikája (a szabadkereskedelem minden eszközzel történő érvényesítése) és társadalompolitikája (az emberi jogok terén történő előrelépés) összeütközött egymással. A későbbiekben a liberalizmus a párton belül is fokozatosan háttérbe szorult, bár nem tűnt el.

² Külön dolgozat tárgya lehetne az amerikai szexbotrány összehasonlítása más országokéival. A korábbi évtizedekben éppen Anglia szolgáltatott példát arra, hogy politikusok válása vagy házasságon kívüli kapcsolata lemondásukhoz vezetett. Igaz, ilyen esetben a magánügyek nemzetbiztonsági veszélyekkel is összefonódtak, mint például John Profumo hadügyminiszter 1963-as bukásánál (ez az egész kormány bukásához is nagyban hozzájárult), vagy még korábban VIII. Edward tiszavirágéletű királysága idején (1936-37).

³ Egy 1999 márciusában készült televíziós interjúban maga Lewinsky is lehetségesnek tartotta, hogy az elnök tudatos politikai manipuláció áldozata lett, vagyis a politikai értelemben tapasztalatlan gyakornok nem véletlenül kerülhetett a Fehér Házba.

⁴ A közhangulat alakításában nyilvánvalóan szerepe volt a demokraták - magánéleti értékeket relativizáló - kulturális ellenkampányának, amely Thomas Jeffersonig visszamenve tárta a társadalom elé az USA korábbi elnökeinek magánéletét, számtalan eddig ki nem tárgyalt részlettel (házasságon kívül született gyermekek, színesbőrű szeretők, homoszexualitás stb.).

⁵ Clinton esetleges elmozdítása esetére az elemzők számottevő változásokat prognosztizáltak a külgazdasági politikában is. A várakozások szerint az amerikai politika elmozdult volna a protekconizmus felé, ami a jobboldal adekvát válasza lett volna a hosszú ideje növekvő kereskedelmi deficit problémájára. Emellett nehéz helyzetbe került volna az IMF is, amelynek soron levő kvótaemelését az elnök támogatta, a jobboldal domináns körei azonban nem.

⁶ Gabriel Kolko történész nyomán a monopolellenes szabályozást alapvetően konzervatív politikának tekintjük. Annak ellenére, hogy az "antitröszt" törvényeket a magát progresszívnek nevező irányzat kezdeményezte a századelőn, azok a tőke centralizációja folytán létrejött óriásvállalatok szocialista indíttatású társadalmasításával szemben jelentettek alternatívát.

Irodalom

Andor László (1998): Amerikai politika a XX. században. Útmutató Kiadó.

Brogan, Hugh (1997): Kennedy. Akadémiai Kiadó.

Foucault, Michel (1996): A szexualitás története. A tudás akarása. Atlantisz Könyvkiadó.

Greider, William - Jon Katz - P. J. O’Rourke - Eric Schlosser - Hunter S. Thompson (1998): Tales From the Inquisition. The Rolling Stone, March 19.

Heltai András (1992): Clinton. MTI Fotó Kft.

Kéri László (1993): Napló elnökválasztással. Amerika kampány közben. T-Twins Kiadó.

Nagy Lajos (1998): Képtelen természetrajz. Gulliver Kiadó.